Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)
1926-10-17 / 237. (1275.) szám
1926 október 17, vasárnap. 9 dárdai helyett és melegen tekintő hűséges azur- szin szemek bizsergető nézését élvezem patak- mormolás, felhőjárás helyett. Egy hattyúnak bűbájos, meleg színeit, ingerlőén tökéletes vonalait rögzítik meg lelkem fényérzékeny lemezei s eszembe jut, hogy a télen, .amikor halkan zizegve finom hőpillék szállongtak lefelé, ezen a hattyú- nyakon ójfekete prémek pompáztak keretet, mint az Albiskörneli lábánál messzi-messzi elnyúló havas síkság peremén a tovairamló vonat... ... Meg tudsz-e nekem bocsátani, Uram? Hiszen ő is, aki 'miatt hűtlen lettem, a szent, a fölséges természethez, a Te teremtményed, akárcsak az erdő, a mező, a folyó, a rét, a szikla, a pacsirta, a sas, a harsogó vízesés, minden-minden, — csakhogy mindezeknél ezerszerte szebb, tökéletesebb, gyönyörűbb, festőibb, mint valamennyi együttvéve... Hála Neked, Uram, amiért őt — áldott, gond- osztó páromat — föltaláltam. Levél Kedves Barátom, szolid Asszonyom, önhöz vezetnek a csöndes óráikon le horgas ztott fejjel irt levelek, mikor a köd pihen az alkonyon s az emlékeken busám el őrá z om, amiig szivemből a vér elered. Folyik a vér és nincs, aki felfogja, pedig a csep/pje arannyal felér, mert élet az, ifjú, meleg zamat. Ilyenkor látna engem meghajolva, mint bús csatáján a letört vezért, ki megroggyant a nagy csapás alatt. Megholt napok után holt alkonyon úgy érzem, öklömet kellene ráznom és káromolnom Istent, egeket. De én imádkozom a holt órákon, kedves Barátom, szelíd Asszonyom ..., 8 eltépem a megírt leveleket. Alterego. és legenyhébb I csokoládé < hashajtó Fiilerakat: i Vörss Rák • Bratislava Egy doboz ára S.8CRS. < . 11 H U II Megállítom az időt Állítsuk meg az időt, ha többre nem, csupán egy pillanatra, amig szemem égő szemedbe néz. Aztán mindegy, ha bénán, szivszakadra hullok a mélybe s az Élet partja vak homályba vész. Állítsuk meg az időt, te drága perc, hisz nincsen semmi másom, csak egy igéző, villanó mosoly. Ma még enyém, ma még szivembe zárom, de zug a holnap g emléket, arcot, könnyét elsodor. Állítsuk meg az időt, a forró, termő nyári délutánon, midőn ujjongó csókot szór a nap, bib őrs zárom fakad a rózsafákon s áhítattal érinti ajkam a legszebb bimbót: égő ajkadat. Állítsuk meg az időt, ha rőt arany-virágot hint az alkony, s titkos, százhúrú hárfán zeng az est. Vergődő homlokom kebledre hajtom, életem tiéd, szórd be mosollyal, óvjad és vezesd. Megállítom az időt, ha többre nem, csupán egy pillanatra, mely mégis örök üdvöt ád nekem. E csók után omoljak össze halva, tárulhat a sir, e perc enyém — se perc a Végtelen! ölvedi László. „Vas fiakkéros“ megsértődik Irta: Vass László. Még tisztán emlékszem rá. Békés, őszi csönd nyújtózkodott el az árnyékos udvaron. Édesanyám a konyíhában uborkákat rakosgatott az üvegekbe, én pedig a szilvasán mezgereltem le a szedéskor ottfelejtett szemeket. Az esti szél fülembe duruzsolta a RosztLréten futbalozó gimnazisták vig tempózásait, ami csak növelte bennem is a kényelmes, a holnappal való „nemtörődömség et“; hiszen a számtani példát majd elhozza Kovács Zotyi este és különben is holnap „link"-tárgyak lesznek. De a nagy csöndbe egyszerre csak nagy zaj csörtetett be. A Váraljai-utca lakói ijedten suttogtak össze ablakaikban: Ejnye, Vas bácsi megint haragszik, nagyon zavarja a lovakat! Én ilyenkor már nem vagyok az udvaron. Most is a kertből leskelődöm. Recsegve- ropogva törtettek a lovak az utcán, pattogott az ostor és mint a villám, az udvaron termett a hintó. „Vas fiakkéros“ szokatlan gyorsasággal ugrott le a bakról és dühösen kiabálja a kifogásnál segédkező anyámnak: — Nekem, asszony, ne fogadj el semmi fogást egy riportertől sem, mert... Megértetted? Istenkém, mit vétettek azok a riporterek „Vas fiakkárosnak"? Dult-fult mérgében, a lovak szelid ártatlansággal tűrték gazdájuk átkozódásait, amiket a riporterek fejeihez vagdalt. — Még az én lovaimról merte azt irni^ hogy soványak, hogy görhesek, mikor kollégáim közül én adom a legtöbb abrak zabot... Meg hogy az én kocsim rozzant, ócska határ, hát nem minden hónapban lakkoztatom-e, hiszen a Dankóé is suviksz mellette, pedig az nem rég vette! Valóban igy volt, amint mondotta, mert lovaira és hintájára sokkal büszkébb, sokkal többet áldoz, mint gyermekeire. — És ne lássak a háznál egy keserüvizes üveget sem, megértetted asszony? Dehogy is értette, ilyenkor mindig azt mondotta, hogy „igen". Hü! Micsoda összefüggés lehet a riporterek és a keserüvizes üvegek között? Aztán elmondja az öreg, hogy egy „éhenkórász újságíró" hazugságokat irt róla és a lovakról a pesti újságba. Nekem se kellett több! Szaladtam mindjárt Fnohshoz és megvettem azt a bizonyos újságot. (Itt találkoztam Strausz állatorvossal, akinek jóizü nevetését még ott nem értettem meg.) Bizony, az első oldalon, a tárcarovatban ott ékeskedet a „Vas fiakkéro s“. Kissé rosszul esett, hogy egy s-sel írták, a dupla s-re mindig büszke voltam, mert ki tudja...? Sebaj, bizonyára sajtóhiba! Olvasom, olvasom, hát ugyancsak kifigurázta „az a riporter" a „Vas fiakkérost". A lovait görheseknek írja le, de a fiait dicséri (otthon éppen megfordítva), akik gimnáziumba járnak, különösem engem, aki „az egész iskolát kitolja tudásával" és hogy hozzám jár „kunyorálni" minden úri gyerek a számtani példáért! Hát ez nem egészen igy van! Ez már aztán óriási sajtóhiba! Tovább meg azt olvasom, hogy a Vas fiakkéros egyszer az állatorvossal vizsgáltatta meg magát („mert hát azok a marha emh érd oktor ok sose szólhogy nem mind igaz. — Az emiber nem a mások kedvére házasodik. Ha te meg vagy elégedve a választásoddal és jól vagy mellette, hadd beszéljen a világ! — így van. Kinek mi köze hozzá? Nem kérek senkitől semmit, hát rajtam se követeljenek. Engemet nem lehet egzekválni, mert nem tartozom, a ragyogóját! Ezzel jókorát ütött öklével a diófa asztalra. Nem volt jó erről tovább beszélni. Eszeimbe jutott a kertésze. Megkérdeztem, hogy mért tartja ezt a bolondot? — Bolond? Nem baj az! Nem kell nekem professzornak. Szorgalmas, dolgát értő ember. Kevéssel beéri. — Hogyan jutottál hozzá? — Hallottam, hogy gondozásra akarják kiadni a bolondok házából. Oda úgy került, hogy agyonsznrta a feleségét, aztán megbolondult. — No, .hallod, most is akkora késsel láttam, mintha folytatni akarná az agyonszur- kálást. — Ezzel szeret járni. És vigyáz. — Mire vigyáz? — Hogy valahol egy asszony nem ir-e levelet. — No most már az én fejem is kóvályogni kezd tőle. — Tudod, hogy a felesége akkor levelet irt valakinek. Akivel megcsalta az urát. A kertész épen bejött a szobába. Meleg nyár volt, mezítláb járt a kertész, azért nem hallotta az asszony. Az ura hátulról belenézett a levélbe és egy-kfct szóból elolvasta, hogy megcsalják. Hát beleszwrta a kertészkést az asszonyba és az asszony nyomban odavolt. — Akármilyen jó kertész ez az ember, én nem vállaltam volna el a bolondok házából. — Na hát nálam ugyan nem lát asszonyt levelet Írni. Ezt dlég sok keserűséggel mondta a házigazda. Egy kis csönd lett. Elgondolkozva szívtuk a szivart. Mindegyikünknek volt egy csomó elgondolni valója, amit nem volt feltétlenül szükséges ki is mondani. Mikor már nagyon rosszul esett a csend, mert semmiről se volt tanácsos beszélni, azt mondtam, hogy ebédig nézzük meg a gazdaságot. Kiléptünk az oszlopos tornácra. Szent csendben szunnyadt a tájék. Szebb ez, mint a tenger. Itt nem butul bele az ember a nagy semmibe. Ilyen nagy csendben álltunk. Talán nem is akartunk hallani semmit. Azért csak a lépcső alján láttuk meg a kertészt, amint nagy lépésekkel jött fölfelé. Egyszerre mindaket- tőnkben elhült a vér. A kertész egy darab papirt tartott maga elé, úgy hozta felfelé. Ez az ember levelet hoz! Egyébként nem látszott rajta semmi különös. Mintha kitörő nevetést fojtott volna vissza, úgy csillogott a szeme. Jött. Mindig maga előtt tartotta a papirost. Odatolta a gazdájának. A levélen vércseppek. A nagy kést a hóna alatt tartotta, az is véres. — Mi ez? — fakadt ki remegve Vargha. — Olvassa el, testvér. Én elolvastam. De nyugodjék meg, osztályos társam, én már elintéztem. Ezzel 'bizalmasan megveregette a gazdája vállát. A gazda megragadta a kertész kezét: — A feleségem! — hörögte. A kertész derült nyugalommal folytatta: — Semmi! El van intézve. Ha másé akar lenni, minek éljen? Rossz hajtás. Riccc! Lent van! Vargha Gábor fuldokolva rohant le a kertbe. IJtána siettem. A lugas előtt, a homokon feküdt az asz- szony. Szép fiatal asszony. Fehér ruhában, véresen, holtan. Hát mégis tudott írni? fl Faust-film Irta: Egri Viktor I. A film legnagyobb rajongói is kétellyel fogadhatták azt a hirt, hogy hosszú hónapok, talán évek munkája után elkészült a német Faust- film. Lehetséges-e egyáltalában ezt a hatalmas emberi tragédiát, Faust magasztos gondolatait, az irodalmi eszmény, az emberi lángész tökéletes produktumát a tisztán technikával dolgozó film művészetével megoldani, vagy legalább elfogadható összhangba hozni? Nem nyomja-e el a technikai felkészültség a gondolatot és csak a mese ősi váza marad, hogy néhány nagyszerű alakítással átsegítsen az eszmei tartalom felett? Kompromisszum lesz ez a film, az ötletnek tüneményes kibányászása, vagy minden hibája, keresése mellett oly érték, mely maradandó beccsel bir? Ma mór elvitathatatlan, hogy a film művészet, mely beláthatatlan fejlődési lehetőségek előtt áll. Vannak nagy írói, nagy művészei, de el- sőrsorban zseniális, úttörő rendezői. A Faust- film sikerében eleve kételkedőknek Shakespeare, Schüler, Tolstoj, Victor Hugó, Manzoni és mások neveit idézhetjük, akőnek nem ártott a film propagativ ereje, akiket méltó aparátussal népszerűsített ez az uj művészet. Tagadhatatlan, hogy mindegyik rendező a mese színes érzékeltetésére törekedett, de a talentumosabbak kezében is, az alapeszmét mindig közelebb hozta a tömeghez, megértette, megmagyarázta, amivel egyelőre tökéletesen megoldotta misszióját. Mégis: a FaustjfiilmmJÓl joggal támadhattak kétyelyeink, joggal várhattunk bántó kompromisszumot. És jött a Faust, ez az izig-vérig modern filmremek, mely minden hibája, kompromisszuma ellenére győzött a kicsinyes skrupulusok felett. II. Megértőbbek leszünk, ha azonnal tisztába jövünk a rendező intenciójával, eminens kompromisszumával: Goethe teljes Faustjának megfilmesítése lehetetlen feladat, csak ha a középkori misztérium meseszeriiségónek színvonalán maradunk, alakul ki részben a mü goethei eszmei tartalma. A Jó, megsremélyésitője, Gábor arkangyal el fogadja a Rossz szellemének, Mefisztónak fonák igy az igazsághoz!"), aki olyan „rece- piszt" adott neki, hogy „minden reggel igyon meg egy pohár budai keserüvizet és minden vasárnap reggel csókolja meg a feleségét", amit aztán az öreg olyképen javított meg, hogy minden reggel megcsókolta a feleségét, keserüvizet pedig csak minden vasárnap iszik. Végre értem az „összefüggést". Hát ez lehet igaz is, meg nem is, én bizony reggel későn kelek fel: nem láthattam. Otthon az öreg ünnepi ruhába öltözött és ment a m. kir. közjegyzőhöz kezében az újsággal, hogy beperelje azt a „hazug riportert", aki ilyen rossz hírbe hozta Rozsnyó városában, ahol őt még a gyermekek is ismerik. De nemsokára jött is vissza, „rezes arcát" most tüzesre pirította a düh: — Nincs igazság a földön! Annak a riporternek szabad hazudni, de a magamfajta ember ne mondjon csak igazat, akk<sr mindjárt itt van az idézőlevél... Istenkém, ha most előtte állana „az a riporter"... Bizony, a m. kir. közjegyző csak nevette a mindenáron pereskedni akaró Vas fiakkérost, hiszen az Írónak „mindent" szabad ... És azóta még több pasasa lett a főhőssé vált Vas fiakkérosnak.-----------------Aztán eltelt néhány 'év ... Vas fiakkérost behívták katonának és a szomorú időkben ezt is elfelejtettük. (Kinek volt kedve akkor nevetni?...) A háború után visszatért régi mesterségéhez. Akkoriban már nagy könyvgyüjtő voltam (nem számtankönyvet!) és igy került kis szekrényemre egy novellás könyv („A tűznek nem szabad kialudni"), amelyben felfedeztem a már-már elfeledett „Vas fiakkérost". Szokásban volt nálunk, hogy ebédközben felolvassak a családnak és már nem tudom: pajkosságból-e vagy miért, olvasni kezdtem ezt a novellácskát is. Az öreg Vas nyugodtan evett addig, amig a görbes lovakhoz, a rozzant hintóhoz, no meg a keserű vízhez elérkeztem. No, de azután! Rics-racs, a tányérok reccsenve repültek le az asztalról. — Még te is gonosz kölyke... no megállj!... — Jaj, dehogy álltam meg, repültem ón is — jaj, a bordáim! — Szepegve néztem, hogyan szedi össze könyveimet — azt is — egy zsákba.., Csak később találtam meg ártatlanul járt könyveimet. A z t a novellás könyvet pedig féltve őrzöm, magammal hordom világbolyongásomban is, várva arra az időre, amikor megbékül „azokkal a hazug riporterekkel" és én nyugodtan elolvashatom csendes ebédközben a „Vas fiak- kéros“-t. — —------És látja Édesapám (mert a „Vas fiakkéros" édesapám nékem), becsületes nevét most megint újságba tétette „egy hazug riporter". No, de ne haragudjon, és gadását, aki Fauston akarja kipróbálni erejét, hogy eltérítse az igaz útról. Mefisztó helyzete könnyű: Faust elégedetlen, a tudománya nem tud 'segíteni a pestisben sorra elpusztuló embertársain, tehetetlen és léte egyoldalúságától mindjobban összeroskadó. A goethei gondolat: mindennek végére járni, kifürkészni a legrejtettebbet, a legmagasabbra tömi és átélni a legfeneketlenebb bűnt is. A fausti ember örök sóvárgása: mindent átélni. Amit a film ad, az ennek a fausti gondolatnak töredéke, nem a teljes Faust-misztérium, egy elmúlt világba való behatolás, az énnek teljes be- leolvadása a hellén világba, a klasszicizmusba, a természettel való harca, hogy uralma alá hajtsa és megnemesitse, kielégítetlen ösztönök, kielégítetlen törekvések harca, a tettre való határtalan vágyás, mely az emberi élet kielégülésének egyedüli lehetősége, — ezt mind nem adhatta a film, de megadhatta a középkori misztérium Faustja szerelmi vágyának beteljesülését, a Gretchen-tragédiát. A Faust-film éppen ezért természetszerűleg töredék, amint töredék költői szépsége és mélysége mellett a Faust-tragédia első része is. A Faust-filmben a Gretchen tragédiát megelőzi a pármai epizód. A rendező helyes ösztönnel dolgozott A fiatal Faust előbb iszik az élvezetek parfőmös, sokszínű kutjából, szerelmet habzsol, kielégíti vágyát, de ez a szerelem névtelen, csupán epizódok sorozata, hogy aztán a csömör és elfáradás utján meglássa az ínyenc müértő szemével a mindennél csábítóbb tisztaságot Gretchen személyében. Faust ebben a szerelemben már egyénné érik és hogy itt bűnözik, bűne feneketlenebb. Gretchen elbukik, csupán örök női természetének engedelmeskedik és szörnyen bűnhődik. Faust lelke Gretchen bűne után Mefisztóé lett, de a jó megtestesítőjével, Istennel kötött fogadását Mefisztó mégis elveszíti: Faust lelke Isten szemében mentve van „Wer irnrner strebend sich bemüht, den können wir erlösen" — ezt a goethei gondolatot a film azonban nem tudja érinteni. A tragédia megoldásánál a film a szeretetet megváltó eszméjéhez nyúl: Faust megtagadja a sátánt és a máglyán égő Gretchen elé menekül, újra öregen, roskadozva, a jó, az igazság útjára térve, hogy megkapja a bünbocsá- natot. Kompromisszum ez? Nos igen, ha a fausti ember problémáinak megoldása szempontjából
