Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-10 / 231. (1269.) szám
8 1926 október 10, vasárnap. Commedia dell’arte Avagy a színjátszás válsága A gazdasági, politikai és kulturális válságok sokkal jobban bennegyökereződnek a korban, mely a válságok egyik okozataként a nagy háborút is kirobbantotta, minthogy apró megállapitás- kákkal s apró mentőkötelekkel segíthetnénk rajta. Kivétel nélkül mindennek elkövetkezett a válsága s ezt éppúgy megérzi a családi élet, mint a papi szentély, a tudomány, a parlament, a király s az utcakövező. S az élet mihden fázisában bekövetkező válságok legeklatánsabban a művészi szakaszban, az életet ábrázoló, tolmácsoló, szépítő s eszményesitő szakaszban jutnak kifejezésre. Az izmusok, a művészi kereséseknek emez útvesztői voltak az első étappja a válságok tömeges megindulásának. A művész érezte, hogy mások a kifejező eszközei, konzervatívabb a témája s haladóbb a világ, hogy uj elhelyeződés kell, uj kifejezés, uj megoldás. Kapkodott a technikákkal, — mert először üres technikában látta csupán a megoldást, — inig megbizonyosult előtte, hogy az okok, az összetevők sokkal mélyebbek, minthogy pusztán technikai fogásokkal a válságok hínárjában utat csaphassunk. ★ A színjátszás válsága is elkövetkezett, a legkifejezőbb művészet, hol az emberi szó, a hang, a mozgás egyesül egésszé. S eleddig, — ahol a válság egyik gyökere rothad, — hozzátartozott a színpadtechnikai külsőség ezer más mellékzöngéje, ami a szavakat képekkel keverte össze: az építészet s a festészet. Még pedig ezeknek naturális fajtája. Elkövetkezett a szinpadszövegi, színpadtechnikai forradalom, illetve a megkövesedett formákat immár felváltani akarják a látóbbak, az igényesebbek, azok, akiknek vérbeli közössége van a színpaddal s minden művészettel. A színpad s a színjáték válságban van, — kiáltották először a németek s uj-ut keresésükben külsőségekre támaszkodtak, gondolván, hogy ugyanekkor a belső dinamika is változik. Megteremtették az expresszionista színpadot, amely egyik mellékzöngéjeként a futurizmusnak: rövid mondatokban, lázas történésekben problematikus akart lenni, de éppen, mert túlságosan, germáno- san, nehézkesen kilátszott a problémai-lóláb s a díszletek modoros-modernsége is ártott inkább, mint használt a színpad megújhodásának, alig maradt maradandó érték. Georg Kaiser, a magánéletében is meghurcolt iró, szűrődött ki valamiképpen ebből a kaotikus ensemble-bó'l. Nem valószínűtlen, hogy e germánok az oroszoktól kapták az iniciativát. Ez a robusztus, ős- tehetségü; saűáv- né& mihelyst nyíltan kilépett politikájával.;- ,az európai cirkusz trapézei és ugró- kötelei eié:, egyszersmind eíőnikkoltatta művészetét, , irpaáímát, színpadát és most legutóbb a ,,Knyaz Potemkin“-el megrázó s újszerű filmjét is. Az orosz színpad, a különféle Kék-madár, Aranymadár kabarékkal, mint zászlóvivőkkel az idén, forradalmat jelentett az európai, belsőbb eső területek színpadain is, de mivel nem gyökerezett a középeurópai lélekben, csak a külsőségek hatotábrázolő darabtól, immár meghalt s kár költögetni is. A Szigligeti és Tóth Ede epigonjail értem, nem Gárdonyit és Móricz Zsigmondot! A mai vidéki népszínművek hasonlítanak a halotti maszkhoz, avagy talán jobban a kerékhez, aminek éppen csak a tengelye hiányzik---A válság az európai értelemben vett színpadoknál állott be. Hogyan? Nem adják a kor keresztmetszetét. Apró házassági-háromszög problémákat vajúdnak, amit Ibsen és Strindberg sokkal mesteriebben, világra- híozott már. Vigjátékai s drámái a mai Íróknak rendszerint még ismétlések a háború előtti időkből, (különösen a franciáknál) a megjátszás natu- ralisztikus, sőt olykor romantikus, a színészek még szavalnak, deklamálnak, sőt, horribile, olykor még monologizálnak is! Sem az iró, sem a megjátszó nem hibás. A nagy felfordulásnak még annyira a húsában élünk, annyira magunk is bentforgunk az élet küllői között, hogy objektív, messziről szemlélő álláspontot nem foglalhattunk el mindeddig. Időnek kell letelni, mig ez megtörténik. Az átlagos európai színpadon sok a hamis hang már, túlsók a smink, a festettség, az erőlte- tettség. Sok a meggyőződéstelen deklamáció, feleslegesen erőlködik rajta a páthosz. A legtöbb színmű fénykép, naturalisztikus kockák emberek életéből, aristotelesi törvények szerint „felépített" tragédiák s vígjátékok. Szabályos bevezetéssel, tárgyalással s illő „ költői befejezéssel". Túlsók az ügyes mesterember s kevés az intuitív zseni. Ami pedig ennek ellentétje volna: az u. n. „modern dráma", modem belső tartalommal, mondanivalóval, külső látnivalóval: az még kapkodó, azt rögtön körülbástyázzák az izmusok védőfegyvereivel. A színmüvek át-átnyulnak régebbi korokba, keveredik össze az uj és a régi psziché és sehogy- sem talál az uj színpad uj és mégis abszolút megfelelő belső-külső formát, gondolatot Mindazok, amik e téren történtek, inkább kísérletnek tekinthetők, mint befejezett egésznek. S azonkívül: a mai színházra hatással van kétségtelenül a mozi is. Mig e kettő szerepét különválasztják s megállapítják lehetőségeit és határait: nagy idő fog beletelni. S hogy többet ne mondjunk: a mozi még s a színház már üzletemberek kezében van. S kevés Griffith, Ábel Gance, kevés Reinhardt akad ... A történelmi darabok: sóhajtás és visszahatás. Az ügyes, mesterkedő formákat különösen itt találhatja meg az iró, a shakespeare-i korfestést, a moliére-i naturát, a rostand-i romantikus páthoszt, a magyar kurucságot: sikeresen lehet csokorba kötni s élvezettel feltálalni a közönségnek. • A színpad jövő kibontakozása felé most ráakadtak a régi jó commedia deli' artéra, ami mindig alkalmatos, valahányszor az írónak több monJlrisjabó sjaltttt Jüsef miimpl tak, az exotikum, amivel jöttek s a sokat hangoztatott orosz mélység, — ami tényleg megvan pedig, — csak hangoztatott, átértett, de nem átérzett jelenség volt, oly speciális és egyedülvaló, hogy vajmi sokat ebből európai színpad átcsenni nem tudott. Az orosz színpad most is egyedülvaló, s ha a mi színpadjaink megújhodásánál lesz is szerepe, az nem kizárólagos szerep lesz, sőt talán nem is alapvető. Az orosz lélek legfeljebb a magyarral rokon a szláv népeken kívül, a franciának már inkább ekzotikum ... A franciák grand-guignoloskodni próbáltak. Eleinte cintányéros üdvözlet fogadta a párisi varietékből gyilkossággá és hátborzongató sikolyokká átstilizált komédiákat, érdekes is volt, — de külvárosi stílus maradt. Az olaszok Pirandellóval vágták ki a rezet. Pirandello, — e sokáig szomjúságra kényszeritett öreg tanár — jött is, de mit hozott? Commedie delP artékat... S e commedia deli' artékkal sokkal jobban kimutatta a kor fogafehérjét, — mint rátérünk rögtön, — kimutatta cinikus és mindent blazirtan vevő idők gondolkodását, mint száz más színpadi termékkel, legyen az bármilyen korfestő. Bármilyen mosolyogni való a commedia deli* arte, ha tényleg is csak komédiát hoz, de fájdalmas komédiát, a mai fényűző ember komédiáját. Nem maga, ahogy mondja, s nem amit mond. Nem. Nem itt a lényeg. A fájdalom ott van, hogy egyáltalában: ennek a színpadi műfajtának kellett jönni, mert más már nem volt megfelelő. S ez egyúttal vigasztaló is, mert remény a megújhodásra. Ne tessék azonban félni. Még ez a fajta mü is kevés van csupán. Játszanak inkább vele. Az „isteni" G. B. S.-ről, Shaw-iól itt nem beszélek. Ő megtalálta a maga mondanivalóinak speciális formáját s az egyik végletet tekintve, ő áll legközelebb a mai színpadhoz, ő kontinensen túl is fekszik egyébként. * Azt hiszem, világos és érthető: színpadnak itt nem nevezem a varietéket, operetteket, revüket, s látványos operákat. És nem a vidéki műkedvelők csikós-bojtáros és pántlikászsidós „cipszin- müveit". (Hogy kiesett a nép pedig ezekből a „népszínművekből"!) Színpad: a prózai, drámai, színjátszás művészete. A problémák felkutatója, az élet bemutatója. A tömegekhez szóló látképes vezércikk, látkép es irányregény. A színpadnak operettfaj tája és drámai műfaja egyre jobban távolodik egymástól. Az operettfajta nincs válságban, hisz az játék inkább, látványosság. Igaz, hogy tetszetős és felületességével, látnivalóival nagyobb, — bár alantasabb Ízlésű, — tömeget vonz. Azonkívül a maga megújhodását is megtalálta a revükben. Ideig- óráig. Más alkalommal szólok a magyar népszínműről is, mely, szerény véleményem szerint, eltekintve egy-két klasszikus és az illető kort hűen alapit na 1880-frait. falaié „Enruna, cm Péter Párisba megy Irta Farkas István Egyszer már majdnem együtt volt a háromezer koronája. Foltos cipőben, foltos ruháiban járkált, amilyenben egy pincért nem fogadnának fel harmadrangú tétteremben, a legkomiiszabb cigarettákat szívta és feléje sem nézett a kávéháznak. És mégis. Olcsó könyvvásárt hirdettek és fele pénzét a könyvekre adta. Csak amikor bevette magát a pénzen vásárolt öröm közé, akkor dobbant meg a szive és szomorúan rakosgatta tele a polcokat. Jean Cristophe jutott eszébe s Romáin Rolland, ki legutolsó ideálja volt a franciák közül. — Majd ... — legyintett a kezével —, az ezer koronát félreteszem és gyűjteni próbálok hozzá! Bár maga is érezte, hogy három-négy évre megint eltemetheti az álmait. Hónapokon keresztül az előbbi, önmagával fukarkodó életet élte. A háziasszonya szúrós szemekkel tűrte meg az olcsó szobában s majdnem felmondott neki, amikor nem akart téli tüzelőt venni. — Én nem hüttetem ki a falakat — mondta fensöbibségas hangon —, hogy aztán ne kapjak a jégverembe tisztességes szobaurat. Mert olyat, aki nem füt — tette hozzá gúnyos arofint orral —, akármikor kapok. De köszönöm . . . Inkább húsz koronát leengedek a lakbérből! Péter, a szegény, bolondos fiú, lehor- gasztotta a fejét. És egy órával a párbeszéd után egylovas kocsi hozta a fát. A fűtésen semmit nem tudott megtakarítani. A kályha rossz volt és nyelte a fát rettenetes falatokban; aminek megkegyelmezett, azt a háziasszony cipelte a maga konyhájába. Aztán az egyik elsején lecsippentettek a fizetéséből is. Péter érdeklődni szeretett volna, esetleg kikeresni az igazságot, de nem sokat törődtek vele. A hivatalfőnöke végigmérte, összeráncolta a homlokát és éppen, hogy alamizsnaként vetette a szót: — örüljön, hogy még benn ülhet a hivatalban! És Péter örült. Bár nem mutatta’ örömét s ezután is olyan fáradtan állított be a rideg szobákba, mint az elmúlt egypá-r év reggelein. Csak az álma maradt mindig ugyanaz és mint színes buborék szállt a kopott íróasztal fölött a messziről vetült, bűbájos kép: Paris. Aztán egy szép reggelen — már benne voltak a télben — nevére szóló írást tett a főnöke elébe, — Elsejétől leépítették. Tízezer korona végkielégítést kap! Péter nem lepődött meg. Furcsán eltorzította a szemöldökét, mint aki belekóstol a csodálkozásba, de csak egy pillanatig tartott az egész. És dolgozott tovább. A kis szobában is épp úgy rakosgatott, mint azelőtt, legfeljebb, hogy a könyveket porolta le nagyobb szeretettel. És esténként nekiült a számolgatásnak. — A tizezer koronából majdnem egy évig elhúzom . . . Kimegyek . . . S amikor eljött a következő elseje, szinte jókedvűen búcsúzott a hivataltól. Szeretett volna fütyülni is, de ugv látszott, a hosszú, nyomorúságos esztendők után elszokott tőle a szája. Még nem tudott határozni: mit csináljon a könyveivel, mit szegényes holmijával. Végül is egy lányra hagyta, kit messziről ismert, de aki szívesen rámosolygott néha, ha találkoztak. — Ha nem jönnék vissza, legyen a magáé — mondotta egyszerűen és befelé elmosolyodott, mert úgy tetszett, egy lakonikus testamentumot mondott el, amit mások hosz- szu írásba foglaltak volna. A lány megpróbált egy-két könnyet ejteni, de az ismeretlenül adott mosolyok után sehogy sem sikerült. Végül is Péter lélekzett fel, amikor kidöcögött vele a vonat és elmaradtak az ismert házaik és ismert hegyoldalak. — Egy évig szabad leszek — sóhajtott fel, de kedélye hirtelen átmenettel átcsapott az elégedettségbe. Aztán felcsapok bányamunkásnak. Elvégre még ott is Franciaországban leszek. És mig idegen országokon keresztül fá- cndt személyvonatok ringatták, életében először aludt el boldogan. Nem álmodott sem a hivatalszobáról, vun a régi álmairól, hanem oldalt hajtva fejét, egyenletesen szedte a lélekzetet, mint aki hosszú útról, nagyfokára tér hazafelé s nem messze van már az otthon küszöbétől... Egzotikumok Irta: Egri Viktor Budapest, október eleje. xhe 4 Piano Kiddies A program nem mond sokat, csak jelez, nevet ad a számnak. 01yap szürke ez a cim, akár a párosával, hármasával, sőt néha ötösével fellépő sisterseké, vagy brotherseké, akik véletlenül testvérek is lehetnek, mint. például a Dolly sis- tersek, de többnyire valahol szegényes, kopott, kulisszák mögött fedezik fel rokonságukat. 8 ha férfi és nőről van szó, Amsterdamban összeállnak, Lembergben esetleg házastársak, Bukarestben válnak és Athénben uj nevek alatt nem ismerik már egymást. Az ember nem vár meglepetést, egy kis ritmust kap, néhány lágyan omló vonalat, sok karcsúságot, kellemet és könnyűséget, amin nem ére- ződik a munka verejtéke. Vagy nyaktörő izomtornát, hálók nélkül, egy kis idegizgalmat, játékot, embercirkuszt. Piano Kiddies ... Fehér reflektorfény hull a sötét színre és négy lomha, fekete zongora elevenedik meg hirtelen. Négy fiú áll a sorban, keményre vasalt ingük, fehér kézelőjük villog, négy fiatal fenevad. Már futnak a fürge ujjak a fehér billentyűkön. Valami uj angol dalt játszanak. Különös, mintha egy jazz-band verne hallatlan ritmust síppal, dobijai, saxofonnal és fűrésszel. Mi ez? Ki üvölt?... A szin sötét lett és a fekete zongorák mögött foszforplaszfronok villannak fel, foszforkezek suhannak a billentyűk felett. Ha behunyod a szemed, forróság önt el, mintha sivataghomok hullna'és seperne feletted, forró Számumhomok, — valahol a lomba melegben egy párduc bőg és kenyérfák indái közt egy sereg pávián játszik , — hol vagy, mit keresel itt? Nem érted, nem hallod: uj életrilmus! Mért gondolsz most vérre, háborúra, minden elmúlt, béke van, örök béke, csak az "ideged ráng még! Nem hallod, — az uj ember ritmusa! Aztán vége. Induló harsog és a négy fiú, — The 4 Piano Kiddies, ’ — áll a reflektorfényben és zuhog a taps. A régi ember tapsa. Madame Butterfly Ismered a japán porcelláriok törékeny gésáit, a tusszin hajukat, ferde szemük ijedt tágságát és a tarka pillangókat kimonójuk bő redőin? Env lékszel a Fudji-Jamás tájak tipegő nőire, a bronz- fizenléijr előli bókoló muzmékra? Teiko-Kiva egy kis gésát játszik. Talán nem is kicsi, olyan mint a többi énekesnő, aki körűié mozog a színen. Telt alakú, szinte darabos vonalú nő, akár az a Pillangó kisasszony, akit Nápolyban láttam utoljára a Teatre Carloban. Nehéz a partitúra, a lélegzetfojtón magasba szökő drámai szoprán nem tűr törékeny termetet, — Madame Butterfly telt alakú és még sincs e pillanatban itt senki, aki annak látná. Hihetetlen, milyen légies! Láttad: a japán nő térde gyengén behajlik és makulátlan lábának ujja egymásfelé fordul, — az európai nőre azt mondanád, hogy kacsázva jár, — a feje oldalt konyul, a jobb válla gyengén előre. így jár, közben néha visszatekint, néha megrezzen a karja és a csípőtől lágyan rezzen a testvonala is, mintha szállna, pillangószárnyon szállna. A hangja, — nos igen, hangja is van, kicsit bizonytalanul induló, de erőteljes és a felsőbb regiszterekben csodás tisztán csengő drámai szoprán, ez azonban most lényegtelen. Kurz Zelmá; minden bizonnyal jobb és talán Németh Máriáé is, mégis ő a legnagyobb Pillangókisasszony, a kendőzetlen, az egyedül meggyőző, az örök, pedig olaszul énekel és izig-vérig európai az az érzelgős romantika, ami szerepének alaptónusa. Most érzem át először ebben a japánba ojtott európaiasságban a kis gésa tragédiáját, az örök nő legősibb fájdalmát: Jön egy idegen, délcegen és ragyogva, hiszel neki, az övé leszel s az idegen elmegy. Elmegy, másé lesz, örök asszonyi sors, millióké. Köszönöm, hogy láttalak örömben vergődve, szerelmes nászban, drága pillangóm, láttam lehullni minden fényességed, elhamvadni fekete mandulaszemed sugarát és elomlani szörnyű harakiri után a gyermeked felé, a keze felé, mely az idegen zászlaját tartotta, az idegen férfiét, egy elmúlt álom tragikus szimbólumát. Ha látod a szinlapon a kis japán énekesnő — Tejko Kiva — nevét, menj el a színházba. De csak egy szerepében nézd meg: ahol önmagát játsza. A Bohémek Mimi-jében érdektelen és kiábrándító. Juanita Alvarez Az indiszkréciómban egyedül az vigasztal, hogy talán rosszul emlékszem a nevére. Az utolsó percben jött, ragyogva, felbokré- tázva és borotváltképü lovagja energikusan rendelkezett, hogy termetes bőröndje, táskája, csomagja, virágja helyet kapjon a fülkében. Bóditó parfőmí el hőből intett még a perronon álló lovagnak és mialatt a kalauzok az ajtókat niiwi 111 in ■ i iira—B—aga—waaM csapdosták és indulásra tülköltek, kicsit rekedt, de álmatag hangon lehelte: — Adios, caro mio! Mondott egy fél mondatot franciául, másfelet angolul is, de az adiősokat határozottan otthonos forrósággal szórta a lovagra és kékesen árnyékolt buja-fekete szeme álmatagon villant. Majd intett és sóhajtva ledőlt. A történeti hűség kedvéért le kell szögeznem, hogy utitársnőm a Gerbaud-bonbonokon kezdte. Fél óra alatt végzett egy dobozzal, igaz, hogy addig a táj is mozgalmas volt és nem vette le a szemét az ablakról. De amint elmaradt a Duna és egyhangú sík hullámzott a hegyek helyén, unatkozni kezdett. Képeslap után nyúlt: a Szin házi Élet volt. Nem lepett, meg, bizonyára a kollegák képeit nézi benne, állapítottam meg, mert termete és mozdulatai után táncosnőnek néztem. De mintha néha olvasott volna a lapban, — mit akar ez a spanyol nő a magyar szótól? Aztán cigarettát dugott rózsás ajkai közé és gyufát keresett. Sirvase üst ed senorita. engedje meg, hogy megkínáljam, — szedtem össze spanyol tudományomat és átnyújtottam az égő gyújtót. (Félreértések elkerülése végett kijelentem, hogy csak a kötelező udvariassággal tiszteltem. A spanyol a franciánál is udvariasabb és nincs nép, amely megszólítások dolgában túllicitálná. Tehát kedves olvasóm, ha egyszer spanyol levéllel akarnál megtisztelni, ne felejtsd el azt kézcsókkal zárni, mert a kötelező illendőség úgy diktálja.) Spanyol utitársnőm azonban nem méltányolta kellően nyelvtudományomat és csak a fejével biccentett. Hát igy is jó, gondoltam. Szunditok egyet mig a határra érünk. Szob előtt azonban gyengéden megbök és rámszól: — Nem férne a zsebébe ez a kis flakón, no meg ez a kis csomagocska... talán ez a dobozka cigaretta is, ha nem tart semmit a nadrágja hátsó zsebében? Nos, ezt nem mondta éppen spanyolul. Inkább rácosan, kicsit foghegyre, keményen, magyarul. Kévéi lány volt, már mint ráckevei. Holnapután Hamburgban táncol, valamelyik Alster- parti mulatóban. Elsőrangú szám. Hamisitatlan spanyol: queda usted con Diós! Juanita Alvarez. Lehet, hogy már nevet mondott. A fényképét elfelejtettem elkérni, pedig odaadta volna. Nagyol adakozó nőnek látszott. Egzótikum volt ő is, • szokottabbak fajtájából
