Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-25 / 166. (1204.) szám

Hí26 julius 25, ra űrnap. KiaiíWBHiWwiwiiiy^ i^rrnw»^yj».TTr»r*wsT»rCTM^^ ttt -^v-g’n^vaeimrr-.-.'re 9 szépnek s a konszonáns harmóniáknak meny­nyi szomjazója pusztult el igy. kegyetlenül, elhagyva, életlehetőség nélkül, fáradtan, ered­ménytelenül. Korunk napszámosai. És nem ezek-e a hősök? -Mert ezek a fanatikusok, a mégis hívők, mégis akarók, a jövőbelátók, a jövőért küzdők. Az előbbi csoport: — a mának élők, az anyagimádók, mozi-ideálok. Az utóbbiak: — a fáradok, a munkások csoportja, a kor nagyszerű ígéretét beváltó ro- botosai, nagyon-enfberek. Katonák: marsall bottal. Örök, dacos azértis és tajtékzó tilta­kozni akarás a kérlelhetetlen Untergaüg jö­vetele ellen. Ez már Európa és Amerika harca. Nem én mégis az hiszem: ma mindnyájan hősek vagyunk. Szombaihy Viktor. Reggel és este Szivemben reggel ibolyák nyíllak Ede meg rozmaringok. Szivemben tegnap jácint hullámzott, Ma tearózsa ringott. Szivemben reggel rétek pompáztak, Este virágzó kertek. Szivemben tegnap fülemüle szólt, Ma rigók énekeltek. Virág lehull... Micsoda ősz lesz! Dal elszáll... Milyen csend lesz! Szivem parkjába, szived sétálni Jár-e akkor is, kedves? Falu Tamás. Ady felé* Csak egyszer láttam volna kínzóét testét, szomorú szeme látnoki csodáit, hallgattam volna füttyét is sokáig, ha magány hozta Elébe az estét. Vagy borgőzbe, hol úszott pár barátja, hogy ittam volna gyöngyös szűz igéit, ért Mámoroknak lázas venyigéit, ha zengve villant Vágyak Avarát ja. De fájt Néki a Vér és Arany piszka, hát menekült a halhatatlan, tiszta nagy Egekbe — és árván hagyott minket Kik sose láttuk g végtelenre várva csak Őrá esküszünk: a Prófétáiul, mert megbünhödte minden bűneinket! Seb esi Ernő. * Megjelent a budapesti Amicus-Madásu Ady- E ml élükön yvben. Genezis Irta: Sebesi Ernő. I. Csak annyit tudott, hogy nem a saját arcát hordta kíváncsiskodó hosszú nyakán, amelyről kis feketeszélü matrózgallér lógott, mert akkor is sze­gények voltak. Más emléke nem is igen volt. Szó­vá], nem az ő tulajdon arca bámult be esténként szomorú révedéssel az idegen tükörbe valami sa- vanykásszagu diáklakásba. Aj az arc az ispán arca volt. Ez az ispán a házuk barátja volt. Ké­sőbb tudta meg, de ezt senki se mondta meg neki, belülről jött a fel világosit ás, hogy nem is annyira a ház barátja volt, az erős, egészséges parasztintelligencia, mint inkább az anyjáé (ők korcsmárosok voltak). De ez nem volt elég ok a nyugtalanságra, a csöndes prolongált kétségbe­esésre végtelen lejárattal. Az arc — az elmosód­hat: egy arc kinőhet a formájából, a kicsinyes és gyanakvással megsebezhető körülmények ráncos és gyűrött redőjü hasonlatából, egy arc megvál­tozhat, kifejlődhet és főleg megfinomodhat: a gim­nazista évek töprengő magábaszállása, játékdélu­tánok elől megszaladt magányos séták vergődése megsimogatta a kétségek és gondok barázdáit. De volt itt valami más is! Egy karácsonyi va­káció ezt adta neki kegyetlen ajándékba. Ez volt az ujj, mely a jobbkeze hüvelykujja mellett köz­vetlen közeiben kinőtt, mely valami titokzatos kis olló másik éles szárának tetszett, — de ugyan­ilyen ujjat látott az ispán kezén is — ez bántoria is. Kihegyezett fájdalommal szúrt a leikébe. Az ispánt akkor gyűlölte meg legelőször, nem is fo­gott vele kezet többé... A véletlen komisz tré­fájára nem akart, nem tudott gondolni. A vigaszt is elejtette. A legritkább esetben jött haza. A szünidőket azóta kirándulóhelyeken töltötte el; innen hüvöshangu anzikszokat küldözgetett haza, mindig az apjának cimezve. Anyját csak az utó­iratokban aposztrofálta, ahol legtöbbnyire pénz-e­ket kért. Fantasztikus kis összegeket, igy akarta az apja, a szegény bizonytalan apja iránti tiszte­letét felfokozni. II. Most már otthon volt. A falusi ég isteni fleg­mával könnyezett egé-sz délután. A fiú bezárkó­zott a szobába és elnézte szüleinek rosszul sike­rült képét. Olcsó, ügyetlen, festett arcképek voltak. A fiú (most már diplomás mérnök, állásnélküli bizonytalansággal) hunyorgó szemével javítgatta ki az elrajzolt vonalak hamisságát. Kintről egy- egy elfojtott káromkodás hallatszott be. Az any­ját nem is igen nézte, jóformán még az arcképé­től is idegenkedett. Már megszokta, hogy ez az asszony örökösen kikezdje az urát, akit tedd ide­tedd oda. puhánynak kezelt. Az öreg nem reagált. Ez arra gondolt most, hogy meg kéne pályázni a fiának azt a városi mérnöki állást. Igaz ugyan, hogy csak másodmérnöki állás, de még fiatal az urfi, gondolta, amikor egy agyonázott, nedves esernyő csöpögött be a verandára. Az ispán bujt ki alóla. Jóformán nem is üdvözölték egymást. Valami állandó és agyonunt barátság lomhásko- dott közéjük. Az asszony most már abbahagyta a civódást és beljebb invitálta az ispánt. A fiú meg­előzte. Kijött a szobából. Most látták egymást először igen sok év után. A fiú láthatólag meg­lepődött az ispán nagyszerűen konzervált külsején és odagondolta melléje az apja összetört kis figu­ráját. — Adjon Isten — mondta a fiú, de inkább csak a saját maga felelősségére. — Hozta Isten kedves Anti, — viszonozta az ispán az üdvözlést. — Ez a bizalmas köszöntés megzavarta a fiút, most nem is gondolt arra, hogy a keze már ott szorong az ispán párnás tenyerében. De most egy árnyalattal pirosabb lett az arca. Az ispán hato­dik ujja megint találkozott az övével. Az olló me­gint belenvirt a leikébe. Az asszony kiszaladt a konyhába az uzsonna ügyében. Ebben a pillanat­ban iszonyú reccsenéssel beütött a villám vala­hova a szomszédba. Mindnyájan szétrebbenték.— Szent Isten, — szaladt be az asszony. — Hallot­tátok? És lopva ránézett a fiára, örült, hogy a mennydörgés iderobbant most témának, mert nem sok jót olvasott ki a fiú villámló szeméből. Ennek a találkozásnak rettegett vihara különben is kitör­hetett minden pillanatban. Most egy kocsisképü ember rohant be: Ispán ur, tessen mán gyimni, ég az Istálló — és már rohant is kifelé. — Megbocsátanak ugye — sie­tett utána az ispán. A vihar most már idebenn is dobolt. A fiú még ott érezte a kézfogás minden elviselhetetlen- ségét. — Uzsonnázunk fiam. — Igen anyám, — de rá se nézett az asszonyra. Az apja egy köny- nyet morzsolt szét az arcán. — Te sírsz? — mondta neki a fiú. — Az asszony felelt az ura helyett. — Az örömtől van. Hogy hazajöttél már végre. De nem jobban örül, mint én. Én is már annyit sírtam — és örült, hogy a feszültséget le­vezetheti. — Ha láttad volna a vánkost ma reg­gel, csuromviz volt. Ugye öreg! — És gyöngéden megbökte az urát. — Hát igaz is, — felelt ez vissza. Már ott párolgott előttük az uzsonna.' A fellegek oszladozni kezdtek. III. Este az asszony besomfordáit a fia lakásába. A fiú már ágyban volt. Leült az ágy szélére és csöndesen megszólalt. — Szeretnék valamit édes fiam. De ezt meg kell tenned. A fiú érdeklődve nézte. — Tudom, hogy ügyesen festesz. Azt szeret­ném, ha a nagyapád képét elkészítenéd. Már meg­csináltattam egy nagyobb alakra a fotográfusnál. Olyan nagyra szeretném, mint a mienk. Ez szép volna és a szobában az a hely úgy is olyan töre­dezett, pénzünk, tudod nincs annyi, hogy újból festhessünk, hát legalább eltakarjuk a csúnya fa­lat a képpel. Aztán azt a nagyapád meg is érde­melte tőlünk. A fiú már akkor felült az ágyban és úgy hallgatta az anyját. — Igenis megérde­melte, főleg tőled. Téged nagyon szeretett. De te erre nem emlékszel. Egész kicsi voltál, — hazu­dott most már az asszony egész simán, — persze, hogy nem emlékszel rá. Mindig csak te veled ját­szott, mert te voltál a legkedvesebb unokája. Még hasonlítottál is rá. Mindened hasonlított rá. A kezed is olyan volt, mint az övé. Tudod, neki is volt ez a hatodik ujja és neki is a jobb kezén. Ugye érdekes? De azért egész ember volt. Be­csülte is mindenki. Ugy-e megteszed? Te is nagyon derék ember leszel, tudom. Ugye megteszed? A képet behozatom, még most nézzed meg. Mari gyere be, — kiáltott a konyhába. Most az öreg is bejött. Az asszony nem ta­lálta a helyét, de azt a fiú nem vette észre. —- Apám — mondta a fiú az öröm kitörésével, de ránézett az anyjára és rögtön visszakivánkozolt beléje az öröm. Elharapta a szenzációi, a meg­nyugvás nagy örömét. Mert egyszerre megint nem hitt az anyjának. Nem tudta maga sem miért? — Mit akarsz fiam? — kérdezte az öreg. — A fiú sokára válaszolt. — Beszélni akarok veled később. — Az öreg ránézett és lassan kiment a szobából. Rögtön utána bejött Mari a fotográfiá­val. A fiú nyugtalanul fészkelődött az ágyban, azt hitte, hogy Mari is be van avatva ebbe az ügybe. Az asszony intett a cselédnek, mire az ki­ment. A fiú megnézte a fotográfiát. Csakugyan, a jobb kéz hüvelykujja mellett ott fityegett még egy ujj, a hatodik ujj. Váratlanul nyilolt az ajtó, az öreg jött be. A asszony akkor már eldugta a képet. — Gyere apám. Ülj ide mellém.— És le­ültette az öreget az ágyra. — Mi volna, — kezdte, — ha megpályáznám a városi mérnöki állást. Az öreg felcsodálkozott. — Ezt akartam mon­dani én is. — Én is, — nevetett közbe az asszony. — Miért ne? — örült a fiú. — Add be hát az okmányaidat. Akár már holnap. Minél előbb, annál jobb. — Az öreg most felkelt az ágy széléről. — Bizony jó lesz ezt minél előbb elintézni. — Az asszony most a kötény alatt szorongatta a foto­gráfiát. A fiú látta ezt és most az apjára nézett. Ebben a pillanatban nagyon sajnálta az öreget, aki nyilván szégyelte az alárendelt szerepét a házban az ilyen asszony mellett. A fiú még mindig a fotográfiára gondolt és most nem tudta miért, megint bízni kezdett az anyjában. És hitt neki. — Beadom már holnap az okmányaimat. De nincs fényképem. — Biztosan valami finom városi nőszemálynéi hagytad, — szólalt meg az asszony és homlokon csókolta a fiát. — Holnap csináltatsz egyet a városban — tanácsolta az öreg. És ő is megcsókolta a fiát. Szinté egyszerre mentek ki a szobából. A fiú ta­lán először életében volt nyugodt és könnyű. Gondtalanul úgy aludt el, mint egy kis gyermek a bölcsőben. IV. Másnak korán reggel a városba hajtatott. Még a kocsin is jólesően gondolt arra a meglepetésre, amely tegnap este érte váratlanul. A anyját most nagyon szerette. Úgy érezte, hogy kipótol iránta minden mulasztást. Betért az első fényképészhez, aki az útjába esett véletlenül. Parasztarcok bá­mészkodtak egy poros kirakat alól. A tükörben még egyszer megnézte az arcát, az ispán vonásait nem tudta megkeresni, nem is akarta már. Egy másodemeleti padlásszobában unatkozott egy öreg ember, aki régi töredezett lemezeket ra­kosgatott rendbe, össze-vissza. A fiú az üvegajtón bekopogtatott, de a „szabad" késett. Úgy látszik, nagyot hall az öreg, — gondolta. — Végre is be­nyitott. A fényképész, a kis város legjobb fény­istenek, hogy csodatévő hatalmukat megmutassák. A tömeg egyre nőtt. Vak, ijesztő kiáltás telítette meg a levegőt. — Üdv! Üdv! Zeusznak, a nagy istennek. — Üdv! Üdv! Hermesnek, aki alárepült az égből. Barnabást nézték Zeusznak, nyilván, mert magas, tekintélyes férfiú volt — s még így, teve­szőr burnuszábán is szépet mutatóit. Gyönyörű szakálla hullámos csigákba sütve, — ahogy régi istenszobrokon látni. Laposfedelii házak tetőzetén nők, lelkes anyák nyújtogatták feléje kisdedeiket: — 'Nagyi- isten ... add rá áldásodat­Pál apostolról pedig megállapították, hogy ő isteni Hermeshez volna hasonlatos. Zeusz temploma körül életveszélyes tolongás támadt. A pap már vontatta az oltár előtt a szala­gokkal fölékesitett hófehér tulkot, — hogy a maga kezével ölje le az isteni idegenek tiszteletére a város kapuja előtt­Pál megfordult... arca kivörösödött, próbálta lecsöndesiteni az őrjöngő tömeget. — Testvéreim! • •. Listra népe! Hangja elfúlt, az őrjöngő üdvkiáltozásban. — Térjetek eszetekre... mi nem vagyunk is­tenek ... halandó emberek vagyunk, akár ti ma­gatok. Csak az égi jóslat beteljesedését hirdetjük. Szavai elvesztek a fülsiketítő morajban. Az egész város, mintha eszét vesztette volna. Nők ha­jakat tépdesiék és fúriák módjára üvöltöztek. Szerencséjükre az áradat besod-orta őket egy szűk átjáró házba s egy pincemélyedésben sikerült elrejt.őzködniök... míg az ordítozó csődület el­vonult. — Ezek őrültek, — suttogta Pál halottfehál­arccal. — Megbolondult az egész város. .A sötétség leple alatt sikerült átlopcdzniok a zsidó negyedbe, amelyet keskeny patakocska vá­lasztott el a görög városrésztől. — 7'a Ián hajlékot találunk. Itt azonban újabb veszedelem várt. rájuk. A sötét, zegzugos utcasoron a benszülött zsi­dók felismerték őket. Egy magas alak ijesztően hadonászott hosszú karjaival. — Ezek azok! — Itt vannak a népbolonditók! — Halál rájuk! — Kövezzük őket halálra! Az apostolok menekülni próbálták. Eszeve- szeít futásban kerestek menedéket.. De a kövek zápora zudult utánok. Gyorsügetésü lábak ijesztő csörtetése hangzott. — Elébe! Elébe! — Fogjátok meg! — Halál Han-Nazori követőire! (Han-Nazorínak hívták az ókori zsidók Jézust.) Kiértek a sziklás domboldalra, ahol a kőbá­nyák vannak. Eszeveszett vágíatás kezdődött az ijesztő aranyszínű utón, Barnabásnak sikerült egérutat nyernie. El­tűnt. De Pált a kövek zápora találta. Eszmcletie- nülroskadt össze az árokparton. Még ájulatban volt, mikor érezte, hogy föléje hajolnak. — Ez ugyan meghalt. — Mit csináljunk? — Cipeljük el a holttestet a város határába. Megragadták az eszméletlen prófétát és az élettelen tetemet három stadion messzeségre hur­colták: innen már szabad mezők és a vetéstől hul­lámzó szántóföldek következtek. A nap már magasan járt az égen, mikor Pál visszanyerte az eszméletét. — Hol vágyóik? Minden pereikéig égett, és sajgóit... feje ■iszonyúan fájt, torkát borzalmas szomjúság kí­nozta, szeme nedves voTc a könnyektől, — Szörnyű! — kiáltott fel az esti rém jelenetre gondolva. A kutig vánszorgott, hogy véres arcát le­mossa a vízben. De a nap édesen sütött, sudár terpentinfa ma­gas ágán madár cserregett. Most. úgy hallgatta, mint valami menyei üze­netet. — Legalább megtanulja Saul... mennyit kell szenvednie az én nevemben! II. Pál Derbében telepedett meg, — itt. maradt másfél hónapig. Régi mesterségét folytatta: a ponyvagyártást. Erős szövetet tudott készíteni: aa úgynevezett oiliciumot, — még hazájában tanulta ki, a tündéri Tarzusban. Ebből tengette az életét a nyomor napjaiban. Emberekkel alig érintkezett. Erőt akart gyűj­teni még hátralévő isteni utazásaihoz. Egy fazekasnál lakott, az emeletre épített ro­zoga deszkabódéban, — ami azelőtt mesteriegé- nyek é.s rabszolgák tanyája volt­Egy este halk, szerény kopogtatást, hall szo- bá;j a deszka a i táján. — Lépj bel Gyönyörű arcú ifjú lépett a szobába Félénken meghajolt, halkan suttogta a görög üdvözlést. — Eheu! Kűrié! A fiú oly szép volt, hogy Pál azt hitte az ég­nek valamelyik angyala jelent meg előtte. — Ki vagy? Az ifjú térdre borult. — Pirois a nevem. — Mit akarsz? — A tanítványod szeretnék lenni. Pálnak tetszett a gyermek — de lelkét aggo­dalmak kínozták. — Nehéz az én nyomdokomat követni. A mi utunk szöggel és éles tüskékkel van kikövezve. . — Szívesen szenvedek... tűrök nyomort és koplalást is, csakhogy oldalad mellett maradhas­sak. A rabszolgád akarok lenni, Kűrié! Gyorsan és hadarva beszélt, nagy, diószin, gyönyörű metszésű szemét a prófétára szegezve. Elmondta, hogy Listrába való, ott pillantotta meg először Pált — s azóta nincs nyugta az emésztő vágytól, hogy állandóan az apostol nyomdokában maradhasson. Tanúja volt annak is, mikor a sán­tát meggyógyította. Már két várost beutazott, míg az apostolt megtalálta. — Ne űzz el magadtól, Kiirie, — mondta áhi- tatos arccal Pál társul fogadta az ifjút. Hajnalban kivitte a várost környékező tündéri oázisok egyikébe s ott a szűz forrás tiszta vizében megkeresztelte. Most már hárman folytatták utazásukat az antioohiai határ felé: mert időközben Barnabás újból csatlakozott hozzájuk. A görög1 fiú tántorithata liánul kitartott velük. S mikor az e ;yik városban római katonák letartóz­tatták Pált, a kit ebben az időben már azzal is vá­doltak, hogy í Caesarok ellen izgat és az adófize­tésre tüzeli f népet: három napig ott ólálkodott, a tömlöc körül, míg a mestere ki nem szabadult. Pálnak hatalmas pártfogója volt: Aemilius P-aulus prokjnzul. A nevét a római ur kedvéért cserélte föl Júniusból Paulusra. Pál sok? kor faggatta a gyermeket: — Nem sajnálsz senkit azok közül, akiket Listrában hagytál? A görög fiú csóválta a fejét: — Senkit. — Apád? — Nem él. — Anyád? — Idegen emberhez ment férjhez. — Kát senkid sincs? A y elgondolkozott: — Van menyasszonyom, Chloé-nak hívják. Gyönyörű arcú szőke lány... De én csak veled akarok lenni... csak veled. S Chloé is még fog vigasztalódni. Ekkor történt, öt bét múlva a beszélgetés után, mikor Pál merengve sétált Általa utcáin, egy lány rohant feléje s porba vetette magát az utón. — Add vissza nékem őt, uram! — Kit? — Pirois t. — Te vagy tehát a menyasszonya: Chloe. — Az vagyok, uram. A lány arca fehér volt, mint a fal. — Miattad hagyoit el... neked kell őt vissza­vezetned hozzám, öt hétig utaztam a tengeren utánatok. Ha nem látom többé Piroist, akkor én meghalok. — Én nem tartóztatom, — felélte Pál megin- dultan, míg kezét áldólag tárta ki a zokogó lány szőke feje fölé. De otthon hiába igyekszik a görög fin lelkére beszélni. ' — Hozzád akarok lenni hasonlatos ... aki is­teni magányosságban élsz... Ne űzz el magadtól, uram. Hangos zokogással ölelte át az apostol térdeit. III. Ikoneumban az apostol Barnabással betért a zsinagógába, ahol a zsidók esti imára gyűltek ösz- sze. A fiú odakünn maradt a tornácon. Nem ismerték őket a városban. Fáit nyilván valami tudós vidéki hazzán-nak vélték, sőt még az elöljárók föl is kérték, hogy tartson valami be­szédet a néphez. A kovásztalan kenyerek ünnepe előtt voltak. Pál a beszédet az egyiptomi kivonulással kezdte. Nyugodtan hallgatták. De a végén áttért Jézus ma­rasztalására és kivégeztetésére és a következőket mondta: — Ő föltámadt és megjelent több napon át azoknak, akik együtt jöttek föl vele Galileiből. — IIén, bén, hu, háj! — kiált föl Barnabás is. — Valóban ő feltámadt. Leírhatatlan zűrzavar támadt­— Ki velük! — Megszentségtelenitik a templomot. Nem bántalmazták őket, de az utcán gyors fu­tásban kerestek menedéket. Mögöttük az üldöző tömeg. Sokan követ röpítettek utánuk. Három felé szaladtak, hogy biztosabb legyen a menekülésük. Ezen az estén Pál tíz stadion utal futott be lélekszakadva, mig üldözői elmaradlak mögötte. Eszméletlenül esett össze. i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom