Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-04 / 150. (1188.) szám
8 ^^©a-iV^^aR-HIKQSB 1926 julius 4, vasárnap. tusnak, de a vérmegállitó félelem mélyén néhol már felsejtődik Isten titokzatos és hallgatag arca: Jaj meddig visz el E megszokott, mégis mindig szokatlan Utolsó ut, mely tán nem is utolsó? És bár a legtitkosabb pillanatban 'Az ut nyitója egyformán koporsó Túl rajta vájjon mindig egyfelé, Csqli egyfelé visz és. mindenkié, Csak egyazon tág országút lehet? 'Vagy szétkanyargó ösvények felett Ezerfelé vet minket szerte el? Sem a halott, sem Isten nem felel... (Egy halott után.) 'Az élet véges, a lét céltalan és a szépség az élet zuzómalmán szemétté lett, ócska lim-lom, mely mindent túl él, — hová fog vezetni ez a baljós pesszimizmus? A csúcson, mely felé a költő tart, a magány végzetes melankóliája mered. Van-e még érzés, mely vissza tudná rántani? A költő maga felel: S ha majd a legsötétebb Szin sem elég sötét: Meredj belé szivembe És zsákmányoljad onnan, Színül, min borzalom van, Világtalan ködét... S ha majd a legvidámabb Szin is fakó marad: A kislányom szeméből Derük derűje kél föl, E napból lopj magadnak Ujjongó sugarat..'. (Egy festőnek.) Érezzük: a megütött akkord nem hamis és nem lehet önámitás. És az a csodálata is szent, mellyel örök gyermeki sóvárgással pillant föl a remegéstelen férfira. (Egy férfinak.) De mindezen túl megváltó az a tiszta jóságban megfürdetett fiatalos lendület, mellyel az ifjaknak üzen: Fejet, lábat már az Isten adott, De ha nektek a Sors dicsőt akar S hozzátok nem irigykedően fukar., S titeket áldott méltóknak talált A legritkább, legpazarlóbb kegyére: Vessen elétek száz szép akadályt, Min föl-föltörve, le-lebukva, Majd álröpülve, belerudva, Nem sejtve, a harc véget ér-e, Mig sajg harsányan mindegyik ideg, Kéj-kinba, mennél később, csúcsra érve, Magatok vérzőn föledzitek A legnemesebb élet szent hegyére.. Nevetve kívánok vig jónapot! (Jókívánság ifjaknak.) Érezzük: tíz ember 6zeretete megválthatná az embert, mert ez a szeretet volna az a védő fal, mely mögött gátlás nélkül élhetné áloméletét. De ebben a mohó pénzhajszában nem ébred érdektelen szeretet és a költő vergődése örök. Indul a hajó A világ legjobb sorsjegye a esi. építési sorsjegy — A húzás angusztus 1-én — Rendelje meg ezt részletre, vagy készpénzben HRABÁNEK és TÁRSA bankházánál, Praha II., Václavské nám. 56. — Szolid képviselők kerestetnek S kikötőben jár a téli este, Halk olvasót mormolva jár A szürke partokon. Vár, És vár kajánul fényimosolyra lesve, S leinti, mint a gyászruhás rokon, Ki vendégül marad soká, soká, — Mert nincs — hová. Egy tülkölés. Ezernyi szikra száll. A horgony lánca fölrikoltva csördül; Riadva rebben álmadó sirály, Mikor a tenger följajdulva hördül, Hogy belekap a vad acélcsavar S köröskörül habcsipkéket kavar ... Nagy szótalan kering a hó; Száz uj fonált sző most a három Párka, Hogy útra kél az uj szent Noé-bárka, EURÓPA, az ezüstfehér hajó ... Az első fodrot még imént szélé, S már messze jár a végtelen vizen; A partra már csak fénysóhajt is&en, — EURÓPA úszik uj világ felé ... Az ég peremén lámpái elvonulnak, Mint a tejutról hullt csillagsereg, — És lassan, némán sorra elborulnak, Mint visszanéző, könnyező szemek. Sötét bordái közt él Dante pokla És benne virraszt nagy hazátlan átok: Bugyorhegyek és ládabarrikádok Alján egy földrész nyomorog: Nyütt férfiak, elhervadt asszonyok Kibámulnak a loccsanó habokra, — Nyütt férfiak, elhervadt asszonyok, Szegény‘hazátlanok ... A sós szellőkön áthallatszajnak Szomszédból édes, suttogó beszédek, — A fényes termek tükrös táncparkettjón Szerelem szédül, pajkosság kacag, — S mint illatos virág, kinyil az ének; A dob meg néha közb-ecsörren hetykén. És ringatózik, A hópelykekkel szerteszállixtkózik Az édes-álmos, -pajzán-csókos ének: Rose Marié ... Rose Marié ... A zsákhalomról a középre pattan A fürge déli, napsütött legény. Végigsimit bozontos üstökén, S keres ezernyi nyüzsgő gondolatban. Köpenyéből kikap egy mandolint, Kockás kendővel a nagy éjbe int, Mert ott lát mindent, ami láthatatlan ... Ott — igen — ott a füstölgő orom, Most kondul mélán a harangtorony; Az olajfán az ezüstlevelest Vörös arannyal szövi át az est, — És lát amott a ciprusok alatt Kuszórózsákkal befutott falat... Madonna! — itt van, itt a föld — hiába! Szülőföld — édes, bármily távoli... S ölelve csendül ki az éjszakába: Addio mia bella Nap öli ... Köréje gyűlnek. Tapsolnak neki. Ahogy a húrt mélázva pengeti S a sziveket egyenként kapja el, Végül mindannyi véle énekel. Csak ketten állnak egyedül, külön, Mindig külön. Mint akiket testvérszó nem maraszt, — Velük csak tenger és csillag beszél: A megkopott úr s a csöndes paraszt, — Nyesett cserfáról lefújt két levél... Az ur födetlen fürtin átsimit, A kis paraszt áll lehúzott süveggel — És együtt néznek, messze, valamit... És állnak együtt, szótalan, este, reggel, Csak zümmögnek, mint ünnep hajnalán Zsongó méhraj bokrétás almafán: „Cserebogár, sárga cserebogár .. S bár övék a legcsöndesebb sarok, Megnézik őket s szájról-szájra jár: „A magyarok ... a büszke magyarok ...“ Csend! Az élet e nagy pillanat ja szent: A délibáb: az uj szabadság szobra A pára közt az égen megjelent. Hiszünk t«benned! A küzdelemben vár az olajág, — Elédbe omlik minden régi nemzet; Köszöntünk uj világ! Mint ünneplő fehérruhás gyerek, Apró hahfodrok táncot lejtenek; A hullám fölcsap csókra ágaskodva; Fölreppen a csillagos lobogó. Egy néger matróz vigyorogva mondja: „Fehér rabszolgát hozott a hajó ...“ Megint csak együtt állnak este, reggel, A megkopott ur, a csöndes paraszt, — És nézik együtt szomorú szemekkel A láthatatlan — s mégis nagy tavaszt... A tengeren nincs gyönge rügy, — bimbó sem, Hazajáró pacsirta nem dalol, — Csak a nap mondja, mint a csillogó szem: „öröm van a világon valahol.14 „Eljöttem. Otthon elfogyott a föld.44 A paraszt pedzi a fukar beszédet. Az ur szavába keserűbbet ölt: „Nekem meg otthon elfogyott az élet...“ A paraszt szól: „Maradtak annyian. Magyarból vám már odaát elég.44 Az ur mosolyg:-----------„fiam, Nekem csak annyit mondtak: nyomoré k.44 „Nem kérdik azt, a becsület hogy ép-e, Nem kérdik azt, van-e még akarat?44 — És csonka jobbját rejti köpenyébe — „A többi — bajtárs — Uzsoknál maradt...“ Kalapot emel a parasztlegény, S mindenre csak két nagy szemmel felel. Ketten zsongják a tenger közepén: ,, „— — Nincsen számodra hely...“ A messze ormon megolvadt a hó, — Virágzik, mint már annyi ezer éve... Mint büszke hattyú, siklik be a révbe EURÓPA, az ezüstfehér hajó ... A pletykofón (Találmány a hírszolgálat tökéletesítésére.) Mint találmány, a haladás és a kényelem szolgálatában áll. Jelentősége mégis magasabb szempontokból óriási, mint a rádió jelentősége. AM neon tud kitalálni olyan nagyszerűséget, mint a rádió, az elégedjék meg másfajta nagyszerűséggel. Ez a pletykofón, a hírszolgálatot tökéletesítő, legújabb találmány. A lap elvben a gramofon és a rádió rokona, kivitelben még a mlkifónnál is kisebb. Férfiak használatára akkora, mint egy gyufaskatulya. Sőt legcélszerűbb a pontos gyufaskatúlya-imitáció, mert a férfiak ezit a legkönnyebben vágják zsebre. Nők részére különféle tetszetős alakban állítható elő. Egy szép brosstű, egy szál művirág, vagy cserebogarat ábrázoló csatt alakjában. Ugyanis: a felhúzott gyufaskatulyát a férfi a melléaiyzsebébe rejti, az elindított brossot, csattot, vagy cserebogarat a nő az öléhez, oldalra tűzi. Leghelyesebb, ha az ajándékozó sajátkezüleg tűzi fel, pontosan a zúza és a máj közelébe. A pletyko- fón ugyanis a zúzával és a májjal kapcsolatos találmány. (Használat után össze lehet veszni, amikor is az ajándékot vissza lehet kérni.) A szerkezet így működik: A megindított gépecskéből finom tü szűrődik a bőrbe. Alig érezhetően, legfeljebb egy diszkrét szunyogcsipés érzetéit keltve. A májhoz és a zúzához vezető idegekkel, vérerekkel és rostokkal kész a kapcsolat. Akkor a gépezetben forgó miniatűr lemez felveszi és rögtön le is adja a zúza és a máj legújabb termékeit. Mert mi volt eddig? Eddig ez volt: Ön elment a barátnőjiéhez, Titkoe- néhoz és kellemes délutáni csevegésbe merültek. ön: Hallottad, édesem, hogy Gézen Vilma mit csinált megint azzal a Róka Tónivel? Ha tudod a részleteket, mondd el! Utálat meg is hallgatni, de az ember kénytelen vele! Titkosné: Fort elem! De van ennél még egy íörtelmebb, Madósabb, drágább förtelem is. Arra a fertelemre gondolok, ahogyan ez a Guzné él a férjével. A múltkor Csaesulájnétól elkérték a vasalót és összetörve adták vissza, mert a férfi, Guz Elek is szerelmes Gézen Vilmába, nemcsak Róka Tóni. Guzné ezért a minap este igy rontott rájuk: Oh, ti gézengúzok! ... Aztán még pikánsabb ...! Ez volt eddig! Nem volt eléggé kielégítő! Nem, mert Ön nem tudhatta, hogy Titkosné elbeszéléséből mennyi a jóakarat és mennyi a rossz?! És azt sem, hogy mennyit hallott belőle Kótyánétól, mennyit Pampuskán'étól és mennyit a varrodából?! Sőt azt sem tudhatta, hogy mennyit tett ő maga hozzá! Ez a hírszolgálat tehát nem volt eléggé élvezetes, mert nem volt eléggé megbízható. Mi lesz ezentúl? Pozsony, 1926 ápr. 30. Ezentúl ez lesz: Mikor ön elmegy látogatóba Jankovics Marcell. Titkosáéihoz, elvisz magával egy pletykoíónt is. A bizalom Irta: SebeSi Ernő. Még délelőtt kezdődött ez, amikor éppen, hogy kisöpörte a celláját. A foglár bekukucskált a rácson s röhögő pofája bizalmasan megsúgta Krupának: — Vendéget kapunk. A vendég az államtitkár volt, aki minden évnegyedben magas látogatásával tüntette ki a börtönt. Egy-egy ilyen látogatás előtt az ügyeletes tiszt felvilágosította az érdekelt lakókat, hogy a látogató nem a börtönt, de az elitélteket tiszteli meg magas jelenlétével, érezzék hát magukat megtisztelve és gondolják meg, hogy milyen humánus szellem hatja át a kormányzatot, amikor az elítélteknek ilyen kellemes és felemelő ténnyel kedveskedik. Az érdekeltek legtöbbnyire ném i apátiával vettek tudomást az ilyen bejelentésről. Most is egykedvűen fogadta a hírt Krupa Vencel. Tiz esztendő zárkózottságának minden hiábavalóságával zsebrevágta ezt a vendégséget. Bánja is ő. Előre tudta a kéréseket: — Jól bánnak magával? Mikor volt itt az asszony? Az asszony! Itt megállt. Egy héttel ezelőtt járt itt, a véletlen úgy akarta, hogy éppen az évfordulón. Azon a szörnyű évfordulón. Tiz esztendő süket részvétlenségét behunyta a szemébe és látta a sötétben száuand ó-ön magát. — Hát csak jöjjön a vendég. És hátat fordított a foglárnak. Ez utána nézett Krupának, áld a lócán végigdőlt. Krupa a bajuszát pederte, de a szelíd szálak csaknem felszisszentek az erőszakos ujjak között. A foglár megszólalt. — Krupa fiam, — kezdte. Krupa felnézett és a foglár ettől a nézéstől kissé hátrahökkent. De c»ak egy percre. Krupa szája körül egy széles vigyor hullámzott. — Tessen parancsolni. — Krupa fiam, — ismételte a foglár, aki sokkal fiatalabb volt, de most már sokkal bátortalanabb hangon — ha meg nem sérteném, mondanék valamit. Krupa közel ment a rácshoz. így még nem beszéltek vele, itt, ebben a börtönben, a négy fal között. És ma, éppen ma, a külön zár- kás napon. Ünnepnapon, mert a többi rendes hétköznap után neki ez ünnep volt — Parancsára, — mondta Krupa. A foglár már akkor kinyitotta a vasajtót és belépett hozzá. — Nézze Krupa, nekem most nem lehet bemenni a városba, a gyerek egyedül van. Nem borotválna meg engem? Tudja az államtitkár ur Öméltósága minden percben eljöhet és igy nem állhatok elébe, ilyen mocskosán. Mi? Megfogta a szőrös állát és várta Krupa véleményét. — Hogyne, hogyne, megteszem, lelkendezett Krupa, hisz ez a mesterségem. Ez volna, ha volna, szalad ki belőle a keserű nevetés. Ha engednék — legyintett hiábavalóan, lemondással. És a sarokba kúpölt. A köpőcsésze megkoppant a telitalálat alatt. — Hát akkor hozom a borotvát, meg a hozzávalót. — Tessen kérem, hogyne, miért ne?! Krupa a nyitott ajtóra figyelt. A foglár megfordult és bezárta a nehéz ajtót. A kulcs szinte bocsánatkérően fordult meg a zárban, sajnálkozó morgással. A foglár siető léptekkel kopogott a folyosó hideg kövezetén. Krupa benn volt a zárkában és keze önkéntelenül is fenő mozdulatba ugrott. Egy láthatatlan szíj volt előtte küeszitve és elszánt lelkesedéssel húzta azon végig a nem is létező borotvát. Leült a padra. Az utolsó borotválásra emlékezett, a külvárosi műhelyére. Szombati esték forgalmára, a tuldijazásra. Tiz évvel ezelőtt már jólmenő boltja volt és akkor eléje sodródott a haragosa. És pisztolylövés lármázta fel az agyát tompa csattanással. Azóta sokszor pukkant föl az emlékébe ez a végzetes lövés. Az első estéje sötétlett az agyába, az első estéje itt a börtönben. A magány zuhogó sötétsége és hideglelő verejtéke. A priccs keménysége és meggémberedett ujja, ahogy hiába tapogatódzott az asszony után úgy hajnal- tájt a megkivánás álmatag kábulatában. A foglár hetyke bajusza is felszemtelenkedett most a szemébe, majd hogy ki nem szúrta. A vörös bajusza hegyes sortéi, ahogy keményen parancsolnak hallgatást és megalázást. Felállt. — Igen, — mondta — akkor is ő volt. Ez a foglár, a vörös pofájával. Föl és alá sétált. — Rosszul bánt velem, állapította meg, de csak egy nézéssel, egy tompa mozdulattal. Foglár, hát foglár, kemény ember, motyogta, azér foglár. Nem pap. Az se szelidebb. Egy lelkész simabőrü ábrázata bizalmaskodott az emlékében. Az első lelkész, akivel itt összejött. Kékes volt az ábrázata a pedáns, tulfinom borotválkozástól. Egyszer megdicsérte: — Milyen finom a bőre, főtisztelendő ur, nekem is volt olyan vendégem, ilyen sima, édes bőrű. Krupa azon vette magát észre, hogy beszélget önmagával. Eszébe jutott a foglár, akinek minden pillanatban itt kell lennie. A be- retvával, meg a szapannal. Megfogta az állát. A tegnapi borotválás serkedő szőrzete megsebezte munkától elszokott tenyerét. Már tiz éve nem látta az arcát. Egy tükröt keresett a falon, homályos bízással. Alikor már a foglár léptei kongtak a folyosón. — Itt vagyok már, — mondta még künn, — rögtön kérem. És már ki is nyílt az ajtó. Egy gyertya fénye megvilágította a két embert. A foglár a szoba közepére helyezte a magával hozott széket és leült. Krupa Vencel, aki tiz év óta nem borotvált, hozzálátott á pamacsoláshoz. A fehér szinü hab vígan cuppogott a foglár pofáján. Krupa ujjai egyre ügyesebb és gyermekesebb iparkodással verték a habot. A munkától elszoktatott kezek felujjongtak és látható öröm énekelt az Ízületekben. Krupa kezei boldog izgalomban ropogtatták a munka szűz szenzációját; a foglár is érezte Krupa megilletődését. Már letette a pamacsot és a borotva után nyúlt Krupa, amikor gveveksi- rás jött fel a pincéből. Krupa fülelni kezdett. A foglár is felállt a székről és hallgatódzctt. — A kislányom sir, mondta. Nincs otthon az anyja. Menjek le igy mostan? — kérdezte szinte önmagától. Még mielőtt válaszolt volna Krupa, a foglár az ajtóhoz ment és kinyitotta. — Rögtön jövök, mondta és leszaladt behabzott pofájával a kislányhoz. Az ajtót elfelejtette bezárni. A folyosó hűvössége kéretlenül beáradt a zárkába. Krupa nem mert kinézni, háttal az ajtóhoz igyekezett és becsukta. A gyertya égett az asztalon. Egy kis tükör feküdt mellette. A foglár tükre. A kezébe fogta és megnézte magát benne. Rögtön behunyta s’zemét. — Ez nem én nagyok, kiáltott fel Krupa. Nem én vagyok, nem, nem é'u- Megrettent az arcától, tizév előtti ereje, heves fiatalsága hevert ott az arcán megdöglött színekben. Szeli csehszlovák köztársasági fföképviseiet Prága (I., Národnl IP. 10. Vezérképviseletek: Reicbenberg, Karlsbad, Brünn, Pozsony, Kassa. „DUNA" Általános Biztosító R. T., RácsSzakmák: Tűz, betörés, szállítás, jég"-, üveg-, gép törés, általános baleset és élet- adó cs járadékbiztosítások.
