Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-31 / 171. (1209.) szám
A TUDOMÁNY UJ KÉRDÉSEI Modern Földrajzi Szeminárium Népszerű cikksorozat a modern földrajz problémáiról VI. A zőnaidőszámitás Utánnyomás tll> 4 V RXiA££ 1926 juiiug ül, szombat. A múltkoriban a Királyháza felőli gyorssal érkeztem Prágába és a bukaresti közvetlen kocsiban romániai utasokkal kerültem össze. A menetrend szerint a gyorsvonat pontban 8 órakor érkezik be a Wilson- pályaudvarra. Az egyik romániai utas ránézett karkötőórájára és elkeseredetten állapította meg, hogy a vonatnak teljes egy órai késése van, az ő órája kilencet mutat és igy valószínűleg lekéste a Marienbad felé való csatlakozást — Nem, vigasztaltam meg aggódó uti- társamat. Ön bizonyára elmulasztotta óráját a csehszlovák határon egy órával hátraigazi- tani. Romániában ebben a pillanatban pontosan kilenc óra van, de minálunk csak nyolc óra. Önök korábban kelnek, de korábban mennek is aludni, mint mi középeurópaiak. A párisi embernek az órája ennek a beszélgetésnek pillanatában hetet mutatott. Az idöszámitásunk a nap járása szerint igazodik. Amikor a nap felkel, azt mondjuk, hogy reggel van, amikor a tetőpontra, a kul- minációba érkezik, delet harangoznak és amikor a nyugati horizonton alábukik, beállott az este. A középkorban egészen a 19. század elejéig a polgári életben valóban csak az úgynevezett napidő szerint mérték az időt. A régi tornyokon látható napórák ennek az időszámiíási módnak emlékei. Mikor azután a napórákat felváltották az egyenletes mozgású ingaórák, azután elterjedt a zsebórák használata is, akkor tért át az emberiség az átlagos napidő szerint való időmérésre. Ennek a megértésére végig kell gondolnunk a föld tengelykörüli forgásának következményeit. Megállapítható az, hogy ez a tengelyforgás teljesen egyenlő periódusokban megy végbe. Vagyis az az idő, ami egy városnak kétszer a nap alá való kerülése, delelése között eltelik, állandóan ugyanaz. Ezzel a természet megadta nekünk az időszámítás lehetőségét. Azt az időt, ami egy helynek két delelése között eltelik, napnak mondjuk. A magyar nyelv tehát szépen fejezi ki ezzel a szinonimával, hogy időszámításunk a nap látszólagos járásával van kapcsolatban. Más nyelvben ez nincs igy. A latin sol-nak nevezte az égitestet, dies-nek mondta a napot, a német az egyiket Sonne-nak, a másikat Tag-nak mondja. Azokat a képzeletbeli köröket, amelyek az északi és déli sarkot kötik össze é-5 a földgömböt észak-déli irányban átabroncsolják, délköröknek nevezzük. Az ugyanazon délkörön fekvő helyek ugyanis természetszerűleg ugyanabban az időben kerülnek a nap alá, tehát ugyanabban a pillanatban van delük. Gondoljuk magunkat például a pozsonyi délkörön. Képzeljük el, hogy a nap Pozsony felett éppen delel. Ott most déli 12 óra van. A forgás következtében Pozsony már rövid idő múlva elfordul a nap alól és a nyugatra fekvő városok, Brünn, majd Prága, Marienbad, Páris, Le Havre jutnak a nap alá. A tőlünk keletre fekvő városokban tehát korábban van dél, a nyugatra fekvő városokban viszont a dél későbben következik be. Minden városnak megvan tehát a maga külön helyi ideje. A helyi idők közötti különbséget egyszerű számítással könnyű megállapítani. A föld egy teljes kört, vagyis 360 fokot fordul egy nap, tehát 24 óra alatt. Eszerint egy óra alatt 15 fokot fordul el. Ha tehát Pozsony helyi ideje pont dél, akkor a Pozsonytól keletre 15 fokkal lévő délkörön délután egy óra, a nyugatra 15 fokkal levő délkörön pedig délelőtt 11 óra van. Amikor az idő mérésére az órákat bevezették, minden városka órásmestere a helyi idő ezerét állította, be az órákat. Másképpen járt a kassai, másképpen a lőcsei, rozsnyói, rimaszombati polgár órája. Ebből abban az időben zavarok nem támadtak. A közlekedés tengelyen történt, a városok szinte elszigetelt életet éltek, megengedhették maguknak a helyi idő használatának luxusát. Csak akkor lelt zavaró a helyi idő használata, amikor a vasutat bevezették és ebben olyan gyors közlekedési eszközt állítottak az ember bég szolgálatába, hogy ■a, helyi idők használatát ki kellett küszöbölnünk. Képzeljük csak el, hogyan nézne ki az a menetrend, amelyben az egyes állomások helyi idejük szerint volnának feltüntetve. Olyan furcsaságokat találnánk benne, hogy a Királyháza felől érkező gyors Kassára délután 5 óra 10 perckor érkezik, amikor Iglón még csak 5 óra 4 perc vau. A közlekedés mai formái mellett a helyi idő használata egyenesen lehetetlenség. A helyi időt ma már csak a csillagászati intézetek tartják számon, hogy méréseiknél felhasználhassák. A bajon úgy segítettek, hogy az egyes országok bevezették az úgynevezett nemzeti időt, amely a főváros helyi ideje szerint igazodott. Mindenki a főváros helyi idejére igazította be az óráját. A régi monarchiában — Magyarország kivételével — nem Bécs, hanem Prága helyi ideje volt az irányadó. A nemzetközi forgalom azonban mind jobban kifejlődött és a nemzeti idők rendszere sem vált be. Hiszen Európában sok kis állam van egymás mellett, egy-egy utón néha két-három országon is át kell száguldani, nagyon nehézkes lenne minden országhatáron az órát tologatni és a nemzetközi menetrendek megszerkesztése is lehetetlen feladat lenne. Ekkor tértek át az úgynevezett zónaidőre. Ferro szigete, Páris, Berlin és a London melletti Greenwich versengtek azon, melyik legyen a 0-val jelzett, kezdő délkör. A versenyből a greenwichi délkör került ki győztesen. Amikor a greenwichi délkört elfogadták kezdő délkörnek, lehetővé vált az úgynevezett zónaidő bevezetése. Miután — amint említettük — 15 földrajzi fok távolság éppen egy óra különbséget jelent, mindazok a helyek, amelyek Green- wichtől a keleti hosszúság 15. fokáig feküsz- nek, Greenwich szerint számítják az időt. Ez a nyugateurópai idő. A 15. és 30. délkör között van a középeurópai öv. Itt egy órával hamarabb van dél, mint a greenwichi övben. A 30. és 45. keleti hosszúsági körök között van a keleteurópai időöv, itt egy órával korábban van dél, mint minálunk. Miután az országhatárok természetesen nem fedik a földrajzi köröket, az itt említett keretek csak hozzávetőlegesek. Nyugateurópai idő szerint számítanak Nagybritannia és Írország, Hollandia, Belgium, Spanyolország, Franciaország, Portugália és Luxemburg. A középeurópai zónába tartoznak a skandináv államok, Németország, Lengyelország, az utódállamok Románia kivételével, Svájc, Itália, Görögország. A keleteurőpai zónába esnek a kis balti államok, Finnország, Oroszország, Románia, Bulgária és Törökország. (Folytatjuk.) Egy szép és okos varróleányról szól a rege Petőfi losonci szerelme, ö; szép Weisz Rozália — A költő vonzalma a romantikus népmonda s a történelmi feljegyzés szerint — „Halálosan megszerettem Őt“, mondotta Petőfi, de a lány már más menyasszonya volt J^osonc, julius 30. Pár éve még minden nap estefelé ott találtam Péter bácsit a tem előszélen, a kiskút környékén. Előbb hosszasan sétálgatott a távolabbi búzatáblák között, átlépegetett a temető utjain 'és lekerült az alsó sétányba, a kripták sorára. Itt ezidőben ki- döntött fa óráé sok hevertek, ezeken megpihent. Rövid, magyarcsizmás lábait telógatta, patkóit egymáshoz ütögette s elméi ázva veregette kampós- bóljával a homokos földet. Néhányszor melléje telepedtem. Ritkásan lengedező, vékonyszálu fehér haja, kétoldalt elkopaszodott, magas, fehér homloka, ráncos és tisztéé magyar arca és idejétmúlt, ritkaságszámba jövő zsínóros fekete magyar ruhája vonzott először, később szűkösen méri, hosszú pihenőkkel drágított beszédei és furcsa emlékezései miatt szerettem az öreget. Messze földön egyetlen száj volt ez a keményen szóló, fogatlan öreg száj, amelyből valószerü köntösben ritka tapasztalatokat s egy régies fantázia tulipános virágjait lehetett hallani. Különösen a gyerekeik között volt nagy becsület© az öregnek, mert hát ő még látta Losoncon Petőfit. Petőfi Sándort, a vékony és rekedtes beszédű költőt, a sápadtat, a nagyhajut, gyorsbeszéd üt s egy kevéssé már híreset. * Egy kép van előttem. Péter bácsi a fa rönkön ül s én mellette. Előttünk egy igen magasnövésij, hosszú botra támaszkodó ember áll. Juhászember, széles karimáju, tiszteletet keltő kalapban, fekete- posztóju, gombos juhászgunyában, cifra pipa dohányzacskóval a kabátja zsebében s feliér kis kutyával a lábai mellett. Előbb érkezett és megszakította a nehezen induló beszélgetést. Várom, hogy elmenjen, de ő köszönés után pipára gyújt és bizalmasan szól Péter bácsihoz. Beszéltek-© már önök falusi parasztemberrel, vagy általában szűkszavú öreg emberekkel, olyannal, aki ittfelejtett régi képhez hasonló, vizsgaszemekkel arcunkban mászkáló, bizalmatlan és alázatos. Milyen nehéz szólni hozzájuk! Én legalább sohasem találok beszédanyagot velük szemben és szégyenkezve hallgatok el nyomban, ahogy egy-egy szót sikerül kinyögnöm vetésről, szarvasgombáról, politikáról, vagy más ligyettenségről. Olyan jóakaratu lenézéssel tudnak hallgatni, hallgatni és végül egy szóban felelni a falu öregjei, hogy az ember is kénytelen hallgatni mellettük, tisztelettel és rendre intve hallgatni, mint. a sarokba állított kisgyerek. Most a gömyedthátu, magas juhász — kedves emlékem ez — beszélgetni kezdetit Péter bácsival. Megfeledkeztek rólam, mint most emlékszem, úgy kellett a azon az alapon hallgatnom, ahogyan a tekintélyt tartó mondás követeli: gyereknek felnőttek között hallgatni illik. A juhász mellett a kiskutya is hallgatott a mert. én már nem vottam akikor gyerek, megértettem, hogy legjobb lesz csendben maradnom. A régi szavak e az élő múlt ünnepi aktusa következett. A két öreg Petőfiről beszélt, a fápadt és nagybaja költőről, akit az egyik látott még s a másik is emlékezetből, könyv nélkül tisztelt. Olyan furcsa volt, hogy úgy beszéltek Róla, mint uvi szoktunk llerczeg Ferencről, Tisza Istvánról, Caillauxrólj vagy bámelyik kisebbfajta kortársunkról. A „tegnap azt mondta, ma reggel láttam, holnapra megígérte" mondások közvetlenségével beszéltek Róla, ezelőtt öt esztendővel, tehát a történelem számára megmérhetetlen kis idő- mennyiséggel ezelőtt. Az idő lassú járású, lomha állat mégis s én akkor láttam, hogy az elmúlás miért tragikus és visszahozhatattan dolog. Azért, mert megtörtént eseményeket huzunk láthatatlan szálakon magunk után, mint íakóarcu, hideg hullákat s a tegnapi dolgok is ilyen hullák már. Ritka eset, hogy pár lépést visszatérhetünk s belenézhetünk egynek-egynek az arcába. • A juhász köszönt ós hosszú botját oldala mellé fogta: — Rágyújtok és kigyelmed miről beszélget a fiatalúrnak? — Gyújtson, gyújtson, János. Petőfiről mondtam valamicskét, — felelte Péter bácsi. — Á, arról kigyelmed tud ... Tud mondani arrul kigyelmed. Látta őtet! — Láttam, mert apám bejárt Kocsi Györgyökhöz, ott pedig akkor nagy ebéd volt. — S kigyelmed ott kunosorgott és látta őtet. Folyton buzdításokat mondott a férfinépnek, a lányokat meg megölelgetbe... A bort nagyon szerette, gyenge oldala vót neki! — Ezt nem tudom, János. Én csak azt tudom, hogy apám egy estefelé csak jön haza oszt aszon- gya, hogy másnap fuvarba megy, mert Steller fiskális felbérelte, itt van avval a jó dalos pesti fiatallal, Petőfivel. Igen hangosak a kertben, cigány is volt velek, de aztán szavallani kezdtek és a vendég úgy kiáltozott, mint egy 'bolond. — Jány volt a dologba akkor is! — Akkor még nem! Csak nagy kirándulást csináltak, előzőleg meg mulattak és danoltak. Petőfi azt danolta, hogy „sugárszemed megperzselte a szivemet". — Jány volt ^ dologban mondom! — Akkor még nem. Csak dalolni szeretett s 'ha itt egy kicsit, dalolt is mindjárt. Vékonyka hangja volt, de erősen kiáltozott, mi meg ott hallgattuk a palánkra kapaszkodva. (Nem tudom, hogy én érzem-e olyan szépnek ezt a jelenetet, szépnek és emlékeztetőnek, vagy tényleg az is-e?! A losonci gyerekek a csúnya hangon daloló Petőfit a kert palánkjára kapaszkodva élvezik. Az akkor, 1845-ben nvég nem nagyon híres költő a nagyoknak sokkal szebb hangon dalolt később, de a kert palánkjára kapaszkodó csodálkozást a gyerekek előlegezték.) * A juhász ekkor megnyomkodfa a hüvelykujjával a pipája füzét és sóhajtva szólt: — Nagy ünnep lehetett az, mikor azok nekiültek mulatni 1 Szép ember volt ő nekünk, a lányoknak pedig kedves. Hogy is hitták a szép varrólányt? Úgy látszik, hogy Péter bácsi szájából nem először élvezte a történetet, mert mindemképpen a költő szerelmére irányozta az elbeszélést. Péter bácsi lelkesen kezdte ütögetni a földet csiz- . mája szarkáival: —- Hát az, látom, hogy arra kiváncsi kend, hát az bizony nagy szép dolog volt. Hát mikor a kirándulásból hazajöttek, este vacsoránál azt mondja az én apám, mintha csak ma balimám a szavait: Hanem az a vendég fiatal, az a pesti verses fiatal, az nagyszerű egy jóbolond ember. Mermi- kor a gácsi várat megnézték, azt mondja hirtelen a Steller fiskálisnak: Hallod, Anti, most ebben a nyomban vitessetek engem vissza Losoncra, mert én beszélni akarok a Rozikával. De mondják neki, csak mulassunk itt egy kicsit, este majd visszamegyünk s akkor beszélhetsz vele. — Ha azonnal nem vitetsz a kocsin, megyek gyalog, — kiáltotta vissza az a Petőfi és olyan sápadt lett, mint a halói. Hát megnyugtatták, oszt be Losoncra. Egyenesen a Weisz Rozáliákhoz, itt laktak a patak környékén, be a háziba mind a kelten. Vártam kínt rájuk egy félórát, akkor szaladva jön ki az a bolondos s ilyen szavak mellett ugrik fel a kocsiba: :— No, Anti, én most ebbe belehalok! Kárt teszek magamban! — Dehogy teszel, gondold meg, terád szüksége van a hazának! — csillapítja Steller fiskális, de mindhiába. — De bizony, végem van nekem félórán belül. Halálosan megszerettem őt! Hát igy nagy kiáltozva érünk haza, be a házba, én is utánuk. Mi lesz itt, gondolom, már mint az apám gondolkodotta igy, mi lesz itt, ha le nem csillapítja. Bizony, pisztollyal a kezében ugrott ki a tornácra az a bolond és hátra az udvaron. Steller ur megijedve utána: — Sándor, Sándor, várjál, kóstold meg előbb még a nagyapám szemezett borát. Aztán csinálj, amit akarsz! Hát erre rá állott szegény s egy félóra alatt szinte hóttak voltak, de a jófajta, erős italtól, nem egyébtől. Akkor sirt is Petőfi és megint dalolni kezdett. Most azt dalolta, hogy: Rózsabokor a domboldalon, Borulj a vádamra angyalom. Mikor a társaság a többi kocsikkal megérkezett, már nagyon dalolt. Kérdezi a Steller ur menyasszonya, a Vilma kisasszony, hogy mért szomorú, kedves Sándor? Mikor megtudja, nagyot nevet és azt mondja: — Ejj, ejj, Sándor, hát nem énmiattam akart meghalni, hanem a Roziért?! De alig nevették el magukat, mert ő, a Petőfi nagyot kiáltott: — Mit, azt hiszi, hogy tréfálóztam ?! Ide a fegyvert! ügy csavarták ki a kezéből, körülfogták, ölelgették és megint daloltak. Végül kiállt a középre és olyan verseket mondott a szerelemről, hegy mmdehki rítt, aiki ott volt. Úgy ragyogott az arca, mintha glóriába lett volna belevonva. Apám azt mondta, hogy olyan szépet még sohase látott, mint ai rodt. Végül megint rázta a kezét és azt mondta: — Hejj, Rozi, Rozi, érted kellett nekem Losoncra jönnöm. No de mindegy, a hazának szüksége van rám. Te majd kapsz egy szép verset, én meg megyek az utamon, mint a csillag az égen! Steller fiskális mondotta is, hogy jól meg kell őt nézni, mert ilyen még nem született esen a földön! A két öreg akkor csendesen bólintgatott, én meg, emlékezvén rájuk, hozzájuk adom a magam csendes bólintását. Az elbeszélés után megnéztem Petőfi losonci tartózkodásának a feljegyzéseit s ott a történelmi hűséggel leirt dolgok nem mondottak ellent Péter bácsi romantikus szavainak. Arról nincs említés téve, hogy Petőfi elkeseredése a szép Weisz Rozália miatt fegyvert ás adott volna az ő nagyszerű kezeibe, de éppen ez az, amiért a Péter bácsi szavait feljegyzésre érdemesnek találtam. A Róla festett kép valószínű képe hánykódó, végletes és szilaj érzelmekre kész lelkének. Nem lehetetlen, hogy hatalmas gesztusokhoz szokott lénye ilyen frappáns módon udvarolt a szép varróleánynak. Petőfi kétszer járt Losoncon. Első útja alkalmával, amikor a mai Szlovenszkót barangolta be, 1845 június 2-án érkezett Losoncra Steller Antal losonci ügyvéddel, aki maga is verseket írogatott. Itt Kocsi György losonci földbirtokos nagy ebédet adott a tiszteletére. Junius 3-án kirándultak a fü- leki várromhoz, 4-én a gácsi várhoz. 10-én kocsikon, nagy társasággal Somoskőre, innen Saigóra rándnltak. Salgó vára nagyon tetszett Petőfinek és Salgó dmü költői elbeszélése megírására ihlette. Úti jegyzetei-ben ezeknek a kirándulásoknak szép leírásait találjuk. Június 14-én iámét Losoncra jött Petőfi e egy hétig volt a Steller fiskális vendége, akinek fi- nomlelkiü jegyese, Plachy Vilma nagy szeretettel vette körül a költőt. De ennél érdekesebb annak a szerelemnek a története, amelyre Petőfi egy Weisz Rozália nevű, szép és okos losonci zsidó varróleány iránt gyulladt. „A varró- leány" cimü költeményében örökítette meg őt. Weisz Rozáliára Petőfi figyelmét Karády Ignác hívta fal. A leány szegény és árva volt, de műveltsége kiemelte őt a nehéz sorból. Petőfi verseit nagyon szerette. A költő meglátogatta őt, a leány meghatódva fogadta és hosszasan elbeszélgettek egymással. Annyira megbüvölt© az érzékeny Petőfit, hogy délig ült nála s baráti. ;nak is bevallotta, hogy „halálosan megszerette őt". Másodszori találkozása alkalmával meg is mondta ezt neki, közben pedig már házasságra is gondolt. A leány okkor bevallotta Petőfinek, hogy ne in lehet az övé, mert már menyasszony. Kemény Gábor szolgabiró volt a vőlegénye, áttérve a keresztény vallásra, hozzá is ment. (A 90-<\s évek elején halt inog Alsó-Nógrád egy kis falujában.) Mikor Petőfi megtudta, hogy a lány keze s szive
