Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)

1926-10-17 / 237. (1275.) szám

TíRX<ai-A\AfiteR.HIRIiAE 1926 október 17, vasárnap. 4 Beszélgetés Gál Anniéval, aki Pozsony — Kassa után most a Vígszínházban arat nagy sikereket Budapest, október 16. A Vígszínház zsúfolt nézőterén legalább két­ezer ember hallgatja csendes elragadtatással ..A Noszty-fiu esetét Tóth Marival", Mikszáth Kálmánnak Harsányi Zsolt által dramatizált örök- friss regényét. Ez a szezon legnagyobb sikere. Csütörtökön adták huszonötödször, de színházi szakértők szerint ez a darab „en suite" el fogja érni a betvenöfös jubileumot. Könnyű, kedves, hangulatos, szórakoztató darab. Harsányi Zsolt ügyes kézzel állította ösz- »ze. A regényből kimaradt minden emberi disszonancia, minden igaz, de lehangoló realitás, valóságos Jókai-figurák mozognak a színpadon. Nem túlságosan husból-vérből készült emberala­kok, nem túlságosan az életből valóak, de kedve­tek, de szeretetreméltőak és, — ami a sikernél nagyon fontos, — Gótb Sándor, meg Rajnay Gá­bor, meg Somlay Artúr, meg a most beérkezett nagyszerű Mály Gerő játszák a főszerepeket.. . i- - Gál Annié a Noszty-finban Ebben a környezetben lépett fel először a .Vígszínházban való szerződtetése óta Gál Annié, í Faragó-társulat volt drámai művésznője. Nem is tudtam, hogy Budapestre szerződött, még kevésbé, azt, hogy a Noszty-fiuban viszontlá­tom őt a színpadon. Az első felvonás közepe tá­ján, amikor az öreg Noszty megérkezik Vilma leányával Zsolnára, illetve a színpadra, akkor ütötte meg a fülemet egy ismerős zengésű hang. Meleg, mélyzengésü, bársonyos asszonyisággal zenélő hang... Nem kis feladat volt Gál Annié. Gáál Fran­ci mellett övé volt a darab fő női szerepe s olyan ensembleban kellett megállnia a helyét, ahol a magyar színművészet legnagyobbjai töl­tötték be mellette az egész színpadot művésze­tükkel. S mindehhez az járult hozzá, hogy a szerep is eléggé színtelen volt magában véve, úgyhogy igazán egy erős egyéniségű művésznő­nek kellett megtölteni azt a sovány keretet, amit. a drámában erősen elszíntelenített Noszty Vilma személye nyújtott. A szlovenszkói em­ber büszkeségével láttam, hogy' Gál Anniét rend­kívül szívélyesen fogadta az egész budapesti kritika s színházi körökben még igen-igen sokat várnak tőle. .. .„Már félig boldog vagyok ...“ A második felvonás utáni szünetben felke­restem öltözőjében a rokonszenves, fiatal szí­nésznőt, s ígéretes karrierjéhez szerencsekivána- baimat fejeztem ki. Gál Annié festette magát, amidőn beléptem öltözőjébe, s jobb orcáján éppen egy adag festék volt odacsapva. Szörnyen szégyelte magát ebben a kémikus maskarában, de hamarosan rendbe- &zedte magát s kedves közvetlenséggel beszélt árról, hogy már félig boldog, mert leghőbb vá­gyainak egy kis része teljesedésbe ment. Az első fellépés ... — A vágyaimnak a könnyebbik része, — mondotta, — hogy Pestre kerüljek. A nehezeb­bik. sőt legnehezebbik rész: az érvényesülés még hátra van. De én nagyon remélem, hogy ez is sikerülni fog. Csak szerepet kapjak, olyan megfelelőt, ami az egyéniségemre szabódik. Ak­kor semmitől sem félek. Az első fellépésemmel nagyon meg vagyok elégedve. Pedig mennyire reszkettem tőle! Kétszer is visszaadtam a szere­pet. Féltem, hogy nem nekem való, hogy első fellépésem mindjárt nem hozza meg azt a sikert, amire szükségem van ahhoz, hogy észrevegyenek ebben a rengeteg nagy, budapesti színházvilág­ban. De a direkció ragaszkodott hozzám. Félve vállaltam a szerepet, annál is inkább félve, meri Harsányi Zsolt, a szerző, a szerzők megszokott romlátásaival még az első olvasópróbák után is idegenkedett tőlem, az idegen ismeretlen szinész- mőtől, aki elronthatja az egész darabot. Az első próbák után azonban már csupa dicséret volt ő ■is. A premier után a kritika is nagyon-nagyon kedves volt hozzám. A színészig ér etet is megtartják néha... Arra a kérdésemre, hogy hogyan került a Vígszínházhoz, a következőket mortdotla a mű­vésznő: — A nyáron Kassán volt. Lukács Pál vendég­szerepelni, 8 akkor igeD kellemesen játszottunk pgyütt néhány darabban. Azt mondotta, hogy ép­pen ilyen zsánerű színésznőre volna szükség a -Vigszinháznál s interveniálni fog az érdekemben. Ne haragudjon érte Lukács Pál, ha igazságtalan voltam hozzá, de most megvallhafom, hogy nem nagyon bíztam az ígéretben. Szinészigéret! Any- nyiszor volt benne részem, s egyszer sem voltak oly becsületesek, mint Lukács Pali, aki gentle­man módjára megtartotta szavát s néhány hétre, 'távozása után jött a Vigszinház meghívása. A nagy erőpróba ... ,. — Feljöttem a Vígszínházhoz. Udvariasan /fogadtak s el kellett jálszanom az Árnyék két felvonását. Rettenetesen izgatott voltam. Képzel­heti, ott ülnek a sötét nézőtéren elszórtan, szi­gorú, szenvtelen arccal a direktorok, néhány új­ságíró, a legigényesebb színészek s nekem ját­szanom kellett többé-kevésbé fásult partnerek­kel, mert nekik, szegényeknek nagyon unalmas é« fárasztó volt az egész dolog... S vége az első felvonásnak. Senki sem szól egyetlen szót sem. Egyetlen biztatás sem hangzik. A direktorok ösz- •zebtijnak, az egyik el is hagyja a nézőteret. Nagy idegességemet legyűrve játszom a második felvo­nást. Érzem, hogy megy. A kollégákat is magam­mal ragadom, mór ők sem játszanak olyan fá­sultan ... A felvonás vége előtt visszaérkezik a 'direktor is, aki előbb kiment. A felvonás végével a jelenlevő 15—20 ember hosszasan megtapsolt. A kollegák drágák, mind gratulálnak, a direkto­rok is sorban feljönnek a színpadra s az a direk­tor, aki az első felvonás után kiment a néző­térről, egy töltőtollat vett elő s elém teregette a — kész szerződést. — Már a következő szerepemet is megkap­tam, Somlay Artúr fogja rendezni, akii nagyszerű rendező, de azért egy kicsit félek tőle, mert ő a legidegesebb... Azért a vidékei nem lehet elfelejteni... — Bízom magamban és remélem, hogy jól fog menni a sorsom. De akármilyen jól is fog menni, a pozsonyi, a kassai, a rozsnyói, rima- szombati és lévai napokat nem fogom elfelejteni. A sok apró kellemetlenség mellett is felejthetet­lenül kedvesek és egy életre szólóan hasznosak voltak ezek a hónapok. A d rága Faragó direk­torra csakis szeretettel fogok visszaemlékezni. Sokat, nagyon sokat tanultam tőle. Milyen fá­rasztó, de mennyire hasznos volt az a nagy robot, amidőn egy héten 3—i premierre kellett készülni, amidőn egy darabból legfeljebb 4—5 próbát lehetett venni. A Noszty-fiuból bizony 38 próba sziovenszké legnagyobb ^j^rTTOme——ff——wcti— Paysi T. KoiSce, Fö-utca 19. sz. (Telefon 33.) 5300 A Rosenthal és Meissen porcellángyárak vezérképviselete. volt, pedig nagyobb készültségü színészek ját­szák a Vigbeu, mint egy vidéki színpadon.. “■ Egyszer talán ... — Dolgozni, tanulni, fejlődni akarok s remélem, nem fognak a szlovenszkóiak szégyent vallani velem, ha majd egyszer, talán, amikor már több leszek, mint egy „nagyjövőjü, fejlődés- képes" színésznő, azt fogják mondani, hogy ez a Gál Annié valamikor szlovenszkói színésznő volt... Sándor Dezső. PÁRISI NAPLÓ írja Márai Sándor Hérault Mikor a lakást kivettem, Hérault időn­ként, ka pénzre fordult a beszéd, gyászos ar­cot öltött s valami különös, siránkozó kangon panaszkodott a rideg és költséges életre, ami kényszeríti őt és a köztulajdonod, kogy két­szer annyit kérjenek a lakásért, mint arneny- nyit ér. Hérault két méter kosszu volt s ka felállt, feje a felkőket és a lámpát verte. A legkülönösebb volt rajta ez a jajongás, ez a siratás, amit a mindennapos beszédbe kévéit. Ha pénzt kért, azt mindig gyomorból kérte, mintka valami nagy, bús harang szólalna meg. Nyájas és derűs alkalmakkor is volt benne valami abból a szomorú szemléletből, amit Sadi perzsa költő, akit németben olvas­tam, „Geh an dér Welt vorüber, es ist niohts“ — sóhajjal fejezett ki találóan. Min­dig mintha legyintett volna egyet Hérault. Ha egy szivarral a kedvét kerestem, olyan mozdulattal vette a kezébe a szivart, mintha már elszívta volna, mintka el akarná már dobni. Ha egy almára nézett, mintha képze­letben a szemétben látná már az almát. Las­sú, szomorú és méltóságos mozdulataival mindig mintha túlnyúlt volna a dolgokon, mintha azt, amit a kezébe vesz, egyidejűleg egy gyöngéd mozdulattal átemelné a túlsó partra, ahol a dolgok árnyéka él. Olyan volt Hérault, mint egy cauohemar, mint egy csú­nya lidércnyomás. Civilben házmester volt, de mi lehetett különben? Sokáig azt hittem, hogy szerelő egy gázgyárban. Az a vörös gitt-szaga volt, amivel gázgyári szerelők ke­nik a gázórák csöveit. Egyszer megkérdez­tem, kogy mivel foglalkozik. Kitérően felelt: — Egy nagyon szeriőz cégnél dolgozom — harangozta. — Útra kísérem el a klien­seket . . . Akkor azt kittem, kogy ápoló egy té­bolydában. De ahhoz nem volt elég energi­kus. Móka napokra eltűnt. Egy nap az autó­buszban. ültem s a St. Philippe du Roule- templom kapujában megpillantottam Hé- rault-t. Negyedmagával koporsót cipelt a vál­lán. Lassan, szomorúan, de szelíd meggyőző­déssel vitte a hullát. Kiderült, hogy kulla- k isérő Hérault s a klienseket az utolsó útra szokta kisérni. Nyájasan biccentett felém, mi­kor megpillantott, hogy aztán, vállán a hullá­val, rögtön elkomolyodjon, — olyasféle mo­soly volt ez, mint mikor a parkettáncosok, vállukon az idős amerikai hölggyel, kómor tangó közben egy mosolyt küldenek valame­lyik belépő kliens felé. Akkor megtudtam, hogy Hérault hullahordozó. Gyászmadár. Harminc éve cipeli Paris különböző negye­deiben a hullákat. Temetett már köztársasá­gi elnököt, nagy színésznőt, egyszerű trafi- kost. Hérault ismeri a párisi életet, akarom mondani, Hérault ismeri a párisi halált. Nyi­tott ágyakat lát, szét dúlt szobákat lavórral, kámforral és vörös selyemtapétákkal, beha­tol lakásokba, hall sikolyokat, ellenőriz Örök­ségleső rokonokat, ismeri Pár ist. Bizalmi embere néhány negyednek, ő teszi először a kezét érdemes hullákra, mos, vasal, tisztit és temet. Késő éjjel, ha illuminálva hazatérek, ifjúságom kivilágított reményeivel a szivem­ben, feketén és magasan áll Hérault a kapu­ban s kezét úgy nyújtja az obulusért, mint Oharon. Nem siet, nem késik. Mindnyájan kliensei vagyunk. • Minden félévben egyszer meg szoktam hívni Hérault-t egy aperitifre, mert nem árt jóban lenni vele. Itt az életiben is sokat tehet Hérault, mert, mint minden párisi házmes­ter, bizalmi személye a rendőrségnek. 0 ad információt a lakókról s az aláírása hiteles, mint a közjegyzőké. Minden párisi idegen­nek, minden párisi magyarnak az életében nagy szerepet játszik a házmester. Minden párisi házmester félhivatalos spicli. Fizetést húznak a rendőrségtől. Lehet, hogy erre Páriában szükség van, hogy ez megkönnyíti ebben a nyüzsgő darázsfészekben a kon­trollt, nem tudom. De nem kellemes érzés, hogy minden levél, minden újság, minden látogató a házmester kezén megy először ke­resztül, — nem kellemes érzés, még nekem se, aki összeesküvéseimben csak módjával haladok előre, s még kellemetlenebb lehet azoknak, akik komolyan forralnak valamit, Hérault, mint minden házmester, mindent tud. Megvan az az előnye a negyed többi ház­mesterei fölött, hogy az élőkről és a halottak­ról egyaránt tud mindent, ellentétben a 22-es számú ház mesterével, aki már csali az élők­ről tud valamit. Hallani kell, ha Héraultnab megoldódik a nyelve. Ha ő beszélni akarna, hahó! . . . Hogy miért szokott állami autó állaui délután négytől-ötig minden hétköznap a rue St. Senoobon? Hérault tudja. Miért vesztette el Sigaar ur a vagyonát, miért gaz­dagodott meg Madame Kenun?... — Assez, Hérault — mondom ilyenkor komolyan, — legyünk diszkrétek. Minden elmúlik, maga tudja a legjobban . . . Hérault egy gyá.sz- indulót kezd fütyörészni. Hérault-on keresztül látom, milyen far­osa egy világváros, — milyen különös össze­tétele százezer kisvárosnak. Az idegen, ha először él itt, inegittasül attól a szabadság- érzéstől, amit Paris föltétlenül ad, attól a nagylelkű toleranciától, amivel Páris min­dent fölvesz és mindent kezel, — egy tole­rancia, ami egyformán érvényes vallási, po­litikai, szerelmi, művészeti, nemzetiségi ki­lengésekre. Az első illúzió olyan, mintha ez a uagyimultu város jóakaratu közönnyel tűr­né mindazt, amit a világ szándékban, vágy­ban, elgondolásban importál ide. Az idegen­nek évekig az az érzése, hogy a szomszédja néni tud róla, ahogy ö nem tud a szomszédjá­ról. Hogy mindenki tisztelheti a maga Iste­nét, hirdetheti a saját világnézetét, senki nem akad föl a vélemények különfétekégéú. S ez az első illúzió alapjában igaz is: ezért lehet Parisban sokáig élni . . . Ezért lehet itt élni s ezért él itt le egész hosszú életeket sok idegen, örökké talajtalapul, de mindig ebben a kellemes toleranciában. Nem utolsó állapot, s bizonyos, hogy ez Párisnak a leg­nagyobb vonzereje, a legnemesebb tulajdon­sága. Paris a világ lelki asylju, Páris az ide­gennek ma is és mindörökké a Bakony. Itt aztán el lehet veszni egy nyugtalan léleknek, el lehet rejtőzni egy sértett kedélynek, senki nem szimatol utána. Páris sok mindent tűr és semmiről nem tud hivatalosan. Kivéve Hérault-t persze, aki mindent tud. De a sejtekben tudnak egymásról min­dent. Micsoda kisváros három összefüggő pá­risi utca, azt csak Hérault tudná elmondani. Még valahogy az uj utcákban is évszázadok­ra visszamenőleg tudnak egymásról mindent a lakosok, — mindent, azzal az alapos, inge­rült kisvárosi érdeklődéssel, mindent, hogy ki ki fia és hornya, kinek honnan, és meny­nyiért, és mikortól? Százezer kisváros ez a világváros, s mindegyiknek megvan a helyi nagysága, a helyi botránya, a helyi ideálja, a lokális gondjai, a féltékenykedése a szomszéd városra, az ambíciói jövőre. Hérauld kezd megtanítani engem látni Párist. Rajta keresz­tül veszem észre, ahogy itt reggel ugyan­olyan pletykáló vénasszonycsoportok állnak Páris valamelyik apró kis városának piac­terén, mint Eperjesen, ahogy a Ternes, vagy a St.. Augustin főtéri kávéházába mindeneste ugyanolyan megcsontosodott törzsfigurák ál­lítanak be tarokkozni, mint a fogarasi kaszi­nóba . . . csak éppen, hogy az ilyen bistro- ban az egyik megcsontosodott tarokkozó, aki negyven esztendeje minden este leül a törzs­asztalhoz, esetleg a Francia Akadémia tagja, vagy világhírű iró, vagy európai súlyú poli­tikus. Kezdem látni ezt a gyönyörű és bonyo­lult, igénytelen és egyszerű kisvárosi életet, amivel Páris, sőt „Páris" és PÁRIS, a vi­lág Páris-a, a raffinált és ördögi és az Isten tudja milyennek elhíresztelt Bábel éli a ma­ga leegyszerűsített, naiv és majdnem vidé­kiesen erkölcsös életét, — nem is elkülönít­ve az idegenek Párisától, hanem össze­vegyülve azzal s mégis óriási távolságban tőle. Mulatságos meggondolni, hogy a ,',Nagy- Boulevardon" élnek negyven és ötven esz­tendeje emberek, akik ezt a nagy-boulevar- dot ma sem látják másképpen, mint egy bu­dai ember a Lovas-utcát, s este kilenckor le- feküsznek hálósapkában aludni annak a boulevard-háznak az udvari lakásában, ami­nek a frontján tizméteres villanyreklámok hirdetnek valami meztelen mulatót vagy kártya barlangot. S fontosabb és érdekesebb esemény nekik egy esküvő a szomszéd utcá­ban, mint mindaz a raffinement, amit Paris­ban revü, színház, divat, szórakozás, attrak- ciós sportesemény, csipkeuadrágos nadra­gulya nyújthatnak. Ah, nem én, nem te és nem ő ismerjük Párist, akik éjjel és nappal járjuk kíváncsian utcáit, házai!, lokáljait, pa­lotáit és üzleteit, — nem mi ismerjük és nem is fogjuk soha ismerni, mert. a bistrő törzs­vendégei halkabban beszélnek, ha mi telep­szünk le a szomszéd asztalhoz. Hérault isme­ri Párist, az igazit, — ö tudja, hogy Sigaar ur miért ment tönkre és Dupont kisasszony hol vesztette el az erényeit. Mindig azt hittem, hogy Páris egy óriási katlan, ahol a világ minden beledobált salakjából aranyat olvasz­tanak, — s Hérault-on át megnyugodva kez­dem sejteni, hogy Páris se más, mint száz­ezer aipró kis fazék, ahol persze hogy az élet örök és kicsinyes apró titkai és érdekei To­tyognak. De azért világváros Páris, hogy az idegennek megmaradjon az illúziója, mintha itt senki nem nézne a másik fazekába. Kimegyek a kapun, Hérault olt áll, tár­gyal valakivel és szedi a híreket. A minap elmesélte nekem, hogyan temette el a „mai­son", ahol szolgál, I'randaország királyit, t. i. a nemrég elhunyt orleansi herceget . . . de ez a história tele van egy öreg hullahor­dozó indiszkrécióival, nem is merem tovább adni. Visszajövök a kapun, Hérault még min­dig ott áll, tele a negyed híreivel, születendő gyermekek és esedékes halálozások friss in­formációival. A ilehelete erősen borizii, ugv látszik, esedékes valami holnapra. Lábujj­hegyen kerülöm meg Hérault-t, ne v \ :en rám szemet, ne még. Mindenesetre nem árt, ha vau egy ilv -n Hérault a házban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom