Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-25 / 166. (1204.) szám

10 •iVVAfí^AR-HTRIiAE 1926 julius *C, vasárnap. képésze, valóban süket volt. És semmi dolga nem volt. Nagyon panaszkodott a vevőkre, akik nem is léteztek. — Kis mellképre volna szükségem — mon­dotta hangosan a mérnök. — De gyorsan kérem, még délben szeretném megkapni. — Igen, igen — lelkendezett az öreg fényképész. Már akkor kigu- ritotta a nagy gépet a szoba közepére. A mérnök leült a székbe és valami pózba vágta magát. — Ó, még korán van, tessék csak várni, — szabadkozott a fényképész. Előbb kérném a becses nevét és lakását. Fő a rend. — Igen, kérem, mondta a fiú és bediktált minden szükséges ada­tot. Érdekes, érdekes, onnan éppen a múlt héten kaptam munkát. — És odament a könyvhöz, bele­nézett és még egyszer megerősitette a gyanúját. — Igen — persze, hogy onnan. Különös munka volt. Nem tudom ért-e az ur a fotografáláshoz? — A fiú intett a fejével. — Alikor megérti kérem. Hát tessék elgondolni. Egy egészen l^ülönös eset. Képzelje el. A legritkább esetben jönnek ilyenek­kel. Nem is tudom, hogy hijják azt az asszonyt. Várjon csak, megnézem. — Feltette a szemüvegét és a sötét előszobába igyekezett a könyvhöz. A fiút nagyon nyugtalanította ez a sok öreges be­széd. A folyamodványra gondolt, amelyet délben már a városházára akart vinni. — Kérem, fény­képész ur, megbocsát, de én nagyon sietek. — Kérem, kérem — szabadkozott az öreg. — Ahogy parancsolja — és szolgálatkészen meghajolt egy kicsit. — Hisz a név talán nem is fontos ebben az esetben. — A fiú nem válaszolt. Újból pózba vágta magát. — Az öreget nem lehetett kihozni a flegmából. Öt az az eset nagyon is foglalkoztatta. — Vagy talán nagyon is fontos, szólalt meg az öreg újból. A név tetszik tudni, mert nekem fi­nom, szolid üzletem van és én adok a diszkré­cióra. Alikor már a nagy fekete kendő ráborult a fejére, de azért tovább beszélt és közbe ide-oda igazitgatta a nagy nehéz masinát. Rögtön kérem, igy oagyon jó lesz, rögtön, csak egy kis sugarat várunk. Mindjárt itt lesz — és felnézett az üvegtetőn keresztül az égre. Bizony a nap az nincs mindig jelen. Engem nagyon gyak­ran szokott elhagyni, nevetett fel keserűen. —■ Hát tudja, avval a különös esettel úgy volt, hogy bejön az az asszony és azt mondja, fényképész ur meg akarok nagyítani egy kis öreg bácsit. — Hát ebben még nincs semmi. Ez rendes, normális do­log. De most jön valami. Hogy hát csináljak an­nak az öreg bácsinak egy ujjat. — Hogy-hogy? — dadogta közbe a fiú. — Hát nem volt elég ujja? — Kérdezte a fiú, de olyan hangon, hogy azt az öreg is meghallotta, pedig süket volt. Most az öreg is felemelte a hangját, a különös esetet már a hangjával is akarta jellemezni. — Hogy nem lett volna elég ujja? Dehogy nem! Elég ujja volt neki. Hisz az a vicc. őt ujja volt a jobb, öt a bal kezén. De az asszonynak ez kevés volt. Neki még egy kellett. — Hová kellett még egy? — süvített a fiú kér­dése. — Az öreg most máT a kendő alatt is meg­hallotta a kérdést és torkaszakadtából felröhögött. — A jobb kezére kellett neki még egy. Érti ezt? Még egy ujj. Egy hatodik ujj. Hát mondja, mi a fenének kellett az az ujj? — Most a nap jelent­kezett le közéjük. A fényképész észrevette. — Na végre van már egy kis fény is. Mindjárt meg leszünk. Kérem jobbra a fejét, úgy, ahogy az előbb volt, még egy kicsit. Most jó lesz. — De ezt már csak gépiesen mondta, anélkül, hogy rá­nézett volna a fiúra. Most már leengedte a kis piros ballont, már az utolsó intézkedéseket tette meg, de még mindig azt az esetet tárgyalta, -v- Hát mit szól ehhez kérem? Azt még értem, hogy retusálni kell valamit, ugyebár, ez érthető, egy nagyon görbe orrból valamit, hát ez hihetetlen. — Még egyszer megkérdezte: Hát mit szól hozzá? — A fiatalember nem válaszolt. — Különös, ugye­bár? — A válasz még mindig nem jött. Most már kibújt a kendő alól. A fényképész úgy találta, hogy a fiatalember elmozdult. Tessék egy kicsit jobbra nézni, oda arra a lámpára.. Úgy, amint előbb kérem. Tetszik ér­teni? A lcámpára. —; A fiatalember nem reagált. — Szemmel kérem arra a lámpára. A szem, ké­rem, egyáltalán nem nézett arra a lámpára. Az öreg furcsának találta ezt. Ha ez is jó neki, vil­lant át az agyán, nem bánom — mondta magában és megnyomta a ballont. Egy, kettő, három. Kö­szönöm szépen. Most már készen vagyunk. A fiatalember nem állott fel. — Mikorra kell, ké­rem? kérdezte az öreg, bár emlékezett a sürge­tésre, mely délre kívánta a képet. Meglesz, igenis meglesz délre, válaszolt az el nem hangzott ké­résre és a műhelybe ment. A fiatalember egye­dül maradt a műteremben. Visszajött a fényké­pész, kezében a megrendelési könyvvel. Gyorsan ment, ugye? — lelkendezett az öreg, hogy szóljon valamit. A fiatalember nem nyilatkozott a gyor­saságra vonatkozólag. — Kapok valami előleget? — A fiatalember hallgatott. Még egyszer megkérdezte a fényképész: Ka­pok valami előleget? Igen? Most már a gépel el- guritotta és a fiatalember elé került. Ránézett az arcára és meghökkent. — Uram Isten! — orditott fel az öreg, de akkor már megérintette az arcát. A hideg, a Ha­lott fiatalember hidege futotta végig az öreg há­tát. A kezéhez nyúlt, tán a pulzus miatt, és ekkor hátratántorodott. Meglátja azt az ujjat. A hatodik ujjat. Már rohant le a lépcsőn, mert nem volt te­lefonja. Közben a reklámra gondolt és örült, hogy bármennyire is döbbenetes, ami történt, de mégis jó, hogy nem a konkurenciánál történt meg. Már a rendőrségen volt (közel volt a műteremhez), amikor eszébe jutott, hogy most a halált fotogra- fálta le. A halált születési pillanatában. — Iu slatu nascendi — mondotta többször egymásután, mert nem volt biztos a kifejezésben. Régebben, nagyon régen, kémiával is foglalkozott, de abba­hagyta, és akkorról emlékezett erre a kifejezésre. Rövid idő múlva már ott volt a rendőrorvos, aki szivszélhüdést állapított meg. — így maradjon minden, ámig az ügyészség nem állapi tolt meg mindent. — A rendőrorvos el­ment. A fényképész fejében sejtések gomolyog-ak, de most a reklámra gondolt. Ettől a különös eset­től várta üzletének fellendülését. — Beszélni fognak rólam, — biztatta ön­magát. A fiatalember még ott ült a fotografále székben. A genezis kérdőjele kérhetetlenül szigorú felkiáltójelbe meredett azon az ujjáu. A hatodik ujján. Ahol a Fejedelem bölcsője ringott Szomorú riport a borsi-i kastélyról — A Fejedelem büszke várkastélyából mára magtár, szénapajta és istálló lett — Reflexiók a magyar élethez Borsi, julius hó. Lépjünk hátra egy nagyot, 250 évet, lapozzuk vissza a magyar történelem bus-örömös lapjait sok-sok oldallal. XVII. század. Az ólk-os, bécsi oligarchia fojtogató, fekete keze az ország torkán. A magyar kazánban a szenvedések atmoszférája már óriássá duzzadt, a magyar lelkekben már kicsinyek voltak a biztosí­tószelepek, hogy levezessék a rengeteg sírást, fáj­dalmat, gyalázatot. Itt-ott már hangzottak kirob­banások, de a sárga-fekete karom még hinta, még IV. Egy patak partján találta a görög fiút. Vérző lábát áztatta a vízben. A gyermekifju nagyon szomorú volt. Könnyei végigperegtek az arcán. — Madarak csicseregnek a pagony fáin, — só­hajtott. — Mindegyiknek van párja. Nagyot sóhajtott. — Csak én vagyok árva. Az apostol megértette. Gyöngéden végigsimo­gatta a fiú fekete haját. — Vissza akarsz menni? — Hova? — Listrába. — Igen. — Ohloéhoz? — Igen. — Chl oéhoz? — Hozzá. . Félénken néz mestere arcába. — Nem haragszol? Pál igyekszik derűs arcot vágni. Homloka íöl­ragyog. — Térdelj le... Meg akarlak áldani! Érzékeny búcsú. A görög fiú lassú, vontatott Epésekkel távozik. Néha még vissza is nézett, (fsak mikor eltűnt a kanyarulatnál az olajfák mö­gött, gyorsította meg lépteit. Sebes ügetéssel rohan végig az utón, amerről Listra tündéri magaslatai integetnek. Pál kábultan meredt maga elé. — Olyan nehéz a szivem, — dadogja. Maga sem tudta, mért oly szomorú. — Barnabás elutazott, visszatért Jeruzsálem- oe... ime, most elhagy Pirois is! Lábai elnehezedtek. Feje szédül. Pedig ma meg negyven stadion utat kell megtennie. Elindult a sötét, szomorú utón. — Csak én élek örök szent magányosságban. Nekem sohasem lesznek gyermekeim! Kábító hévvel süt a nap. Az árok szélén ma­gányos fa, amely nehezen verhetett gyökeret a sziklás talajban. Az apostol oda siet, hogy pillanatokig pihen­jen a hüs lombok alatt. Fügefa volt. És Pálnak eszébe jutott a tanítás: — A fügefáról vegyetek példát, mikor ága z.endül és lombja sűrűsödik, megtudhatod, hogy közel már a nyár... amint én is közel leszek ak­kor hozzád! — Közel már a nyár, sóhajtotta Pál s égő hom­' nokíszoriíva « fa törzsének, hangos sírásra fakadt. J elég erős volt, hogy beléfojtsa a szándékot a Zrínyi—Frajigepáu-össze&sküvésbe, bele a Thököly szabadságharcába. Eperjes felől még frissen ijesz­tett a vérszag, Caraffa, az eperjesi tigris, alvadt vértől feketéik) hóhéirpallosát nyakán -érezte az egész ország. — Tilos lett még a lélegzés, a sóhaj­tás is és a magyar sző, magyar nóta: a magyar sírás beszorult a kis parasztkunyhók rettegéssel zárt ajtói mögé, ki a puszták végtelenségébe, az erdőkbe, a nádasokba: a réti toportyánok, a kí­gyók, a békák közé. Ártatlan szél vitte, ártatlan szél hozta a panaszt és az üzenetet. Jő postás volt ez akkortájt nagyon, nagyon értette az, aki érteni tudta. Ájult és agóniás volt már az ezer sebtől vé- rező ország, ájult és agóniás lelkek várták a holna­pot: a halált­És akkor eljött a nap, amikor a borsi-i vár­kastélyban a Nagyasszony kinfulladásos, jajszavas vajúdásába egy frissenjött, gyenge kis gyerekszáj nyöszörgése vegyült. Talán senki sem tudta még akkor, hogy ez a gyenge, ártatlan nyöszörgés az idők kohójában villámos szózattá érlelődik, amely fölrázza előbb az egész országot, azután Euró­pát is. Elkövetkezett 1676 március 27. A borsi-i várkastélyban életre ébredt talán a minden idők legszentebb magyarja: II Rákóczi Ferenc. A magyar égen felderengett egy halovány csillag. * Borsi a Bodrog partiján terpeszkedő magyar álu, félórányira Sátoraljaújhelytől, közvetlenül a nal magyar határon. Ha még sose jártál arra és dvánosi ember vagy: bizony, akár órákig is elke- •esgélhetné a szemed a Rákóczidrastélyt, olyan jól ■ejtőzik a fák mögött, a kertek között. Ujhelytől övét a falu túlsó végére kell menned, akkor ug- dk hirtelen a szemed elé a k estély régi, patinás, zmos falaival a jól megtermett, öreg, magas aká- ;ok közül. Csalódottan torpansz meg az ódon, ha- almas falak előtt. Valami mást várnál. — Ha egy >üszke várkastélyra találnál, homlokán az erő és : kifeezdihetetlenjség bélyegével: az nagyon szép rolna és fölemelő, hogy a késői unokák hálás meg , Lem feledkezétssel gondolnak arra, aki nélkül ők án nem lennének már ma. — Vagy ha roskadozó « om állana elibéd, testén az elmúlás komor fönsé- ; ével: — az is szép volna, szép és fájdalmas, mu- atója a magyar szalmalángnak, amelynek két év- 3 zázad is elég volt, hogy elfelejtesse azt az Em- ; ért, akinek itt ringatták a bölcsőjét és akiért, aki- < el ezer halálba rohantak volna érte és a magyar 1 zabadságért. — De igy látni a borsi-! kastélyt, - hogy van ma: fél-élettel, fél-halállal, valami agy-nagy szomorúsággal maga körül, hej! testvér, 7 e szégyelnéd magad, hogy magyar vagy, de sze- ] etnéd ott egyszeribe jóvátenni a iAu]|t minden ( önét, minden gyalázatát, adósságát. Valahogy igy f rzel, ha ott állasz a Fejedelem egykor büszke, t letet-adő kastélya előtt, ahogy látod áz ódon kő- 1 alak egyrészét mez i tel énül, csupaszon, vakolat I élkfül, ahogy valami vakságot érzel táboraivá a t 'gi kastélyra, ha észreveszed, hogy a szemeinek: e >k-sok ablakának nagyrészét bedeszkázták, be- ri áttették. Irgalmatlan ez a síiké leég, ez a vakság, f ilut a halál. — És a tető? No, igen: a1'1 lelő Uar- „ ' (i' I móni'kusan simul a beteg, sebzett falaikhoz, ócska és hajlott, mint az öreg emberek, — ugyan még egésznek, épnek mondható, mert agyonjavilják, foltozzák örökösen, hogy miért, később megtudom. Nem kegyeletből, csupán csak azért, mert a kas­tély mai urai szé nap ajtót és magtárakat rendeztek be a kastély háromnegyed részében és kell a jó tető, hogy a becsorgó eső ne rothassza tönkre a szénát, a felraktározott magot. Ugye, hogy mennyi praktikus érzés és ész- szerüség dúl bennünk, magyarokban, hogy az izig- vérig nemzeti műemléknek „keresztelt" borsi-i kastélyban ma már szénát, zabot, tengerit, búzát és tyúkokat, lovakat tartunk. Meri istálló és tyúkól is akad bőven a borsi-i kastélyban. Hajhaj! — annyi bennünk a praktikum, meg az észszerüség, hogy ra'bláncos koldusai lettünk a világnak. A feltételezett és keresett, obiigát márvány- táblát is megtalálom egy kiszögeilésben a főkapu mellett. Úgy megbújik a jócskán felcseperedeLt bokrok és gyom mögött, mintha szégyekké magát azért, hogy itt van. A felírásból megtudom, amit már úgyis tudtam, hogy itt született II. Rákóczi Ferenc 1678 márc. 27-én és hogy a táblát egyes sátoraljaújhelyi hazafiaik, meg a „Tourista-egyesü- let“ állították. Mintha ezzel már minden adósság, minden szeretet örök időre lefizetődött volna. — Magyar fellobbanás, magyar szalmaláng ... Hát minek oda az a szégyenkező márvány­tábla, lia kastélyból mára szénapajtát, magtárat és istállót csináltak? Minek? Beljebb kerülök a főkapun. Az udvaron megint a praktikum, meg az ész­szerüség, ami irgalmatlanul fejbevág. Szerteszét röhög a rendetlenség, meg a piszok, meg a ganéj és szerteszét pulykák és csirkék és kacsák, ami ugyan még megbocsátható lenne, de odébb ott ékeskedik mindezek koronájaként egy hatalmas, rosszul kezelt, trágyaleves trágyadomb. És még így hatalmasabb döbbenet, ami ugyan nem uj, de miit kívülről nem lehet látni: — a négyszögbe épített kastély egész déli frontja a kápolnával és 1 keleti front jórésze hiányzik, még a helye is ilig látszik mára. Hogy miért bontották le, mikor ébontotJták és hogy miiért engedték meg a le'bon- ást: megmagyarázhatatlan. Hol maradt itt az iszszerüség, meg a praktikum, Hát nem volna nőst jó a még több szénapajta, még több mag­ár... ?! Mit ^szóltok ehhez ti: „egyes hazafiak" és igyóib magyarok, akik néhanapján oly szépen tud­ok szónokolni és oly szépen vertétek piros-feher- üldkokárdás melleteket, hogy az embernek a szive s sirt örömében ... ? Fiatal lovászgyereket találok az udvaron, mint itatóvizet készít szomjas lovainak. Megszólt­am és cigarettával kinálom meg. A Jovászgyerek lmoudja, amit tud és amit ón is tudok, hogy a orsi-i kastély a hozzátartozó e-zercn felüli ható­ival Wimlischgvaetz hercegé és azt is, amit én em tudok, hogy a birtokot a tőketorebesi cukor- yár bérelte ki már a világháború előtt harminckét sztendőre, de pár év előtt albérlőibe adta az gyancsak tőke tér eb esi Berkovics testvéreknek.- Egyszeribe megértem a kastély tragikus sorsát, .mikor a híres, hercegi gazda oly nagyuriasan ha- mlirozik a birtokával s az ott lévő, kétségtelenül emzeti műemléknek sorolt kastélyával: ott az mber nem láthat, nem is találhat mást, mint amit iMl. Csakhogy egy dologban nagyon tévedni niél- iztatott a herceg ur őnagyságának. A borsi-i Rá- (íczi-kasfély nemcsak a herceg Wimlischgraeiz t»- jdona, de épp oly jogon az egész magyar nem­de, mert a borsi-i kastély hatalmas szülöttjét az íjász nemzetnek adta az Isten ós a herceg ur íagyságának az ük-, meg a szépapái még sárgá­ké te, labanc plundrában szidták a magyarok 1 orrgot I. szakraüieirtuniát" valahol a bécsi utcá­kon és 'kívánták pokolra Rákóczit mindéin nemzet­ségével, amikor a borsi-i kastély szülöttjének fe- . hér, szüzmáriás zászlói diadallal lobogtak Nagy- magyarország-szerte a magyar szabadságért • • • Mi azonban gáláns, gavallér nemzet vagyunk és elfogadjuk magyarnak mára még az 1848-as Windiscligraelznek a kisunokáját is, de akkor ku- íy aköt el essége a herceg urnák mindenképpen gon­doskodni arról, hogy a borsi-i kastély méltóan hir­desse a kései idők magyar fiainak a magyar erőt, magyar Akaratot. Mert — bocsánat — a szénapajta, a magtár, az istálló, meg a tyúkól lehet végtelenül hasznos és észszerű, de nem II. Rákóczi Ferenc szülőkasté- lyának méltóságos, öreg falai közé való. Ezt a tényt úgy könyveljük el, mint a magyar nemzet legszentebb érzéseinek a megbecstelenitését cs a leghangosabb szavakkal tiltakozunk ellene. Világos, hogy herceg Windischgraetznek jogá­ban áll bérbeadói a birtokát, de a magyar nem­zetnek tartozik azzal, hogy a bérleti szerződésben, igenis, a legkérlelhetetlenebb pontossággal köte­lezze a bérlőt a kastély rendbentartására, tataro­zására, ahogy ezt a kastély műemlék-volta meg­követeli. •— Mert, bizony, a kastély mai szomorú állapota nem igen mutatja az ilyetén gondosko­dást. Végigjárom a kastélyt, a lovászgyerek kalau­zol. A pincében még ép a régi őrszoba és jól lát- há'tó a Sárospatakra vezető alagút bejárata is. Ha­talmas, vastag, erős kőfalaik. Az évszázadok előtt volt alaposabb, keményebb, céltudatosabb magyar kéz bélyegét mutatják ezek a falak. Még évszáza­dokig állhatnának, ha gondoskodóbb volna a gaz­dájuk keze. Ma már nem tudnak igy építeni. A mai napo­kat a fuvott tégla, meg a felületes, ideges rohanás jellemzi, hogy aztán a legkisebb szellő halomra döntse a mai emberek mai munkáját. A bérlő-házigazda is szívesen fogad. Felvisz a kastély lakott részébe. — Hat Lakható szobája maradt már csak mára a kastélynak, ezeket a bérlők lakják. Újabb építésű, téglafallal kettéosz­tott, hatalmas terem a Fejedelem szülőszobája. Most modem festésű, divatos hálószoba lett, csep­pet sem olyan, hogy felemelő fogódottságot éb­resszen az emberben. El sem akarom hinni, hogy a szobában járok, ahol 250 esztendő előtt megszüle­tett a magyar történelem legragyogóbb fejezete. — Bennem-e a hiba, vagy a korban: az emberek­ben ... ? Nem tudom. Meleg kávé mellett beszélgetek a házigazdá­val. Szó esik sok mindenről. Nevetve meséli ne­kem, hogy januárban valamelyik pesti lap riportot hozott Borsiról, amelyben az illető lap munkatársát cseh katonák fogadták volna a kastélyban alapos módon — — — és a határig kergették. Megnyug­tatott, hogy cseh katonát mái’ évek óta nem látott a borsi-i kastély, de újságírót sem és most én is megnyugtatom a pesti kollégát: — azért, hogy most szénapajta, meg magtár, meg istálló van a borsi-i kastélyban, a katonák nem igen háborgat­ják. — Legalább ennyi örömünk van ... Az ablakból látszik még a régi védőőv, a sánc­árok, amibe a Bodrog vizét engedték veszedelmek idején, őszi és tavaszi áradáskor rendesen elláto­gat még ide a Bodrog, ilyenkor csak csónakon le­het kimozdulni a kastélyból. — Talán a múltat szeretné visszahozni, vagy a régi kastélyra 'kiván­csi, amit hajdanában ő védett a veszedelmek ide­jén, az öreg Bodrog? Ki tudja . , . Az idő lejárt. A vonathoz tempózom a lábam. Körülöttem tengeri és répatáblák, meg sárguló ve­tések. Az ufón por és az égről, a felhők közül laa- kadtan és forrón és fáradtan tűz le rám a dél­előtti nap. Lankadt és fáradt vagyok és lankadt és fáradt és oly szomorú körülöttem minden, mint a mai magyar élét... Visszanézek még egyszer Borsira ... Kelenibéri Sándor. Szerkeszti: Sziklay Ferenc dr. Kéziratok a szerkesztő címére: Kosice- Kassa. Éder-utea 9. sz., küldendők. Tartós jÉfl§| ondoláció elegáns képet aa arcának és ha filS tetszeni akar> úgy haját, illan- jí'(&dóan csinosan ós modernül mos- I jffl nia ós rendbetartania kell. Ma i a kisütött haj nélkül egyetlen- NjF Bl Ma mikádó sem elegáns és a hosz- A,'pzu hajat, ha nincsen állandóan ‘.'iÍK'kondolülva, senki sem tudja ízó- S? • ^I|l|ii[ ílf l,en megfósülni. V A vassal való hajsütés ma ^ már idejét múlta. A Yaeek­*li»í féle speciális helyiségben tíz ijp'l teljesen tökéletes, külföldi ap- ' paritással elsőrendű munka­erőktől oly állandó ondulásiút S , nyer, amely minden hölgynél | hónapokig eltart. Az állandó ondolációt a vassütés helyett 9 a legújabb vizlondolációval hajtják végre, j A mikádó állandó ondolációjának ára, I belföldi rendszer Kő 80.— francia rendszer Kfi 120.— angol rendszer .«•»,«., w ... Ki 150.— amerikai rendszer ■ . 1 m < > t i , , KS 200. I A hajfestésben valóságos fordul at ot’ jelentő tT *"*a7Tj „ÍNECTO RAPID", csakis Vaceknél festenek ezzel 8 a tökéletes amerikai festékkel. ' Az egész haj festése ....................................... K6 200.— | A hajnak bozzáfestése...................................K6 100.—■ ■a ^wri-.WsOMi i«—r"*» ■■ ,-jecco A rossz festés tönkreteszi a hajat s őzt Vacek átfesté­sével helyre lehet hozni, öbz haj átfestése j.Henné" színre............................................................ . . , Kö 120.— fe stett baj átfestése ..................................................Kő 150.— Miká dó rendbehozását, amellyel a legelegánsabb arcot lehet kapni, specialisták végzik. Ara....................Kö 6— Ha jfonatok, parókák és fodrászkellékek a legelőnyösebb árak mellett kaphatók Vacek-nél, mert -gyonoson az előál­lítónál gyári áron kaphatja Óriási váluszték, diszkrét szétküldés a vidéisre minták szerint. Feltűnést keltő Prágában és ogós* Európában verseny- nélküli Vacek fodrászterme cs::k ^tölqyek részére PR AGA II., Václavské néni. 38, Bejárat Bnfa mellett. Csakis hölgyek részéről — Hatvan vendég kiszolgálására berendezve! — Elegáns, modern napi világítás, tisztaság és legnagyobb kényelem. Minden fajtában szakember. Nép- zorü és olcsó árak, nem drágább, mint egész Prágában szokásos. Naponta d. u. 8 órától 0-ig hangverseny.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom