Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-01 / 172. (1210.) szám
^lW<Mt/VVA.<StoRHlRME 1926 augusztus I, vasárnap. Miíven pályára lépjen a magyar ifj uság? A Prágai Magyar Hírlap nagy ankélja a pályaválasztás kérdéséről Szloieüszké legnagyobb üveg- és porcelláníizlete Pausz ¥. KoSIce, Fö-ufca 19. sí. (Telefon 33.) 5300 A Rosenthal és Meissen porcellángyárak vezérkéoviselete. A kérdésnek ilyen felvetése nagyon sablonos. A mai magyar élet pedig minden, csak nem sablon. Nem lehet más felelet rá, csali ez: szabad pályára, mert egyszerűen nincs más lehetőség. De ki győzné a szabad pályákat mind elsorolni, hisz épp azért szabadok, mert végtelen széles skálájuak. Ma nem is „a milyen14 a fontos, hanem a „hogyan". Legtöbb esetben nem a választás, hanem a felkészültség a lényeges. A választás csali ott fontos, ahol a hajlandóság már korán megnyilatkozik. Ha a gyerek már zsenge korában fúr, farag, a szerszámok, gépek érdeklik, akkor ipari pályára. Mi lett volna Fordból, ha az apja csakugyan rákényszeríti, hogy farmer legyen. Hány pályatévesztett embert ismerünk! Az egyik, akiből kiváló müasztalos, vagy mechanikus lett volna, bankhivatalnok; vagy egy másik, aki pénzügyi pályára lépett s egész életén undorral rótta a számokat, egy önfel- ledt pillanatban kottákat irt számok helyett. Ily markáns esetekben, ahol határozott tehetség nyilatkozik meg, csak a választás lehet döntő. Ilyen azonban kevés van. Többieknél elsősorban a felkészültség fontos. Bármilyen pályára megy is valaki, végezze a munkáját: „mit Lust und Liebe" — mint a német mondja, ínért kedv és szeretet nélkül még cipőt sem lehet tisztítani, mert a cipő „ani Bohovi" nem fényesedik. Ellenben minden pályán lehet eredményeket elérni, ha valaki testtel, lélekkel végzi kitűzött feladatát. Nagyon jellemző a pincérpálya. Senki sem gondol arra, hogy érettségi bizonyítvánnyal pincér legyen, holott a pálya végén a „Grand Hotelier" nem megvetendő pozíciója csillog. A híres Szikszai és Petánovits, vagy a Pannónia közbecsült tulajdonosa Glück, mind pincérek voltak, de az volt a karlsbádi Pupp is, aki valóságos fejedelme nemcsak a szakmájának, hanem fejedelmi az egész életstandardja is. Nincs pálya, ahol oly sok alkalom volna a tanulásra s a társadalmi formák elsajátítására, mint itt. A sok emberrel való érintkezés az élet legnagyobb mestere. Tőke kell hozzá, igaz. De aki józan, szorgalmas, takarékos, fegyelmezett, harminc éves korában azt is megszerezheti. Legnagyobb baj azonban a fegyelmezettség hiánya, mert a pincér mikor egy „muri" után a vendég elment, maga megy mulatni, s egy éjszaka eldobál annyi pénzt, amennyi egy közepes tisztviselő családjának egy havi fentartására elég volna. Ha egyszer megvan az üzlete, mi kell hozzá, hogy jól menjen? Jó ételek, jó italok, jó és szolid kiszolgálás, olcsó árak, jó modor; ezek a sikere titkai. Nem kell külön kiemelni, hogy úgy itt, mint a külföldön, főleg a világfürdőkön oly szállodatulajdonosok vannak, akik nem grófokkal és hercegekkel, de a mai uralkodók egynémelyikével sem cserélnének. Nem szabad egyetlen foglalkozást sem lekicsinyelni. Kevesen tudják, hogy egy jó ruhát, vagy egy jó cipőt úgy elkészíteni, hogy az a legkényesebb ízlést is kielégíthesse: művészet. De ezzel még csak jó cipész- vagy szabósegéd lehet valaki. Ahhoz, hogy egy nagy cipész-, vagy szabóüzem tulajdonosa legyen, még sok egyéb kell. Érteni kell az anyag bevásárláshoz. Némi jártassággal kell bírnia a banki üzletek lebonyolításában. Élénken kell figyelnie a közönség folyton fluktuáló ízlését s ahhoz kell tudnia alkalmazkodni. Ki kell választania azokat az embereket, akik feltétlen megbízhatóság mellett értenek az áruk elhelyezéséhez s reklámozásához stb. Kassán a háború előtt jól ismertek egy csendőrkapitányt, aki doctor juris is volt. Háború után levetette a fényes uniformist, meghagyta a doktori címét s szabóüzemet nyitott. Ma Budapest egyik legkiválóbb szabósága az övé. Pedig azt, ami a jó szabóságnak a lelke: a szabászat, soha sem tanulta meg. Vett egy jó szabászt, az üzem egyéb szellemi részét teljesen maga irányította. Tőkéje semmivel sem volt több, mint amennyit egy józan életű reális tiszt, becsületes keresetével szerezni tud, de volt kivételes akarata, szívóssága, kitartása, amely mindenütt sikert aratott, bármihez fogott. Minden szabad pályához a munka szerelte, az üzem fellendítésére irányuló törekvés kell, amely pl. a német iparosság nagy részének sajátja. Nem is kell Krupp és Schicht példájára, sem a magyar Ganzra, vagy a mo- sonyi Kőimére hivatkozni, akiknek üzeme 100 év előtt éppen nem volt több egy kis műhelynél. Közelebbi példáink is vannak*. Ung- várnak ma a legtekintélyesebb iparosa: Kozár, aki ma nappal is szerszámmal a kezében dolgozik munkás zubbonyban a segédeivel. De este tovább folytatja a munkát az íróasztalnál. Ugyanilyen volt a kassai Poledniák gyár alapítója is. A pálya felkutatása az ifjak és szülők után a mi feladatunk, akiknek több tapasztalatunk, több életismeretünk, elméleti és gyarkorlati tudásuk van. Ugyancsak a mi kötelességünk a pályájukon való továbbsegité- sük, a boldogulásuk előmozdítása is. Mindenkinek módjában van egy néhány jóravaló ifjú szemmeltartása, akiknek útjába a mai élet lépten-nyomon akadályokat gördít. Ha kell és lehet, anyagiakkal is segítsünk. Egy zsidó embertől tudom, hogy fedezte egy orvosnövendék havi költségeit, mindaddig, amig nem végzett. Olyanról is tudok, akik hárman adták össze a szükséges összeget. De sokszor még ilyesmire sincs szükség. Elég annyi, hogy összeköttetéseinkkel segítsünk valakit, pl. bejuttatjuk egy üzembe, ahol a szükséges gyakorlati ismereteket elsajátíthatja, vagy másképen lendítünk rajta. Ezer módja lehet a segítésnek, csak sohase legyen annak protekció jellege. Az u. n. „Protektions- kind“-nél nincs undorítóbb emberfajta, aki csak a születés, vagyon, összeköttetés, öröklés kitartottja. Ha aztán ezek a pillérek, amelyek sokszor nagyon is ingadozók, kiesnek a lábai alól, nincs csak két menekvése: a mások Egy losonci példa kívánkozik a toliamra. Megindult emlékező szavakkal kell beszélnünk Valichora bácsiról, a nagytekintélyű és közszeretetben álló apátplébánosról. Alig pár év előtt történt, halála óta egyre kevesebb szó esik róla. Pedig az ő példája a régi harmóniáról mindennél ékesebben beszél. Szlovák ember, szlovákul és magyarul egyformán megejtően prédikáló pap, bölcs férfi s az életet ismerő filozófus lélek volt. Hatalmas termetével, széles lila övével, mindenki részére egyformán barátságos, kedves szavaival atyásan járkált az utcákon. Minden ablaknál volt egy jó mondása s a járókelők mind megállották mellette, hogy átvegyék tőle nagyszerű humora pompás ajándékait. Ferdinánd, a bolgárok királya volt a legjobb barátja. Nem olyan szómondásos barátság volt ez, hanem valóságos, tényleges barátság, mert a „cár" sohase mulasztotta volna el ellátogatni a losonci paróchiára, amikor ezen a vidéken járt. Együtt sétálgattak, a király a lakosság ovációi között a templomba ment, ahol barátja, Valichora bácsi mondott misét. — „Itt van a bolgár király Valichora tisztelendő urnái" — mondották a losonciak. Még a háború alatt, a harctérre sietté- ben is leszállt Losoncon. Máskor civilruhás öreg ur volt, mikor látogatni jött, most ragyogó katonaruhában, tábornokok kíséretében hajtatott Valichora bácsihoz. A losonciak azt beszélték, hogy az ebéd alatt nagyon szomorúan beszélgetett a plébános úrral. Ferdinánd, nem tudom, miért szomorko- dott, akkor még jól ment a központi hatalmak sora, de Valichora bácsi szomorúságának az oka világosan áll előttem. Sajnálta a szegény katonákat, akiket elbúcsúztatok. Sajnálta az életet, amit úgy herdáltak akkor, mintha szemétdombra hajított rongy lett volna. Ekkor történt, hogy búcsúztatta a katonákat. Mély, zengő hangja el-elcsuklott- Érdekes, rossz magyar kiejtésével beszélt hozzájuk: i — Most elmentek, édes fiacsgáttm, most elmentek és legnagyobbrészt visszaVse jöttök. Meghaltok, édes fiacsgáim, meghaltok és nem lesz, aki eltemessen benneteket. Szegény bskák úgy bőgtek a sorban, hogy az ember szive elfacsarodott. Valichora bácsi is észrevette, hogy egy kicsit őszintébb volt a kelleténél. Felemelte basszus hangját: — Ne sírjatok, édes fiacsgáim. Nincs mit tenni, el kell menni. De mielőtt elmennétek, ma este, mikor a kimenőt megkapjátok, men- jtek a városba szanaszét, menjetek ki a városba és ölelgessétek meg a babusgáitokat! A katonák szemein a könnyeket meleg, vigasztaló nevetés törte át. Kedves, bölcs, igazságosztó Valichora bácsi, mennyire szerette az embereket! Mennyire szerették őt, akik ismerték. A profán életben mennyire az Isten szolgája volt ő! A legnagyobb zavarok idején, 1919-ben ment el, hogy ne lássa a rossz sorra jutott „édes fiacsgak“-at! S hogy ne kiáltsa többé: „dagaligóf bruderkáml" becsapása, a mások kenyerén élősködés, vagy az öngyilkosság csúf fegyvere. Nekünk ma itt a munka és küzdés jutott osztályrészül. Az élet léha örömeiben való tobzódás mások privilégiuma. De ha meg nem ijedünk s elszántan rávetjük magunkat a munkára, sokkal igazabb gyönyörűséget ad, mint amaz. A mienk az alkotás gyönyörűsége. Ez a komoly értékes férfi élet legszebb jutalma. Ezt csaknem kizárólag a szabad pálya adja. De ha csak azért megyünk valamely pályára, hogy kenyeret keressünk, akkor na- gon száraz kenyér lesz az. Kalács csak úgy kerülhet az asztalunkra, ha szenvedélyes sze- retettel csüggünk azon a pályán, amelyet választottunk. Olyan szent legyen az, mint az anyának a gyermeke, mint a művésznek a hegedűje, imádjuk azt és bizzunk benne. (Nagyszőllős.) Hokky Károly. „Nehéz elválni tőlük" Es nekem is nehéz elválnom tőlük. Nehéz és keserves. Sokat kell kószálnia manapság az embernek, amig a Humorral össze- találkozhatik. Engedjék meg, hogy A. bácsival is lefolytassak itt helyben egy rövid randevút, ő kéményseprőmester volt, gazdag, sokbarátu, aranyos ember. Nem tudott jól magyarul. Valaki elnevezte Koromfinak, az emberek úgy is kezdték hívni. Akkor odaállt egy nap a névosztó elé: — Miért neveztél te engem úgy el, hogy Fikorom? Hát igy lett, hogy Fikorom maradt az öreg. De nagy szeretettel ejtette ki mindenki ezt a nevet, mert szeretetreméltóbb ember nem igen volt hétvármegyében a hordozójánál. Sok jó nevetésre adott anyagot az öregur jó humora. Hogy „az enyim öreg angyalinak, ahogyan az élettársát hívta, a Pesti Hírlapot még egy példányban megrendelte, „mert ebéd után, mikor olvasni akarok, mindig nagyon szuszogja a fülembe"; vagy hogy a vadászkutyája egyszer legdiszkrétebb ruhadarabját apportírozta haza valahonnan, az mind hagyján. Mert a sok jó eset között ez is megtörtént. „Az enyim öreg angyal" megsokalta az öreg ur kimaradozásait. Akkor az kijelentette, hogy pedig őneki ki kell maradnia, mert neki társadalmi kötelezettségei vannak s ő boldog lehet, ha olyan nagy urak leülnek vele, mint az ő barátjai, egy asztalhoz. — Úgy tiz fele odajön minden este Török Zoltára, a főispán, meg Tóni gróf és még más ilyen nagy ur. Csak nem gondolod, hogy felállhatok és otthagyhatom őket? A belátó asszonyi szív ebben megnyugodott, annál is inkább, mert ettől az éjjeltől kezdve, 2—3 óra tájt nagy bucsuzkodás keltette fel édes álmából. A hálószoba ablaka alatt folyt a bucsuzkodás. Az öreg erős hangját lehetett főleg hallani, de néha egy-egy más hangot is: — „Szervusz kedves kegyelmes uram, szervusz, édes Sándorkám ... szervusz, szervusz, nejed őnagyságának add át tiszteletteljes kézcsókjaimat!" „Az enyim öreg angyal" boldogan hallgatta ezt, a társaság tényleg illusztris volt. Az öregur majdhogynem dicséretet kapott a sűrű lumpolásért. Dehát a gyertyát nem lehet huzamosabban véka alá rejteni- Egyik éjjel, erős hideg volt, nagyon hosszú ideig tartott a bucsuzkodás.. A néni sokallotta és aggódott az öregur egészségéért. A kíváncsiság is felütötte meg- mákonyozott fejét benne és odamenve az ablakhoz, kitekintett azon. Fikorom egyedül állt az ablak alatt, nekitámaszkodva a falnak s jobbra-tSalra hajladozva búcsúzott. Kitől? Hát senkitől, mint mondottam. Az öregur maga beszélte el aztán, hogy ez még nem lett volna olyan nagy baj, de a legnagyobb az volt, hogy nagyon ügyetlenül védekezett: — Azt mondottam a kapálózó öreg angyalnak, hogy nagyon nehéz volt tőlük elválni, azért búcsúztam még akkor is, amikor már elmentek. De az enyim öreg angyal nem hitte ezt! Nekem is nehéz tőlük elválnom. Ritkán találkozom velük, nem ér rá ma már az ember ilyesfélékre. Még egyszer becsengetni! Még egyszer azt is el fogom mondani, hogy hogyan akartuk Rudnay Gyulának, az azóta hírneves festőnek nagy történelmi vásznát ellopni a tanítóképző terméből, ahol dolgozott rajta. A kép, óriási falnagyságu vászon, azóta sok harc központja volt. Brunovszky igazgató, aki a történelmi kép tárgyát adta, Rudnayt a kép árának fele részéért perelte társszerzőség cimén- A képet ugyanis a beérkezett művésztől a magyar állam vette meg. Ismétlem a panaszt, sietni kell manapság. Már az is a múlté, amikor Győry Dezsővel éjszaka idején becsengettünk a patika ablakán, ezzel a kérdéssel fordulva az álmosan előcammogó patikáriushoz: — Van-e kérem piócájuk? — Van — mondotta. — No csak azért kérdeztük, hogy tessék vízbe tenni őket, mert szárazon megdögclnek — feleltük inkább jókedvtől, mint szellemességtől hajtva. Bizony, még ez is a múlté. Mintha az a szikár, pontos és kegyetlen uj lélek ráfeküdt volna erre a városra és agyonnyomta volna a másik lelket. Újabb, újabb képviselői jöttek az elsőfajta léleknek s a második fajta, a régi, a kedves, a harmonikus humorral rendelkező egyre kisebb helyre szorult. Most ott tartunk, hogy szinte önmagából is kiszorult és ismeretlen tájra költözött. Darkó István. Az autószerencsétlenségek szubjektív okai Budapest, julius 30. Érdekes kísérleteket végeztek a budapesti Mügyetem technika-fizikai laboratóriumában, amelyek során a sorozatosan előforduló autószerencsétlenségeknek, árokbafordulásoknak a vezető lelki diszpozícióján függő okát igyekeztek megállapítani. Legtöbbször érthetetlen egy ilyen halálos- végü zuhanás. Azonban, ha ismerjük az ember lelki-reakciókészségét, amellyel az egyes váratlanul érkező affektusokra reagál, könnyen okát adhatjuk az újságok által érthetetlennek vélt szerencsétlenségeknek. A leggyakorlottabb megfigyelőnél is egytized másodperc az az idő, mig valamit észrevévén, arra reagál. Most vegyük, hogy valami^ apró motorhiba, gumidefektus folytán a kormány félrelendül a tartó kézből, amelynek tulajdonosa nincs előre tájékozva az eseményről, sem azt nem tudja, merre fordul a következő pillanatban az autó, szóval teljes tudatlanságban van legalább egy másodpercig a bekövetkező veszély nagysága s iránya felől: a következő pillanat már sokszor késő arra, hogy a vadul száguldó kocsit helyes irányba terelje. Mondjuk, hogy egy félmásodperc ez a kritikus idő, mig a pneumatik-pukkanás idejétől a vezető a kormányhoz erélyesebben nyúl. Egy kilencven kilométer óránkénti sebességgel haladó kocsi félmásodperc alatt, tizenkét és fél méter utat tesz meg, ami untig elég ahhoz, hogy a következő pillanatban az autó az árokban legyen, ha a kipukkant pneumatilc okozta irányváltozás negyvenöt fok. Ami pedig rendszerint bekövetkezik a szokásos méretek mellett. Nem az ijedelemben jelentkezik az ideg- életnek ez a fontos szerepe, hanem ez félig fizikai, félig élettani jelenség, melynél fogva az ideg- ingernek bizonyos időre van szüksége, hogy egyrészt a külső érzékeléseket, hatásokat az agyközpontba futtassa s másrészt az agyközpontból utasítást adjon, szintén idegvezeték utján a működő munkavégző-berendezéshez. Elenyészően kicsi ez az idő, a másodperc egy tört része, de sokszor éppen elegendő ahhoz, hogy a hirtelen telt behatásra a vezető soffőr a másvilágon reagáljon. Syfiiidologe Dr. Kolb ezelőtt a prágai, frankfurti és boriiul bőrklinikák tanársegédje és tnásodorvosa V>sr4kifta flfl. Wnssorinnnn vizsgálat! Losonc, a barátságos lelkű város Séta a mialtban, amikor még ráértünk nevetni — A kétfajta lélek harca Losoncon
