Prágai Magyar Hirlap, 1926. augusztus (5. évfolyam, 172-197 / 1210-1235. szám)
1926-08-19 / 187. (1225.) szám
4 ^M<^r/V\ACíte®.-HÍRIiAa Csütörtök, 1926 augusztus 19. ■aKaanBHBnsfinaan A TUDOMÁNY UJ KÉRDÉSEI Modern Földrajzi Szeminárium Népszerű cikksorozat a modern földrajz problémáiról XX. A tengervíz mozgásai Utánnyomás tik Minden lökésnél, melyet a viz felülete kap, a vizrészecskék úgynevezett oszcilláló mozgást kezdenek, de nem egyenes vonalban mozognak föl és le, hanem kis zárt függélyes görbékben, amelyek a tetőn a körhöz közelednek, lefelé elliptikus elnyulásuak. Ezt a mozgást kör- vagy orbitális-mozgásnak nevezzük. M-után minden tevábbi vízrésze-sk-^ később’ veszi át a mozgást az előbbitől, a hullám formája előrehalad. A hullám profiljának görbéje úgynevezett trochoid-alaku, amit az egyenes pályán tovahaldó kerék egy pontjának pályaútjával hatsonlithatunk össze. Minden hulláin hullámhegyből és hullámvölgyből áll. A hegy és völgy legmagasabb és legmélyebb pontjának vertikális távolságát a hullám magasságának nevezzük, mig két hullámhegy egymástól való távolsága a hullám hossza. A hullámok mélysége oykor eléri a 200 métert. A hullámokat elsősorban a szél okozza. Az orkánszerü viharoknál mint maximális értékeket 15 méter magasságot, 350 méter hosszúságot s 24 méter sebességet állapítottak meg, ami az igen gyorsjáratú vonat sebességének felel meg. A 8—9 méter magas hullámok már szokatlan jelenségek, a rendes hullámzásnál a magasság 2—4 méter. A szél sebessége, mely a hullámzást okozza, egyhannadszor akkora, mint a hullám tova- terjedési sebessége. Több hullám találkozásából, interferenciájából gyakran pusztitó hatású hullámrendszerek állanak elő, különösen a tropikus tengereken. A tengeralatti vulkánok kitörésed hatalmas hullámokat hoznak létre, amelyek nagy gyorsasággal szelik át a tengert. Az 1877 május 9-iki tengerrengés a chilei Iquiqueből 14 és háromnegyed óra alatt ért Honoluluba, ami 199 méteres másodperces sebességnek felel meg. Az ilyen rengési hullámok enormis hosz- fzuságuak, amelyek mellett eltörpül a legnagyobb óceáni mélység is. Mélységi hatásuk 4080 méterig terjedhet. A hullámzásnál a vizrészecskék helyzetüket nem változtatják, hanem mozgásukat továbbadják, ezzel szemben a tengeráramlásnál a viz tovahaladó mozgást végez. A tengeráramlások tulajdonképpen a tenger vizébe beágyazott folyók. Hőmérséklet tekintetében meleg és hideg tengeráramlásokat különböztetünk meg. Ezeket a fogalmakat természetesen nem abszolút értelemben, hanem a környezethez viszonyítva kell értelmeznünk. így a Golfáramlat meleg, mert nyaranként 4—5 fokkal magasabb hőmérsékletű, mint hasonló szélességeken az óceán vize és 5—12 fokkal me legebb, mint a levegő. A tengerészek az ái amiások sebességét a 24 órás időközben megtett tengeri mértföldben kifejezett úttal adják meg. A 100— 120 mértföld sebességű áramlások már a ritkaságok közé tartoznak és ezt a sebességet többnyire csak a tengerszorosokban érik el. Ez másodpercenként 2—2 és fél méteres sebességet jelent, amilyet a nagy folyók csak áradások alkalmával érnek el. A 40—60 mértföldes sebességű áramlások is igen erősek, az egyenlítői áramok 15—25 mértföldes sebességűek. A tengeráramlások megmagyarázására tér mészetesen sok teóriát állítottak fel. Az egyenlítői áramlásokat például régebben i passzátszelekkel hozták összefüggésbe. Az után magyarázgatták a fajsuly s a felmelegedés különbségéből, a föld forgásának eltávo 1-itó erejéből stb. Az áramlásokra vonatkozólag '' Löppritz szélelmélete volt népszerű. Eszerint ahol állandó irányú, tartós szelek állandóan hatnak a tengervíz felületére, a sebesség egy részének a mélyebb rétegekre is át kell ültetődniök s a belső súrlódás következtében indul meg áramlás. Több megfigyelés azonban amellett szólt, hogy a tengeri áramlások iránya általában -nem jelentéktelen módon tér el az áramlást előidéző szél irányától s ezért újabban a föld tengelyköriili forgásának az áramlásokra való hatását feltételezik. Ma már a két elméletet egybekapcsolják s azt mondják, hogy a tengeri áramlásokat az állandó szelek s a föld tengelykörüli forgásának állandó hatása hozzák létre. Az egyes tengeri áramlások megosztásáról s földrajzi útjáról a jó térkép kielégítő feleletet ad. Európát különösen a Golf-áramlás érdekli. Ennek jelentőségéről jövő cikkünkben. (Folytatjuk.) Riport Nagyszombat legszomorubb nevezetes"égéről, a katonai tébolyda élőhalottjairól Nagyszombat, augusztus hó. Ebben a hónapban szegényebb 1 ett a város egy országszerte ismert intézménnyel, a katonai tébolydával. Szomorú nevezetesség volt ez, melyről örömest mondott le a város, hogy vele a háborúnak utolsó kellemetlen emlékeztetőjét is kitörölje emlékezetéből. A történeti hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy az intézmény teljes megszüntetéséről még nincs szó, a katonai tébolyda ma is fennáll, de csak régi, háború előtti formájában. El kell ismernünk, hogy mindenképpen dicséretes rendelet volt, mely a kétemletes, rá- csosablaku szomorú ház élőhalottjainak legnagyobb részét, a világégés szerncsétleneit humánusabb helyekre, a pozsonyi klinika elmebeteg osztályába s a bazini régi vasasfürdőbe juttatta. Pozsonyba kerültek a megfigyelésre szoruló nehéz esőtek, Bazinba a könnyebbek. Bazinban még van remény gyógyultan kikerülni a világba, s még Pozsonyból is int szabadulás, az itt visszamaradottak azonban az évszázados falak örök élőhalottjai maradnak. Elszomorító kis csapat ez, a cs. és kir. hadsereg szellemi nyomorékjai, régi háborúk invalidusai, akiknek kihalása után bezárul a tébolyda kapuja, hogy az L alakú várszerü épület a hozzáépített templomával, csavaros folyosóival, celláival, termeivel és öreg kertjével más rendeltetésnek adja át a helyet. Tébolyult invalidusok menhelyévé egyszerűsödik tehát a régi intézmény és teljesen visszanyeri régi jellegét. A tébolyda lakói. A város legbarátságosabb helyén, az ott lakó kanonokokról Káptalan-utcának elnevezett negyedben, mely a milleneumkor IV. Béla király után uj nevet kapott, áll az épület, az egykori monarkia katonai tébolydája, mely a háború előtt* közel kétszáz rokkantnak adott menedéket. Ide kerültek a szerencsétlen osztrák hadjáratok, Ma- rengo, Custozza, Königgratz, Lissa és a boszniai okkupáció szegény elmezavarodott betegei, a régi diszciplína rokkantjai, akik a fegyelem egyéniségölő rabláncai elől a tébolydába menekültek. És ugyancsak itt kaptak a legtöbb esetben örök lakást a sexuális eltévelyedések furcsa betegei is, kiket a kor barbár gyógymeíődusaival minden szeretet és gondoskodás mellett halálra ápoltak. A titokzatos kolostor. Nagyszombat monográfiája az épület keletkezésének idejét az 1240-ik évben állapítja meg. IV. Béla, a város tulajdonképeni megalapítója, a ta- tárdulás után Nagyboldogasszony emlékezetére templomot emelt, amit a köréje épített kolostorral, Boleráz és Klucsován falvakkal a Klarissza- rendnek adományozott. Idők folytán a rend királyoktól és magánosoktól nagy birtokokat, a városon belül házakat, kerteket kapott és bár Bethlen és Thököly idejében kétszer menekülni volt kény télén, folyton gazdagodott és jelentőségben nőtt. A kolostor híres nőnevelőintézetének országos híre volt és rendfőnöknői között az Apponyi, Nyáry, Perényi, Forgách, Szentkirályi, Pyber-családok tagjait találhatjuk. Átépített kis temploma, mely XV-ik század kevert csúcsíves Ízlését mutatja, érdekes történeti emlék. II. József alatt, 1782-ben megszűnt a Klarissza-rend, a kibővített épületek a kincstárra szálltak, mely invalidus menhelyet és jóval később a cs. és kir. hadsereg egyetlen elmegyógyintézetét létesítette bennük. Az egykori kolostor azóta várszerü falaival, a rácsos ablakokon kitegintgető halvány-arcú bennlakóival s az olykor kihangzó énekkel és lármával nem nélkülözte a titokzatosság fantáziát tüzelő érdekességét. • Furcsa emlékek. Emlékszem, gyerekkoromban néha az ablakok alá merészkedtünk, ahonnan aszkétaarcu lakóit tekintettek le reánk és furcsa kiáltásokkal riogattak vagy tízféle idegen nyelven és vad hahotába csaptak, ha félelmünkben futásnak eredtünk. Néha egy gyönyörű érces tenor csendült fel a falak mögött, tavaszi és nyári estéken, ha az utcát köny- nyü homály kezdte betakarni és a sarki gázlámpa gyér fényeket vetett a lejtős útra. Ilyenkor, estebéd táján kenyerei és evibakot dobtak le a bolondok, amit sipitó gyerekhangunkon karénekben koldultunk ki tőlük. Takarodó után vége volt a kenyérhajigálásnak, a tenor is elhallgatott, az épület elsöléiedeft, csak az őrség és a szanitécek szobáinak ablakai világítottak az éjbe és a nagy ház oly sulyos-komoran, lélekzetállltó csendben ült rá az egész városnegyedre, mintha kivégzésre ítélt rabokat őrzött volna falai mögött. De nappal is volt valami fegyházezerü ebben az idegen, titokzatos élettel túlzsúfolt épületben; a komor falak a börtönnél is jobban őrizték azt, aki mögéjük került. Egy másik gyerekkori emlékem még élesebb. Iskolából jövet gyakran láttunk egy furcsa csapatot átvonulni a Simor János-utcán. Néhány sza- nitéc között profunttal szinültig megrakott targoncát tolnak vörcsparolis csukaszürke zubbonyba bujtatott katonák. A nép „francia bakákénak nevezte őket, mert egyenruhájuk a franciákéra emlékeztetett. Ütött-kopott fekete csákót hordtak, bo- rotválatlanok, ijesztően sárgák voltak és a szemük lázasan tüzelt vagy fénytelen volt, mint az elkoptatott nemesére. Akkoriban még nem értettem ezeknek a szerncsétleneknek a tragédiáját, de világidegen, riadt szemük annyira emlékezetembe vésődött, hogy később, ha bárhol az életben felvillant előttem egy ilyen téveteg, segélyesdő tekintet, azonnal tisztába jöttem az ember lelkiállapotával. Lehet, hogy az élet sok furcsaságának meglátására és megértésére ezek a gyerekkori utcai találkozások, ezek az őrült szemek adták az első impulzust. A háború benépesítette az épületet. A háború alatt az egykori kolostor élete újból megváltozott. Az az öreg közmondás, mely azt tartja, hogy a kis tolvajokat hűvösre teszik, a nagyokat futni hagyják, más formájában alkalmazható volt a lelki egyensúlyukból kibillent emberekre is. A világháború nagytébolyultjai szabadon garázdálkodhattak, hadosztályokat küldhették a halálba, mérges gázok felfedezésével merítették ki agyukat vagy akár a zöld asztal mellett dönthettek népek, országok sorsa felett, az ártalmatlan kis bolondokra azonban kényszerzubbonyt adtak, így aztán a kis létszám hatalmasan meggyarapodott, volt idő, hogy közel ezer szerencsétlent zsúfoltak össze a cellákban, idővel pedig annyira szűk lett a hely, hogy a városnak egész más részében, az állomás közelében nagy baraktábort kellett építeni számukra. Ebbe a táborba, melyben most a III. távirdászezred egyik zászlóalja lakik, kerültek a könnyebb betegek, az idegsokkosak, akik rövid kúra után többnyire visszakerültek a káderükhöz. A főépület lakói viszont a legtöbb esetben élőhalottak maradtak. Szimulánsok, Kelen és más előkelt vendégek. A sok szerencsétlen között akadt persze jócskán szimuláns is vagy olyanok, kiket valami titokzatos protekció juttatott ide, hogy elkerüljék a pergőtüzet. Néhány szocialista agitátor is szerencsés lakást kapott itt; akkoriban, ha ugyan hitelt adunk a legendának, elegendőnek bizonyult az ezredparancsnokot valami gúnnyal vállon veregetni vagy a főtörzsorvos elmebeli állapotának épségét kétségbe vonni, hogy marsrutát kapjon az ember a nagyszombati tébolydába. Akadtak müvészleikek is, Kelen Imrére, a ma Párisban élő karikaturistára, a pesti „Szamár" volt munkatársára, m?g élénken emlékszem. Az előkelő vendégek sorát pedig egy valódi vérbeli herceg nyitotta meg, aki szabadon járt-kelt a városban s egy gyönyörű urileány iránt halálos szerelemre gyulladt. Az orosz herceg és az urileány eljegyzéséről még tudomásom van, a további részletek azonban ismeretlenek előttem, akkoriban már engem is csukaszürkébe bujtattak és csak a magam bőrével foglalkozhattam. Aki érteit a bolondok nyelvén. Természetes, hogy az ilyen népes emberszigetnek külön szokásai, külön törvényei voltak, me- lyeknek teljhatalmú őre az államfordulatig Dole- zsal főtörzsorvos volt. Az öreg urat, aki 1919-ben halt meg, személyesen is alkalmam volt ismerni. Ne tessék rosszra gondolni, bár orvosi minőségé ben kerültem egyszer-másszor konfliktusba, abban az időben még egy jeles tulajdonságom révén sem részesülhettem abban a kegyben, hogy zárt falak mögött meditáljak a világ zavaros és egyre értelmetlenné váló dolgai fölött. Ázóía bizony megváltozott a világ, a vélemények is megoszlottak és ma már akadnak jónéhányan, akik zokon veszik a rendtől, mely könnyelműen nem tett még lakat. mögé. (Ami késik, nem múlik, csak ezzel biztathatom jóakaróimat!) De térjünk vissza az igazi bolondokra. Bocsánat, Dolezsál főtorzsor- vosról beszéltem. Hát igen, az öregur értett a bolondok nyelvén, mondják, hogy atyaiing bánt velük. A gonosz nyelvek azt. állítják,, hogy csak köztük, a rokonlelkek közt érezte magát otthonosan. Velünk, kik rongyolt testtel, féltüdővel, sántán vagy bénán kerültünk a parancsnoksága alatt álló kórházba, kicsit kurtán bánt. Túlságosan hamar talált egészségeseknek, nem voltunk a kedvencei, annyi bizonyos. Ami személyemet illeti, egészen jól megfértem vele, az öregurat nagyon meghatotta, hogy lemondtam a lábbado- zóknak kijáró második osztályú élelmezésről. Hogy megint a rossz nyelveket idézzem: kicsit zsugori volt az öreg, — Isten nyugasztalja szegényt haló porában! Mondják, — ez bizonyosan olyan legenda lesz, mint amilyen az előbb említett volt, — hogy a környékbeli kiskórházakat gyalogszerrel látogatta és a város határában még a cipőjét is levetette, hogy ne kopjon a talpa. Védelembe kell vennem az öregurat, ez a gyanúsítás egyszerű rövidlátás vagy rosszmájúság és a lényegnek teljes félreismeréséből ered: áz öregur Kneipp odaadó hive volt és minden alkalmat megragadott, hogy metódusának hódoljon. Érdekes uzsonnák az örüllek közt A háború boldogult idejében egy uzsonnatársaság fejtette ki minálunk áldásdus tevékenységét. Bizonyos eltévelyedett tartalékos tisztek az uzsonnatársaság tevékenységét a grasszálás jasz- szos kifejezésével szerették közelebbről megjelölni, de persze, ezeknek a kényelemben dőzsölő és tultáplált uraknak véleménye, kiket a fonák véletlen némi intelligenciával terhelt meg, nem lehet mérvadó az igazságot kutató krónikásnak. Mondom, ez az érdemdús uzsonnatársaság a sebesülteknek gyakori megvendégeiése mellett a szegény elmebajosokra is gondolt. Egy ilyen jótékonykodó exkurzión részevettem magam is. Már akkoriban elégtétellel konstatáltam, hogy az étcl- pusztitás dolgában határozottan fölényben voltak az egészségesekkel szemben. Sajnálatos, hogy a ma annyira divatos versenyrendezésre nem került akkoriban a sor, de ennek okát nem annyira a divatban, mint a kalácsok és egyéb tészták hiányában láttam. A walk overben induló versenyzők között különösen" egy SonuenMd nevű úriember étvágya ejtett bámulatba, aki a hatodik vajaszsemlye után makacsul hajtogatta: — De hölgyeim, hogy mernek engem megkínálni, én egy Hohenzollern ivadék vagyok! Sonnenfeld ur pályafutását nem állt módomban tovább figyelemmel kisérni, de bizonyosra veszem, hogy a tizennyolcas novemberi gyanús lövöldözések alkalmával hirtelen lemondott ho- henzollerni családtagságáról és makkegészségesen bevonult a polgári életbe. Különös, ha az ember nyolc év távlatán ét nézi az akkori élet minden nyomorúságát, a komor színek elfakulnak és a fájdalom az emlékezés édességében nemesül. Régi bánat, régi könny, régi fájdalom, — ma egy mosoly, feledhetetlen és könnyesizü. Néha az ember a szomorú tragédiákban is csak az élet groteszk vitustáneót akarja meglátni. „A vonat mehet“ Befejezésül pedig, hogy riportom kapcsán a tóduló emlékek néhányat lejegyeztem, még egy búcsúztatót akarok Írni. A tébolyda lakói szétszéledtek és elment velük K. Ali barátom, egykori iskolatársam is. A korzó nem fogja többé látni kissé tultáplált alakját és dologtalan dél- előttökön nem ül be többé az Otthonba, töméntelen újságok mellé, amikből tudja a jó Isten miket olvashatott ki, hogy nem látta a háború végét. Az idő megállt vagy talán visszafordult elméjében és az Urnák 1926. esztendejében is a háborúban élt, pedig csak jóval befejezése után került a tébolydába. Bizonyos azonban, hogy baja csiráival a háború fertőzte meg. Széleelyföldön valamelyik parancsnoka őrségvétségét kikötéssel büntette meg. Ezt tőle magától tudom, aki a kikötés minden kínját, a háború minden irtózatát, félelmét ápolta és őrizte idegeiben. Be kell vallanom, hogy bármily bántóan hangzik, az „esete" érdekelt. A kívülállók évekig nem tapasztalhattak valami rendelleneset. Egy- időben gyárimunkás volt, hogy bebizonyítsa életrevalóságát és folyvást külföldi utakra készült. Ha jól emlékszem, erre a különös készülődésre fogtam először gyanút. Szeretett vitatkozni velem, mindenről határozott véleménye volt és oly makacsul védte nézeteit, hogy néha megdöbbentem. És néha csodáltam őt, hogy az életnek számtalan problémái közt el tud igazodni, hogy tisztán lát és nincsenek kételyei, álmatlan éjszakái, keresések, nagy nyugtalanságok. Mit mondott ez a nagy határozottság és mindent egy kézmozdulattal elintéző fölényes nyugalom? Egyszer roppant mód felbosszankodott, hogy vele szemben is hű maradtam egyetlen elvemhez, a könyvkölcsönzés megtagadásához. — Engem akarsz megajándékozni? • - felelt megjegyzésemre és megvetően végigmérh Másnap nem köszöntött, nem ismert meg » utcán. Ezt többször megismételte. Aztán meg.f^ ütött és szememre hányta, hogy „közönsége#** vagyok, mint a többiek, akik munkás volta mla# nem köszöntik és megvetik. Aznap különben hallottam, amint egy korzózó lány társasé ííbfea ezekkel a szavakkal lép: — Hölgyeim, mit tartanak a feminizmusról*? A hölgyek persze nevelve fa képnél hagyták, Bogaras különc volt, de nem őrült. Bizonyom hogy akkor még nem volt őrült és lélek ismert' orvos megmenthette volna. Néhány nap múlva újra megállított, de már katonásan. — Hadnagy ur, az ön gépfegyverei tegnap ferdén lőttek! Ránéztem és ekkor megláttam a szemét, azokat a szemeket, melyek gyerekkorom óta emlékezetemben élnek és mos! tudtam, hosrv ezt nem a rögeszmés'1 ember mondta nekem. Hebegve válaszoltam valami lehetetlent a gépíegyIgy fiatalít és szépít a! Goráit créme Corall-puder Coraltszappan \ / l ^ / Fílcraknt ■ í. S. R. ' részére: ^ Vöiö.u Kuk gyó^yiáir, Bratislava.
