Prágai Magyar Hirlap, 1926. november (5. évfolyam, 249-272 / 1287-1310. szám)
1926-11-07 / 253. (1291.) szám
^TAPMSíMSg^Sil^^lM^^WmLLEKLETE^ AZ IDÚ SODRÁBAN Irta: Schöpllin Aladár. Az Mő, (melynek sodrában én itt önök előtt hangosan gondolkozom, lassacskán mégis csali a megnyugvás s az emberek megbékülése felé halad, de mégis vannak minduntalan zökkenői, amelyek azit mutálják, hogy az ut, melyen szekere döcög, még mindig kátyus, nem egészen biztonságos rajta a járás. Európa hol egyik, hol másik pontján támad valami nyugtalanság, mely arra figyelmeztet, hogy a vizek még nem csendesedtek le teljesen, az árvíz még mindig fenyeget. Vannak különösen árvízveszélyes helyek, melyekre nagyon kéül vigyázni, nehogy a veszedelem átcsapjon messzebb területekre. A forradalom fantomja még mindig kisért s vele a legnagyobb rém: a háború, amelynek szelleme egyáltalán nincs még megölve. Neon érdekes, hogy mig Európa törzse politikailag és gazdaságilag aránylag egyensúlyi helyzetben van már, legalább nem mutat felboruló tendenciáikat, addig a perifériákon még teljes a bizonytalanság? A geográfusok szeretnek történelmi és gazdasági helyzeteket, nép jellemeket és intézményeket az egyes országok földrajzi helyzetéből magyarázni s nyilván igazuk is van, de hogy mért vannak most éppen a világrész szélem folytonos nyugtalanságok, azt bizonyára ők is •bajosan tudnák megmagyarázni. Nézzük csak. 'A imi kontinensünk dereka: Franciaország nehéz pénzügyi helyzettel küzd, de a gazdasági termelése és politikai helyzete teljesen normális, nincsenek benne forradalmi változásokra irányuló figyelemre méltó mozgalmak; Németország sorra leküzdi a maga gazdasági nehézségeit és minden jel szerint beletalálta magát a háboruvesztés által támadt uj világhelyzetibe, nyugtalanító állami problémája csak egy van: a monarchikus államforma esetleges visszatérése, de ez sem imminens és forradalmi jellegű; Belgium is sikeresen küzd egyetlen nagy baja, a pénzügyi krizis leküzdésén, Hollandia, Svájc a békesség és nyugalom ideális földjei, Ausztria beletörődött sorsába és vágyódik a Németországgal való egyesülés után, de távolról sem forradalmi feszültséggel, a csehszlovák köztársaságban épp oly kevéssé fenyeget váratlan felfordulás, mint Magyarországban és a jugoszláv királyságnak sincs olyan baja, melyet normális politikai módszereikkel ne lehetne elintézni. Amint tovább megyünk, már nyugtalanabb területekre jutunk. Lengyelországban alig pár hónapja láttunk egy — bár veszélytelen — forradalmi nekibuzdulást, Romániát az orosz veszedelem és bizonyos kényes trónöröklési kérdések tartják izgalomban. Ha ellenben tovább megyünk, észak felé Oroszországra bukkanunk, ahol még mindig a krónikus forradalom állapota uralkodik, dél felé pedig, a nagy földközi- tengeri félszigeteken forradalmi erők nyílt érvényesülését látjuk Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban. Ha aztán tovább figyelünk, észre kell vennünk, hogy ezekben a labilis helyzetű országokban mindenütt diktatúra uralkodik. Ebből arra következtessünk, hogy a diktatúra, melynek egyedüli létjoga az, hogy rendet és fegyelmet tud tartani, nem bírja ezt a feladatát teljesíteni? Abszolúte nézve ezt nem lehet mondani, a mi időnk keze azonban mégis erre mutat. A diktatúrának ugyanis mindenféle mellette szóló tulajdonsága mellett van egy veszedelmes tulajdonsága, amit Bemard Shaw úgy fejezett ki, hogy nem elégíti ki az embereket. Mindig nagy ellene az ellenállás, tehát sorsa és léte mindig veszélyeztetve van. Ez pedig ciroulus vitiosust jelent, mert a diktatúra a maga fenmaradása érdekében kénytelen a vele szemben nyilvánuló ellenállással szemben egyre szigorúbb eszközöket alkalmazni s ezzel természeti törvény szerint az ellenállás is egyre fokozódik. Hogy az éppen most újra véresen aktuális olasz példát nézzük, ebben nem az a különös figyelemreméltó, hogy Mussolini ellen már a negyedik merénylet hiúsult meg, bár itt is rá kell mutatni arra, hogy mily ritkák az alkotmányos államfők vagy miniszterelnökök elleni merényletek. Sokkal nagyobb figyelmet érdemel azonban az, hogy a merénylet után az ellen párti emberek százait, sőt ezreit vetették börtönbe, ellenpárti lapok tömegét tiltották be e feloszlattak vagy működésűkben lehetetlenné tettek nagyszámú ellenpárti egyesületeket, általában a merényletért felelőssé tesznek tömérdek olyan embert vagy szervezetet, amelyeknek nyilvánvalóan semmi részük sincs benne. Merényletet elvégre követhet el egy exaltált magános ember vagy egy -maroknyi csoport is, de az a lázas gyanakvás, mely Mussolini hiveit elfogta, arra vall, hogy az ellenük való ellenállást maguk is nagyobbra becsülik, mint amennyire mutatni szokták, mikor a mögöttük álló egységes nemzetről beszélnek. Félnek tőle, tehát irgalmatlanul bánnak vele. És aztán: a diktatúra csakugyan nagy eredményeket ért el Olaszországban. Rendet, fegyelmet, bizonyos gazdasági jólétet teremtett. De ijesztő csak elgondolni is, mi lenne, ha annak a szerencsétlen gubancnak a golyója eléri célját. A diktatúra t. i. a diktátor személyéhez van kötve, másra ót nem ruházható és nem örökölhető. Mussolini után nem következhetik uj diktátor, a diktatúra nem fogja tarthatná magát s ha a mai stá- J diumban összeomlana, csak véres polgár- I háború után om-lana össze. Árnyék megy a fény után Ki nem füthetlek forró fénnyel, csak Mis árnyékod lehelek, Te gőggel lépsz a gazdag Napban és én a szegény fázó Hold az Ifjúságnak dús alléján kis elhullt árva napos folt:.— csak ennyi vagyok s fény helyett csak hüs árnyékod lehelek. Szűz szived bársonyos, sok vérét felhajtanám biz én daróc és tágasöblü parasztvággyal, de félek: mégis másnak foly hisz lelked drága szagos selymén mi lennék más, mint. régi moly s ha vágyad ágya szinselyem, az enyém már csak csúf daróc. Vad, forró sivatag a Bánat, mégis áj üldöz könny után Te könnyű kacajt trillázol majd, de én száz nehéz mély sikolyt és hogyha mindakét füledből már minden jajszóm rég kifolyt, majd úgy sírok, mint rossz eresz bús, siirü nyári éj után. Sebesi ErnőFiz utolsó toileite Irta: Madame saais géné Célhoz érve, Hermine néni lopva körülnézett egy kicsit. Ide is pillantott, oda is és látva, hogy nem kell meglepetéstől félnie, előhúzta ezeréves ridiküljéből pici tükrét, megnézte magát, rendben van-e a fölső tője szalagja e gyakorlott kézzel igazította el a Mária An tóin ette kendője ráncait. Meg volt elégedve magával; lehetett -is, olyan volt épp, mint egy törékeny, finom marquise, — csak a haja körül volt valamelyes hiba... nem fehér volt a színe, de valami természetellenes sárgás-vöröses vegyülök, amely sehogyeem ülett hervadt, apró ráncokkal telt kicsi arcához. Kopogtatott. Hármas „szabad" volt a felelet s Hermine néni dobogó szívvel nyitott ajtót, — szó ami szó —, a lelkiisimerete nem volt egészen nyugodt és Rózának sasszeme van, mindent azonnal észrevesz. Egyelőre nem volt semmi veszély. Róza néni Emma nénivel volt érdekes diskurzusban s mig -ezt be nem végezte, Hermine néni nyugodtan biz- háttá magát Mariska gondjaira, aki 50 évével az ifjúságot képviselte a Róza néni lakásában, mert minden tekintetben ő volt a legfiatalabb az öreg bútorok és öreg nén-ikék között. ' — Jó, hogy megjöttél végre, Hermánkéin — üdvözölte Róza néni a későnjöttet —, talán vendéged volt? ,... — Vagy útközben -egy -tükörrel találkoztál, — vegyült a társalgásba harsogó kacagással Emma néni, akinek százféle szálló fehér fürtjei elárulták, hogy a fentnevezett tárggyal nincs szoros -barátságban. — Mariska kérlek, készítsd el a kávét — fordult Róza néni „ifjú" rokona felé —, szelj kenyeret is, hányán is vagyunk? — egy — kettő — három — négy darabot. — Mariska, bátran szelhetsz hetet — vágott szavába Emma néni —, én mindig két darabot eszem otthon is, de a Rózáéból három is jól fog esni, mert finom is, meg szívesen is adja... — Huncutkásan mosolygott Róza néni felé, tudta, hogy a máját tépi vele a fösvény Rózának, de most még nem látszott semmi hatása gonoszkodásának, Róza néni mosolyogva intett Mariskának: — Vágd, fiam, vágd bátran. De mit csinálsz, kérlek, csak nem azokat az óriási csészéket akarod teletölteni? Isten ments, nem venném a telkemre, ha Emma, aki .világéietében mindig falánk volt nálam rontaná meg a gyomrát.- Az én kávém erős — abból kevés is elég, — vedd csak elő, fiam, a japán csészéket, Hermine úgy is csak azokat szereti. — Vedd csak elő, Mariska ... meg lehet azokat kétszer is tölteni ... Róza szívesen adja ... a gyomrommal meg magamnak lesz bajom, ha megromlik, ördög bújjon bele! Hermine ijedten kapott a füléhez: — Jaj de pórias vagy, Emma, úgy beszélsz, mint egy bakaikáplár. — Úgy én, Hermán. Fene egye meg ezt a cudar világot,, ha az ember még kedvére nem is mondhat egy jót. Pukkadj meg, fiam,-ha nem tetszik, hogy vinne el az ördög minden finomkodó dámát! Hermine néni sértődött arccal akart felugrani, de Róza néni nevetve tartotta helyén. — Ugyan, Hermine, ne izgasd magad! Megszokhattad már az Emma szótárát és láthatod, hogy mérsékli magát, társaságba csak a fenét, meg az ördögöt hozza,— a frászt és társait otthonra tartogatja, ugy-e, Emma? Mariska fiam, a csészékbe csak egy kockacukrot tégy, nem jó, ha tulédes! Hermine lecsillapodott kedéllyel nézett lopva a tükörbe, Róza néni meg egy régi emléktől kipirulva fordult Emmához: — Tudod-e, Emma, hogy a Feri tíz évvel hamarabb vett volna el, ha nem káromkodtál volna olyan éktelenül. Egyszer rémülten jött hozzánk és majdnem sirva panaszolta el Pista bácsinak (az urát hívta így Róza néni), jaj, Pista, ha hallanád, micsoda szitkok dűlnek abból a pici rózsaszájból, — mert szép pici szád volt, Emma, azt meg kell adni. — Nem is volt olyan pici, az enyém kisebb volt, — szólt bele Hermine néni, veszélyeztetettnek é-rezve az ő terrénumát— No, akkor azóta nőtt meg, egye meg a í... Róza n-én-i sietve tapasztotta be Emma tant száját. — Úgy káromkodik az a lány, mint egy huszárőrmester, — panaszkodott a Feri. — Jaj de érdekes, még ne is káromkodjon az ember, mikor szép, mint egy tündér, — nézd meg, Hermán, ha nem hiszed, a leánykori képeimet, pénzem is volt, házam is — és mégás megértem a negyvenedik évemet pártában! Oszt az a mamlasz Feri csak fenezterlizett, c-sak naehtmuzikozott, még se szólt. Juj, ha láttam, mindig a szolgáló kapta azt a pofot, amit neki szántam és a kocsis tőlem tanulta a huiszármiatyánkot, az bizonyos ... no, azért -még se kerülte el sorsát a Feri. — Szegény, — sóhajtotta Hermine néni. — Te, Emma, hogy is kért meg? Már elfelejtettem, — kérdezte Róza néni. — Hát úgy volt, hogy e-gyszer a kertben igen szépen dalolt a madár és nem volt a közelben se cseléd, se kocsis, hát igen elszontyolodtam és elkezdtem sírni, — te, Hermin, biz* Isten úgy bőgtem, mint egy zálogos telién, azt se tudtam, miért és a rossz sors arra hozta Ferit. Meglátott — és vége volt, — ő megölelt és vigasztalt, nekem vörös lett az orrom a sírástól, valahová el kellett dugni, hát eldugtam — a vállára... és megvolt. — No, sajnálhatta is Feri ezt az ellágyulást, drága lett neki, — gondolkozott Róza néni. Emma nénin valami édes-bus lágyság ömlött el. — Te tudod,-Róza. hogy nem volt drága. Hogy egy hosszú lányélet minden vágyódása, gyöngédsége, szeretet© a Ferié lett és szép volt az a rövid harminc év, amit együtt töltöttünk... neki szebb, mint nekem. Osond lelt. Könnyes hangulatok lettek úrrá a három nénikén, — mint bájos, kicsit elmosódott pasztell, vibrált lelkűk előtt a múltból egy-egy kép, egy röpke, visszatérő refrainje a tovaszállt ifjúságnak ... — Itt a kávé! — jelentette Mariska, és visszatértek a jelenbe. Érdeme® volt. Róza néni kávéja kvintesszenciája a kávéknak és felér egy könnyes álommal, amely a messzeségbe tűnt. A kávé, az itt van, ha liliputi adagban is, az nem baj; Emma néni lehetővé teszi a lehetetlent is és Mariska titkos aggodalommal fordul már harmadszor az üres csészével és tölti tele újra. Róza néni dühös. A szeme villog, de nem tudja, mivel csillapítsa mérgét, fel nem szólalhat, még azt hinnék, hogy fösvény, pedig nem az. Végre megleli a villámhárítót, amely levezeti kávé miatt való haragját. Gonosz villanásokkal legelteti szemét Hermine néni gyanús szőkeségén. — Te, Hermine! Mi a csoda lelte a hajadat? Olyan fehér volt már, mint a galamb, most meg olyan, mint a kakoricacsöszt Csak nem fested? Hermine pirulva nézett jobbra-balra: — Izé... festeni nean festem... de olyan illetlenül fehér volt... szinte világított a főkötő alól... — Hallod, Emma, hallod? Illetlenül világított a főkötő alól... ez a kávézacoal festett kukorica- csősz, ez nem illetlen, ugy-e? No hallod, Hermine, tudtam, hogy hiú voltál, de azt sohasem hittem volna, hogy vén korodra világcsoifját csinálsz magadból! Hermine, bizony gyerekké tett már az öregség! — Te öregebb vagy öt évvel, nincs mit a szememre hánynod! — Csak kettővel, Hermine, — kettővel, ha azt a hármat hozzáteszed, amit az éveidből elsinkő- ‘fálsz... A hangulat kezdett izzó lenni, nem használt Emma néni intervenciója sem, pedig sűrűn meg volt spékelve kedves kifejezéseivel. Már-már törésre került volna a sor, de Mariska ügyes ötlettel egy nagy lapos Tauszky-skatulyát tett a vitatkozó felek közé. Istenem, egy ilyen nagy skatulya, melyem rajta van az egyedüli üdvözítő „Tauszky"-, vagy „Monast©rly“-jelzés, még a másvilágról is visszahozná talán az asszonyt, nem egy szóvita közepéből. Róza néni hálásan intett Mariskának. Kicsit tüzbe jött, az bizonyos és megbántotta Herminet, pedig, szegény, meg sem érdemelte, csak egy csészével ivott és az a „zacc" se Róza nénitől került, amit a hajára kent. — Nézzétek, nézzétek! Itt van! Rendben az utolsó darabig, — még a cipő is. — Bálba készülsz, Róza? — kérdezi Hermine néni csípősen. — Oda én! Szent Péter báljára! A meghívó már itt sipol a tüdőmben vagy tíz éve. csak a dátum nincs kitöltve benne ... — Jaj, Róza, már készen van? Igazán? Én most varratom az envámét- Mutasd csak! Igazán Tauszkytól hozattad? — Drága cég az Rózának, — csipkedett finoman Hermine néni, nem tudva a három évet elfelejteni. — Pedig Tauszkytól jött ez, ezelőtt tíz évvel, a fiam esküvőjére. Ebben a tulajdon dobozban jött la, — tromfolt Róza néni hősiesen. — Csak rendbe hozta egy kicsit Cilka. A csipkéket felfrissítette, — főkötőt varrt hozzá, — nézzétek csak, finom creppe de chineből. A három asszony lázas buzgalommal szedte darabjaira a toilettet. Az antik moaréruha Ker- mine néninek is szive vágya volt, de az övé csak kemény tafota; Emma csendes nemtörődömséget affektált, pedig neki is gondot okozott ez az utolsó alfcalomrá való tollette, de az öeszekuporgatott pénzét épp tegnap csalta el az unokája . . a per- nahajder, — biztosan csokrot vett rajta egy szép kis perszónának, — még nachtmuzikra is telik... és csak lesz szive a jó öreg Úristennek- hogy vár almaszüretig... akkor... akkor Emma néninek is első dolga lesz. Emma néni gondozatlan vagyoni viszonyait egy mélabus gesztussal elküldte a fenébe és nevetve vett elő a skatulyából egy arasznyi széles selyem blondcsipkékkel díszített alsószoknyát. — Hát ez mi a fittyfenének, Róza? Kit akarsz a másvilágon meghódítani? Talán az Úristent? Róza néni könnyű mosolygással felelt: — Az Úristen előtt hiába takargatnám a lelkem csipkékbe, selyembe, nincs titok, ott olyan meztelenül fog dideregni a lelkünk, mint a most született gyermek. De tudjátok, Szent. Péterről sokat beszélnek. Itt-ott le is kacsintgat az égből az öreg, — tudja, mi a szép. Ha elébe kerülök, mély reverendával meghajtok előtte, így ni, és mig a csipkéimen felejti az öreg a szemét, besurranok, meg sem állok, csak ott... ahol már nem használ semmi... A kis fonnyadt anyóka kecsesen fogta kétoldalt szoknyája ráncait, kacéran villant elő hófehér alsóruhájának fodra s huncutkás szemekkel nézett az odaképzelt Szent Péterre. Szinte fiatal lett újra s képzeletben egy nagyon finom és nagyon ártatlan flörtöt élt át egy pillanat alatt... s aztán....? — Merengve, didergő lélekkel nézett a nagy ismeretlen elé. Mindhárman ugyanazt érezték, — a túlvilág intő lehel-letét. Talán ma jön el, — holnap falán, de közelben van az óra ... Emma néni törte meg a merengő csendet: — Fogadjunk, hogy Hermine szeretné felprő- bá'Ini a főikötődet! — Az enyém szebb. Jobb formája van, —
