Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-10 / 231. (1269.) szám
* > ♦ A-PRAfiAT-MAfiMIV^ ♦ < Az iró felelőssége Irta: Sziklay Ferenc. Az „Élet és Irodalom" című cikksorozatomban igyekeztem kimutatni azt a belső viszonyt, amely ezen két emberi megnyilvánulás között van. Igyekeztem rámutatni arra, hogy az irodalom az életből indul ki, mert onnan veszi az anyagát s az életre hat vissza, mert az iró végzetszerüleg finomabb, érzékenyebb lelke hamarább tudatára ébred az emberiség egylelkének tudata alatt élő vágyakra, ezeknek hangot ad s így munkálja a mindenkori jelenben a jövőt! Ebből következik, hogy az Írótársadalom nagy felelősséget vállal magára az irás mesterségének gyakorlásával. Amilyen egy kor irodalma, olyan lesz a rákövetkező kor eszmevilága. Az irodalom megtermékenyítheti, de meg is fertőzheti az idő méhét, sok-sok példával lehetne illusztrálni a történelemben nagy korok előkészítését, vagy hitvány korok előjátékát az irodalom által. Ha az irodalom elveszti az erkölcsi talajt a lába alól, züllött lesz a következő korszak társadalmi élete, életfelfogása, mig a nagy eszmékkel teljes irodalom megmagyarázza bizonyos korok emberiesebb lendületét, nagyobb stílusát. Minél betegebb egy kor élete, annál inkább latbaesik az iró működésének iránya, annál inkább éreznie kellene minden írónak a maga felelősségét nemcsak kortársai, de különösen a következő generáció előtt. A mai kor talán a legbetegebb, melyet valaha megélt az ember, — (az okra és az okozatra igyekeztem utalni legutóbbi cikkemben, már amennyire egy újságcikk keretében ez egyáltalában lehetséges), — százszoros hát az iró felelőssége azért, milyen irányt vesz az élet, megtalálja-e az igazi utat, vagy vaktában rohan vesztébe. A legutóbbi cikkem okfejtéséből következik, hogy ma az általános program, az Összes összetevők közös eredője, az egész emberiség egységes megszervezése kellene, hogy legyen, az emberiség egy ellensége, — legyőzve egy barátja, eltartója, — a természet, az anyag ellen. Az egész emberiség éppen úgy, mint minden nagyobb szervezet,-kisebb egységekből, ezek újra kisebbekből, végső analizisban atomokból, egye- dekből, tevődik össze. A múlt héten érintettem, hogy a mai kor betegségének alapoka, hogy ezek az egyedek, kisebb-nagyobb egységek eltévesztve a küzdés célját és irányát, inkább egymás ellen, mint egymás mellett, vagy egymásért küzdenek. Még magában a nagyobb egységek csoportosításában sincs meg az egyöntetűség, az egyedeket két nagy szempont szerint szokták összefogni. Az egyiket talán egy hosszmetszethez lehetne hasonlítani, a másikat egy keresztmetszethez. Az első irányát a történelem jelzi s az egyének, családok, mint legkisebb egységek nemzeti alapon való nagyobb egységbefogását eredményezi, — a másik irányt a gazdasági fejlődés mai állapota határozza meg s az egyedeket az osztálykülönbség szerint csoportosítja. Nyilvánvaló tehát, hogy az emberiség egy célba állítása csak a középeredőkig jutott el s ez a két középeredő inkább szétfutó, mint összetartó. ideg akarom őrizni a két szempont bírálatánál a teljes objektivitást s így el kell ismerni, hogy mindkettőben van valami jogosultság, van hozzá magyarázó óik1, de viszont mindkettőben benne van az emberi alkotások közös sajátsága, szinte végzetszerüsége, a tökéletlenség is. Egymagában tökéletlen bármelyik irányzat különösen Í akkor, ha rideg egyoldalúságba, önző osztályöntu- datba, vagy vad sovinizmusba téved, mert igy nem hogy elsimítja, inkább kiélezi az ellentéteket ember és ember között. A nemzeti alapon való szerveződés gyökere, — mint mondtam, — a történelem, indító okai a közös nyelv, a közös földdarab (haza) s a törtéI nelmi együttélésből, valamint az egyfajuságból származó közös jellemvonások. Az osztály szerinti tagozódás oka az anyagi érdek: Látszólag ez — az első .kategória szines- ségéhez hasonlítva — szegényes indok, de rendkívül fontos, mert életbe vágó s igy a megvetésére semmi ok nincsen. De mig ez az egy, hatalmas inditóok materiális jellegű, szükságdiktálta s megszűnik, mihelyt a társadalmi osztályok érdeke kielégül, vagy kiegyenlítődik, addig a másikban több a szellemiség, mely minden körülmények között megmarad. Megmarad még akkor is, ha az osztályérdek ideig-óráig elaltatta, mert az egy nemzethez tartozandóság minden egyénnek alap jellemvonását határozza meg, többé-kevésbé pregnánsan. De térjünk vissza mai cikkünk céljához, az irók felelősségéhez. A mondottakból, melyek a nagy életproblémákat csak érintik, kitűnik az, hogy az irodalom sokkal komolyabb tényező, mint ahogy azt általában felfogni szokták. Mindenek előtt bűnös az az iró, aki az irodalmat nem veszi komolyan. Aki játéknak hiszi az írást, kenyérkeresetnek, szórakoztató mulatságnak, vagy más léhaságnak. Aki könnyű, felületes tollal papírra vet tücsköt-bogarat, csak éppen azért, hogy Írjon s azért pénzt kapjon. A könnyű, szórakoztató irás természetes, hogy kedvesebb a kritikátlan közönség, a nagy tömeg, az örök gyermek előtt, mint az, amely belevág az VALLOMÁS* A haldokló ágya felett kulcsocska függött fekete madzagon. Meggyóntattam, megáldoztattam, megkentem olajjal. Megkentem szemeit. Ó mennyi bűnös dolgot néztek már szemeim! A haldokló szemei már csak Istenre kiváncsiak. Megkentem füleitÓ mennyi csábhangra csábultak füleim! A haldokló Istent hallgatta szavaimban. Megkentem orrát. Ó mennyi trágyán-nőtt virágot szagoltam eddig! A haldokló a rózsafüzér rózsáit szagolgatta. Megkentem ajakát. Ó mennyi bűnös beszéd üveggyöngyeit szórogattam! A haldokló szavaiban Isten gyémántszeme csillogott. Megkentem lábát, először a bénát, aztán az épet- Ó micsoda utakon tévelyegtek a lábaim! A haldokló bénán is biztos utón jár már. Megkentem ágyékát. Ebből fakadt a fiatalság minden forradalma, mert ebből fakad az ember! A haldokló hetvenéves hegyéről lányok, vök, unokák szüreteltek már örömet . . . Levetkőztem és elbeszélgettem a haldoklóval Megkérdeztem a kulcsocska titkát. „Ez a kulcs a kincsem kulcsa, ez a kulcs a méhesem kulcsa.“ „Béna fiúcska voltam, nyáron szalmakalapot fontam. A pénzen két kas méhet vettem. Azóta szeretem a méheket.“ Beszéltem néki az apámról. Apám is szerette a méheket. . • Mikor haldoklóit, egy utolsó raj rászállt a rózsafára . . . A haldokló kezembe adta a kulcsot Megnéztem a méheit. A sejtekről halott apám édes arca nevetett rám . . . Visszaadtam a kulcsot. A haldokló paraszt megáldott. Boldogan jöttem haza a vetések között. A haldokló paraszt megáldott. Költők, bölcsészek, tudósok, tudjátok mi ez? Régen remegések, rubrikák, törvények, miértek járhatatlanná kuszálták fiatalságom erdejét. Leveleztem finom férfiakkal, nőkkel. De nem tudtam beszélni evangéliumi emberekkel. Nem tudtam beszélni az anyámmal. A szenvedések (nehézkes favágók) kiirtották a rémeket. Egyszerű lettem mint az országút s a haldokló megáldott! Vallomással tartozom a világnak, e mert sokat beszél rólam a világNagyon kell szeretni!! A méh nagyon szereti a munkát s a mézet s a föld millió mérges virágja közt megtalálja a mézet. A vetések nagyon szeretik a Napot s kiszerelmeskedik nekünk a kenyér örömét.A parasztnak nagyon kell szeretnie a földet, ' a papnak az oltárt, az anyának a szenvedést, Magdolnának Krisztus lábait, Assisi Szent Ferencnek Krisztus sebeit, f mindenkinek szeretnie kell a keresztjét, mindenkinek nagyon kell szeretnie az Istent. Halljad világ a vallomásomat: egyszerűek legyünk, mint az országút, hogy mindenkihez elmehessünk, jók legyünk, mint a levegő, hogy mindenkit megölelhessünk, édesek legyünk, mint a kenyér, hogy mindenkit etethessünk, vidámak legyünk mint a bor, hogy mindenkit megnevettessünk. Egyszerű, jó, vidám voltam: s a legegyszerűbb ember, a haldo kló megáldott . . . Mécs László. * Mutatvány a költő karácsonyra megjelenő: „Vigasztaló börtönlakóknak“ c. kötetéből. az embert, aki ki tudja vezetni az emberiséget a mai világkáoszbó]. Nem földöntúli héroszokra, nem „Übermenschekre" gondolok, csak nagyobb stilusu emberekre, mint a mai korcs fajta. Szép, erős, testileg, lelkileg ép, önzetlen, sőt önfeláldozó, másokért élő, magához szigorú, mások iránt elnéző, a történelem folyamatosságába ön- és céltudatosan beleilleszkedő tevékeny, kötelességtudó, a társadalmi békét munkáló, hivő, szépséget kereső emberre, szóval éppen olyanra, akiben mindaz ei’ény, amit a mai élet esztelen- ségnek, élhetetlenségnek, gyöngeségnek tart. — A jövő erényei — Coudenhove-Kalergi szerint is — a tetterő, kitartás, bátorság, lemondás, önuralom és szolidaritás. A tömegember is öntudatlanul is keresi ezt az embertípust az irodalomban s ez a vágy nyilatkozik meg az irodalom paradox megnyilatkozásában — a filmben. (Azért neveztem ezt paradox megnyilatkozási módnak, mert irodalom, amit nem Írnak, de megjátszatnak.) A film öntudatlanul az erő és szépség evangéliumát kezdi hirdetni, — mondja a sokszor idézett Coudenhove- Kalergi, — csak egyelőre téves utakon jár, mert csakis ez a két jellemvonás nyer benne fontosságot: férfinál az erő, nőnél a szépség, a két fogalomkör tartalma mellékes. Az erő és szépség győz a vásznon: az élet vetített képén, tekintet nélkül arra, a jó, vagy a rossz tölti-e ki a kettőt, hogy hős-e vagy kalandor a férfi, anya-e vagy hetéra az asszony. Ha igy van ez az irodalom egy megnyilatkozásában, iíjf/ kell lennie mindegyikben. A közönség ugyanazt várja a könyvtől, mint a színpadtól és vászontól, egyedül csak az irőn múlik, hogy a jobb élet után való vágyat fölébressze, vagy föntartsa a közönségben, vagy elaltassa, eltompitsa, hamis irányba terelje. Azt mondtam, a közönség gyermek, akit nevelni kell. A nevelés célja nem beleverni tőle idegen valamit, de kifejleszteni belőle a lelkében szunnyadó értékeket. A közönség nevelő eszköze az irodalom. Az irodalom célja, tartalma egy lehet csak, az élet, csupán a megnyilatkozási mód lehet különböző. Hogy a komoly tartalmat, mély értéket — az élet orvosságát cukrozva, kedélyesen, rábeszéléssel, vagy erő&zakkal, nevettetve vagy siratva, jó szóval, vagy ijesztéssel adja-e be a betegnek, azaz iró egyéniségén, képességén, irásmüvészetén múlik, a komoly tartalomnak nem kell okvetlenül a darabosságot, nehézkességet is jelentenie. — De lehet valaki bármilyen elbeszélő művész, ha nincs az írásában jó mag, melyből gyümölcstermő fa, acélos életvetés zsendülhet, nem iró az, csak szép zsonglőr, szemfényvesztő, vagy konkolyhintő s nincs helye az irodalomban. Jó volna... Jó volna semmiről se tudni! Úgy élni, mint a hegyoldalt szántó paraszt, Ki él csupán és vágya sincs, Ki azt se tudja, szép-e fenn a hegy, Ki azt se tudja, messze, más vidéken Messze-messze él-e ember, Ki vágytalan lélekkel (lelke sincs talán) Csak dolgozik hajnaltól esteiig, Csak dolgozik, csak dolgozik, Csak szánt, csak szánt, mig bírja a lába. (Vágytalannak nincsen vágya, boldog az!) Beh jó is volna semmiről se tudni! Úgy élni, mint a hegyoldalt[ szántó paraszt, Óh, akkor lelkem csendbe élne, boldogan^ (Ki tudja, lelkem volna-e?) És járnék hallgatag‘ a földturó szerszám után És járnék, járnék, mindörökre vágytalan‘ És akkor nem tudnám, hogy messze Seine partján A Fényvárosban szép az este, És nem szakadna fel a vágy szivembe se, Hogy egyszer este ott lehessek. És nem tudnám, hogy túl a tengeren Felhők között is laknak emberek És nem szakadna fel szivembe se a vágy, Hogy egyszer én is ott lehessek. És nem tudnám, hogy vannak régi, bús romok, Mik ott hevernek, várnak engem is, Hogy lássam egyszer őket. És nem tudnám, hogy messze, sárga emberek között Egy más világ van, nékünk ismeretlen, furcsa, szép világ. És nem tudnám, hogy sokszáz féle nyelven zeng Az ember ég felé hozsannát S nem volna vágyam: sokszáz nyelven zengeni, S nem vágynék szállni fel, magasba fel, Magasba, fel az égre, szerte, szét a földre, Nem volna vágyam. Vágytalan‘ Csak járnék, járnék fel a dombra, újra le, S rozzant ekém nyomába járva járnám le A rámparancsolt Élelutamat! Beh jó is volna, semmiről se tudni! Reininger József. Dr. Szabó és dr. Gödény Jogi szemináriuma Tanulmányi ügyben díjtalan tanácskozás. Jegyzetbérlet Előkészítés bármelyik egyetemre és főiskolára; jogi, ügyvédi, birói vizsgákra, államszámvi- telre, államvizsgákra, kettős könyvvitelre is. 10 havi részlet* Központi intézet: Budapest, Károly-körtU 4* (Telefon: L 963—50J két nem ostorozza, de elleplezi, vagy erényekül tünteti fel, léhán szimpatikus színekben állítja be s megkacagtat olyannal, ami sírni való. (Francia és budapesti vígjátékok, kalandorfilm, Molnár Ferenc stb.) Az igazi irodalom: emberábrázolás, de nem olyan ábrázolása az embernek, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene. A mai irodalom hivatása, hogy megalkossa t jövő embertípusát, azt •\ életbe s onnan súlyosabb gondolatokat hámoz ki. De éppen itt az iró felelőssége, a kényes közönséget nem jobban kényeztetni, de nevelni kell! (Operett, Courts-Mahler, Szomaházy stb.) Még bünösebb az az iró, aki nem magát a betegség gyökerét akarja győgyitani, csak. a jelenségeit* operáció helyett simogatja a kele- vényt s a fájdalomcsillapítás ürügye alatt szinte — morfinistává neveli az emberiséget. A bünő-
