Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-17 / 237. (1275.) szám
•PÍRSGXÍ'iVyusfesa.HÍSfcSB 8 fl megromlott falu Istenem! Hogy fogok én elfutni innen ?! Jaj! Csak úgy a köpenyem félvállra vetve. Futva, ri hálva lapos mellkasain S helebujo'k a mindent eltakaró rengetegbe A szörnyű városba. Mert futnom kell innét! Hamar! Hamar! Miig nem késő! Mig a fájó sebemre újabb tüzes szurkot nőm önt A mindenmegromlás. Mert fájva kell el köny esnem a régi kis falum, Mert el kell sírnom a nagy eltemetett koporsó Az ő régi szent Síiirmáriaságat, [mellé Az ő megpiszkált érintetlenségét, Mert a bűnné torzult megromJottság, Mint elvetett mag kora nyáron, Nagy levelekkel burjámzik a szent falú határon. Látom már! Hiába jöttem haza. hogy a falu javit- Nem javít már, csak rontani tud. [són! Parasztlányok kemény teste megpuhult. Tüzes vérük baciHússal nyakig telve S ha megfogom késő este. poros utón A megmaradt régi szépet Öreg ember száraz kezét Panasz csordul az ajkáról: ..Elkárhozunk fiatal ur! Minden lépés ma egy halál S ha az ember megáll, Tárgyig áll benne a bűnben. Fiatalunk métmyezve, Embereink ellen-kézben Másnak az igáját húzzák Azok csörgő aranyáért. Lányunk népe el sere glett S neki ül a pusztulásnak A nagy hóhér: a világba hívás Legjobb lesz majd elpusztulni. Újra élni? Nem is vágyok.“ Elengedem gyűrött kezét Arcát pergő könnye mossa S a világ fut, szalad s a bűn Tornyokba testesülve Felettünk nagy Ninivét ül. Magyarády Zoltán. Pogány vagyok Pogányabb minden vad ölelésnél. Daloló ajkam imát nem ismer. Konoksagom pedig nem is végcél. — Pogány vagyok. — Belőlem fajom minden hitét kifosztották, S úgy állok mégis büszkén, vágyó szemmel... ..Pogány! pogány!" — csniolódva mondják. Pogány vagyok. Lelkem igv egyenes, megnyílt kapu, Hajrázó énem imát nem ismer, Én nem játszom a hittel, Nem fitogtatom, hogy van egy nagy-nagy Ur. Pogány vagyok. S ha van egy Isten, ki méltónak sejt magához, Akkor azért van, mert pogány, őszinte, Megnyílt lelkemen át bejön És megismer. Eleőd Anikó. Httsjabó ajalött Jtrsef Kítrnpl ataprína 1880-ban. Prag. j^alata „borulta, n miniszter Irta: Farkas István. Péter megállt a miniszter előtt. A ha* j taimas ur az iratuk között turkált és néha lopva, idegesen pillantott fel aí; előtte álló emberre. — Miniszter Ur! A szavak idegenül és mégis ismerősen zengtek fel a párnázott ajtó és tapótás falak sürü levegőjében. A miniszter felkapta a félét. —• Miniszter Ur! Mi, nyomorúságos, apró hivatalnokok eljöttünk Önhöz, az igazság apostolához. Ahány ezren csak vagyunk ebbén az országban, ma idehoztuk minden keservünket, ma itt meztelenre vetkeztetjük úri nyomorúságunkat. A miniszter szemhéjai alól pislogott fel Péterre. Az ismerős vonásokat kereste benne. — Nem kell sokat beszélnünk, beszélnek a tények. Mi rabszolgábbak vagyunk a rabszolgáknál, őrszemekül kitolt cifra bábok, akiknek odavetik a garast és a lelkűket kívánják érte cserébe. — De kérem, — ijedt fel a miniszter a keserű szavakra, — de kérem. Péter rendületlenül folytatta: — A testünket is. Mindenünket a nagy molochnak adjuk, nem marad bennünk semmi egyéni. Gépek vagyunk, akiket rosz- szul olajoznak és keservünk felnyikorog bennünk. Önhöz jöttünk az igazság vezéréhez: segítsen és könyörüljön rajtunk. Adjanak életet! Kenyeret és jövőt! A miniszter idegesen turkált az iratok között. Már feszélyezte a három ember jelenléte, de Pétert is felismerte. A gyakorlott politikus ügyességével már tudta, hogy mit kell tennie. Nem engedte Pétert tovább beszélni. Ünnepélyesen megköszörülte a torkát. — Uraim! Én át vagyok hatva az Önök igazságától. Ismerem bajaikat, hiszen... én is az Önök sorából kerültem erre a polcra. Legyenek nyugodtak, ismerem a kötelességemet. Mindent el fogok követni... A küldöttség tagjai egymásra tekintenek. Szemükben ijedt, apró lángok gyultak: Istenem, a miniszter kidob bennünket. Ez a Péter elvetette a sulykot... És néma meghajtással a kilincset keresték. Péter maradt utolsónak. Mikor az ajtóhoz ért a keze, a miniszter halkan utánaszólt: — Péter! A hang fájdalmasan jött. szinte meghunyászkodva. Péter visszafordult. — Tedd be az ajtót, kérlek, gyere visz- sza ... Ülj le valahova. — Tessék. — Te az előbb ... Ti az előbb valahogy azt gondoltátok, hogy én ... — Hogy ellenünk vagy, igen, azt gondoltuk. A miniszter fáradtan tiltakozott: — De kérlek, én... hiszen tudod, hogy nem vagyok ellenetek. De belátod, hogy muszáj. Ahogy kimondta a hatalmas szót, megkönnyebbülten lélegzett fel. Már nem félt, sőt valami erőt is érzett magában. — Én mindent belátok — mondta Péter. — Azt is belátom, hogy igen nehéz a helyzeted. De engedd meg: mi százszorta kutyábbul állunk. Ha a te fizetésed is nyomorult pár száz korona lenne, te is igy gondolnád. A miniszter elmosolyodott. Vidáman, bizonyos öntelt gyerekséggel emelte fel a kezét: — Ne beszélj! Hát nem együtt vacsoráztunk virslit húsz esztendővel ezelőtt? Nem együtt laktunk a külső Bécsi-uton? Péter szomorúan rázta meg a fejét — Hadd el, régen volt. Bár ma is ott lennénk. A miniszter Péter vállára fektette a kezét. — Nem akartam idekerülni. Te tudod, hogy nem akartam. De, Istenem, azok után az esztendők után, amit végigóltem, mégis csak szívesen jöttem ide. Te! El se hinnéd ___én még ma is ... még ma is... szocialista vagyok... Amilyenek akkor voltunk. Hiszen tudod ... Pé ter csodálkozva kapta fel a fejét: — Te még szocialista vagy? — Igen — felelte gyorsan a miniszter, de szeme nem állotta ki a Péter szigorú tekintetét. — Nem hiszem. — Te nem hiszed? — Nem. Ne haragudj. Te... hogy is mondjam ... semmi se vagy. — Semmi?! — Semmi. Gép. Eszköz. A parlament eszköze. Báb. Amilyen én vagyok. Annál is rosszabb. Engem csak a kenyér tud meghajlítani, de téged minden. A cim, kegyelmes ur vagy! Autód van. Ezt nehéz lenne odahagynod. — Te rosszul gondolod, Péter — próbált mentegetőzni a miniszter. Először is én nem vagyok kegyelmes ur... — A miniszterek mind kegyelmesek — vágott közbe Péter — még Szovjetoroszor- szágban is. — No jó. de nincs autóm. Ez a minisztériumé. — A te rendelkezésedre áll. Te vagy az ura. — Nézzed csak, Péter! Én... megvédem az ügyet. A fizetésemelés mellett leszek! Tudom, nehezen fog menni. Az államkassza üres. — Komolyan beszélsz? — Én ... én becsületszavamat adom neked! Péter felállott. Igen melegen szorította meg a miniszter kezét. —Köszönöm. Mindnyájunk nevében. Ez illő hozzád. — És meleg szavakkal tette hozzá: — A Fánit vettem feleségül, emlékszel rája... A titkár bedugta a fejét: — Még nyolcán vannak odakünn. A levél Irta: Hamvas József. Tavasz végén volt a lakodalom. Mert ügy gondolták, hogy a fiatal pár elmegy egy kicsit Olaszországba, Svájcba, aztán hazajön, itthóu rendezkedik he, elrakosgat kedve szerint, éli világát, aztán ősszel elkezdi a gazdálkodást. El kellett mennem a lakodalomra. A vőlegényt nemcsak rokoni kötelékek fűzték hozzám, hanem diák éveit is magas felügyeletem alatt kezdte. Hetedikbe jártam, mikor beadták az elsőbe és a familia erkölcsi kötelességemmé tette, hogy vigyázzak rá. A felügyeleti módszer igen egyszerit volt. Megfelelő számai hatalmas nyald evest helyeztem kilátásba, ha meghallom, hogy szekundára felel vagy valami gazságba keveredik. Nem tudni, hogy ez az Ígéret hasz- nált-e neki, vagy hazulról is már jó gyereknek jött föl, elég az hozzá, hogy jeles bizonyítványt vitt haza. A familia mindig hálás volt, hogy igy vigyáztam a Petikére. Most hát a Pétiké házasodott. El kellett mennem a lakodalmára. Mert még hozzá a kis szőke Katókát vette el, az aranyhaju Kata leányát. Aranyhaju Kata sihederkori ideáljaim díszes csoportjában előkelő helyet foglalt el. Egy egész nyári vakációban hozzá írtam a verseket. És egy esős délutánon megenged le, hogy felolvassak neki Jókaiból. Csodálatos, hogy minél jobban mcgokosodik az ember, annál kevésbé találja meg az ilyen varázslatosan boldog délutánokat. Ennyi oka volt tehát annak, hogy elmenjek a lakodalomra. Virágos, kedves ünnep volt az egész. Régi ismerősök találkozása. Jó hírek messzire került emberekről. Aztán, ha valakiről azt mondták, hogy nincs többe, egy kis -sajnálkozás, rövid, de őszinte. Nem mély, hazugságon megrendülés. Hiszen az özvegye virul, a gyerekei szépen boldogulnak. Az emléke is olyan, mint egy áhitatos kápolnasarok a házban. Igv volt, hogy mikor erről-arról szó esett, valaki megkérdezte, hogy mért nem jött át Vargha Gábor a lakodalomra? Elhunytról tisztább szomorúsággal beszélnek. Vargha Gábort olyan kedvetlenséggel intézték el, mint valami izetlen ételt. Úgy látszott, hogy nem kellett ő már senkinek az élet asztalán. .Pedig Vargha Gábor gazdag ember volt. Nem, mintha valami nagyon dolgos, nagyon élelmes ember lett volna. De nem volt ötlete arra, hogy mire adja ki a rendes termés árát. Még a lovat se szerette. Annyira lélek nélkül való ember volt. Ez még nem lett volna baj, ha az asszony dolgot el nem hibázza. Igaz, hogy magának élt, mint a bagoly. Amióta az iskolából hazakerült, még a szomszédoknál se fordult meg. j Egyszer aztán a postamester unokahuga került oda nyárra. Vargha Gábor belebolon- duit és elvette feleségül. Amikor már elvette, még a lomhán gondolkozó Vargha Gábor is észrevette, hogy elhibázta a dolgot. Tudatlan volt a szép asz- szony, ha olvasott, úgy böködött rá a betűre, botlott, sillabizált. Uram Isten, talán nem is tud irni! De ez még talán mind nem lett volna baj, mert az asszony hamar belenő a környezetébe. Hanem buta is volt az uj asz- szony és nem acél volt az esze, amit köszörülni lehet, hanem ólom. Ennyit tudtam meg róluk, igen apró részletekben, mert semkise beszélte az esetüket szívesen. Mintha mindenki úgy érezte volna, hogy le kell utána kefélnie a ruháját. Mert sokukat kedves régi emlékek is kötötték a Vargháéit oszlopos kis kastélyához. Azonban, hogy másnap reggél enyhe borús időre virradtam és lent az ebédlőben meg a verandán még dobogott a tánc, kiszöktem a levegőre és most már komolyan nekiindultam, hogy átmegyek Vargha Gáborhoz. Csontos, mélák kölyök volt, mikor letette az érettségit. Milyen férfi lett belőle? A gyalogösvény az érviz mellett, a friss füzek alján egyenesen átvezetett a birtokára. Ezeken a páirszáz holdas birtokokon nem kell sokat gyalogolni, hogy az egyikből a másikba jusson az ember. A Vargha Gábor földjei rendben voltak, bár inkább paraszti gazdálkodás látszott közepes állapotukon. A házat vagy ötholdas angolkert vette körül. A kert körül jegenyék álltak őrt. A gyalogösvény, amin jöttem, az ér partján a kert végébe vezetett. A kerten át indultam a ház felé. A fák között jókora füves, veteményes és virágos tisztások terpeszkedtek. Épen az ut mellett kertész!orma ember dolgozott nagy- karimáju szalmakalapban, hatalmas kertészkéssel. Igazán figyelemre méltó volt ez a nagy kés. Hajtásokat nyesni kisebb is megtette volna. Ennek az embernek a kezében úgy járt ez a hatalmas penge,' mint valami artista kezében a mutatványos szerszám. Megkérdeztem, hogy itthon van-e a gazda. Kaptákba vágta magát, a rengeteg bicsa- kot úgy fogta, mint a kardot, tisztelgett: — Nagyságos urnák jelentem alássan, itthon van. Egy kicsit meghökkentem, de most már még jobban érdekelt a nagy kés és megkérdeztem, minek dolgozik ekkora peneci- lussal. — A törvény okából! Most aztán igazán nem értettem. Megkérdeztem, hogy micsoda törvényt gondol. Erre is megkaptam a feleletet: — Amely vagyon az elevenek és holtak fölött. Amitől elevenné lesznek a holtak és holttá az elevenek. Ez a felvilágosítás tökéletesen megfelelt. 1926 oktőbw 17, ra.rárrn'tp. A miniszter legyintett: — Nem fogadok. Majd a jövő héten. Senkit sem fogadok. És hozzákezdett íróasztalán a nagytakarításhoz, mert megérezte, hogy ha Péternek adott szavát betartja, nemsokára máéik miniszter kerül a helyére. Takarékosabb... IMA Irta: Péchy-Horváth Rezső — Uram, aki kormányozod a habfodru, szer- teziláltan tovairamló bárányfelhőket az Albiskör- neli karcsú gerince fölött: vedd úgy ezeket a sorokat, mint alázatos és térdenállva elmondott költeményt. Te tudod, hogy aranysárgán csillámló sugár- özönben fürösztve arcomat, szivárványom boldogsággal szemléltem alkotásaid szépségét: a varázslatos erdőt, a puha rétet, a virágmiriádokat, az eziistfényü, csacsogó patakot, a csendeskén szitáló nyári esőt — és minden-minden pompás remekművedet. Ilyenkor a lelkem a magasba szárnyalt, mint a búgó motorral energikusan szállongó gépmadár és mint annak vakmerő lelkű kormányzója, ón is a ködfátyolos párázatokon keresztül néztem lé azuros magasságomból hitvány földi dolgokra. A lelkem az eget látta csak, a napfényben élt-für- dött, mialatt a testem idelenn vergődött, küzkö- dött, vesződött. Te tudod, Uram, hogy soha, soha nem láttam szebbet, ragyogóbbat, ékesebbet, életresarkalób- bat, mint a Te csodateremtményeid. Sem élő, sem élettelen lény, amelyet bús, meditáló társam: az ember alkotott, nem csalt hallgató ajakamra örömkiáltást. Csak a Te csodás erőd, végtelenül hatalmas teremtményeid sugárzó színeit habzsolták mohó, gyermeki riadozással csodálkozó szemeim. A rét himes --virágesője között hanyattfekve, nedves szemekkel élveztem a kis madárkák együgyű énekét. Méhek, bogárkák döngicsélésén virágok szivárványpompáju szőnyegdiszén, csacsogó erecske duíuzsolásán, vad vízesés dörgő dühöngésén, hóhegyek fehér csipkésszélü sziluettjén, kövér mezei illatok ózonján repeső örömmel méláztam. Túláradó szivemet szivárványos boldogság felhőzte körül, hogy a Te alkotásaidat, Uram, látnom, éreznem, hallanom, élveznem, csodálnom lehetett. ...De most, Uram, valami erő, amelyet a ml véges emberi eszünkkel fölfogni és elemezni nem tudunk, megütötte, megfogta és fogva tartja a lel- kemet. A szivem megifjodott, a lelkem átformálódott és bolondosán varázsos langymeleg nyári éjszakákon a füleimben csodálatos muzsika hangja cseng-bong. A szivemet áradásos melegség hullámai öntik el és csupa színes mesét, színes álmot érez a lelkem. Most már nem k\p meg olyan varázslatot csoda-erővel az Albiskörneli karcsú gerince fölött úszó bárányfelhő, nem hat meg az égbeütkö- ző, hősipkás havas fensége, nem ragad magával a csodás természet ezernyi megdöbbentő vagy naiv szépsége, titka, kincse, bája — — — most hullámos selyemhajak szépségein méláznak csodálkozó szemeim, amelyek sötéted ők, mint a fjord vize, amikor utolsót pislant belé a hunyni készülő napkorong arany sugárkévéje. Most csilingelő kacagáson üdül föl a lelkem az együgyű mam——h—aiiiwiffli'Bi’i^aafiiiiiiBW—n .................... Ez az ember bolond. No hát különös gazda leket az én Vargha Gáborom, ha ilyen embert tart a födele alatt. Megköszöntem a nagykésü kertésznek a szives felvilágosítást és elindultam a ház felé. Még hallottam, amint a kertész áldásként utánam mondja: — Férfi emberek lépését oltalmazza a jó Isten! Ez a derék fin se szeretheti valami ■nagyon az asszonyokat. Régi pajtásom, Vargha Gábor, az ebédlőben hevert a bőrdiványon és „A gályarab menyasszonya" oinrii harminckötetes ponyvaregényt olvasta. őszintén és gyerekesen örült annak, hogy eljöttem. Bizony egy könnycsepp is csillogott a szemében. Bennem a régi világát látta, azt a világot, amibe jő volna még egyszer visszamenni, aztán talán másképen kezdeni az egészet. örömében csak úgy hordta a pohárszékből a pálinkát, bort, szivart. Kínálta a székeit: a bőr, az jó hűvös, de a nád testhez simul, a párnás meg puha, különösen kellemes, ha egy kicsit el van fáradva az ember! Csak, amikor a beköszöntő diópálinkán túl voltunk, akkor csillapodott le egy kicsit. Mondtam neki, hogy ideát a Katáéknál vagyok lakodalmon és hogy átjöttem, mert szeretteim volna látni annyi év után, hogy van, mit csinál. — Semmit! Az ördög vigye el! - dör- mögött és haragosan mosolygott hozzá. — Azt hallottam, meghúzásod Iái. K érni elődve nézett rám oldalról és úgy bökte ki: — Meg. — Itthon van a feleséged? — Itthon a helye. Ha kíván, i vnjv rá. majd meglátod, ha előbb rr\ \\ ■ - ?<. f>rt [itt maradsz ebédre. Tűi. u. ' k rosszat hallottál rólam. De .. j . u; -Mákul,
