Prágai Magyar Hirlap, 1926. október (5. évfolyam, 223-248 / 1261-1286. szám)

1926-10-17 / 237. (1275.) szám

Nyár temetése

A Nap vértszöktetön süt még, de a szélben az ősz harsonáé,

Ezer színben muzsikálva halódik a nyár és hal a láz,

Senki állatja panaszra nem nyitja ki száját, sem féreg,

Sem sáska, sem felhő, sem szak fii, sem mókus, sem a fakéreg.

Senki panaszra nem nyitja ki a száját, egyedül az ember.

Bebújnék egy rózsakedvü szí' kötő százszin szivébe,

Hány kutyám napos, tükrös, minden titkot tudó szemébe.

A szitakötő jobban érzi s éli mint én a nagy ember:

Minden mindenütt s mindenben él s a szitakötőben élek,

S lakásból lakásba, belőlem beléd vándorol a lélek,

És minden évszakban minden évszo,k él s a nyár sohasem hal r. '

Es semmi sem hal meg, sem őszben a nyár, sem télben nem hal mc;

Az ősz s tavaszban is él a tél s a földben az elhullott vér Életbe csírázik, szivekbe ujrázik s zúzmara és dér Sem gonoszok, melegek ők és sírni, örülni is tudnak,

S ha mi nem akarjuk, nincs bennünk birodalma Belzebubnak.

Gomöri Jenő.

's.í'xz's-'. ' :■ •*

A gyújtóványfü

Irta: Sebesi Ernő.

AZ IDti SODRÁBAN

Irta: Schöpflin Aladár.

r\ nő karrierje

Körülbelül a legnagyobb magyar asszony! karrier, amit a mi korunk látott, a Jászai Marié. A legnagyobb, mert legalábbról indult el és a legmagasabban végződött.

A kezdet: egy dunántúli kis parasztviskóban egy szegény, műveletlen mesterember mezitlábos kislánya. A vége: az ország a maga egészében tiszelettel áll az öregasszony előtt aki a közérdeklődést legjobban foglalkoztató egyik kultúrintézmény legfontosabb tagjai között van s halálakor Budapest egyik legszembetűnőbb pontjáról, az ország vezető embereivel az élen, óriási néptömeg kiséri ki a temetőbe, mint a nemzet nagy halottjait szokás. Ami közbeesik, elképzelhetetlenül mozgalmas regény, egy romantikus Íróhoz méltó fejezet oimekkeí, mint a 16 éves rnar- kotányos lány a königgrátzi csatában, színésznők cselédje, vándorszínészek trupp- tagja, drámai primadonna a vidéken, első siker az ország első színházában, szenvedélyes szerelmek, harc a grófi intendánssal, egy asz- szony, mint a közélet embere, magányos öregség s mint záró fejezet: egy erős ember magányos halála. Különös 'élet, gazdag élet: olyan, amilyen millió asszony közül egynek, ha adatik. Olyannak, akiben megvan egy asz- szofty szépsége, egy erős férfi energiája, egy zseni tanulékonysága és egy óriási temperamentum lobogása. Olyan külső és belső erők, melyek szétfeszítenék bármely normális női élet korlátáit s tuldobják hordozójukat az asszony! hivatás korlátain. El nem képzelhető, hogy ez az asszony csendes-rendes háziasszony, békés feleség és gondos családanya tudott volna lenni.

Aminthogy asszonyi karrier nem lehet ezek között a korlátok közölt. Az asszony élete ugv van berendezve u mi életformáink között, hogy nem lehet belőle nagylendületü kielégülés. Lehet benne mártirumot átélni, lehet csendes, észrevétlen hősnek lenni, — de nem lehet a szélesen gyűrűző nagyság közszemléjére kiemelkedni. Csak nagyon ritkán és véletlenül — mindig csak házasság révén s akkor is csak tökéletlenül lehet alsóbb társadalmi osztályból felsőbbekbe jutni. Férfi vau bőven, aki paraszt vagy proletárba zból indult és nagy vagyont, hatalmas és fénylő társadalmi állást ért el: asszony jóformán egy sincs, nem is igen lehet. Mi vál- hatik egy tehetséges parasztlányból'? Mondjuk, hogy véletlenül lehetséges, hogy iskolákat végezzen. Akkor is lehet belőle legfeljebb tanítónő vagy hivatalnoknő, tiszteletreméltó és szép állások, de nem tekinthetők egy karriér végpontjaiként. Egy középosztálybeli nő sem igen viheti többre, hacsak a sors nem köti egy karriért csináló férj mellé.

Egyetlen helyzete van a nőnek, ahol a nő is elérheti a legnagyobb karriért: a művészi hivatás. A művészet szabad versenyterén a nő épp mgy futhat, mint a férfi és elérheti a legfőbb pálmát a tehetségével. A tények azonban ezt az elméletileg megálló tételt még szükebb térre szorítják. A képzőművészetben és a zenében szintén versenyezhetnek, versenyeznek is a nők évszázadok óta a férfiakkal, de sajátságosképpen soha nem tudtak igazán számottevő alkotó erőt produkálni, sem a festészetben, sem a szobrászatban, sem az alkotó zenében, sem a zenei gyakorlatban. Itt legfeljebb a középszerűségig tudták vinni. Az irodalomban már inkább voltak alkotó női zsenik, bár kevesen: ezek sem érték el az első cjuadrilleben levő férfiak, a legnagyobb szellemek nagyságát. A 19. század tmgv írónői. George Sand, George Elliot, Elisabeth Brawniug, Zelma Lagerlöf mégsem értek fel a palzacok, Flaubertek, Tolsztojok magaslatára. Ennek kell, hogy mélyebben, a női képesség természetében rejlő oka legyen. Egyedül csak a szinész művészetében éri el a nő a férfi nagyságát, — itt van igazán elemében és meg tudja Futni az utolsó, legnagyobb akadályt is.

Asszony csak kétféle módon lehet riagv: mint anya és mint színésznő. Ezért érdeklődnek a nők annyira minden iránit, ami az anyaságai kapcsolatos és ezért szeretik a ndk, elsősorban a nők a színházat. Minden emberben él egy többé-kevésbé tudatos vágy a középszerűségből való kiemelkedésre, természetes tehát, ha a nők érdeklődése ama területek felé irányul, ahol ez rájuk nézve jóformán egyedül lehetséges.

1.

Megint csak el kellett dobni a könyvet. A diák ott ült a félhomályos szobában és közömbös szemekkel tűnődött a növények furcsa és virágos latin nevein. De ezenfelül is undort érzett a tárgy iránt. A tanár miatt. Már az első osztályban is voltak heves harcai ezzel az öreg úrral, aki csak kegyelemből hozta át a felsőbb osztályokba. A fiú nem volt éppen ellenszenves,- de valami megmagyarázhatatlan iszony távoltartotta a tanár kegyétől. Erős termetű, csinosarcu legény volt ez az áldozat, közel a férfiasság befejezett típusához már negyedikes korában. A többiek legfeljebb, ha válláig értek. A tanár ur a lyukas órákbau kinézett az iskola udvarára és akaratiamul is ott kellett látnia a leggyülöítebb fiút, amint tuldob és tuiugrik minden társán. — Majd adok én neked — zsörtölődött magában ilyenkor a tanár, — gyere csak az én órámra, ott ugrálj, ha tudsz — és itt mosolyra tárult a szája és hozzádudolt valami csufondáros nótát, amit a fiú nemesen, de mégis bántóan görbült orra hangolt ki a tanárból.

2.

Még mindig ott bajlódott a memóriájával szegény és nagyon haragudott a gyujtoványfü sajátszerü gyökerére. — Mi közöm hozzá?

— kérdezte egy belső hang ebben a kis mártírban. Erős kezében tartotta a kövér Növényhatározót és hirtelen düh vei odahajitotta a sötét ágy alá. Késő este volt. A házigazda — pjpás öregember — már harmadszor nézett be a diákszobába és. nagyon is sokalta a diák feltűnő és túlzott szorgalmát. — Rögtön eloltom — mondta a diák, aki most ez egyszer helyesen tévesztette össze a lámpát a szorgalommal. Félóra múlva már nagyokat és egészségeseket horkolt a fiú. Hajnal felé mégis valami nyugtalanító és lelkiíurdaló álmából gyorsan felébredt és lemászott az ágy alá a Növényhatározóért. Legyőzve érezte magát és nem tudott rögtön a könyv szemébe nézni. Bágyadtan és rossz elő ér ze ítel ment az iskola felé.

3.

E.gy decemberi nap friss hűvössége csapott a diák arcába. Eléuk gyors lépés szapo- rázta megszokott útját; a járókelők párás lélegzete cigarettafüstöt varázsolt szájába és büszkén sóhajtott bele az üdítő reggelbe. Egy pár perccel később már az osztályban látta magát. A szomszédja köszönés nélkül elővette miniatűr noteszét és figyelmeztette az esedékes felelésre. — Egészen biztos, hogy kihív az öreg. — Tudsz valamit? — érdeklődött a szomszéd, de egészen halkan, mert akkor már bent volt a tanár is. A fiú még mindig az elképzelt füstkarikákat nézte, ebben a pillanatban már nagyon messze járt az iskolától, valami meleg és tapéíásfalu szobában érezte magát, egy mélyöblü puha székbe süppedve, ideges cimpái egy nehéz szivar finom és drága illatára reszkettek, útjairól csillogó gyűrűk fénye tűzött fel a szemébe

— égy bizonytalan környezet zavarba hozó kontúrjai cikkáztak előtte, elszakítva öt. a gyötrő jelén veszélyeket rejtő kis poklától — már ugv mondta a diák a megunt imát a többiekkel. hogy már az ajkai se tudtak róla, már le is ült a többiekkel egyidőben, de nem azzal a száraz és kijózanító tudattal, hogy egy keskeny és kisimított fapad fogadja, most. hirtelen egy gyönge ütést érzett, a diák a ősidőié táiár»- — Menj ki... ucrvrQ .reevmondtani, hogy kihív ?1 — vigasztalta és bátorította őt egyszerre a kis szomszédja. A fiú fölállt és lassú, meggondolt lépésben — közben a nevét a levegőben érezte lógni — úgy ment ki a katedra felé. A kis távolság dacára még mindig azt remélte, hogy most, éppen most fognak kopogtatni azzal az osztálykönyvvel. Ez is három perc, villant át az agyán, azalatt nagyszerűen kisughatuak. — Deus ex ma- china — suttogta magában halálos csöndben és bizonytalan reménnyel. De már későn. Már ott állt a tanár előtt. — Felelj a gyujto- ványfürőL főleg sajátszerü szerkezetéről és különben is mindenről, ami ott van — és máris babrálgutott a tankönyv idevonatkozó lapjain. A fiú hallgatott, valami dacos némaság kiabált belőle védekezőn előre is. A tanár kitette az óráját a katedra asztalára. — Lássam, hogy tanultál, különben kergetlek, — mondta a tanár, de nem célzatosan, inkább tompán és biztatva a fiút.

Ez a helyére nézett és valami kínzó ürességen akadt meg a szeme. Már ott szerette volna látni magát a kis szomszédja mellett, aki súgás helyett reszkető részvétet küldött feléje. Ebben a nehéz pillanatban suhogó hang repült a katedra felé. Ez a hang nem szállt, de repült gyors süvöltés- sel. A hang valamiképpen testet öltött és égy papirosomé formájában vágódott el a tanár eltalált orrán.

A fiú most akaratlanul is kilökte csodálkozó száján az első szót. Le akarta vezetni a feszültséget, mely a terem levegőjében mindenkit fenyegetett, de őt a legjobban. — A gyujtoványfü, — kezdte el a mondókát. De ez még csak a cint volt. Nevetés hullámzott a padokon végig, igazi rosszakaratinentes, diákos nevetés.

A tanár felugrott, a papirosomét a kezében tartotta és felháborodott hangon kérdezte: — Ki dobta ezt? Ki merte ezt idedobni?

Halálos csend volt a válasz.

— Ki volt a gazember? — zuhant a megrettent csöndbe a kérdés újból és újból.

Most felállt a kis dió. Ez Nussbaum volt, a legapróbb fiú, egyúttal a legokosabb fej az egész osztályban. A kis dió kigurult a katedra elé és vidám arccal megállt a tanár előtt. Ez megdöbbenve nézte a jelentkezőt. Mindenkire gondolt, csak erre nem, erre a legjobb fiúra.

— Hát te vagy a gazember? — szegezte feléje szigorú kérdését a tanár.

— Nem kérem, — mondta a kis dió, — éu nem vagyok a gazember, én a Nussbaum vagyok. — Az osztályban döbbenet szaladt végig. A kis dió már máskor is odamondogatott a tanároknak, de így ez váratlan Amit. A tanár lejött a katedra lépcsőjén és megfogta a kis dió kabátja gombját.

— Hát megbolondultál? — kérdezte.

— Nem tanár ur kérem, én nem is akartam, csak —. Még a védekezés elején elcsattant az első két pofon. A kis dió kipirul- tan állt és átnevetett az osztály felé. A tanár hirtelen az osztáJyköhyv után nyalt. Most a kis dió megbökte a szomszédját, mire ez is elmosolyodott. — Ne félj, kisuglak — jött a gyors vigasz. A tanár megfordult és szembe találta magát a két mosolygó fiúval. Átnézett az osztályra és úgy látta, hogy minden pádból gúnyos arcok merednek a katedrára.

A roppant csöndben most újból megszólalt a fiú. — A gyujtoványfü, — kezdte megint

— Nem kérdeztelek — kiabált a tanár, rekedt, dühös hangon.

— De, kérem, ezt tetszett kérdezni. A gyuitoványfüről feleljek és különös szerkezetéről. Én tudom ezt, tanár ur kérem. Én készültem.

— Ne feleseli, — csapott rá a tanár erélyes hangja.

— Én nem feleselek, kérem szépen. Én felelni akarok.

— Gazember, fogod he a szádat?! és ez- j zel elcsattant a harmadik, de valóban csak í az első erős igazi pofon.

Az erős ütést a fiú fel se vette. Még sose ! kapott pofonokat tanártól, de az elhárítás módja, ez a büszke és biztos gesztus dühbe kergette a tanárt. Újból feléje tartott és újból felpofozta. A fiú meg se rezzent. Valami lázadó és fölényes mosoly égett a pofonok he- I lyén. Szeme bátran és mégis nyugodtan csil*

! lant meg. Némán, felkészülten várta a továbbiakat. A kis dió a pofonok szelétől már előbb is kissé félreszédült A fiú ránézett vézna kis szomszédjára és megfogta a kezét. Ez a kézfogás azt jelentette: — Ne félj, amig engem látsz. Látod? én hagyom magam pofozni, mert én kibírom helyetted is, mert erős vagyok, a legerősebb vagyok. A kis dió most a szemével intett vssza. És ezek a szemek ezt válaszolták: Én tudom, hogy ez nekem szól. De mégis, hogyan fogom én ezt neked meghálálni? Biz Isten, súgni fogok neked mindig. Hozzád fogok kérezkedni a pádba, hogy írásbeli dolgozatoknál is segíthessek, meglátod! —

Tovább nem lehetett itt némán beszélni, mert a pofonokra rúgások és ütések jöttek szabályos ütemben és aztán rendkívüli össze-visszaságban. A fiú csak úgy állta a megvadult tanár dühét. A tanár se hagyta magát. A fiúban most már valami mártirtu- dat pislákolt. És beszélni kezdett, hadarva, lelkesen. — A gyujtoványfü. Össze!... tarlóinkon, egy ... élénk, élénk... sárgavirágu ... növény ötlik ... ötlik fel... növény öt- lik ... fel a szemünk ... a szemünkbe ...

A pofonok, részletekben helyeselték a feleletet. A fiú elhallgatott.

— Mars be, lihegett a tanár. A fiú be- oi ült a helyére. — Meg fogsz buleni, — küldte utána a jóhirt a padba.

Nussbaum még kint állt a tábla előtt.

— Feleli te, — mordult rá a tanár.

A kis dió hallgatott. Először életében volt ez. Valami keserű dac lakatolta a kis száját. A tanár a notesz után nyúlt.

— Mars be. Te is meg fogsz bukni. Majd adok én neked jelest.

A kis dió begurult a helyére.

4.

Délben a két pajtás együtt ment haza.

A kis dió büszkén mondta a nagy fiúnak:

— Becsületszavamra mondom neked, jelesre voltam elkészülve, de azért se feleltem. Miattad nem. Ennyivel tartozom neked.

Szünet után hozzátette:

— Azt hiszi ez az állat, hogy én nem értem őt.

A nagy fiú csodálkozva nézett le a kis dióra. Ez folytatta:

— Azért volt az egész, mert te erős vagy, a legerősebb. Rajtad keresztül akart nekünk fájdalmat okozni. Igen, igen. Azért vert el téged úgy. De hidd el nekem, éppen úgy fájt az a verés nekem is, minden egyes ütést én is éppen úgy éreztem, én is, meg mindnyájan.

— Ez az egész az antiszemitizmus miatt van, — mondta a nagy fiú. — Én tudom ezt. De ha megtanultam volna a lockét? — tette fel a kérdést a nagy fiú. És várta a kis dió válaszát.

— Akkor is lenne antiszemitizmus. — mondta a kis dió — akkor talán még nagyobb lenne — hidd el nekem.

Még mentek egy pár lépést, aztán na- , gyón komolyan valami első, szűz, megható, nagy fájdalommal a szivükben szótlanul váltak el.

Myárvégi vers

A* ormokon fent még aranyt róni túl ón harsog a nyár, és ídelent

még dús a kicsinyke kert.

Pirosán csipkéd zö vadszőlőleveleí még kinevet.

De majd lehull a dér.

felettünk elmúl a kék,

follmgé viharok űzik a sápadt holdkarfjt,

siető záporíelhő srivenvér, hull. hehint —

és most még összebújó két meleg kezünk

majd fázik — és egyedül lesz megír/...

Wimberg'tM- Anna.