Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-13 / 155. (1193.) szám
6 1926 július 13, kedd. GRIGORIJ RASZPUTIN OROSZORSZÁG TITKOS CÁRJA IVÁN NASIVIN REGÉNYE A szent ember álma (5) ■ S a szibériai őserdő, mely szakálla ihelyén sötét tengerként íeketéllett a mellén végig, egy helyen meghasadt s a hasadékból hirtelen egy emberke bukkant elő. Jé, hiszen ez a Michail Vasziljevics őrmester! Az ám, az ő kozákbajsza, sólyomszeme, a fegyenc- képe ... Negyvenezer rubelt vágott zsebre a gazember, mikor a Kudimics melletti erdei kunyhóban levő hamispénzek miatt följelentették. No nem sokáig örülhetett neki, hamar elnémult örökre ... Mért jön ép most elő?... De nincs most idő vele foglalkozni, mert a vár öntöttvas kapujából ott lép ki a kivilágított ablak fényétől övezetten Vaszilij nagyherceg, meg Szokorin főhadsegéd. Kinéznek, fölnevetnek s fehérkeztyüs kezükkel integetnek. Milyen jó mulató cimbora is volt ez a Szokorin! S a felesége, az a kis ördög!... Hm ... Együtt, orosz módra a gőzfürdőbe és a férj csak kacagott, vihogott... Kényelmes pofa! — Drága pajtás — akarja éppen Grigorij mondani, de íme a másik irányból őt szólítják. — Odanéz, a moszkvai gyors szalad be és az, aki kilép az Sztreká- lov, a kereskedő, a puszipajtás. Persze, görényprém, a hasán nehéz aranylánc. Az ablakból int és kiált valamit. Ő is jó fegyenc lehetne, a kutyafejü. Ha igaz, a tulajdon apját küldte a másvilágra. Olyan méreggel csinálta hogy egyetlen egy orvos sem tudott'' rájönni. Különben elég jó pofa. Grigorij Pityerben csinos erdőüzletet eszközölt ki neki. Jól keres rajta. — Grigorij! Grisa!... Te vagy? Né csak! Hát elfelejtettél volna? Én is itt vagyok — hangzik most mindenfelől. — Grigorij — Jefimics, drága cimboránk ... Elégedett mosoly játszódozott Grigorij bajsza körül, szemében zöld farkasszikrák villantak föl, mámorosán dobbant meg a szive, összetette két tenyerét és hatalmasat Rittyentett. A szibériai őserdő fegyenceinek füttyjelét. És ebben a pillanatban egész óriási teste fölött, a hegyek és folyók fölött, a végtelen rónak fölött bomlott tánc kezd el rajzani: nagyhercegek, nagyhasai kereskedők, hosszuhaju forradalmárok, rendőrspiclik, újságírók, mindenféle tábornokok, örmények, parasztok, céhbeli tudósok, Éva- öltözetü asszonyok, kormányzók, zsidók, papok, nagynevű hercegek, hivatalnokok, kéj- nők, szerzetesek, papírok nélküli csavargók, mindenféle kérgesbőrü részegek, mezítlábasok, csillogó mitráju métropoliták, munkások, a szakálltalan magtalanok szektája, gazdag gyárosok, földszürke katonák — mind, mind ő körülötte. Egymás kezét fogva kacagnak, Rittyentenek, rikoltoznak, trágár dalokat énekelnek és szemérmetlenül hányják lábaikat, mintha az őserdő trágár faunját ünnepelnék. Grigorij kéjelegve csi- korogtatja fogait s a rablók a rikoltó fütty szavával a kör közepére ugrik, óriási csizs- máival ódon kolostorokat, virágzó városokat tapos el, számtalan falut, aranykupolás templomokat zúz szét, megfertőzi az erdőket, szennyel mérgezi meg a tiszta folyókat, égig- nyuló hegyeket rugdos szét és hányadékával beszennyezi a rónák virágszőnyegeit. Ezer- fejű tömegekben, páni rémülettől őrjöngve menekülnek óriási csizsmái alul az emberek, az apró fekete hangyák. Erre a képre éktelen vad ujjongás töltötte el kérges szörnyeteg szivét. Lába örült táncban tombolt, haramia fütty jelei sikong- tak, fajtalan mosollyal nézte számtalan cimboráját, kik végehossza nélküli sorban keringtek körülötte s pokoli kacaj között, kificamított mozdulatokkal, hegyen át, völgyön át, erdőn-mezőn keresztül, gazdag városok és számnélküli falvak fölött, óriási teste egész felületén. — Juhú! — üvöltötte Grigorij, mint valami faun. Gyújtsatok és égessetek! Rajta, rajta! Juhuhú! A föld kérge meghasad az embermil- liók részeg lábdobogása alatt. A hasadékok feneketlen szakadékokká mélyültek, melyekből bűzös fekete füst gomolygott elő. ,Vad recsegéssel, lángnyelvek úsztak ki s ördögök százezrei, medvenagyságu sátánok és hideg denevérszárnyakon röpködő, sváb- bogárnyi kos virgonc sátánfiak a föld alól felhőben fölgomolygó halálos bűzt árasztottak. Mint tavasszal, a rovarok, számtalan falkában mind sűrűbben és sűrűbben előzőn lőtték a szibériai őserdőket, a végtelen rónákat. Már az eget is eltakarták. Rémület fogja el magát Origó,rijt is. Fulladozni kezd a töméntelen bűzös seregtől, mely mind óriás testének mélyeiből bujt elő. De már nem tud semmit fékezni. Mind részegebb és részegebb. Elszörnyed. Fölkiált. Ez a hang nem emberi hang. Sikolyában velő'trázó fájdalom üvöltött. * Valaki fölkacagott mellette. Egész egyszerű, emberi, de valahogy bántó kacagással. Grigorij végtelen, nagy teste összerán- dult. Kinyitotta szemét. A megvilágitott ajtó négyszögletű keretében Szalomatyin gróf állott előtte. A gróf már mosdott, felöltözködött és a haja is meg volt fésülve. Mögötte a köpcös, tisztaruhás kalauz. — Hát szabad az első osztályon igy kiabálni? — feddette Grigorijt a gróf kacagva. Hisz a vonatvezető már majdnem attól tartott, hogy rablók támadták meg. Ez mind a A Kolozsvárott megjelenő Keleti Újság hasábjain Kőmives Lajos az alábbi megindít óan szép, művészi riportban írja meg Szabó Dezső anyjának halálát. Kolozsvár' prol-etám egyed ében, fent a Holdvilág-utca 18. szám alatt a szegénység kopott, de tiszta lakásában, mikor legutoljára meglátogattam, mosolyogva fogadott Szabó Dezső édesanyja. Mélytüzű, lázasan égő szemeiben a jóság örök mécsese égett. Most kilobbant ez a láng: a fcékeres, viajsz- kos finomságú szemhájjak örökre lecsukódtak. Puha aj-aka, amelyet egész életén át csak édes, simogató és becézgető szavak hagytak ed, dacos kemény vonallá záródtak össze. A zseni édesanyja meghalt. A nagyvilágban kóborló oroszMnfejü fiúhoz elment az utolsó üzenet: „Édesanyánk meghalt, ha teheted, jöjj azonnal, pénteken temetjük. Szerető húgod Erzsébet/* Szabó Dezső édesanyja, aki megajándékozta a magyar glóbust egy szertelen, örökké viaskodó, folyton romboló, de teremtő nagy lélekkel, szerdán délelőtt nehéz sóhajjal elbúcsúzott a földi lét minden szenvedésétől. Mert sokat szenvedett, de élete tövises utján, mint egy szent, viselte imádságos türelemmel a fájdalmakat, a nélkülözéseket és a távolság áthidalhatatlan messzeségét, amely a nagyvilágban, a dicsőség vándorutján haladó fiától elválasztotta. Hányszor tettem be lábamat a tisztaság hajlékának küszöbén. Hányszor ültem le patyolatfehérbe öltöztetett ágya szélére és fogtam tenyerembe forró, aszott kezeit, amely csak áldásra tudott felemelkedni. A fiáról beszélt mindig. Remegő hangja ilyenkor megtelt édes és könnyes melegségtől — Csak a Dezsőt segitse a jó Isten, csak őt ne bántsa senki, csak ő legyen boldog és akkor én nyugodtan meghalok. „Ne bántsátok Dezsőt!** Ez volt az állandó refrén, valahányszor a Dezső szellemi alakja láthatatlanul ott lebegett az egyszerű, festett ágy fölött. A mesék nagyanyója volt. Fehér főkötő nem keretezett be soha nyájasabb, jóságosabb arcot. Habár gyengéden is elhangzott egy-két vád az anyáról feledékeny fiúról, végső erejével megszorította kezemet, a szemed könny- fátyolban úsztak s a hangja suttogó sír-óvá vált: — Ne -bántsátok Dezsőt, miért csak éngemet bánttok vele. Ha nem is ir, de tudom, hogy a világon mégis csak engem szeret a legjobban. Érzem, itt van mellettem és én is csak mindig ő érte imádkozom. A jó Isten belelát a lelkekbe és én tudom, hogy az én Dezsőim szivében ott vagyokMost ez a bibliai jóságu édesanya elhagyta a földet, el a kicsiny, festett ágyat, ahol a teste tehetetlenül feküdt hat esztendeig, elhagyta a gondokat, a muskátlivirágos szobácskát, hűséges leányának szeretően ápoló, gondos kezeit és megjelenik az Ur színe előtt, hogy jelentést tegyen életéről. Ez az élet pedig egyéb vallomást nem tehet, minthogy isteni megnyugvással tűrt, szenvedett és szeretett. A matrác-sirban Két héttel ezelőtt, a szava elhalkult, de szemei még gyermeki ártatlansággal csillogtak. A mosoly napsugara ott bujkált az ajkai körül az utolsó pillanatig. Két nappal ezelőtt állap óta súlyosbodott. Erzsébet leánya 'és a ház hűséges barátai megérezték, - hogy a gyász sötét lovagja ott ólálkodik a malirác-sir körül. Mert ez az ágy Szabó D'ezső édesanyjának hat esztendeig volt matiác-sirja. Még a múlt hét péntekén is a fiával bíbelődött gondolatában. Mikor leánya föléje hajolt, szintié deliriumá- ban halkan suttogva ezeket mondotta: — Dezső rosszul viseli magát. — Azért, édesanyám, mert nem ir? — Igen, mert nem ir. Majd, mintha megijedt volna, hogy az elejtett, szavak még a távolban Í3 rálhullanak a fka érzékeny kormányzó ék mayonnaisétől van. A mi korunkban ezekkel az ételekkel óvatosabbnak kell lenni ... De most már keljen föl. Már látni a Szimonov-monostort. Hamarosan Moszkvában leszünk. — Ah, kedves lelkem . . . Alaposat aludtam. Mindjárt, mindjárt! Grigorij nyomban fölkelt és szokása szerint összekuszált haját végigsimitotta kezével. De a szemében még mindig benne volt a szorongó érzés: a halálos hidegség. — Huj! — nyögte vacogó foggal és fölhúzta vállát. — Az ilyen álmok igazán az evéstől jönnek? — De még mennyire! — kacagott a gróf. — A jámbor hivő teletölté a bendőcs- kéjét jő barnakásával s utána éjszaka elkezdi kiabálni: Jaj a lidérc megnyomott! Pedig az egész csak a kásától van. A kalauz kellő reverendával nevetett 'és eltűnt. — Egyszóval a lidérc is csak — sok kása? — Persze, hogy az. Á gyomor a mi korunkban, higyje el, nagyon komoly dolog — mondta a gróf vidáman. Azt mondhatnék, a gyomor a világ feje. Grigorij titokzatosan mosolygott, elmélázva himbálta a fejét és kiment mosdani. (F olytatjuk.) szivére és fájdalmat okoznak, engesztelő hangon igy hozta helyre szemrehányását: — De ha nem is ir, -tudom, hogy csak rám gondol. Julius 29-én, Péter és Pál napján, -mikor a virágos ablakon beözönlött a mindenki számára egyformán adakozó napsugár és körülglóriázta szép fej-ét, ágyához intette leányát, aki föléj-e -hajolt, hogy a halkan permetező hangokat elfoghassa: — Erzsikéin — suttogta —, nagy kegyelmében vagyok én az Istennek, mert egész éjjel a Dezsővel álmodtam. Biztosan itt járt, csak te nem tudsz róla. Fölém hajolt, megcsókolt és sirt. Tisztán emlékszem, ezeket mondotta: — Bocsáss meg, édes jó anyám, szerető, rossz fiadnak. Szerdán délelőtt, leányának nagy ijedtségére, felemelkedett ágyában és az ágy előtt egy kis alacsony székre tett ruhája után nyúlt. — Édesanyám, az Istenre kérem, ne hajoljon, tudja, ez árt magának. Ezekkel a szavakkal lépett az ágyh oz Szab óné leánya és karjába vette a kis, satnya testet. A matróna ebben a pillanatban csukló sóhajjal hátradőlt párnájára, szemét lehunyta és kezével görcsösen -leánya karjába (kapaszkodott, mint az élet utolsó deszkaszálához. A végzet beteljesedett, egy mélyeit sóhajtott s a lélek elhagyta a vézna tagokat. Látogatás a halottnál Tegnap délután meglátogattam ismét a költő édesanyját. A matrác-sirt kivittek -már a szobából és valami megrendítő komorságot adott a gyásznak a hófehérre meszelt szoba képe. A fájdalmas Madonna ott fekszik a szoba közepén a padlón egy ágyteritőre fektetve. A mozdulatlan, test kadaverjé- re paihán simult a fehér halotti gyolcstakaró. Gyászos, fekete ruhában, kiégett, tompafényü szemekkel fogadott a leánya, aki a puritán, bibliai egyszerűségü életet és az apostoli szegénységet megosztotta vele. — U-gye, nem fél a halottól? Megmutassam? Némán bólintottam. A gyászruhás nő letérdelt a halott mellé és olyan mozdulattal, mintha égy szentségről emelné le a takarót, felfedte előttem a halott arcát. Oh, a halál gyengéd kezekkel bánt el áldozatával. A ráncok mintha elsimultak volna, a keskeny, finom arcra csak álom borult, ősz haja szabadon, kuszáiban simult a homloka köré és megkeményedett állát fehér kendő kötötte össze. A szemeit, jóságos gyermekszemeit nem Mttirn többé. A takaró visszahullott a fejére. A gyászruhás nő még percekig ott térdelt a halott fejénél. Gügyögött hozzá, mint egy álomban ringatózó gyermekihez. Az egé-sz jelenet olyan volt tényleg, mint egy nehéz, fullasztó álom. — Hát itthagysz, én drága jó anyukám? Most már egyedül vagyok ebben a rossz világban. A halott fölött a falon egy bekeretezett arckép dacosain tekint le, Szabó Dezső gladiátori feje. Halkan, nesztelenül mozgunk a szobában, nehogy az örök álmot megzavarjuk. A tékozló fiú utolsó levelo Egy levelet keres elő Szabó'Erzsébet Dezső irta egy pár héttel ezelőtt édesanyjához. Minden sora elárulja a rapszódikus lelket. A levél igy hangzik: Édes Mama! Ezelőtt egy hónappal a Hűvösvölgyben kaptam végre egy nagyon kedves lakást. Is mert ma csupa nap és zöld -lomb jön be az ablak wnba, rómjöbt ka jófiuság és ivók Mamának. Az egészségeim pompás. Fiatal és bikaerős vagyok s a nap úgy ímegfeketi-tett, hogy a rendőrök szalutálnak,-mert azt hiszik, hogy én vagyo-k a néger nagykövet. Milyen idő várható? A délkeleti légnyomási zavarok a vasárnap folyamán nálunk helyenként kiadós esőzést okoztak, különösen az ország keleti részein. Az esőzés azonban vasárnap estére a légnyomás lassú emelkedésével megszűnt és a köztársaság nyugati részein az ég teljesen kiderült. Hétfőn az időjárás ugyancsak az állandó emelkedő tendenciát mutató légköri nyo- más jegyében állott, amelynek centruma Északnyu- gatnémetországban volt (768 mm.). Előreláthatólag a legközelebbi napokban is ennek hatása alatt kedvező, nagyobbára száraz idő várható. Keddre a meteorológiai intézet változó, nagyobbrészt derült, száraz, nyugodt időt jelent, kisebb hőemelkedéssel. A hőmérséklet maximuma ma Znaimban és Ung- várott 24 fok C. volt. Sokat -és nagy örömmel dolgozom. Egy öbkö- tebes regényt építek -és minden uj ormán gratulálok -a Dezső Mamájának, hogy ilyen helyre legény fia van. Utolsó nagy regényem rengeteg szereltetet és rajongást hozott körém. Nagyon sokat és nagyon szeretik a Mama tényleg kedves fiát. A sajtó ugyan tényleg rikácsol a Kárpátoktól az Adriáig. Azok a rémes kalandok, melyekről a lapok a regénnyel kapcsolatban Írtak, abszolút légből kapott hazugságok. Szegénykék, ha már egyelhet nem tudnak tenni, igy ütögetnek agyon. Lám, a hire-s fakanalat betettem a regényembe. Jövő hónapban fognak megjelenni összes eddigi müveim 10—12 szép kötetben. Meg fogom küldeni. És hogy az Erzsébet főhercegnő magánjogi nyugtalanságát lecsülapitsam, itt-Írásban bejelentem, hogy minden Mamának küldött könyvem Mama után őt illeti. Szinte csuda tragédia esett velem. Egy tiszteletemre rendezett vacsorán megkértem szórakozottságból egy csodaszép 18 éves leány kezét A leány, a mamája, a papája, a húga a nyakamba borultak, igent mondtak s egész este olyan vőlegény, vő és sógor voltam, mint a pinty. Egy hét kellett hozzá, hogy visszacsináljam a dolgot Amerikai magyarok, akiket a „Segítség** nagy, lelkes levelezésre gurított, hívnak Amerikába, hogy lássanak és halljanak. Ha nem volna olyan sok lucsok odáig, el is mennék egy pár hónapra. Itt képbe mutatom be a Mama fiának dicsőséges állap otját... (Itt egy önrajzolta karikatúra következik, melyen lépcsős -talapzaton saját magát karikirozza ki. Mindegyik talapzatra egy-egy müvét irta bele. Gyerekesen felrajzolt bozontos fejéből sugarak cikáznak. Az egyik kezében kardot tart, a másikkal egy koronát emel magasra. A rajzot a planéták serege veszi körül: a rajzon jelezve van az üstökös, a nap, a fejűt, a fiastyuk, a Vénus és Jupiter csil- ga és a göncölszekér. A groteszk rajz alatt a következő sorok: „Göncölszekér: D-ezső, emelincs rajtam, hogy jobban lássák, hogy ragyogok.**) Édes Mama, ennél már jobban hencegni nem tudok. Ezért a Marna kezeit csókolja és Erzsébet duche-sse-t üdvözli egyetlen, drága gyermeke Dezső. Amíg olvassuk a levelet, a tréfásan Erzsébet főhercegnőnek nevezett testvér szemeiből könnyek hullanak. — Oh, hogy felvidámitotta Dezső ezzel a levéllel a mamát. Mindennap fel kellett olvasnom. És mindig úgy kacagott rajta. Menyasszonyi ruhában Nagyon komor, szinte rideg szertartás következik most. Megérkezik a koporsószállitó kocsi és a halottat felöltöztetik. Suhogó selyemruhát kap. Menyasszonyi ajándékként kapta hatvanhárom évvel ezelőtt- A ruha még ma i-s ép, az öregasszony úgy ügyelt rá, mint a szeme fényére. Ebbe temessetek el, — mondta mindig. Még volt egy utolsó kívánsága. Egy kis gyermekcipőt vesz elő a leánya: — Az én szerencsétlen húgom gyermekcipője oh, hányszor sirt föléje hajolva édesanyám, hogy ezek a cipőeskék milyen szerencsétlen útra indították el az életben az ő szerető leányát. Ezt is a koporsóba teszik. Feketecsipkés fokot ő kerül a megbékült, szoborszerü fej fölé. A koporsót lezárják és kiviszik a gyászszekérre, amelyen leszállítják a halottat a temető halottas kápolnájába, ahol pénteken délután öt órakor kísérik ki házsongáTdi nyugovóhelyére. Egy kéziratos kötet fekszik az asztalon. A ti- zen-hároméves gyermek ifjú Szabó Dezső első kísérletei. Kinyitom a hönyvet. az első vers az anyához szól: Én édes jó anyám, én áldó szellemem. Solt szépre és jóra tanítottál engem. Nem hagytál csüggedni, szelíden biztattál, Sötét éjszakában őrcsillagom voltál. S ha elkeseredtem, könny jött a szemembe, Te szelíd kezeddel törölted onnan le. Te voltál -tanítóm, Te voltál biztatóm És könnyeim között Te voltál vigaszom. Oh miért oly forrón 'Szerettél Te engem. Áldjon meg, áldjon meg a kegyelmes Isten. S tőlem, aki olyan nagyon szeret Téged, Fogadd el hálául ezt a kis emléket. Szabó Dezső édesanyja ez-t a gyermeki szeretőiét viszi fel magával ut-ravalóul a titokzatos messzeségekbe, mint egyelik in maradók kincsét elmúlt, életének. Ez a szeretet, éltette és vigasztalta hass ni szenvedéseiben, amelyet a jóságos halál az Urnáik 1926-ik esztendejében megváltott. A költő anyja a ravatalon Hatéves matrác-sírját a házsongárdi sírral cseréli föl Szabó Dezső édesanyja — A tékozló fiú utolsó levele és első verse az édesanyjához
