Prágai Magyar Hirlap, 1926. november (5. évfolyam, 249-272 / 1287-1310. szám)
1926-11-14 / 259. (1297.) szám
1926 november 14, vasárnap. 10 ^R®IM^A^A<SteR'HlIUiAR juhi' ^wmummmamtriiií •■. - a De legisleggyarólbb, ha hamis tanuzásokkal vallja az Istent. Szóla Jézus és mind a Tanítványoknak mon- dá vala; hogy 6 maga szállna alá az emberekhez. Alkuvának pedig vele a Tanítványok; kérvén őtet: hadd én menjek Uram, Péter után és a te helyedben. Mert mi is mind az Isten lelkét visszük le. S mind a tanítványok szétszéledtek vala az emberek közé. Nagy szomorúsággal látanak azonban uj és hangos szavakkal kiabáló hamis prófétákat a földön. Mert megszaporodának a hamis próféták és sokaságok elfedé a Mennyország Kapuját, mint a köd a tengeren. Minden ember uj prófétának vallotta magát, az Anyag, a Pénz és a Gyomor prófétájának. És sirának vala a Tanítványok erősen mind az ő szivökben. Gabonamódjára Lehet, hogy egyszer gabona módjára mi is megérünk, duzzadt életszemebké válik a vérünk, lehet, hogy egyszer. Gabona módjára piacra visznek. — uj nemzedéknek, uj Fétisznek kenyere, kalácsa leszünk. Velünk élet marad el, velünk élet jön: virág, napsugár és nyugalom. Ideje is volna már, hogy a világ megfordítva is világ legyen, az ember visszafelé is ember legyen: teljes és jó, teljes és igaz, teljes és szent. Lehet, hogy egyszer visszatérünk 9 akkor látjuk, hogy sok volt a vérünk: minden kamra tele lesz, lehet, hogy egyszer. Borsósi Bálint. Flórián Kató: Három egyetem Presov: Szent-Miklős nyomdája 1926 Mintha társaságban csevegne ez a szellemes leány a három egyetemről: Jénáról, Prágáról, Párisról — olyan szines, olyan friss és üde ez a kis könyv. Csupa szín, csupa elevenség, csupa élet! És amilyen gyors az eszejárása, finom a megfigyelése ennek a szép tehetségű „tanárnő"- nek, olyan élénk és eleven a stílusa is! Megfigyelőtehetségét volt alkalma táplálni és fejleszteni: mint magyar-német-francia szakos egy évet Budapesten, egyet Jénában, egyet Párisban és egyet Prágában töltött. S ez a kis könyv is azt bizonyltja, hogy nem hiába. Mikor elolvassa az ember ezt a 23 oldalas kis szellemes csevegést, azzal teszi le, hogy igazán kellemes perceket töltött el és szinte maga elé képzeli a kedélyes jénai egyetemet kényelmes előadási termeivel, barátságos professzoraival, udvarias hallgatóival, tiszta és bájos egyetemi életévek Szinte magunk előtt látjuk a párisi Sorbonnet internacionális hallgatóságával, hires és népszerű professzoraival és a francia egyetemi hallgatókat, akik kifogástalanul udvariasak, de azért begombolko- zóak, akik nem közelednek, nem ösmerkednek és nem barátkoznak. Nagyon kedvesen írja le Paris hires diáknegyedét és nagyon helyesen irja a végén: „A világ minden diákjának álma a párisi Quartier Latin“. Regényírók lefestenék, költők megénekelíék és a fantázia szines képet sző róla. Vájjon bevált-e a diákoknak ez a földi paradicsoma minden hozzáfűzött reményt? Nem tudom, mert, mintha a rohanó évek kilopták volna a Quartier Latin öreg házai közül a romantikát...! Végül a prágai német egyetemet: a CaroLnumot és a Klementinumot rajzolja nagy vonásokkal, de nagyon találóan. Azt irja róla, hogy nagyon öreg, már szinte ráncos. Századokon át kellett küzdenie a létért és ebben a küzdelemben idő előtt megöregedett. Tábla, katedra, asztal — minden primitiv, régi. A prágai német egyetem berendezése együtt öregedett a generációkkal. Élénken festi a szegénysorsu német egyetemi hallgatók küzdelmes életét, akik lemondva sok mindenről bízó kitartással dolgoznak a Máért és ezáltal száz és száz más társukkal együtt vállvetve az egyetemi ifjúság igazi céljáért — a Holnapért. A kis füzet belsőleg is, külsőleg is csinos és ízléses. — Kapható a szerzőnél, Presov. — Ára 2 korona. Wallenlinyi Samu dr. S?fjjiS2o!os« Dr. liolb ezelőtt a prágai, frankfurti és berlini bőrklinikák tanársegédje és másodorvosa KBjr4frz2<a 11. iuitvu 31. szám. Wasserrriann vizsgálat! FÜRI Irta: Arady Zsolt A pamlagon ült mellettem. Körülöttünk a nagy szalonban vígan folyt a társalgás. A zongoránál ott volt az elmaradhatatlan és ellenállhatatlan Mária és huzta-játszotta mindenkinek a nótáját Amit kívántak. Nem volt se szép, se fiatal, mégis ellenállhatatlan, mert gyönyörűen játszott. Az egyik sarokban komolyan bridgeztek az öregek és haragos pillantásokat vetettek a közéjük keveredett fiatalra, aki minduntalan tévesztett és vesztett. A középső asztalnál a társaság lelke ragyogtatta a szellemességeit. Mindenki ült mellette, csak ő állt egész hosszúságában kiegyenesedve és szaporán törülgette kopasz, izzadó fejét és homlokát; de a tréfáival nem kiméit meg senkit. Mi meg a kandallóval szemben telepedtünk le. Itt nem zavart senki. A füst se jött annyira ide s a szikrázó csillárok is kikerültek. Egyedüli szomszédunk az öreg Arthur bácsi volt. Sakktábla fölé hajolva, valami egészen uj megnyitáson törte a fejét... — Igen, ez az én egyszerű, szomorú életem, — mondta és rettentően kócos fejét a tenyerébe hajtotta. Aztán elhallgatott. Elnéztem. Fiatal volt még, alig huszonkétévee, a nyaka, az alakja, a szája szépnek mutatták volna, ha nincsenek olyan ideges, vibráló, beesett szemei, fakó arca és az a kócos, borzas haja. Miközben beszélt, folyton mozgott: vagy a sált húzta összébb a nyakán, vagy a szoknyáját simitgatta; néha még hátra is nézett —-------— — és szivta, szívta az egyik cigarettát a másik után. — Megárt, — szóltam félig önmagámnak, de a hang kicsúszott a számon. Felvetette a fejét és megrázta. — Micsoda, a cigaretta? — és szomorúan mosolygott — Tudja, hányat szívok el a bankban? Mit gondol... Na mégis... ötven el ötvenet. — Pedig kár annyit... még hozzá a bankban, ahol sokat dolgozik, kimerül és még a cigaretta is... Inkább egy kis flört. Tudja, az elveszi az ember idejétNem válaszolt. Én tréfálni akartam, de úgy látszott, mintha ez rosszul esett volna neki.. És én megsajnáltam ezt a hervadni készülő, valamikor szép virágot. Mikor az arcára néztem, az egészséges ember ösztönszerü boldogságával húztam ki magamat, hogy a kemény ing megfeszült a mellemen. Mikor meg beszélt, akkor sajnáltam. Őneki, úgy látszik, jólesett, hogy hallgattam és beszélgettem vele, mert azt mondta, hogy sokban úgy vagyok, mint ő. Mosolyogtam magamban. Egy tekintetben igaza volt. De az? Istenem, milyen messze volt, mikor a nagyapám a földjeit elkártyázta és nekünk maradt a levegő. Igen, ebben az egyben hasonlítottunk csak. Kicsúszott alólunk a talaj. De ő? Valamikor hatalmas és irigyelt család szürke lánya. Szomorú gépirókisaeszony, aki reggel tői-estig dolgozik és csak két hétre szabadul ide közénk pihenni. Nem is szép. Ideges... és nem fogja soha senki leszakítani... Most egy darabig nyugodtan ült, aztán felvetette a fejét. Rámnézett. Nagy, kócos haja egészen az arcába omlott, hogy alig láttam a szemét s az arcbőre olyan sárgán, viaszfé- nyüen világított a sarokban, mint valami halotté. Nagyon megsajnáltam és láttam, hogy mondani akar valamit. — Volt egy nagy flörtöm... Magának elmondom. Úgyis úgy’ hasonlítunk egymásra, mint két szürke veréb és senki sem tudja még... Bankban ültem akkor. Délután négy óra tájban lehetett, az apám valamelyik ismerősünknél kártyázott, az anyám, aki pedig nem volt hozzászokva semmi munkához, aki még a legutóbbi időkig is mindig követelte a szokásos nyaralást — most a nyár elején idehaza kuksolt és stoppolta a harisnyáimat. Elhiheti, hogy borzasztó volt nekem. Elgondolni, hogy most hatig itt fogok dolgozni, aztán mikor odakint éppen lemegy a nap s a Dunaparton most indulnak el sétáikra az emberek, akik boldogok és gondtalanok... és énnekem haza kell mennem. Odahaza a két szoba. Egy buta cseléd. És mikor hazaérek, az anyám megint azzal fogad: „Wo warst Du denn so spat?" Mikor az apám hazavetődik, úgy éjjel, felzavar és elkezd mesélni, milyen nagyszerűen mulatott Elláéknál, vagy Károly bácsiéinál és hogy mennyit nyert az öreg Herbertstein és hogy mennyit veszített a fiatal Péczely és akkor reggel megint élőiről kezdődik az egész. Tudja, akkor ... akkor eszembe jutott mindez. Kevés munkám volt és gondolkozhattam. Idegesen hátranézett, hogy figyeli-e valaki, de senki sem törődött velünk. A középső asztaltól ide- hallátszott egy recsegő hang: Huszonegy! — Az apám! ... Tudja, soha meg nem történt velem az, hogy annyira elkapott volna az egyedüllétnek ez a nyomasztó érzése. Talán azért volt, mert odakint oiyan szépen sütött a nap és tudtam, ha pénzem lehetne, ha ez az enyém lehetne, ha az az enyém volna, akkor boldog volnék. És nem volt semmim, mert kint a nemesíalui kúriában az Adler ur ült - • - már öt év óta. Egyszerre csak odajön hozzám az igazgatóm. Nem akarom magának megmagyarázni, hogy milyen volt. Képzeljen el egy tipikus, kis, alacsony, kövér, aranyőraláncos, kopaezfejü, rojlosnadrágu, izgatott hangú — no és amit még akar, mind hozzáteheti — bankigazgatót. Odajön. De nem volt egyedül. „Megengedi, ugy-e, hogy bemutassam magának Holló doktor urat.“ A név úgy sem fontos, mondjuk, hogy igy hívták. Felnéztem. Egy magas, feketehaju, elegánsam öltözött fiatalember állt előttem. A haja hátra volt fésülve j s kifogástalan udvariassággal nyújtotta a kezét. A bankigazgató folytatta: de minden szava gúny volt, amit mondott. A hatalmasak gunyja, ami akaratlanul is kiesik a szájukon, ha olyasvalakivel beszélnek, aki... — Ugy-e nem haragszik, hogy zavarjuk? De azt hiszem, magának is jó lesz. Arról van szó, hogy a doktor ur keres valakit, aki leírja, legépelje számára a könyvét, ami nemsokára meg fog jelenni. Talán... talán már hallott is róla. A fiatalember nevetni kezdett: „Egész jelentéktelen. Valami egész buta kis orvosi könyv." És úgy nevetett, hogy fehér fogai kivillantak a szájából. És aztán igy történt. Nekem pénzre volt szükségem, elvállaltam. Eleinte odajárt a bankba, még hat óra után és ott dolgoztunk néha este nyolcig. A könyv hosszú volt és érdekes is. Legalább engem érdekelt. Eleinte nem tudtam megmagyarázni, hogy minek szólt ez az érdeklődés: a könyvnek-e, vagy a gazdájának, akiről megtudtam, hogy a leggazdagabb ember azon a környéken, ahol lakik. De mielőtt még ezt megtudtam volna, az egyik napon nagyon furcsa dolog történt. A diktáló mindig közelebb és közelebb jött hozzám és... ott éreztem a melegségét az arcomon... és... ez volt az egész... Másnap, mikor nyolc órakor befejeztük, kihívott magával a Dunapartra. És én... én... én még nem szerettem senkit. Egész önkéntelenül úgy éreztem, hogy itt most történni fog valami. Kell valaminek történnie. És a Duna olyan szép volt, az utakon megint ott sétálgattak a boldog emberek és én azt hittem, hogy már kevés hiányzik a boldogságomhoz... Senkit nean szerettem még előtte. És ez se tudtam, hogyan jött. Gyönyörűen tudott beszélni... amikor diktált,, a szeme úgy fénylett és mikor mesélt nekem az utazásairól, a földjéről, a házáról, vagy mindegy volt, akármit mesélt — az volt nekem a megtestesült boldogság. Egyszer este meghívott, hogy menjek el vele színházba. Nem mentem. . Nem akartam addig, amig a szüléimét nem Ö6meri. Ezt meg is mondtam neki. Akkor eljött hozzánk és másnap meghívott megint Amikor tanácsot kértem az apámtól, hogy mit tegyek, az egy nagyot nevetett és azt mondta, amit én még akkor nem értettem, mérhetetlen cinikus- sággal: „Csak eredj... be is olyan vagy, mint a többi." És elmentem ... — Na, nem megmondtam, hogy éppen olyan, mint régen volt Vigyázz, Jancsi — és hozzám fordult. — Vigyázz, mert ravasz lány. Felnéztem. Az apja volt. Aztán megint elment és a másik percben már megint hallottam a hangját a kártyaasztaltól: — A pokol vigye el. Sok, talán harminc is van. A lány folytatta: — És ez volt a baj. Tudja, mit adtak? Százszor láttam már, de az ő kedvéért megnéztem. De ne nevessen, kérem, rajtam. Ne nevessen ki a naiv- ságomért. Hát a Maricát adták. Sokáig tartott, nagyon késő volt és ő hazakisért a sötét utcákon. Megint beszélt, beszélt és én valósággal megrésze- gültem a hangjától. Mert ha semmi szép nem lett volna rajta, a hangja az gyönyörű volt. És én nem is néztem rá, amikor beszelt. Máskor se talán, pedig érdemes lett volna. Csak a hangját figyeltem, csak a hangját, amelyik olyan szép volt, hogyha rágondolok... Ah, ugyan érdemes is rágondolni... Késő volt, mire hazaértünk. És mikor a sötét kapualjban felkísért az ajtónkig, egyszerre csak átkarolt ... ugyan, minek mesélem éai ezt ed magának ... Lehajtotta a fejét és alig hallhatóan mondta: — Megcsókolt. De én velem attól a naptól kezdve nem lehetett bírni. Reggel egészen kicserélve mentem a bankiba. Mert sokat hittem, mert 6okat reméltem és akkor még nem volt ilyen sárga az arcom és vigabban tudtam beszélni. Azt hittem, hogy az a ház, amiről beszélt, már az enyém, azokon az utazásokon már én is ott voltam s a nemesfalui kastélyban megint ott pipázik az öreg Artjiur bácsi, minket tisztel meg vendégségével és nálunk töri a fejét egy uj megnyitáson... Ezt hittem. Megint elhallgatott Aztán megfogta a kezemet és halkan odasugta: — Tudja mit? Menjünk ki. Odakint jobban tudok beszélni. És észre se veszik. Kimentünk. Úgy tizenkét óra tájban lehetett Csak a csillagok világítottak s a folyó zúgott, mikor átmentünk a hidján... A parknak a nagy fái között minthogyha alakok járkáltak volna, de az csak a szél volt, amely összeborzolta vigan az ágakat. Tovább mesélt: — Csak az fájt még, hogy én mindig olyan rossz természetű voltam és sohasem tudtam hinni a jóban. De ez a boldogság elnyomott mindent... Megint ott ültem az írógép mellett és ő diktált.. Az utolsó lapok voltak. A könyv befejeződön és én reméltem és vártam valami mást is. Akkor egyszerre odaszól hozzám valami egész furcsa hangon, igy még soha, de soha nem hallottam beszélni. Valami egészen idegen volt a hangjában, nem az az édes, de mégis erélyesen hangzó beszéd, nem a férfinak a szava, hanem más. „Eljön hozzám máma este?" ...És ezzel vége volt mindennek. Nem mentem el. Hanem aznap este, mikor az apám megint jókedCAFÉ REUNION | Prága, Národní tf. Palais Rennione, | Telefon: 22433, 20607. j — ; 18 modem billiárdasztal, kényelmes kártya- és játékszobák, magyar lapok. j Esténként szimfonikus hangverseny. vüen jött haza a társaságból, neon feleltem és nem keltem fel. Mikor megrázott és meglátta, hogy sírok, megint az arcomba nevetett: „Az is olyan volt, mint a többi..." Ennyiből állt az ő egész filozófiája. Elhallgatott. És szótlanul sétáltunk a kert nagy fái alatt s furcsa gondolatok jártak bennem. Most nem láttam az arcát, csak a lelkét éreztem s az olyan szép volt és olyan sajnálatraméltó, hogy én nem tudtam, mit tegyek. A teniszpályához értünk, sokat beszélgettünk itt is azelőtt. Könyvekről, módokról, hogyan fogok nekilátni, hogy mindent visszaszerezzek. Itt megálltunk. Felém fordult. — János... én mondani akarok magáinak valamit. De nem tudott- Mert mielőtt szólhatot volna, én fogtam át a nyakát és tapasztottam a szájára a számat és nem gondoltam semmire, csak arra, hogy milyen szép is az, hogy mi most találkoztunk. Azon vettem észre magamat, hogy egyedül állok és ő valahol a park közepén fut már befelé. Utánasiettem s együtt mentünk be, mintha semmi se történt volna. Másnap elutaztam 8 a vonaton arra gondoltam, hogy én most jót tettem vele. Ö biztosan vágyott egy másik szeretetre és énnekem meg nem került semmibe. Flört volt az egész. El is felejtettem, de egy hónap múlva egy levelet kaptam. Két levél volt benne, egyik a nagynénémé, a másik egy ismeretlen irás. Először a nagynénémét olvastam el, aki azt irta, hogy a szobámban találták a mellékelt lapot, de előzőleg elpanaszolt a lány mindent. Elmondta azt is, hogy kétszer szeretett és jobban a másikat, ő neki furcsa, amint irja, mert nem tudja, ki az a másik és nagyon sajnálja a lányt. A másik levélen pedig ez volt: „Ez is olyan, mint a többi." Nagyon elszégyeltem magam. — — — — — Eddig tartott a barátom elbeszélése. Most ugyanaz a társaság volt együtt, mint akkor, mikor ő először beszélt véle. Mindenki szokásos helyén volt. Mária, Arthur bácsi és a többiek; csak valaki hiányzott... Barátom lehajtotta a fejét. — Igen-igen elszégyeltem magam. Mert azóta' láttam mégegyszer. Az arca még sárgább volt, a szája cserepes és egy nagy sálba volt burkolva a nyaka, úgy szaladt hazafelé. Hogy miért csókoltam meg azon az éjszakán?... Hiszen én nem szerettem és később keserűen megbántam, mert nem szeretek én 9enkit. Szép volt az ég és a vérem lobogott ... Ennyi az egész... De később megtudtam, tiogy engem szeretett és akart és én...? Eljátszottam megint valakit... Fölállt. Odament a középső asztalhoz és élénk beszédbe elegyedett a szép szőke Maryval. Estefelé nem láttam őket, éjjel a kártyaszobában ült ée reggel megint elutazott. Csak hónapok múlva kaptam tőle levelet: „Mind olyan, mint a többi — irta — én meg olyan, mint a nagyapám ..." Mesélek: Ügyes, gondolatos bevezetés, de csak bevezetés. Mindenki kérdheti: Mi jön utána? A „Régi kastélyt" a közlendők közé soroztam. — Két levél anno 1926. Tehetséges kezdő írása. Ügyese^ megirt, de felületes és léha tartalmú. Ha szatírának íródott, annak nem elég kiélezett. - ■ Az én kis barátnőm: Minden volt hadifogolynak megvannak az ilyen szép emlékei, de úgy hiszem, csak saját magát érdekli mindegyik, a közönséget nem. — Egy heti időjárás házasságom egén: Kényszeredett, humortalan humoreszk. Vidéki lapocska „vidám sarok"- jába talán jó lenne, a mi mérlegünkre súlyosabb dolgok ke1’ nek. — Múzsa féltékenysége: Divatszalonba való. — Giiav '7a; Fordítás közlésére csak akkor vállalkozunk, ha az eredeti érdemes arra s a fordítás tökéletes. Az első föltételnek még megfelelne, a másiknak azonban nem, fordításában nem győztem kijavitgatni a magyartalanságokat. — Interieur: Négy fal közé való, nem a nagy nyilvánosság elé- — Hogy lőttem én őzet: Vadászlapba nagyon jól beválnék, szines, eleven leírás. — Patyó: ízléstelenség, hozzá még ro'szul megírva. Szerkeszti: Sziklay Ferenc dr. Kéziratok a szerkesztő címére: KosiceKassa. Édor utca 9. sz, küldendők. Jan Tárna Prnba I., Kcvtduíní tf. 13. El*őrangu urlsznlon. Mért ékszerint készít divatos, elegáns öltönyöké' és kabátokat. Fazon Ké 40 *— tói. Angol szövetek raktáron. WMHBzmi7~rryT7rj0EX'mmam&mKM i—j—íjjj-jji >MiiiHiiiiirTMTiiiw~MrirwiTTn'~rrTT'WWTWTnnrn'rrTnrTMiirmriini i---------1 rnr-nimi im i i --------—— — . Q MFifNI Y éSetbiztOSltőtár$a$ág fiókigazgatóság Szlovenszkó részére, | Wr I mi BRATISLAVA, lorencowa Ibrána 17. i Minden modern rendszerű életbiztosítások. »M
