Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-12 / 208. (1246.) szám
'Xm^-MASkteRHIRME 9 1926 szeptember 12, vasárnap. Az inga perceket fűrészel Falunk felett a végtelen azúr, Tornyunk belé, mint Végzet ujja szúr. Egyszer megállna rajta az Idő, Ne futna s vinne mindent, mindig ő, Vért, aranyat, virágot, könnyeket . . . Hiába mind, itt semmi sem reked; Mint Hortobágyon fényes délibáb, Fut észrevétlenül velünk tovább. Fel a toronyba nézek, vállamon Az égbolt őriás pillérje, nyom, Mint nagy malomkő apró egeret, Érzem, hogy egy szem mindig rám mered, Egy szem, mely ellen lázadok, török, Egy szem, mely változatlan és örök; Egy szem, mely látta az első ködöt, Mely már Ádám felett is őrködött. Bennem évezredeknek vágya lángol, Az égbolt tőle mégis clpalánkol. A nagy Időt a Térbe keresem . . . A toronyóra iit halk-csendesen. Üt kettőt, hármat, négy-ötöt... hatot... Ütése mélyen lelkemig hatott, Mert fel nem érem gyenge emberésszel: Az inga órát, perceket fűrészel . . . És az Idő, haj, még se kevesebb, De emberlelken egyre több a seb . Elhervad kucsmám gyenge rozmaringja, És elkopik a mozgó órainga; Elmúl a nyár, a tél, a vízözön, De az Idő ott áll az útközön, Tornyunk az égre hasztalan szegezte, Lesz újra reggel és jön újra Este. Az akarat előtte visszatorpan, Az ő ma is, ki volt az ősi korban; Még ón egy percért busán reszketek, Rágondolok: ő soha sem beteg. Neki a büszke nap, a szende hold Az ég azúrján két parányi folt. Az Elmúlás lábába nem harap, Nem ismeri: később vagy Ranrarabb. Az inga rajta hasztalan fűrészel, Nem lesz kisebb ő egy parányi résszel. A toronyóra ver ötöt-hatot, Köztük sok bölcső s mindig több halott; Halk, ringató dal, Mozart-rekviem S a kétkedésben vergődő szivem . . . Mi van ezen túl? Haj, hiába4 kérdem: A toronyóra ver lassan, kimérten. Az inga egykedvűen tovább fűrészel, Az ember száll s mindig tovább merészel. A torony ujja égre fel mutat: Ember, csak felfelé keress utat. A vén Idő a végtelennek őre, Vele menj mindig, — mindig csak előre, Hol összebajlik a nyugat s kelet, A Változatlant mindig ott leled. Nem mérheti fel senki az égboltot, Az Ur ma is csak az, ki tegnap volt ott. Ő szeme néz a végtelen tetőről . . . Elérhetetlen vágy kis lelket őröl. Az Élet kis kenyér, csak egy falás, Hamar elfogy, de még sincs meghalás: A lefürészelt percek, órák, estek Az Ő ölébe mind, mind visszaestek. Jankovios Marcell, A legfelsőbb négyszázak Irta: N. Jaczkó Olga. Négyen voltak. De mindegyikük avval a szent j meggyőződéssel, hogy mindenesetre fölér száz kö- I zönséges halandóval. — A tanárnők! — súgták a háziasszonyok titokzatosan, nagy tisztelettel a városban uj lakóiknak, mikor elsétáltak az ablak alatt bizonyos hölgyek, akiknek fitosa nagyon magasra volt huzva, de bájaik bizony alatta maradtak a szendén házikisasszonykodó polgárlányok szépségének. Tulajdonképpen csak íanitónőcskék voltak. Mikor már tanítottak néhány évig és látták, hogy senki sem intéz rohamot diplomával vértezett hajadonságuk ellen, hozzászereztek még valamit a tudományukhoz, vizsgáztak a pedagógiumon és képesítést kaptak a polgári iskolára. Most már gőgösen beüvegezték nyitva ábrándozó szemüket. Talán csak azért, hogy a gőg üvegje mögött meg ne lássa senki, hogy a lelkűkben csak szomorúbb,csak gyámoltalanabb lelt az álomvirág és kevesebb fenhéj ázással, össze-össze- osukló szirmokkal kérdezgeti: — Hátha? HulMmcsécsen összesen négyen voltak... Erzsi, a legöregebb már túl volt sok mindenen. Ha megkülönböztetett tisztelettel néztek rá a polgáraszonyok és áhítattal súgták: tanárnő, — önmagára ható gúnnyal mondotta a fogai között: — Szamarak! A háziasszonya mesélte, hogy mikor ^ egy nap már a harmadik lámpaiivege pattant el, mert keresztben tette a lapos lángra, kocsisszájakat megszégyenítően káromkodott. Esténkint pedig addig durrogfak szobájában a sörösdugók, vagy sörcögetett a szódásüveg a borospohárba, míg csak le nem főzte ezt a hangversenyt a saját mélységes horkolása. Amint mondani szokták: nem adott magára semmit. Asszcuyosan pongyola-ruhákban lógott a keble, minden asszonyos kacérság nélkül. A tízórai szünetkor nem ugrott be egy üregen maradt tanterembe, hogy kis tükörbe kukkantva púdert dobjon kifényesedett orrára. Inkább megtette az utat a lakásig. Fokhagymás kolbász várta a lacipecsenyés kofától, egy minden tükörnél derekabb üvegbe is belenézett és elégedetten, még fényesebb orral tért vissza ... Emma volt köztük a legtudományosabb Csak képletekkel körítve tudott élvezni mindent és kacagva tagadta mindazt, amit észokok alapján nem tudott megmagyarázni. Mikor a többiek a tanácsterem ablakába bújva, mint valami vézna gyereket, dédelgették a téli napsugarat, ő kimért sétával ropogtatta a hézagos padlót. — Nevetséges, amit csináltok! Nagyon gyenge a napfény kalóriája, többre mentek, lia saját magatok fejlesztitek a kellő meleget! És ütemes torüamozdulatokkal dobálta maga elé a karjait. Mégis... azt beszélték róla, hogy házigazdájával, a kéményseprőmesterrel, aki állítólag kiváló családból züllött magas mesterségébe, spiritiszta szeánszokat tárt, dobogó szívvel lesi a misztikus, tulvilági lények kinyilatkoztatásait és minden elemzés nélkül fogadja el a kissé feketére oxidált kezek melegét, mikor delejes körbe kapcsolja a saját ujjaival... Helén szép lélek volt. Különösen a formákbeli kifejezésekért rajongott, legkülönösebben a szobrászatért. Havazások idején a tizperceket egyálltában töltötte az udvaron és a hóember- 'építő gyerekeket vezényelte. — Rúgd fel már azt a nyavalyát, ne zajong- janak annyit körülötte — kiáltott Erzsi az ablakból. De Helén javában érezte az alkotólázat bizseregni az ujjaiban és az agyagmintázó fával igyekezett ‘ harmóniába simogatni a gyerekek- kontárkodta torzvonásokat. A hóban ácsorogva lefagyott a lába és mikor kisütött a mindent duzzasztó tavaszi nap, idétlen papucsban tudta csak végigvonszolni fonnaimádó lényét az iskoláig, vezető utón ... A Baba apja professzor volt. Nem ismerem a szerzett tudomány esetleges átöröklési törvényeit, de Baba úgy beszélt a diplomájáról, mint mások az öröklött tüdőbajról. — Bizony, nem kellett volna még itt kínlódnom, még játszhattam volna! De tudjátok: tanár az apám, hát tulkorán jutottam az oklevélhez. Gyerekeskedett. Pirulva vallotta, hogy szabad idejében bukfenceket szokott vetni a díványon és a szőnyegen. Évente egyszer összefogtak mind a négyen és nyilvános bizonyságot tettek a kisváros előtt magasabb képességeikről. Ilyenkor megvásároltak a könyvesboltban minden kifakult szélű krep- papirt, különböző szinü virágruhákat fodroztak belőle a növendékeknek, megtanították a leánykákat két tánclépés után úgy emelni a lábukat, hogy kiingerkedjék a nadrágesipke, azután a a másik lábbal kezdve, más irányba ugyanaz a lépés, másik nadrágfodor villanása. Ezt nevezték virágbalettnek. Előzőleg Erzsi megnyitót mondott a retorika és a módszertan mindazon közhelyeiből fűzve, melyekből valamikor beszekundázotf, minélfogva emlékezetesek lettek előtte, úgy, hogy még most is használhatóan tudta idézni őket. Helén kotta után ki tudott tapogatni a hegedűn néhány hallgatót és ugyanannyi csárdást, Baba megtanulta handa-bandázás, duhajkodás nélkül mellé- csipni a zongorán a tercet és a kviutet így előállott az estély zenei pontja. Egyszer karének is volt, amelyet díszes, ezüstgombos pálcával Helén vezényelt. Megkezdték az első számot, a hallgatóság szivét méla borzongás járta át: „Néma hölgy fut a nagy éjszakán" ... A hátulsó sorokban kedélyesen felvihogott a Majtényiók szakácsnéja. Sokan pisszegtek méltatlankodva, viszont sokan, — mi tagadás, — mosolyogva szegődtek a Sári hangulatához. Majtényi ur pedig végigosont a széksorok között és halkan, de annál nyomatékosabban szólt rá a derült kedélyű hölgyre: — Mi az ördög bujt magába, Sári? Azért hozom én ilyen szép mulatságba, hogy itt illetlenkedjék?., p. — Hiszen én csak ‘ mulatok, nagyságos ur, mulatok, hogy milyen szép komédiát csinál a kisasszony a nagysága uj esernyőjével! De nem tudom, miért srófolta ki csak a nyelét, elhozhatta volna az egészet parádézni! Az orgonista mentette meg úgy, ahogy a helyzetet. Felsietett a színpadra, felzugatta a harmóniumot és végigkinlődta az éneket Helén helyett, aki a világért sem nézett hátra a szipadig is elhatoló intermezzo irányába, Ruhák Az öröm ruhája szűk ruha. Csali egy perc fér el benne, Ragadd meg gyorsan, rántsd magadna Mielőtt összébbmenne. A bánat ruhája bő ruha, Táguló, sötét kelme, A könnyzuhatag sem árt neki, S egy élet elfér benne. Falu Tamás. hanem azért mégis, mintegy sóbálvánnyá merevedve állt meg a függöny legördiiltéig. A következő években az énekszám kimaradt a műsorból, sőt, Helén a lakást is felmondta Majtényiéknál, mert nem tudott Sárival egy fedél alatt maradni. Baba még szavalt is, pukkedlisen, rosszmájú vén gavallérok szerint bolhafogó mozdulattal csípve fel a szoknyáját. A végén Emma mondott beszédet. Erzsivel ellentétben a tankönyvek ama tételeit fonta csokorba, amelyekből valamikor kitűnőre felelt és dicsőségük koszorúját azóta hervadhatatlanul érezte a fején zöldelni. Meglehetősen elkoptak már ezek a frázisok, de talán épen azért sikerült átcsuszniok minden alkalomrhal. Ez volt az a iap, amely arra volt hivatva, hogy örökösen ragyogó emlék gyanánt kísérje az intézet növendékeit az elkövetkezendő élet szürke napjaiban... Mostani állomáshelyükön különben a mérnökért volt minden fitogtatott kiválóságuk és rejtegetett gyöngéjük. A mérnökért, aki abban a házban lakott, ahol Helén és Baba. Még Erzsit is felrázta lanyhaságábél. A mérnök vállát veregette avval a bizalmas vallomással, hogy milyen jó cimborája tudna lenni egy férfinak a finom koccintástól, — mely olyan, mintha az egyik pohár csókot lehelne a másik pohár uj.jahegyére, —, egész a tükörbeverő duhajságig. Emma elárulta, hogy minden tudomány közül a trigonometriát kedveli leginkább és tulboldog lenne, ha a valóságban eszközölhetne földméréseket. Ó, ha mérnöki pályára léphetett volna! Ez az óhaj olyan epedőn várta a választ: — A mémök-néi pálya még mindig nyitva áll maga előtt! A válasz nem jött. Helén a mérnöknek mintázta minden mozdulatát, a szendén epedőt és merészen kihívót. Baba az ő gyámolitásáért, vagy pirongatásáért gyerekeskedett. Ha közeledni látta, féllábon ugrált és ügyetlenkedett, belevágta lábhegyét a kövek élébe és nyöszörögve kapkodott egy erős kar támogatásáért. Aztán alázatosan őszintéskedett: — Hiába, neveletlen* vagyok, jó lenne, ha még kordában tar'ana valaki! A mérnök nem sietett a gyám szerepére vállalkozni .... Végül Baba egészen nagyszabású tervet eszelt ki. A nagy méretek miatt nem lehetett csak az ő felsőbb körükben megoldani, kénytelen volt szerepet adni a helybeli, házi csibécskéknek is. Meglátogatta a polgármestert és hivatalosan, mint az ifjúság nevelője felvetette az eszmét: hogy miért hagyják a liget jó levegőjét C9ak a szentjánosbogaraknak és a cselédeknek, miért nem élvezi a város egyetlen élvezhető helyét az úri fiatalság? Ő magánszorgalomból egészségügyi tornaórákat fog adni, lévén a polgári iskolánál is tornatanitónő. tál, aztán elmaradnak a pofonok és örülsz és ragyog minden... haChaha!... — és kacagásában éleset nyilait a gúny. A fiú feje szomorú íveléssel mellére esett: — Nincs apám... — mondta csendesen, halés nagyon szomorún. — Hát mitől félsz, ostoba?! — vágott kegyetlenül az elszomorodott csendbe, mert kemény, bátor lelke nem tudta megérteni a lágyan félő lelkek finom rezdüléseit. — A sötétségtől? Villámtól? Mennydörgéstől? Az erősebbtől, aki megver? A fiú lelke uj lágyságot talált: — Az erősebbtől, aki megver: az édesanyám szemétől. Szomorú szemétől. Fjdalmas szemétől. S aztán örülök, ha szomorú szeme ragyogásba szalad. Itt elakadt a férfi gúnyolódása és meredten nézte, amint a fiú gyors rohanással iramodott tova. — Anyjához szalad — gondolta —, anyjához, hogy ragyogjon az anyja szeme. És hirtelen felbukfencezett gondolataiban anyja emléke. Le akarta rázni agyáról a nyomasztó gondolatokat. Hiszen jól gondoskodik anyjáról, megvan mindene, amit akar. Egy öreg asszonynak mi kell még? De ragyog-e a szeme? örül-e? Szeret-e? Mit? Kit? A fiát? Ki a fia? Mi a fia? Mit jelent ő anyjának? Azt az összeget, amiből nyugodtan élhet? De kell-e anyjának pénz? Hirtelen nagy szomjúság fogta el anyja után. Szeretete után. De hogy menjen most szeretet koldulni, mikor sose kért belőle? Hisz anyja nem is gondolhatott szeretettel rá. Mért szeresse? A pénzért, amit gőgösen odadob neki? Lehet az anyai szeretetet pénzért megvenni? Különben is, ki szereti őt? Senki. Fél mindenki tőle. De nem szereti senki. Fél mindenki tőle. Fél! — Az anyám is fél? — egyszerre rémülettel szakadt rá ez a kérdés. — Az anyám is fél? Ha fél, nem szeret, nem szeret! S ez a hirtelen rászakadt gondolat rémülettel töltötte el. Egyszerre felkavargott lelkében az a nagy sivárság, szeretetlenség, amiben eddig élt. Hogy nem szerette senki. Nem óvta senki félőn. Valamikor, valamikor, régen az anjgja óvta, féltette az anyai szeretet minden melegével, de ő durván eldobta magától ezt a meleget, melynek hiányát most kezdte érezni, hogy egy fiú ragyogó szeméből, puha hangjából kicsobbant a nagy szeretet melege. Hát lehajtott, megszégyenült fejjel indult anyjához, hogy megkeresse, visszahódítani próbálja az anyai szivet. S itt zuhant rá az ismeretlen, nagy félelem. Félt. Félt, hogy nem találja meg, hogy eddigi durvaságával, nemfálésével kiölte ennek a szeretetnek állandó, kedves lángját. S mikor ott állt anyja előtt re szítét ve, remegve, akkor oly széles volt ez a félelem, hogy ez a félelem kicsavarta szivéből minden vérét és úgy érezte, hogy a szive fülébe ugrottán kalapálja a félő mi lesz vad ijedtségét. Anyja megijedten fia félelmétől, félősen aggódó szemmel nézett rá és elcsuklón kérdezte: — Mi történt, fiam? Ő meg felemelte leejtett fejét és ijedi meneküléssel kapaszkodott szeme az anyja aggódó szemébe. Nehezen, dadogva nyögte: — Anyám ... Erre a bizonytalan, dadogó szóra anyja két meleg karjával biztatón ölelte át: — Fiam ... A férfi egyszerre érezte lelkén keresztül zuhanni a soha el nem veszthető szeretet hatalmas árját és elgyengülten ettől a hirtelen rácsapódó szeretettől, térdreesett anyja előtt: — ügy féltem ... úgy féltem ... — mondta még mindig némi ijedtséggel. — Kitől? Mitől? De aztán bátorrá lett hangja, bátor és örömös, érezte, Hogy szaladt leikéről a félelem és olyan jó volt ez. És örömös, megkönnyebbült, bátor hangon mondta: — Ugv féltem, anyám... és látom, hogy hiába! És oly boldog vagyok, hogy hiába féltem és úgy ragyog most minden! ... Az anyja a néma szeretet végtelen finomságával simította meg fejét. — Jó félni, anyám... mondta sokára nagy bizonyossággal. — Jó félni. És örülni, hogy hiába féltünk. És könnyű lett minden és ragyogott minden. És az örömösen felszabadított félelem messze szaladt. Bodri Irta: Szombathy Viktor Akkor egésznap szokatlanul vig volt. Amit ritkán szokott megcselekedni: a hátsóudvar deszkakerítését ugrotta át széles jókedvében és olyanokat vakkantott, hogy a szomszéd plébánia filagóriájában a tarokkozó urak szeme mindig ijdeten rebbent, mint akkor szokott történni, amikor a lakatosmühely üllőjén hatalmas kalapácsot vágnak a vasra. Akkor egésznap ugrosott, viháncolt, bukfencezett és kergetőzötb. Bundája, széles-szép fehér bundája lobogott a szélben a bozontos, gyönyörű farka, mint egy kunkorodó zászló lengedezett a kert bokrai között. Újraélte egész kölyök- korát, kamaszéveit, csaholt, nyihegett, ahogy a kert napsütötte foltjait ugrotta át hatalmas ivü lendülettel. Senki sem ismert rá, mostani különös énjére. Exkluzív, filozófus, előkelő, rnagába- zárkozott' kutya volt. Komoly és hozzáférhetetlen. Megvesztegethetetlen és jellemes. A gyerekkel és minden kis emberrel úgy játszott, mint egy öreg tanító, mint egy vén pedagógus, a nagyokkal szemben kimért volt és önérzetes. Magát meg nem alázta soha. Iía a gazdája néha pi- tyókos jókedvben került elő valamilyen vadász- gyiilésről vagy hasonló férfi-megbeszélésről — — : ő szemrehányóan pislogott nagy, okos, őszinte szemével a félrevágott kalapu dalos férfire, aki hirtelen, szégyenkezve húzta egyenessé magát s próbálta jóakaratot kivívó veregetéssel megvesztegelni Bodrit. Az idegent bizalmatlan morgással fogadta, korgott inkább furcsa módon s harapni csak a legritkább esetben harapott, valami nagy utcai rendzavarás esetén kutya társai között, vagy izgága, rossz, bottal hadonászó embernek kapta el a nadrágja fodrát. Egyszer valakit kegyetlenül szorított a foga közé, akiről aztán kiderült, hogy betörő-tolvaj. Különben békés természetűnek ismerték. Az ismerősöket bizalmas farkcsóválással fogadta s nagy buksi fejét úgy tolta emberi barátjainak combjához, hogy azok nevetve kapaszkodtak valami fal védelméhez. Ezeket a barátait, kiválasztott jóbarátait nagyrabecsülibe. Kutyaszempontból mérlegelte a vonzódás miértjét, de e szempontok oly kiválóan szelekcionálták az embereket, hogy emberi mértékkel,* — tehát ismét egy más relativitással — nézve is helytálló, derék emberek lettek kitűnő barátai. Tűrte, ha barátai, — gyerekek, vagy felnőttek, — cibálják, rángatják, ütik s kocsit huzatnak vele. Minden játékot eltűrt, noha néha szinte könny jelent meg pilláján a fájdalomtól s az önérzet is utat kért hasonló módon sokszor. Demokrata volt. Az udvarba betévedt koldust, verklisgy ereket jóakaratu szi matolással forogta körül s ha megsimogatták: kutatva kérésié az álnokságot vagy igazságot szemükben. Megemlítették, hogy kutyatársai között méltóképpen rendesen és komolyan viselkedett, a verekedést kerülte s gazdája reprezentálta állását méltóképpen, képviselte a kutyatársadalom elitjei között. Senki nem tudott semmi rosszat róla. Hűséges, derék állat volt. Sajnos, az emberi elme olyan, hogy semmiféle megoldást, semmiféle eredményt nem tart megfelelő jónak s ezeset- ben is azt mondták: — Nini, a Bodri! Kitenyésztett mintapéldánya az ember szeliditési ügyességének, ami semminél sem érvényesül annyira, mint a kutyánál. Ez a Bodri teljesen kivetkőzött régi, ősi természetéből, elhagyta régi formáját s alázatos rabszolgája lett az embernek, igazi kutya, önérzet- és büszkeségnélküli alázatos rabszolgalé- lek. Kutya. Hát, aki ezt mondta, igazán nem jól ismerte Bodrit. Bodrit, mondóm, aki mai napon újra vidám gyermekkorát élte. Egyéni törekvései voltak a kutyaság terén, illetve a komoly és megfontolt kutyaság terén. Ma elhatározta, hogy újból gyerek lesz, kölyökkutya, amilyen még régen volt, mikor csámpás, nagy lábai, nagy feje és sovány bordái, ügyetlen léptei vallottak ka- maszkutyamivoltára. Kimódolta okosan, hogy Istenike zengősugaru, pattanó tavaszi napja belőle is kiesalja a kutyái lehetőségek vigsági- határait és nagyokat, vakkantva örült kutyaéletének. Arca különös vigyorgássá szélesedett, határozott mosolygás volt, ami szétterpedt szemei alatt. Piros nyelve, szép hosszú piros nyelve nagyot lebbent a levegőbe és mint egy jelzőzászlót a bakter vasut-tolatáskor, lengette a szellő elé. Mindenkire vastag és kíméletlen puszikat Rittyentett. A kis babái, a másféléveset, akinek
