Prágai Magyar Hirlap, 1926. szeptember (5. évfolyam, 198-222 / 1236-1260. szám)
1926-09-12 / 208. (1246.) szám
8 1926 szeptember 12, vasárnap. Valaki kopogott az ajtón. Szluka jött a \4rbóL — Padur, a velkomozsnij ízen. Jer fel azonnal a várba, parancsa vár! SiessHaj, futni kéne, Padur. Jött a holt ember és megintett. Délen aranyos búza reng a rónán, izes a kenyér és a föld nem kér annyi vért, annyi verítéket. Haj, késő, már izent az ur és parancsa vár... így ment fel a várba Juró Padur, nya- kasságát megtörte a hosszú éj és a gyors parancs, hajlottan és alázkodva ment a hallgatag szluha után és az asszony a térdén állt, hogy elengedte urát. — Hallom, lázadsz, nyakas paraszt, — fogadta a várnagy. Égetni és rabolni akarsz, kezet emelni urra! De tudod-e, hogy az istened trónon ült, tüzes trónon és elevenen csípték le róla a húst az éhesek. De én kegyes vagyok, Padur. A gondolatért nem jár tömlöc. Kegyes vagyok, hajnalban hivattalak, hogy ne légy idő hijjánAz asztalhoz ment és két pecsétes levelet emelt le róla. — A Duna mellé vágyódsz? Hát most tekintsd meg az utat, a legrövidebbet... A leveleket beviszed Pozsonyba, estére visszajössz a válasszal. Estére itt leszel és ha késnél. a tömlöcbe vetlek és ott maradsz, míg utolsó hajnalod virrad. Az asszonyod és a gyereked itt a várban vár rád, hogy eszedbe ne jusson fölmenni a Dunán. Kegyes vagyok-' Padur. i Az ember térdre hullt a velkomozsnij előtt. — Könyörgök, kegyelmezz! Nagy az uh j iszonyú az ut, nagyságos ur. három hajna1 | előtt onnan vissza nem térek. Se lovam, re fogatom, hegy egy nap megjárjam. Ha futnék hegyen-hágón át, ha szárnyam nőne, — nehéz a parancsod, uram- Könyörgök, mondd, hogy tréfálsz! De a várnagy intett és két csatlós megragadta Padurt. Aztán ott állt a kapu élőt'., kezében a két pecsétes levél és a szive mint nehéz malomkerék forgott a mellében. Iszonyú parancs. Meg kell járni az utat, melv- nek végén a tömlöcsir szája vár. Asszony és gyerek a kegyetlen pán kezében és nincs egy talpalatnyi hely, ahol menedéket lelne, Jaj, intett a holt ember! Elindult búcsút venni asszonytól, gyerektől. A kisfiút könnyezve vonta keblére. — Légy erős, kisfiam, légy erősebb az ősz kocsis suhint ostorával s a fogat megáldjon! És vette iszákját és ment a parancs után III. De ime, az utón, mely a Klokoosina alatt fut délnek, a holtfáradt Padur mögött porfel- leg támad, három szénfekete mén vágtat, mint a villám, robogva jő a fogat és egy jóságos arcú ősz kocsis tartja a gyeplőtEgy szempillantást alatt beérik Padurt, az ősz kocsil suhint ostorával s a fogat megáll. — Elfáradtál, fiam, ülj fel a szekérre, — szólt le a bakról a kocsis. — Ki vagy? — kérdi Padur az idegeid, de ahogy a szeme rásiklik az ősz emberre, a szivét meleg önti el és remény éled benne. És a kocsis ostora megint suhog és a három mén vágtat, a lábak a földet sem érik, ring a fogat, repülnek a mének és Juró Padurt elnyomja az álom. Nem látja már, hogy az ősz jóságosán mosolyog vissza rá, szelíd őzek szaladnak ki az útra, a mének robognak a hegybe, az ösvény úttá tágul, repül és ring a fogat a Baba hágóin át, mint a förgeteg száguld a meredély mélyén. Délfelé, amint a Zergehegyrő! lerohantak és a pozsonyi vár négyszögletes tömbje ke-1 vélyen belenőtt az égbe, a kocsis liátraszólt utasához: — Ébredj, Padur, megjöttünk. Végezd sietve a dolgodat a milostyivinál, én megvárlak itt. Siess! Padur kitörölte szeméből az álmot, sietve ugrott talpra és szaladt a pecsétes levelekkel. Délre hozta már a választ és újra a fogatba szállt. Ha éhes vagy, fiam, ott a tarisznyám- Van benne bőven — szólt rá az ősz. Padur megszegte a kenyeret és szájához emelte a bütyköst, de alig ivott néhány kortyot, elkábult és újra elnyomta az álom. Mint a förgeteg, úgy száguldott a fogat a sürü lombok alatt, meg sem állt, csak a szomolányi vár ildvarán, ahol az ősz kocsis az összerohanó nép előtt kitette utasát. Padur dobogó szívvel vitte az üzenetet a várnagynak. Az meglátta és borzadozva hátrált. — Az én leveleimet hozod, vagy az üzenetet már? Fogvacogva bontogatta a pecsétes írást. — Hé, kivel cimboráltál? — kiáltott bíborra gyulva Padurra. — A pokol fia vagy, hogy a parancsot teljesitéd! De nem szabadulsz, nyakas, tömlöcbe veled! Hé, emberek, verjétek vasra! De a csatlósok mozdulatlan álltak és a várnagy rikoltva emelte öklét: — Előlem nem szabadulsz, ember, h i az ördöv is a cimborád! — Nagyságos ur, az Úristen a tanúm: csoda történt! Csoda, isteni csoda! A ;• agy ütni akart, de amint keze meg- lendüll a feje fölött, az alkony-véres sugarai ráhulltak a t'estére és mintha mázsás tagló sújtotta volna, szólütötten elterült. És megrendült a föld, a falak meghasadtak s a Vlcsek felhősipkája sürü villámokat szórt- Zengett, csattant és dübörgőit az ég, éles fényostorok suhogtak fekete kárpitján és véres eső verte a rengő, megrémült földet. Juró Padur ijedten hökölt vissza. A teremből eltűnt a halott! Ismerős ostorpattogás ütötte meg a fülét, az ablakhoz rohant. A vár alatti mélyuton égi fuvarosát látta robogni, de a bárom mén helyett már négy volt a szekér elé befogva. Baloldalt futott ez a negyedik mén, vörös szőre lángolt a homályban, vadul lihegve nyerített, patája alatt szikrát hányt a szikla és amint égnek emelt feiiel visszafordult, a villám fényénél Padur tisztán látta a várnagy kegyetlen arcát rajta. * Egy erdei szénégető mesélte nekem idén nyáron ezt a különös történetet a nyakas Juró csodálatos útjáról és a kegyetlen várnagyról. Mi a monda, mi a valóság benne, — ki kutassa azt ma? Padurnak hívták a vénembert, aki a .szomolányi hegyekben egy zivataros éjszakán szállást adott nekem és a tűz lobogó fénye mellett ükapák dolgait teregette elém, mint valami drága mesepalás- íot. Hajnalban aztán kikisért az útra és rámutatott az uj várra. — Minden szó igaz, hidd el nekem, pane. Nézd, ott haladt a szekér- Arra van a Babahágó, ez meg a Vlcsek, Vetterlinnek is hívták a német erdészek... Siess, pane, mert felhősipka ül rajta és újra elér a zivatar. Még soká áílt a tisztás szélén, amint búcsút vettem tőle. Különös nyári alkonyatokon a hegyeink közt gyakran látni ilyen rehérhaju sztareceket, amint botra támaszkodva ’a messzi kígyózó utakat nézik. Ki tudja, nem látta-e már valamelyikük Padur csodálatos fogatát elrobogni a hegyek alatt? Seb esi Ernő: Harminc éved lefutottad, úgy maradsz most jóPmgadra, mint kihűlt, némaiorku, harcidalba rekedt tábor: nem vagy vasból, nem vagy fából. Idegen fák árnyékába dobd le kicsit gyűrött tested egy kis szél jön, meglegyint majd, hogyha nem jön, azt se bánjad eljön még az teutánad. Gondredöid barázdáin szárnyas derű felrebben még, mosolyogni tanulj végre, még ha kell is, minek simái? szebb rongy bölcső cifra sírnál. ■ f Ülj be kérlek régi évek könnyelmű kis fapadjába., sose tanuld be a leckét, csak ha majd az Isten kérdi: betyárságunk Ő megérti. Első lázak szénaszagja, ritkas mámor régi mustja, sose érik már szüretje várakozó másnapoknakí mások mindent elkapkodnak! Éccakáim lassan égő, fáklyafü&tös vén kanóca rajzolj irányt uj hajnalra, sose félj a józan széltől, vágyviharral úgyse ér föl.' Csillagokba gyönyörködj te, egyha lehull, szaladj hozzá ha még nincsen, kinek hozzad, hagyd csak ottan, helyben üljön, mint a heved úgy lehűljön. Búdólj dudolót magadnak, elég, hogyha magad hallod, sose volt úgy, hogy ne zengjen ávmezökön aranykéve, ha zuhog is könnyek éve. Minek sütnénk mozsdrágyut, ne kurjantson föl az emlék, nem kellenek díszes szemlék, vigyázzba áll sok esztendő, ha nincs zászló, jó a kendő. Ünneplőbe lódítsd kedved, hívjad táncba renyhe tréfád, hogyha sokszor kell meghalni, hát csak egyszer-egyszer éljünk: s aki jó, az legyen vélünk! Péter, a legény Irta: Fürjess Mária Messze laktunk falutól. Apám nagy újságolvasó volt, több napilapot járatott. Az volt ott minden kultur táplálékunk. A postáért el kellett járni a közeli faluba, mert onnét nem hozták ki hozzánk. Fogadott is apám egy jókedvű öreg parasztot, aki esőben vagy hóban egyforma szívesen tette meg a hat kilométeres utat. Jókedvéről messze földön híres volt. Bár hetven felé közelgett, mindenki >’gy ismerte: „Péter, a legény**, ő magát nevezte el így. Egy deci pálinkáért akárki előtt összeütötte a bokáját, de sokszor ingyen, a gyerekeknek is megmutatta, hogy „van-e patkója**. Az öreg különösen a patkójára volt nagyon büszke. Azt mondta, hogy az nem kopik el soha, mert ő nem hal meg soha. Az emberek, ha jönni látták, már előre nevetlek. Ö letette a tarisznyát, amiben a leveleket hordta és akármilyen nagy eső volt is: bokázott. Megmutatta, hogy igazán Péter a legény. Ha otthon voltam, utánam somfordáit „egy deciért**. Ha azt megkapta, a másik decit is követelte. Azt mondta, hogy kétlábú embernek nét deci jár, már pedig neki kettő van. Nagyon sokat bírt inni, de berúgva nem láttuk soha. Ment bele a pálinka, mint a hordóba. Volt egy öreg oldalbordája, az hozott neki enni az elmaradhatatlan pálinkaporció kíséretében. Nagy békességben éltek, csak néha morgott az asszony: ,„Ne igyék már annyit kend, mert beteg lesz**. Féltette az öreget. Ilyenkor elhúzta a szájától az üveget és ő itta tovább: Szerétéiből! Közben pedig kéjesen hunyoritott a szemével, Péter meg bambán nézte. — Ha valamelyik béres beteg lett, ő ment helyette szántani, ilyenkor, szántás közben úgy nótázott pálinkás, öreg rekedt hangján, hogy a szomszéd uraságnak is tudomást kellett venni az ő drága jó uráról, de talán még a falusiaknak is. Képes volt három nap reggeltől-eslig ezt énekelni: „Hej xiram, uram, uram Drága uram, tekintetes uram!" Ez saját szerzeménye volt, de kibírhatatlan. Meg is haragudott rá apám és mondotta: — Ejnye Péter, maga vén szám ír! Igazán csak levélhordásra való! Vén, kopasz fejét lelógatta Péter nagy busán és úgy hallgatott. Akkor nem volt legény. Attól kapta a szidást, akit Istenének képzelt, akiről a nótát csinálta! Fájdalmasan látta, hogy valamit a „drága uram, tekintetes jó uram“ kedve ellen csinált. Azután már csak a postát hordta legénykedve. Ha délután vagy délelőtt ment, egyformán pontosan jött vissza: délután négy órakor. Pedig nem is volt órája. Ilyenkor már mentünk elébe, hogy vájjon mi jó hír van a nagyvilágban. Hanem egyszer hiába vártuk, nem jött Vártuk ötig-hatig, nem jött. Nyolckor inár apám is aggódott, mert ilyesmi Péterrel még nem esett meg. Megparancsolta, hogy két ember menjen elébe lámpással és keressék, hogy nem esett-e valami baja a nagy hóban. Mert abban az évben igen nagy tél volt. Kilenc felé hozták is az öreget hordágyon, agyonfagyva. Akkor mégis többet ivott a kelleténél, nem volt Péter már elég legeny hozzá. Nagyon megsirattam az öreget. Rossz volt elszoknom tőle. Csendes, üres lett a pusztánk nélküle. Már jó pár éve történt ez, de vissza-vissza látom. Nem tudom felejteni „Pétert, a legényt**. Felszabaditott félelem* I Irta: Schalkház Sára Úgy nőtt fel egyenesen, vadul, mint az erdők mélyén a hatalmas fa, mely büszkén nyújtózik az égnek s olyan gőgös volt, félelemnélküli, mint. a kőszikla, mely rendíthetetlen nyugalommal kicsinyt le a maga alatt levőket. Egész élete ilyen gőg, ilyen büszkeség volt. A kőszikla tudja, hogy őrüleíes rombolást végezhet, irtó kavarodást idézhet elő a völgyben, ha egyszer megindul lefelé. S ő is tudta ezt. És egyedüli volt, mint a kőszikla. És gőgös. Öt mindenki félte, ő senkit sem félt. Sohasem félt. Már gyerekkorában is ilyen volt. Nyuga, hosszúra nőtt legénykorában egyszer az erdőben ment. Nem egyedül. Többen voliak. Már jól az erdő közepét járták, mikor nehéz sötétség mászott a fákra, sürü. forró levegő terjenj’ geíl, amelybe olykor-olykor éleset sivitott a vihar előreszaladt szele. A többiek sietve kerestek valami menedéket s egy sziklaoduban találták meg azt. Ő velük ment, de nem bujt el. Ott állt a fák között. A szél magosra borzolta haját. Aztán kitört a legteljesebb vihar. Hatalmas dördülésekkel robbant ki az eső. Óriási, zuhogó vizíoszlopok tartották, támogatták a zuhanó felhőket. S ő állt mozdulatlanul. A sötétségbe kísérteties, haragos fénnyel hasogatott a villám. És mintha hatalmas sziklatömbökkel tapsolt volna láthatatlan, hatalmas valaki, olyanokat csattant. S ő állt mozdulatlanul. Egyszerre nem messze tőle, recsegő élességgel. dühödt gyorsasággal sárgás-fehér fény szaladt egy fán keresztül a földbe. A fa abban a pillanatban égő fáklya lett. De a lángokat azonmód megsemmisítette a zuhogó eső. Az odubabujtak szeméből borzalom nyilait. A félelem .fehérre mázolta arcukat és a rémülettől elgyéngülten tántorogták a szűk, sötét odúban. * Mutatvány az Írónő most megjelent „Fekete •furulya?- c. könyvéből. Odazuhantak a földre, vacogó, reszkető karral rej- j tették el arcukat. Ő pedig állt mozdulatlanul. S mikor az egyik kitekintett, úgy látta őt állni magosra nyúlva, végigázottan, de egyenesen, hatalmasan, nem remegőn, úgy állt a megbomlott szörnyűséges viharban, rohanó esőben, mint egy nagy, hatalmas felkiáltójel. A kitekintő rémülten kapta vissza fejét, rémülten dadogta a többieknek: — Nézzétek!... Ott... ott áll... áll!... nem fél! ... Érré a többiek is kidugták ijedi fejüket és szemükben valami érthetetlen, gyerekes, őszinte csodálat áradt szét. És ettől kezdve szaladt széjjel bátorságának, soha nem félésének nagy híré. És ő élvezte azt az őszinte bámulatot. Először élvezte, aztán megismerte a bámulat erejét, hát kihasználta és meghunyászkodővá tette az őszinteséget. És mert olyan embernek, aki előtt meghunyászkodnak, könnyű a dolga, hát neki is könnyű volt elérni mindazt, amit akart. Sokat akart és sokat ért el. A soha nem félés, a soha meg nem rekenes, a minden parancs teljesítéséhez szokott hideg nyugalommal érte el, hogy hatalmas parancsoló lehetett a többiek felett. S a többiek görnyedt liunyászkodással, szapora pislogással lesték arcát s arcáról a végzést. Bizony, sok szivet dobott nehéz szomorúságba, sok arcra húzta rá az elkeseredés vad, ráncos kétségbeesését, sok szemből csikarta ki egy-egy merész akarata a fájdalmak nedvét, sokak életét lendítette könyörtelenül a szegénységbe, sötétségbe. S erre sosem gondolt. Ennek még a sejtése sem ugrott fel soha az agyában. Sőt. Mindig különösen jónak gondolta magát. — Lám, hatalmas és bátor vagyok! De gőgömben sem feledkezem meg rólatok, gyáva kicsinyek, — és hangos zörgéssel, leereszkedő kegyességgel, sértő lármával dobta a pénzt és ön telt gőggel zsebelte be a kikényszeritett köszönömökei. De a felőle bátortalanságukkal .nem szeretlek. Egyszer aztán találkozott egy fi nyal. Da'oanjku, boldogmoi o'y, vidám, ficáuki^ó- kedvü, fiatal fi^vaL Lehetett vagy tizenhétéves. Vidám, tiszta dal csengett ajkán é« vidám, boldog szökelléssel és fiatal szelességgel szaladgált a mezőn. Csak hallgatta irigy füllel ezt a boldog muzsikát, nézte irigy szemmel ezt a vidám gondtalanságot és lassan-lassan az irigység, az irigy vágy puha nesztelenségével, ravasz számításával indult félé. Azt. hitte, ezt a vidám gondtalanságot is magáévá parancsolhatja. A fiú már pihent a pázsiton. Gyors füttyszóval mulattatta magát., míg egy botol faragcsált. Majd örömös hirtelen ugrott fel és mire sem számitón, hirtelen pillantotta meg a férfit. Oly hirtelen pillantotta meg a nagy egyedüllét hiedelmében, hogy megijedten hátrált és elejtette a botot. De a következő pillanatban már mosolygott — Juj, de megijedtem, — kacagta és a bút után nyúlt. — Szoktál félni? A fiú szeme csodálkozásra kerekeded, kitágult szemmel nézett rá. A tiszta szem mélyén lehetett látni a félés bizonytalan vibrálásai. — Mindenki szokott félni, — mondta csendesen. A férfi keményen huzía ki magát és éles, fü- letvágó hahotáva dobta rövid, határozott válaszát: — Én nem félek soha. — Soha?... De azelöil régen... mikor még... — Akkor se! — ujult a kemény hang. A fiú leejtette fejét: — Hogy lehet az? Az nem lehet jó. Mbst a férfi ámult el döbbenten: — Mi?... — Jó félni, — mondta a fiú. — Jó félni. Mikor az ember ügy fél, reszket, remeg, aztán hirtelen kisüt a nap és ragyog minden és kip.ntan, hogy kár volt félni, hogy minden rendben van. Olyan jó ez. Úgy szalad ilyenkor a lélekről a üdéiéin és olyan jó ez. Olyan könnyű lesz minden is úgy ragyog ilyenkor minden ... Hát ezért ... ezért a könnyűségért, ragyogásért jó félni. A férfi először ámultán hallgatta, aztán gúnyba szaladt szája és kicsinylést szúrt szeme es valami különös lenézéssel, megvetéssel, gúnnyal inon dia: — félsz apádtól, hogy megver, ha rossz voli V Vissza is kell nézni
