Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-17 / 237. (1275.) szám
TíRX<ai-A\AfiteR.HIRIiAE 1926 október 17, vasárnap. 4 Beszélgetés Gál Anniéval, aki Pozsony — Kassa után most a Vígszínházban arat nagy sikereket Budapest, október 16. A Vígszínház zsúfolt nézőterén legalább kétezer ember hallgatja csendes elragadtatással ..A Noszty-fiu esetét Tóth Marival", Mikszáth Kálmánnak Harsányi Zsolt által dramatizált örök- friss regényét. Ez a szezon legnagyobb sikere. Csütörtökön adták huszonötödször, de színházi szakértők szerint ez a darab „en suite" el fogja érni a betvenöfös jubileumot. Könnyű, kedves, hangulatos, szórakoztató darab. Harsányi Zsolt ügyes kézzel állította ösz- »ze. A regényből kimaradt minden emberi disszonancia, minden igaz, de lehangoló realitás, valóságos Jókai-figurák mozognak a színpadon. Nem túlságosan husból-vérből készült emberalakok, nem túlságosan az életből valóak, de kedvetek, de szeretetreméltőak és, — ami a sikernél nagyon fontos, — Gótb Sándor, meg Rajnay Gábor, meg Somlay Artúr, meg a most beérkezett nagyszerű Mály Gerő játszák a főszerepeket.. . i- - Gál Annié a Noszty-finban Ebben a környezetben lépett fel először a .Vígszínházban való szerződtetése óta Gál Annié, í Faragó-társulat volt drámai művésznője. Nem is tudtam, hogy Budapestre szerződött, még kevésbé, azt, hogy a Noszty-fiuban viszontlátom őt a színpadon. Az első felvonás közepe táján, amikor az öreg Noszty megérkezik Vilma leányával Zsolnára, illetve a színpadra, akkor ütötte meg a fülemet egy ismerős zengésű hang. Meleg, mélyzengésü, bársonyos asszonyisággal zenélő hang... Nem kis feladat volt Gál Annié. Gáál Franci mellett övé volt a darab fő női szerepe s olyan ensembleban kellett megállnia a helyét, ahol a magyar színművészet legnagyobbjai töltötték be mellette az egész színpadot művészetükkel. S mindehhez az járult hozzá, hogy a szerep is eléggé színtelen volt magában véve, úgyhogy igazán egy erős egyéniségű művésznőnek kellett megtölteni azt a sovány keretet, amit. a drámában erősen elszíntelenített Noszty Vilma személye nyújtott. A szlovenszkói ember büszkeségével láttam, hogy' Gál Anniét rendkívül szívélyesen fogadta az egész budapesti kritika s színházi körökben még igen-igen sokat várnak tőle. .. .„Már félig boldog vagyok ...“ A második felvonás utáni szünetben felkerestem öltözőjében a rokonszenves, fiatal színésznőt, s ígéretes karrierjéhez szerencsekivána- baimat fejeztem ki. Gál Annié festette magát, amidőn beléptem öltözőjébe, s jobb orcáján éppen egy adag festék volt odacsapva. Szörnyen szégyelte magát ebben a kémikus maskarában, de hamarosan rendbe- &zedte magát s kedves közvetlenséggel beszélt árról, hogy már félig boldog, mert leghőbb vágyainak egy kis része teljesedésbe ment. Az első fellépés ... — A vágyaimnak a könnyebbik része, — mondotta, — hogy Pestre kerüljek. A nehezebbik. sőt legnehezebbik rész: az érvényesülés még hátra van. De én nagyon remélem, hogy ez is sikerülni fog. Csak szerepet kapjak, olyan megfelelőt, ami az egyéniségemre szabódik. Akkor semmitől sem félek. Az első fellépésemmel nagyon meg vagyok elégedve. Pedig mennyire reszkettem tőle! Kétszer is visszaadtam a szerepet. Féltem, hogy nem nekem való, hogy első fellépésem mindjárt nem hozza meg azt a sikert, amire szükségem van ahhoz, hogy észrevegyenek ebben a rengeteg nagy, budapesti színházvilágban. De a direkció ragaszkodott hozzám. Félve vállaltam a szerepet, annál is inkább félve, meri Harsányi Zsolt, a szerző, a szerzők megszokott romlátásaival még az első olvasópróbák után is idegenkedett tőlem, az idegen ismeretlen szinész- mőtől, aki elronthatja az egész darabot. Az első próbák után azonban már csupa dicséret volt ő ■is. A premier után a kritika is nagyon-nagyon kedves volt hozzám. A színészig ér etet is megtartják néha... Arra a kérdésemre, hogy hogyan került a Vígszínházhoz, a következőket mortdotla a művésznő: — A nyáron Kassán volt. Lukács Pál vendégszerepelni, 8 akkor igeD kellemesen játszottunk pgyütt néhány darabban. Azt mondotta, hogy éppen ilyen zsánerű színésznőre volna szükség a -Vigszinháznál s interveniálni fog az érdekemben. Ne haragudjon érte Lukács Pál, ha igazságtalan voltam hozzá, de most megvallhafom, hogy nem nagyon bíztam az ígéretben. Szinészigéret! Any- nyiszor volt benne részem, s egyszer sem voltak oly becsületesek, mint Lukács Pali, aki gentleman módjára megtartotta szavát s néhány hétre, 'távozása után jött a Vigszinház meghívása. A nagy erőpróba ... ,. — Feljöttem a Vígszínházhoz. Udvariasan /fogadtak s el kellett jálszanom az Árnyék két felvonását. Rettenetesen izgatott voltam. Képzelheti, ott ülnek a sötét nézőtéren elszórtan, szigorú, szenvtelen arccal a direktorok, néhány újságíró, a legigényesebb színészek s nekem játszanom kellett többé-kevésbé fásult partnerekkel, mert nekik, szegényeknek nagyon unalmas é« fárasztó volt az egész dolog... S vége az első felvonásnak. Senki sem szól egyetlen szót sem. Egyetlen biztatás sem hangzik. A direktorok ösz- •zebtijnak, az egyik el is hagyja a nézőteret. Nagy idegességemet legyűrve játszom a második felvonást. Érzem, hogy megy. A kollégákat is magammal ragadom, mór ők sem játszanak olyan fásultan ... A felvonás vége előtt visszaérkezik a 'direktor is, aki előbb kiment. A felvonás végével a jelenlevő 15—20 ember hosszasan megtapsolt. A kollegák drágák, mind gratulálnak, a direktorok is sorban feljönnek a színpadra s az a direktor, aki az első felvonás után kiment a nézőtérről, egy töltőtollat vett elő s elém teregette a — kész szerződést. — Már a következő szerepemet is megkaptam, Somlay Artúr fogja rendezni, akii nagyszerű rendező, de azért egy kicsit félek tőle, mert ő a legidegesebb... Azért a vidékei nem lehet elfelejteni... — Bízom magamban és remélem, hogy jól fog menni a sorsom. De akármilyen jól is fog menni, a pozsonyi, a kassai, a rozsnyói, rima- szombati és lévai napokat nem fogom elfelejteni. A sok apró kellemetlenség mellett is felejthetetlenül kedvesek és egy életre szólóan hasznosak voltak ezek a hónapok. A d rága Faragó direktorra csakis szeretettel fogok visszaemlékezni. Sokat, nagyon sokat tanultam tőle. Milyen fárasztó, de mennyire hasznos volt az a nagy robot, amidőn egy héten 3—i premierre kellett készülni, amidőn egy darabból legfeljebb 4—5 próbát lehetett venni. A Noszty-fiuból bizony 38 próba sziovenszké legnagyobb ^j^rTTOme——ff——wcti— Paysi T. KoiSce, Fö-utca 19. sz. (Telefon 33.) 5300 A Rosenthal és Meissen porcellángyárak vezérképviselete. volt, pedig nagyobb készültségü színészek játszák a Vigbeu, mint egy vidéki színpadon.. “■ Egyszer talán ... — Dolgozni, tanulni, fejlődni akarok s remélem, nem fognak a szlovenszkóiak szégyent vallani velem, ha majd egyszer, talán, amikor már több leszek, mint egy „nagyjövőjü, fejlődés- képes" színésznő, azt fogják mondani, hogy ez a Gál Annié valamikor szlovenszkói színésznő volt... Sándor Dezső. PÁRISI NAPLÓ írja Márai Sándor Hérault Mikor a lakást kivettem, Hérault időnként, ka pénzre fordult a beszéd, gyászos arcot öltött s valami különös, siránkozó kangon panaszkodott a rideg és költséges életre, ami kényszeríti őt és a köztulajdonod, kogy kétszer annyit kérjenek a lakásért, mint arneny- nyit ér. Hérault két méter kosszu volt s ka felállt, feje a felkőket és a lámpát verte. A legkülönösebb volt rajta ez a jajongás, ez a siratás, amit a mindennapos beszédbe kévéit. Ha pénzt kért, azt mindig gyomorból kérte, mintka valami nagy, bús harang szólalna meg. Nyájas és derűs alkalmakkor is volt benne valami abból a szomorú szemléletből, amit Sadi perzsa költő, akit németben olvastam, „Geh an dér Welt vorüber, es ist niohts“ — sóhajjal fejezett ki találóan. Mindig mintha legyintett volna egyet Hérault. Ha egy szivarral a kedvét kerestem, olyan mozdulattal vette a kezébe a szivart, mintha már elszívta volna, mintka el akarná már dobni. Ha egy almára nézett, mintha képzeletben a szemétben látná már az almát. Lassú, szomorú és méltóságos mozdulataival mindig mintha túlnyúlt volna a dolgokon, mintha azt, amit a kezébe vesz, egyidejűleg egy gyöngéd mozdulattal átemelné a túlsó partra, ahol a dolgok árnyéka él. Olyan volt Hérault, mint egy cauohemar, mint egy csúnya lidércnyomás. Civilben házmester volt, de mi lehetett különben? Sokáig azt hittem, hogy szerelő egy gázgyárban. Az a vörös gitt-szaga volt, amivel gázgyári szerelők kenik a gázórák csöveit. Egyszer megkérdeztem, kogy mivel foglalkozik. Kitérően felelt: — Egy nagyon szeriőz cégnél dolgozom — harangozta. — Útra kísérem el a klienseket . . . Akkor azt kittem, kogy ápoló egy tébolydában. De ahhoz nem volt elég energikus. Móka napokra eltűnt. Egy nap az autóbuszban. ültem s a St. Philippe du Roule- templom kapujában megpillantottam Hé- rault-t. Negyedmagával koporsót cipelt a vállán. Lassan, szomorúan, de szelíd meggyőződéssel vitte a hullát. Kiderült, hogy kulla- k isérő Hérault s a klienseket az utolsó útra szokta kisérni. Nyájasan biccentett felém, mikor megpillantott, hogy aztán, vállán a hullával, rögtön elkomolyodjon, — olyasféle mosoly volt ez, mint mikor a parkettáncosok, vállukon az idős amerikai hölggyel, kómor tangó közben egy mosolyt küldenek valamelyik belépő kliens felé. Akkor megtudtam, hogy Hérault hullahordozó. Gyászmadár. Harminc éve cipeli Paris különböző negyedeiben a hullákat. Temetett már köztársasági elnököt, nagy színésznőt, egyszerű trafi- kost. Hérault ismeri a párisi életet, akarom mondani, Hérault ismeri a párisi halált. Nyitott ágyakat lát, szét dúlt szobákat lavórral, kámforral és vörös selyemtapétákkal, behatol lakásokba, hall sikolyokat, ellenőriz Örökségleső rokonokat, ismeri Pár ist. Bizalmi embere néhány negyednek, ő teszi először a kezét érdemes hullákra, mos, vasal, tisztit és temet. Késő éjjel, ha illuminálva hazatérek, ifjúságom kivilágított reményeivel a szivemben, feketén és magasan áll Hérault a kapuban s kezét úgy nyújtja az obulusért, mint Oharon. Nem siet, nem késik. Mindnyájan kliensei vagyunk. • Minden félévben egyszer meg szoktam hívni Hérault-t egy aperitifre, mert nem árt jóban lenni vele. Itt az életiben is sokat tehet Hérault, mert, mint minden párisi házmester, bizalmi személye a rendőrségnek. 0 ad információt a lakókról s az aláírása hiteles, mint a közjegyzőké. Minden párisi idegennek, minden párisi magyarnak az életében nagy szerepet játszik a házmester. Minden párisi házmester félhivatalos spicli. Fizetést húznak a rendőrségtől. Lehet, hogy erre Páriában szükség van, hogy ez megkönnyíti ebben a nyüzsgő darázsfészekben a kontrollt, nem tudom. De nem kellemes érzés, hogy minden levél, minden újság, minden látogató a házmester kezén megy először keresztül, — nem kellemes érzés, még nekem se, aki összeesküvéseimben csak módjával haladok előre, s még kellemetlenebb lehet azoknak, akik komolyan forralnak valamit, Hérault, mint minden házmester, mindent tud. Megvan az az előnye a negyed többi házmesterei fölött, hogy az élőkről és a halottakról egyaránt tud mindent, ellentétben a 22-es számú ház mesterével, aki már csali az élőkről tud valamit. Hallani kell, ha Héraultnab megoldódik a nyelve. Ha ő beszélni akarna, hahó! . . . Hogy miért szokott állami autó állaui délután négytől-ötig minden hétköznap a rue St. Senoobon? Hérault tudja. Miért vesztette el Sigaar ur a vagyonát, miért gazdagodott meg Madame Kenun?... — Assez, Hérault — mondom ilyenkor komolyan, — legyünk diszkrétek. Minden elmúlik, maga tudja a legjobban . . . Hérault egy gyá.sz- indulót kezd fütyörészni. Hérault-on keresztül látom, milyen farosa egy világváros, — milyen különös összetétele százezer kisvárosnak. Az idegen, ha először él itt, inegittasül attól a szabadság- érzéstől, amit Paris föltétlenül ad, attól a nagylelkű toleranciától, amivel Páris mindent fölvesz és mindent kezel, — egy tolerancia, ami egyformán érvényes vallási, politikai, szerelmi, művészeti, nemzetiségi kilengésekre. Az első illúzió olyan, mintha ez a uagyimultu város jóakaratu közönnyel tűrné mindazt, amit a világ szándékban, vágyban, elgondolásban importál ide. Az idegennek évekig az az érzése, hogy a szomszédja néni tud róla, ahogy ö nem tud a szomszédjáról. Hogy mindenki tisztelheti a maga Istenét, hirdetheti a saját világnézetét, senki nem akad föl a vélemények különfétekégéú. S ez az első illúzió alapjában igaz is: ezért lehet Parisban sokáig élni . . . Ezért lehet itt élni s ezért él itt le egész hosszú életeket sok idegen, örökké talajtalapul, de mindig ebben a kellemes toleranciában. Nem utolsó állapot, s bizonyos, hogy ez Párisnak a legnagyobb vonzereje, a legnemesebb tulajdonsága. Paris a világ lelki asylju, Páris az idegennek ma is és mindörökké a Bakony. Itt aztán el lehet veszni egy nyugtalan léleknek, el lehet rejtőzni egy sértett kedélynek, senki nem szimatol utána. Páris sok mindent tűr és semmiről nem tud hivatalosan. Kivéve Hérault-t persze, aki mindent tud. De a sejtekben tudnak egymásról mindent. Micsoda kisváros három összefüggő párisi utca, azt csak Hérault tudná elmondani. Még valahogy az uj utcákban is évszázadokra visszamenőleg tudnak egymásról mindent a lakosok, — mindent, azzal az alapos, ingerült kisvárosi érdeklődéssel, mindent, hogy ki ki fia és hornya, kinek honnan, és menynyiért, és mikortól? Százezer kisváros ez a világváros, s mindegyiknek megvan a helyi nagysága, a helyi botránya, a helyi ideálja, a lokális gondjai, a féltékenykedése a szomszéd városra, az ambíciói jövőre. Hérauld kezd megtanítani engem látni Párist. Rajta keresztül veszem észre, ahogy itt reggel ugyanolyan pletykáló vénasszonycsoportok állnak Páris valamelyik apró kis városának piacterén, mint Eperjesen, ahogy a Ternes, vagy a St.. Augustin főtéri kávéházába mindeneste ugyanolyan megcsontosodott törzsfigurák állítanak be tarokkozni, mint a fogarasi kaszinóba . . . csak éppen, hogy az ilyen bistro- ban az egyik megcsontosodott tarokkozó, aki negyven esztendeje minden este leül a törzsasztalhoz, esetleg a Francia Akadémia tagja, vagy világhírű iró, vagy európai súlyú politikus. Kezdem látni ezt a gyönyörű és bonyolult, igénytelen és egyszerű kisvárosi életet, amivel Páris, sőt „Páris" és PÁRIS, a világ Páris-a, a raffinált és ördögi és az Isten tudja milyennek elhíresztelt Bábel éli a maga leegyszerűsített, naiv és majdnem vidékiesen erkölcsös életét, — nem is elkülönítve az idegenek Párisától, hanem összevegyülve azzal s mégis óriási távolságban tőle. Mulatságos meggondolni, hogy a ,',Nagy- Boulevardon" élnek negyven és ötven esztendeje emberek, akik ezt a nagy-boulevar- dot ma sem látják másképpen, mint egy budai ember a Lovas-utcát, s este kilenckor le- feküsznek hálósapkában aludni annak a boulevard-háznak az udvari lakásában, aminek a frontján tizméteres villanyreklámok hirdetnek valami meztelen mulatót vagy kártya barlangot. S fontosabb és érdekesebb esemény nekik egy esküvő a szomszéd utcában, mint mindaz a raffinement, amit Parisban revü, színház, divat, szórakozás, attrak- ciós sportesemény, csipkeuadrágos nadragulya nyújthatnak. Ah, nem én, nem te és nem ő ismerjük Párist, akik éjjel és nappal járjuk kíváncsian utcáit, házai!, lokáljait, palotáit és üzleteit, — nem mi ismerjük és nem is fogjuk soha ismerni, mert. a bistrő törzsvendégei halkabban beszélnek, ha mi telepszünk le a szomszéd asztalhoz. Hérault ismeri Párist, az igazit, — ö tudja, hogy Sigaar ur miért ment tönkre és Dupont kisasszony hol vesztette el az erényeit. Mindig azt hittem, hogy Páris egy óriási katlan, ahol a világ minden beledobált salakjából aranyat olvasztanak, — s Hérault-on át megnyugodva kezdem sejteni, hogy Páris se más, mint százezer aipró kis fazék, ahol persze hogy az élet örök és kicsinyes apró titkai és érdekei Totyognak. De azért világváros Páris, hogy az idegennek megmaradjon az illúziója, mintha itt senki nem nézne a másik fazekába. Kimegyek a kapun, Hérault olt áll, tárgyal valakivel és szedi a híreket. A minap elmesélte nekem, hogyan temette el a „maison", ahol szolgál, I'randaország királyit, t. i. a nemrég elhunyt orleansi herceget . . . de ez a história tele van egy öreg hullahordozó indiszkrécióival, nem is merem tovább adni. Visszajövök a kapun, Hérault még mindig ott áll, tele a negyed híreivel, születendő gyermekek és esedékes halálozások friss információival. A ilehelete erősen borizii, ugv látszik, esedékes valami holnapra. Lábujjhegyen kerülöm meg Hérault-t, ne v \ :en rám szemet, ne még. Mindenesetre nem árt, ha vau egy ilv -n Hérault a házban.