Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-01 / 172. (1210.) szám
Á t^COT-J^i^AR-HTKliSB ________________1928 ,n»1'Mtug *’ ™i™vteneni, csak az voit á bálvány és ez mosl rámdölf és maga alá temetet!. — Én bűnös vagyok! Én loptam, én raboltam, én zsaroltam... (beül a székbe, eltakarja az arcát). Első fin (felindultan): Te dolgoztál, gondolj a végtelen éccakára, ahogy itt görnyedtél a lámpa alatt és szegény anyánk is itt virrasztóit. Ts nem vágy.bűnös — te nem lehetsz bűnös! Hatvanéves (felpattan): Te az nem tudod. Ezt csak én tudom. És én azt akarom, hogy ti tiszták legyetek, ne érjen hozzátok a bűn, a bűnös vagyonnak a szaga. Ti dolgozni fogtok — nem úgy, mint én. Mert én néni is dolgoztam. Első fiú: Nem is dolgoztál? Te nem dolgoztál? (furcsán néz rá). Hatvanéves: Nem! Mert ha dolgoztam volna, nem értem volna rá pénzt keresni. Azt a sok, bűnös undok pénzt! (a fiú vállára teszi a kezét, joviális atyai hangon beszél hozzá): ígérd meg. hogy dolgozni fogsz, igazán dolgozni. Első fin: Mit akarsz tőlünk? Most egyszerre koldusok legyünk? Mint a többiek? Hát azt hiszed, hogy ez az egész élet olyan egyszerű, olyan magától értetődő és egyforma valami, mint egy szabály? És ha igy is volna? Akkor is tudnod kellene, hogy minden szabály alól van kivétel. Hatvanéves: Megengedem, de mond fiam, mit kezdjek el egy olyan szabállyal, amely alól csak kivétel van?! Látod fiam, én nem akarok rosszat... Első fin: Csak azt, hogy koldusok legyünk? Hatvanéves (leül): Nem azt! Csak szegénynek lenni! Ez az igazi! (mintegy átszellemülten). A szegénység!... az már a csöndes megállás. Égy békés, kis viskó, valahol egy nehéz és hosszú ut végén. Ahol már nincsenek' gyanús kitérők, se vakmerő völgyek. A szegénység jó. Első fiú: Te mondod ezt, apám? Te, a milliomos?! Hatvanéves: Csakis én mondom! Egy ököl a szegénység, egy ököl abban a pillanatban, mikór kinyílik, mint egy szelíd jószagu virág. Első fiú (védekezve): A szegénység az a betegség, az a láz, az a fagy, az az éhség, az a semmi! Hatvanéves: (felorditva): Nem igaz! Nem igaz! Az a minden! Én tudom, hogy mi a szegénység. Csak későn tudtam meg. De hallgass ide, az én ifjúságom büntet most titeket, az én szegény ifjúságom, ez lázad fel a tietek ellen. (Szelíd ebb hangon). Nézz ide fiam, én a te kórodban, csak nyomort és fájdalmat láttám, de annyit, hogy máT szépnek láttam. _ Első fiú: Te szépnek láttad a fájdalmat? Hatvanéves: Igen, annyi fájdalom volt körülöttem, annyi szenvedés karolt belém, annyi nyomor becézett körül, hogy szépnek kellett látnom, hogy meg kellett szeretnem. És most, ami- koT csak jólét és nyugalom vesz körül, meg puha szépség simogat, most már ott tartok, hogy fájni kezd az a sok szépség... Érted ezt? Ha a fiam vagy, meg kell, hogy értsed! Tudod, most, hogy tegeződöm a jóléttel, most olyan szánalmas és didergő minden percem, hogy nem találom a helyemet. Mit mondjak fiam? Elkéstem valahonnan és nem tudom, talán futni kellene önmagam elől — de hová?! (feláll és megindul). Ha sétára megyek és magamba vagyok, egyszerre csak azt látom, hogy akaratlanul is mindég csak a temető mellé megyek. (Szünet után). Azt hiszed, hogy én a haláltól félek? Tévedsz fiam... Első fiú (közeledik feléje): Minek kinzod magad ilyen tépelődésekkel? Ugye, csak próbára akartál tenni? Ugye, csak egy rossz tréfa ez, egy kegyetlen és rettenetes tréfa?! Hatvanéves (eltolja magától, undorral ordítja): Menj tőlem. Nincs hozzád közöm! (kiszakítja magát a közeledő fíu karjaiból). Mi végeztünk. Én nem vagyok többet. Nem! (valami utálatot jelző hangon). Most, hogy végignéztem a gyáva Vergődésed, ezt a kétségbeesett gyávaságodat, most, most haltam meg először és igazán. Ami ezután jön az már csak a temetés és a külső halál. Látod, ez az igazi. És nem is engem fogtok siratni, csak a pénzt, azt az aljas, dühös pénzelne!. Megyek. Megfojt ez a kriptaszag. Menj (elhárítja a fiút magától) menj tőlem, nem bírlak el.. Erigy, erigy ... (távolodik), undorodom tőled... (mozdulat az ajtó felé). Első fiú (tehetetlenül): Mit akarsz most? Hatvanéves: Semmit! Egy halott nem akarhat semmit. A „Négy medvében" ültem. Odajött hozzám a pincér: — Tessék a telefonhoz jönni, hivjáli az urat. Meglepődtem. Engem? Ez tévedés lesz. Ki hívhat engem, hiszen senkinek Se mondtam meg, hogy itt leszek. — Nem tudom. Bementem a telefonfülkébe és kíváncsian kaptam fel a kagylót. — Halló! Ki az ott? — Én vagyok az, Csebakov. Figyelj ide. Az Álhambrában vagyunk, csak rád várunk. Gyere! — Először is jönni nem jöhetek, mért előbb haza kellene mennem átöltözködni, otthon pedig nincs senki, még a cseléd is elment, a kórházban van. Másodszor pedig egyáltalában ki mondta meg néked, hogy én itt vagyok? — Lódítasz, barátom, lódítasz! Hogy lehet az, hogy nálad nincs senki otthon, hiszen éppen onnan tudtam meg telefonon, hogy itt vagy. — Nem értelek, vagy nekem ment el az eszem, vagy te akarsz valami ostoba tréfát csinálni. A lakásomat kulcsra bezártam, a kulcs pedig a zsebembéh van. Ki beszélt veled ? — Halvány sejtelmem sincs rólá. Valami ismeretlen férfihang. Csak ennyit mondott: ő éppen a „Négy medvében" van. S ezzel rögtön vissza is akasztotta a kagylót. Azt hittem, hogy valami rokonod. — Érthetetlen! Rögtön hazarohanok. Húsz perc múlva mindent mégtudok. — Mielőtt hazamennél — vágott közbe érdeklődő hangon Csebakov — talán jobb lenne felhívnod a lakásodat. így sokkal hamarabb megtudsz mindent. Lázas sietséggel csöngettem, felhívtam a központot és összeköttetést kértem a saját lakásommal. Vagy fél perc múlva valaki lövette a kagylót a dolgozó szobámban és egy türelmetlen férfihang szólalt még. — No, ki az ott megint? — Az ott 23—20? — Igen, igen, igen. Mit ákar? — Ki beszél ott? — kérdeztem. Vagy fél pércig semmi nesz sem hall átszőtt, azután ugyanaz a hang szólalt meg: Első fiú (útját állja): Hová mész niost? (csengetés) Hallod? Biztosan Pali jött meg. Ne níenj most. Szólj hozzá... Hatvanéves: Minek? Ugyanazt mondhatnám neki is. És tudom előre, az ö válasza is ugyanez volna. Ez pedig L#;ná. Még jobban fájna... Első fiú (fájdalmasan): Pali a kedvenced! (elfordul). Hatvanéves (ránéz még egyszer): Nincs kéd- vencem. (Indul.) Egy sem. És nincs fiam! (Fájdalmas lemondással, lassan jobbra el.) Első fiú (megfordul és látja, hogy egyedül marad, kijárat felé siet.) — Az ur nincs otthon. — Úgy? — szóltam mérgesén —, magam is azt hiszem, hogy nincs otthon, mért én vagyok az. De kicsoda maga ottan és mit csinál? — Mi ketten vagyunk, várjon, rögtön idéhivom a „kollegámat". Kófic, gyére ide a telefonhoz! Most más hang szólalt meg. — No, mi az megint? Épp most csengetett az egyik, most már égy második. Nem hagyják dolgozni az embert! Mit akár? — Mit-csinálnak maguk az éli lakásomban — ordítottam. — Ah, maga az, uram? Mondja csak, hol van az íróasztalának a kulcsa, mindenütt kerestük, de sehol Se találtúk. — Milyen kulcsot? Mire? — Csak nem fogjuk kifesziténi mind a tizénégy fiókot — felelt komoly hángon —, de ha esetleg nem találnók meg a kulcsot, igazán nem maradhatna más hátra, mint hogy kitörjük a zárakat, de az nágyon sok dolgot ad. Aztán meg maga is' sajnálná az asztalát. Nem volt valami olcsó, vagy kétszáz rubelbe kerülhetett. Esztelenség volna tönk- rété nni. — Ah, ti nyomorult gazemberek — törtem ki keserűen —, hát betörtétek, hogy kiraboljatok, nem fogtok elmenekülni, felkiabálom az egész házat!! — Ugyan, ugyan, ne heveskedjék, urain! — szólt az ismeretlen csititő, higgadt hangon — hiszen tízszer elsétálhatunk addig. Hát akkor hogy is lesz, uram? Otthon van az asztalkulcs, vagy hol van? — Elvetemült, megátalkodott tolvajok, szemtelen kutyák — dörögtem durván a kagylóba, igyekezvén minél nagyobb sértésé- ket vágni a fejükhöz —, hogy a börtönben posvadjatok el, mint a férgek, rothadjanak le a kezeitek, ti gazok. Régen vár már rátok az akasztófa! — Rövideszü vagy, uracskám, rövideszü — szólalt meg ugyanaz a hang, lesújtva engem szörnyű higgadt felsőbbségével. — Hiszen mi hozzád csak puszta emberiességből fordultunk. Mi sajnáljuk hiába tönkretenni a te értékes Íróasztalodat, ezért kérdeztünk meg. Hát mi az, olyan nehezedre esik megmondani, hogy hol vannak a kulcsok. Pedig megérthetnéd . . . — Semmi kedvem sincs tolvajokkal társalogni — vágtam oda dühösen. — Eh! Uracskám, csak ne olyan fennen! Tulajdonképpen mit gondolsz? Ha sokat hencegsz, előveszem a késemet, széthasogatom a függönyeidet, a bútoraidon a kárpitosmunkát, ázétvagdalom a bútoraidat egy porc alatt. Összetöröm az íróasztalodat, a szekrényedet, aztán elmehet a pokolba az egész dolgozószobád! No, akarod? — Különös egy ember maga, isten bizony — szóltam békülékeny, engesztelő hangon, — azt hiszem, meg fogja érteni a helyzetemet, maguk betörnek a lakásomba, tönkreteszik a dolgaimat és még azt szeretnék, hogy úgy beszéljek magukkal, mint valami baronesszel. — Ugyan, édesem, ki teszi tönkre a maga dolgait? De hát nekünk is kell valamiből élnünk. — Én ezt mind teljesen megértem — és ekkor a kagylót átvettem jobbkezemből a balkezembe s jobbomat a szivemhez szorítottam meggyőződésem kézzelfoghatóbb jeléül — mindent nagyon jól értek, csak azt az egyet nem értem, minek akarják teljesen céltalanul tönkretenni mindenemet. Micsoda hasznuk lesz ebből? — Ugyan ne gúnyolódjon! — Eszem ágában sincs gúnyolódni. Látom, hogy komoly, meggondolt emberekkel van dolgom. Megértem tehát, hogy kell valami ellenszolgáltatást kapniok a fáradozásukért. Hiszen már egy pár nap óta folyton figyelnek és követnek engem, ugye?^ — Hát persze, hogy. Talán azt hiszi, hogy mindent csak úgy egy szuszra el lehet intézni? — Értem, az egészet nagyon jól értem, csak azt az egyet nem értem, miért akarják megkapni az Íróasztal kulcsát? —Hát a pénz? . . . — Ami nincs az asztalban, oh egek! micsoda vak ötlet! Kárbaveszétt fáradság volna, biztosítom magukat a becsületszavamra. — Hát akkor hol van? — Talán megmondjam? A pénzem jól el van rejtve, nagyon jól, de azért nincs valami sok. De különben is, mire számítanak, mondják meg nekem, kérem. — Hogy gondolja azt? — Nos, hát mit akarnak elvinni? — Ugyan mit? Sokat nem vihet el az eiftber — felelt őszinte, bús hangon —, tudja maga is, hogy a házmester minden csomaggal távozó embert feltartóztat. Elvisztink hát valamit az ezüstnemüből, kabátot, kalapot, ébresztőórát, egy ezüst levélnehezéket... — Nem ezüst — figyelmeztettem jóindulatúan. — Nos hát akkor elvisszük a szeléncét, nem volt valami olcsó, ugye? — Hallgassanak ide, barátaim — szóltam közbe komolyan, az elképzelhető legerősebb meggyőződést helyezve szavaimba — . én megértem a maguk hélyzétét és az önök . álláspontján állok. Mondják, micsoda hasz- : nuk lesz abból, hogy ide betörtek és kirabol- • nak engem? Ellopják a dolgaimat és távozás ; közben — tegyük fel — nem csípi meg magukat a házmester. No és mit csinálnak az1 tolvajok Irta Árkadij Avercsenkö ^at és Patachon Irta: Egri Viktor. Soká nem tudtam, melyik közülük a Pat és melyik a Patachon. A véletlenen múlott, hogy a fürge és különösen merevlábu hórihor- gasban, aki egyébként már első pillanatra a bohócpár szellemi mozgatójának látszik, felfedeztem Pat-ot és a hallgatagon szemforgató kövér társában Patachon-t. Pat az arisztokra- ta, vagy legalább is a felsőbbrendü ember, a henyélő és dologtalanul élvező, társa pedig a lakály, az alárendelt, önállótlan ember, akinek minden munka a nyakába szakad. Pat a kezdeményező, a fej, az uras allűrök karikiro- zója, Patachon a munka igájába tört szerény pára, a parancsok végrehajtója, aki, ha önálló vállalkozásba fog, mindig alaposan póruljár és a felsőbbrendütől megleckéztetik. Ez a határvonal azonban nem elég éles és a két emberfajta közti különbség nincs is minden esetben oly következeteséggel szemléltetve, hogy szimbólummá mélyülhessen. Ebből magyarázható, hogy pusztán bohócfigurák maradnak, akiknek színészi voltát nem feledhetjük és filmjeikben nem tudják érinteni, bár mindegyik a tragikomédia határán jár, a kómikumnak, vagy tragikumnak emberi mélységeit. Pat és Patachon a polgári ízlés bohócai, művészetük középutat taposó, problémáikra, egyszóval nyárspolgári. A német Hans- wurst-ok egyenes örökösei ők, akik szemben a groteszk álarc alatt szenvedő clownnal, a tragikus bohóccal, a kellemetlenkedő, mindenaz elterjedtséget, ami egy Chaplin-filmjáték osztályrésze. Vannak városok, melyeken időről-időre valóságos Pat és Patachon láz vesz erőt, ami — bármily különösen hangzik — élesen rávilágít a lakók szellemi horizontjára és ízlésére, mig másutt nincs gyökere a dán bohócpár művészetének, filmjeik üres házak előtt peregnek és hamar lekerülnek a programról. Ez persze csak a vidéki kis városok Ízlésére vonatkozik, mert a metropolisok, lakosságuknak sokféle rétegeződése révén, eleve kizárnak minden osztályozást Statisztikailag megállapítható tény, hogy a Pat és Patachon a könnyebb életfeltételekkel rendelkező és a lassúbb tempót kedvelő, erősen lepol- gáriasodott városokban hódítanak, mig a gazdaságilag mostohábban érintett, a tulfinomo- dott, vagy éppen elproletáriasodott helyekről kiszorulnak. A Pat és Patachon-filmek mindig összefüggő cselekményt akarnak adni és pedig a való élettel feltétlenül erős, reális kapcsolatban álló cselekményt. Ez a realitásba való görcsös kapaszkodás, mely a polgári Ízlés kielégítésére utazik és a legkétesebb szentimenta- lizmustól csöpög, eredményezi voltaképpen a fonák és igen gyakran kómikus helyzetedet, — ez a két nevetséges figura mindig kirí a jól konzervált gazdag rendből, a polgári millióból, — de lehetetlenné teszi az igazi kómikus hatások elérését, amit semmiféle arcfintor, testi ügyesség és szentes szemforgatás nem tud pótolni. És az ember itt meglátja a lényeges hibát, holtpontra jutottak, mert nincs fokozás, nincs ipagasabb értelem, vagy legalább is az erre való törekvés a játékban. Mi célja van a rongyoknak, amit testükre aggatnak, vagy az meghurcolnak előttünk? Micsoda komikumot találhatunk a rongyokban, vagy a korlátoltságban? Szimbólum-e Pat rövidke kabátja, a rojtos vékony nadrág, Patachon plasztronja, kurta kabátujja s az emberi butaság? Határozottan érezzük: nem! A Hauswurst erőlködik és valami sivár unalom tapad ránk ismételt mókáik láttára. Az unalom oka: nem tudjuk feledni a színészt, mert hiányzik valami univerzális, valami örök emberi, ami az álarc mögül néha felcsillanna. Mi volna ez az örök emberi, amit a művészettől követelünk, kérdjük tovább? Hát fájdalmat, emberi panaszt, mérhetetlen kint, könnyeket és becsapást kell mutatni a groteszk színésznek is, hogy játékát a művészet örökbecsű verete ötvözze? Nincs tréfa, borutlan pajzánság, gyermeki naivság, derű, pezsgő életöröm, szerelem, munka és siker, ami örök emberi és mély, ami a groteszk színész játékanyaga lehet? De van! A legnyomósabb példa: Chaplin. A top rongyos, ormótlan bak- kancsos, zsakettes és pölleres Chaplin, a kicsi szénfekete bajuszával és a naivul csodálkozó eleven szemével. Chaplin, a gyermeki lelkületű védtelen ember, akit minden holt anyag megtréfál. Chaplin megjelenik és mi érezzük, hogy toprongyossága szükséges valami, több a szimbólumnál, szerves járuléka lényének, mely meglepetésszerűen mindig újnak hat, mert önmaga, Chaplin által sem másolható. Pat, vagy Patachon a rongyaiban a kalandra kész kedélyes csavargót, a Landstreichert játssza, Chaplin egy filozófus bölcsességével művészetté emeli a nyegle karikirozását. Ezek azonban külsőségek és nem érintik a művészet léösszefüggő és folytonos cselekményt adni, aki nem kapaszkodik a realitásba, a lehetetlen is magasabb értelmet kap és szinte jelképpé lényegesül. 0 a század legkollektivebb művésze, aki á kínai kulit, vagy a szudáni négert éppúgy meg tudja nevettetúi, vagy rikatri művészete primár eszközeivel, mint a differenciált européert, vagy az amerikai pénzembert. Chaplin, a legtökéletsebb kollektív művész, tehát minden ember megnevettetője és nevelője. Ami őt minden idők nagy művészei fölé emeli, az a végtelenségig optimista ember benne, akit a legcsekélyebb fizikai akadályok el tudnak buktatni, aki nevetségesen csetlik- botlik, rúgásokat és pofonokat kap, százszor elvágódik, de mindannyiszor fájdalmat nem érezve talpra ugrik és megingattam hittel, friss erővel és lankadatlan optimizmussal tovább megy célja felé. Ez az az optimizmus, melynek teremtő csirái vannak. A mai elfáradt embernek megmutatja, hogy egyszerű elbukás még nem végzetes sorsszerűség és nem tragikum, mert lehet és kell újrakezdeni. Ezért mond az elamerikaiasodott, megállást és elomlást, öngyilkos menekvést és kétségbeesést nem ismerő Chaplin a legtöbbet éppen az elgyötört és hitetlen európai intellektuelnek. Amerika tudja, hogy száz bukást követhet még siker, Európa még megtanulhatja újra tőle, Chaplin művészete éppen ezért világ- szemlélet és tanítás, a Pat és Patnchoné. akik még a játék technikájában sem tudtak eddig valami újat hozni, puszta szórakoztatás, ami a legjobb esetben nem fullad triviális unalomba. lében-kanál, mulattatők megtestesítői. A nyárspolgáriasság az, mely megalapozza sikerüket, 4© egyúttal megakadályozna azt emberi korlátoltságnak, amit számtalanszor nyegét. Chaplinnel, aki nem törekszik mindig /
