Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)

1926-08-01 / 172. (1210.) szám

> ♦ APRAGAIMA.&YMmiRLAPIRODAXMtMELLEKLET& ♦^ —1 ■■■n TT i imiTi— iiiim ■■mmhím — ■ m w— i mi iiwmi n Egyszerű találkozás Csak ketten voltunk a munkás-fürdőben. Két meztelen fiatal férfi, semmi más, csak a csípőnkön csüngött a kis daróc-kötény. Bemutatkoztunk. Szervusz. Te vagy a gyári mérnök. Te délről jöttél, én északról, te barna vagy, én szőke. Beszélgettünk. Van feleséged, szép és fiatal. A szeretete: rózsaszinü gyöngykagyló, Vénus szépmivü gyöngyház fürdőkádja . . . És mégis idejöttél a közösbe: mert nem fürödhetsz benne csak magad . . . Álltunk. A csöndben csobogott a viz . . . Én legény vagyok. Van egy anyám. Egyetlen. Szeret. Lecsókolja rólam az izzadságot, lecsókolja rólam a ragályt, lemossa rólam az álmatlanságot, mint kormot és igy szereli a többi négyet is. A szeretete tiszta kristályfürdő: De nem férünk el benne csak öten . . . Megharsantak a gyári kürtök s a piros üvegtető boltozata belerémegett . . . Úgy álltunk bent, mint egy nagy pirostojásban, vagy megdobbanó óriási Szívben . . . Mert csapatosan jöttek a munkások, meztelenül, a kis daróc-köténnyel. Jöttek vének, jöttek fiatalok, fáradtak, kormosak, betegek, bénák, könnyűek, kiütésesek . . . Nézd ezt a vizet . . * Az óriási Szívben ez az ember szeretet nem undorodik, nem válogat: nézd, hogy csókolja a bütykös, tyúkszemei lábat, mintha Salóme galamb-lába lenne: hogy csókolja amannak gennyes karját, mintha szűz, fehér rózsa lenne * . . Hogy öleli a zsidót és magyart, a hetyke lábút és a beteget . . . Testvér, ez a viz az emberszeretet, ez a piros-üveges uszoda, ez a nagy Szív: az én szivem, De jaj, csak embersziv csupán: jön egy vihar és összetöri üvegfalait, jön egy pici földrengés és szétfolyik a szeretet . . . Az Isten-szivben elfér minden ember s minél szennyesebb az ember, annál ragyogóbb a viz. Tisztulhat benne francia, magyar, buddhista, keresztény, tüzimá dó, liliomtipró, gyilkos, áruló, bélpoklos, vérfolyásos, bőrbajos s a sok piszoktól egyre ragyogóbb a víz . . . Testvér, érzed, mily hófehéren uszunk: Isten szerelmén nyíló lótuszok . . . Csak az a baj, hogy kint vár a fürdőszoba: az Élet ránk aggatja rémes rongyainkat, pappá, mérnökké, munkássá öltöztet, tőrt, bombát, mérget rejt zsebeinkbe, a szétfutó sugár-utakra állít, melyek egymástól egyre távolodnak, hogy vége legyen a testvériségnek s, és mindörökre fájjon a szivünk . . . ózd 1926. Mécs László. Sebesi Ernő: Részlet a „Haláljáték“ cimü drámából Első fiú (bejött, mikor a visszatérő Hatvan­éves megpillantja, egymásnak szaladnak. Forró ölelés és csók): Nagyon megvárattál Apám. Hatvanéves: Hadd nézzelek meg! Nagyszerű szinben vagy. A Marinak igaza volt. Első fiú: A doktor volt? Csak nincs valami baj? Hatvanéves: Még nem tudjuk. Azaz 6 még nem tudja. Első fiú (nyugtalan): Nem értem apukám. Hatvanéves: Rögtön megmagyarázom. (Leül). Hát a sürgönyt megkaptam. Nagyon köszönöm. A Pali versben gratulált. Első fiú: ő teheti, ő költő. Hatvanéves: Nem kell őt nevetni. Tehetséges ember. A doktor is megdicsérte. s Első fiú: A te fiad ... Hatvanéves (gesztussal): A te öcséd 1 De nem erről van szó. Be szeretnélek avatni valamibe. És ezért hivtalak haza. Levélbe ezt nem lehet úgy megírni. Ide hallgass ... Első fiú: A Pali már tudja? Hatvanéves: Nem. Csak a doktornak kezd­tem elmondani. Első fiú: A doktornak? Miért a doktornak? Előbb, mint a fiaidnak? Ezt valahogy nem értem. Hatvanéves: Látod, ezt igy vártam. Tudtam, hogy ezt fogod mondani. így a „fiaidnak”. Tud­tam, hogy ezt fogod mondani. Első fiú: Nem értelek, apám. Hát mit mondtam volna? Hatvanéves: Hogy mit mondhattál volna? Azt is mondhattad volna, hogy a „gyerekeidnek” De nem ezt mondtad és most már hiába. (Felkel és járkál a szobában). Első fiú: Csak nem végzetes ez? Hisz ezek Csak szavak. De hát mondjad tovább, mit közöltél e doktorral? Hatvanéves (lassan, élezve): Egy pár álmomat mondtam el neki. Képzeld el, azt álmodtam a minap és többször egymásután, hogy te, vagy ta­lán a Pali? Nem, nem hiszem, persze, hogy te voltál és... Várj csak, hogy is volt az? Első fiú (ideges): Sehogyse. Hiszen csak ál­modban volt. Hatvanéves: Azt mondod, sehogyse? Hát ha álmomban volt, akkor mért tiltakozol? Igazán kü­lönös ez a te viselkedésed. Hallgass végig türel­mesen. Az álomhoz türelem kell... És ne véde­kezz már most előre... Első fiú (rosszkedvűen): Az álom arra való, hogy elfelejtsük. Hatvanéves: Lehet, de csak könnyű álom. Amely gyengébb mint az, aki álmodja- De ha egy álom úrrá lesz felettünk, álékor nem lehet elfe­lejteni, nem gondolod? Látod, itt már van valami a dolgok mögött. Csak menjünk szép sorjában. Látod, ez nagyon jó volt, hogy tiltakoztál. Első fiú (védekezve és aggódva): Én? én nem is tiltakoztam. Hiszen nem mondtál semmit, azt se tudom hát, mi ellen kéne tiltakozni? (Nyugtalanul nézi). De most már kérlek apám, mondd el tovább... Hatvanéves: Kérlek fiam. Rögtön. Igen, hát olt hagytuk el, hogy te, vagy talán a Pali?.. Ez az, amit nem tudok biztosan, "pedig négyszer egy­másután történt, szóval, egyiktek hozzám jön és amikor az ágyban fekszem, hát egyiktek, igazán nemtudom melyiktek, a nyakamba esik és... Első fiú: És? Hatvanéves: Mit gondolsz, mi következik ezután? Első fiú: Nem tudom, ezt nem tudhatom, az álom kusza és szeszélyes és lehetetlen, talán csak csókolni kezdtünk. Hatvanéves (fölnevet): Nem. Egészen más va­lami. Fojtogatni kezdett valaki közületek... Első fiú (kitérően): Még jó, hogy nincs több fiad, mert akkor még nagyobb zavarban volnál, hogy ki is fojtogatott? Mit gondolsz mégis, ki le­hetett? Vagy ki lehetett inkább? Hatvanéves: Őszinte legyek most? Első fiú: Ne légy most őszinte, csak apa légy most! Hatvanéves: Hát ne haragudj, én azt hiszed, hogy inkább... nem, nem:., én úgy emlékszem, . hogy mind a ketten . .. Első fiú (komoly aggodalomban): Apám! Hatvanéves (észreveszi ezt az aggodalmat)* [ No, ne ijedj meg, látod, én sem ijedtem meg, pe- ■ dig engem érintett a legközelebbről. Ne félj fiam .. ; (megsimogatja a fejét). Mit mondjak neked fiam? ' Emlékszel azokra az időkre, amikor annyit dolgoz- j tam, itt, ennél az íróasztalnál — éccakákon át, (le- j ült a karosszékbe, a támlán ül fia). Te kis gim­nazista lehettél, emlékszel, a Dorogi bűnügyben, ez voh az első nagy bűnügyem, itt robotoltam, . ennél % Íróasztalnál, itt ült a kályhánál az anyád, j szegény jó anyád, én borzasztó agymunkát végez­tem és az édesanyád csak ott ült a kályhánál és kézimunkáit, félóránként hozta a hideg boroga­tást, hajnalig itt ültem és dolgoztam megfeszített erővel. Értetek dolgoztam, akkor még friss volt az agyam, de még akkor sem láttam olyan vilá­gosan és félreérthetetlenül tisztán a dolgokat, az összefüggéseket, azokat a titkos rugókat, amelyek- 1 re ez az egész nagy bolond élet jár. Fiam, figyelj rám. Ajtók tárulnak fel előttem, rémes távlatokra nyílnak, el kell szörnyednem, ha odanézek, be kell hunynom a szemem, de igy is látok. A fülem­ben zug valami, valami őrült rettenetes malom. Te! fiam, — meséltem neked, ugy-e? nem egy­szer, hogy én a szüleimmel egy kis falun laktam gyerekkoromban, a kis házunk mellett volt egy szegényes vacak kis malom, ritkán járt ez a ma­lom, éccaka soha se dolgozott és képzeld csak, én akkoriban csak úgy tudtam elaludni, ha magamba szuggeráltam, hogy a malom dolgozik és hogy hal­lom a zúgását. Látod, úgy van ez valahogyan most is. Ti ketten, te meg a Pali, tudom, talán nem is gondoltok velem 9emmi rosszat és nekem kell ez mégis, kell az, hogy rossznak tudjalak, mert csak igy tudok elaludni, csak igy van nyugtom. — Ér­ted ezt, fiam? (Feláll.) Első fiú (megdöbbenve): Mikor volt itt Pali? Hatvanéves: Tegnap is. Miért kérded? Első fiú (zavartan): ő még nem tudja ezt? Hatvanéves: Mit? Első fiú: Ezeket a borzasztó dolgokat. Hatvanéves (csodálkozva): Borzasztó dolgo­kat?, Miért borzasztók? Első fiú: A doktornak is elmondtad? Hatvanéves: Már neon emlékszem. Első fiú: Mit mondott az orvos? Hatvanéves: Mit mondhat? Egy orvos az min­dig kérdez. És az nem is rossz. Egy okos kérdés többet ér, mint száz buta felelet. De hát ki felel­jen itt? Ha nem ti? Első fiú (roppant nyugtalanul): Én elküldök a Paliért. Hatvanéves: Minek? Itt lesz ő úgyis. De mért vagy te olyan nyugtalan? Úgy látszik, fáradt vagy az úttól. Egész éccaka jöttél. Aludtál valamit? Első fiú (örül, hogy más témára térhet): Nem aludtafn egy percig se. Hatvanéves: Miért? Első fiú: Képzeld apám, az egész utam el volt rontva. A szomszédom miatt. Már az étkgző- kocsiban kezdődött (ránéz a Hatvanévesre, aki rá se figyel), de te úgyse hallgatsz rám. Hatvanéves (észreveszi magát): Dehogy is nem. Beszélj csak fiam. Hát kivel is utaztál? Első fiú: Biztosan valami siber lehetett. Nem bírtam nézni, ahogy eszik például. Apám, hiszen ezek az emberek még csak lélegzeni sjm tudnak úgy, mint mi. Hát még, ahogy eszik. Minden pilla­natban az volt az érzésem, hogy meg kell húznom a vészfiéket. A kés állandóan ott volt a száján. Un­dok volt... Hatvanéves (mintegy mentegetve): Szegények — nem tudnak enni. De tudod-e miért? Mert ezek ezelőtt oly ritkán ettek, hogy nem igen volt alkal­muk ezt megtanulni. Én tudom, én se értettem hozzá, C9ak sokára tanultam meg . .. Első fiú (elfordult az utolsó szavakra): És aztán éccaka. Hatvanéves: Mi volt éccaka? Első fiú: Véletlenül egy fülkébe kerültünk össze. Éppen fölöttem volt az ő helye... Hatvanéves (elgondolkozva): Igen, most min­denki felett van az ő helyük. Első fiú: És képzeld, apám, egész éccaka bújta a papírjait, számolt, hangosan, könyörtelenül, ha­darva és lassan és megfontolva és kíméletlenül számolt, nem bírtam aludni miatta — otthagytam a fülkét és a hűvös folyosón töltöttem az éccakát. Hatvanéves: Te, úgy látom, nagyon lenézed ezeket az embereket. Első fiú: Le ón! Te talán nem? Hatvanéves: Most nem erről akarok veled beszélni (körülnéz). Egészen egyedül vagyunk? (az ajtóhoz megy és gondosan becsukja. A fin nagy aggodalommal nézi ezt). Mond fiam, meny­nyire becsülöd a vagyonomat? Első fiú: A vagyonúdat? Hatvanéves: Igen. A vagyonomat. Vagy ha úgy akarod, hát a vagyonúnkat. Most már úgyis mindegy... Első fiú (zavarban): Miért mindegy? Hát kö­rülbelül a berecki birtokkal együtt (gondolkozik). De hát miért kérdezed? Hatvanéves (idegessége láthatóan nő): Most ne kérdezd, hogy miért kérdezem? Mondd már, mindennel együtt, mennyire becsülöd? Első fiú: Hát azt hiszem... mindennel együtt körülbelül (kontrollálva magában), várj csak, rögtön, (hirtelen nyugtalanul): De mondd kérlek, mit akarsz ezzel? Hatvanéves (tompán): Most már semmit! Első fiú: Mit jelentsen ez, apám? Hatvanéves (pokoli nyugalommal): Semmit! Csak azt jelenti, hogy én ezt a vagyont, ezt a mi egész vagyonúnkat, a berecki birtokkal együtt.., (ránéz a fiúra). Első fiú (rosszat sejtve, felpattan): Mit tettél? Apám, mondd már, mit tettél ezzel a vagyonnal, ezzel a mi vagyonúnkkal? Hatvanéves (odamegy hozzá, halkan, de nyu­godtan megszólal): Elpusztítottam! Első fiú (mintha villám érné): Nem! Nem, nem lehet! Ne nézz úgy rám... Elspekuláltad? (da­dogva): Eltőzsdézted? Hatvanéves (m. f.): Nem spekuláltam és nem tőzsdéztem. Első fiú: Hát hogy pusztítottad el? (Könny a szemében, remény és kétség között): Ugy-e nem lehet? Hatvanéves (a legnyugodtabb hangon): De. Lehet. Még akkor is lehet, ha nem akarja az em­ber, hát még úgy, ha akarja. (Nyomatékkai): Éa én akartam! (Közben élesen nézi a fiút.) Első fiú (kétségbeeesve): Te akartad? Te ezt akartad? De hát miért? (Kezeit tördelve kö­nyörög): Mondd, apám, hogy akarhattad ezt? Hatvanéves (elfordulva tőle, erősen): Az enyém volt! Első fiú: Én is a tied vagyok és a Pali is a tied. Hát minket is azért pusztítottál el? Végünk van. (Felzokog): Elpusztítottál, megsemmisítettél bennünket. (Sir.) De hát hogy jött az? Hatvanéves (rideg): Nem tudom. Úgy jött rám ez, ez a gondolat. Úrrá lett fölöttem. Letepert maga alá. Első fiú: Szörnyű gondolat. Ember ilyet nem bír el. Hatvanéves: Csak a gyönge nem bírja el. Erősnek kell lenni, — mint ahogy én szeretnék az lenni... Első fiú: Ha erős voltál, hogy teperhetett maga alá az a gondolat? Hatvanéves: Ne tőlem kérdezd, ezt a gondo­lattól kérdezd! Első fiú (kitörve): Én már nem tudok kér­dezni. Szörnyű vagy, apám... (Letérdel előtte) Könyörgöm neked, beszélj, hogy tehetted ezt? Hisz ez rosszabb, mint a gyilkosság... ölj meg, ölj meg egészen... (átfogja a hatvanéves térdeit). Hatvanéves: Kelj fel. Elmondom. És ülj le oda (a karosszékre mutat) hozzám, gyere már hoz­zám. Az apádhoz! Első fiú (felindultan, kérdő szemekkel besüp­ped a székbe). Hatvanéves: Lenézted a sibereket? Joggal nézted le? Akkor engem is le kell nézned! Első fiú (félénken): Miért, apám?! Hatvanéves (felkel és fix pontra mered): Em­lékezz vissza. Kis, piszkos reszkető szak ál lu zsidók jöttek és most a didergő szakálluk fenyegetni kez­dett, kérgeskezü parasztok jöttek és most azokból a kezekből kemény elszánt öklök meredtek rám, a kis parcellák most megnyílnak és el akarnak nyelni engem. Az apádat. Első fiú: Nem értelek apám, hisz dolgoztál nekik (felkel). Hatvanéves: Nzipolyoztam őket, lenyúztam a bőrüket, a pénz őrült tébolya szállt meg engem, csak annak éltem, annak dolgoztam, uem volt Is-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom