Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)
1926-07-18 / 160. (1198.) szám
1926 július 18, vasárnap. ^RK<M-iVWte»-HnuíAe Költők és költészet Az akadémikus cim egy gyüjtemtény sorozat címe. Könyvek, Írások — költőkről, élőkről és holtakról, de mindenképpen élő költészetről. Kalauzkönyvek : olvasmánytköunyitő és olvasásraingerlő mutogatások. Hidak a költő és olvasó közölt, szükséges hidak: missziós akarat alkotásai. A magyar olvasóközönség tájékozatlanul áll fél rém agyará zott régi' és kinevetett uj költői előtt. A kalauzkönyvek hiányzanak. Ady az egyetlen kivétel. A róla szóló könyvek egyre szaporodnak és mindegyik olvasókra is talál. De ez kivétel. Ne áltassuk magunkat: az érdeklődés nem Ady zsenijének, értékének, emberi tragédiájának, élete feszülő ritmusának szól, de igenis — a hálószobás titkoknak, a nővel viaskodó Adynak, a kuncogta!ó érdekességnek. Szomorú, de igy van: egy roppant dimenzióju élet dekadens izgalmai találnak itt — vevőre. Divat és emokság, kíváncsiság és egyéb kicsinyességek közelednek Ady golgota s életéhez. Ez a viszony adja az igazi magyar helyzetképet: költő és olvasó között nincs lényeges kapcsolat. A bevezetés után nyilvánvaló, hogy 3 fenti cim nem magyar költőket és költészetet tolmácsol. Idegen emberek a közvetítő német nyelven hozzák közös értékeiket: világirodalmat. A stuttgarti Deutsche Verlags-Anstalt eddig vagy tíz kötetet hozott ki a fenti gyűjtőcím alatt. Az első: igazi kalauzkönyv. Manfred Schneider: „Bevezetés a legújabb német költészetbe". Rövid, frappáns áttekintés (1900—1920) után, tizenkét finom mesteri iróportré következik (G. Hauptmanm, - Dékánéi, Thomas Maun, Stefan George, Weöekind, Morgeu- stem, Dauthendey, W. v. Scholz, Rilke. Lissauer, Iíesse, Werfel). Látjuk: valahogy a középarány. A könyv legértékesebb fejezete: „Költészet, mint a kor tükörképe". — Két élő író monográfiája következik, egy kis kiadói hazabeszéléssel, mert mások igazán jobban érdemelnék meg a mutogatást, mint pl. Emst Lissauer. Lissauer emberségén vá- dolón károg a háborús költő, a hires „Hassgesang gégén Emgland" emléke. A nagyszerű költő, aki ma örök pünkösdről ir — nem tud meggyőzni. Nagyon, nagyon makulátlan ez a költészet, himnuszok, melyek nem tudnak életté lobogni. A tolmácsoló Guido K. Brand munkája ellenben csodálatos kritikai crescendo. Kár, hogy a nagyszerűen felépített kritikai épület nem illik Lissauerhez. Kár, hogy Brand nem talált 'igaz lakót. Jóséi. Pontén már inkább érdemelt volna egy Brandot. Ez a kiváló elbeszélő, aki talán egyedül állhat meg forma és stilmüvészet terén Thomas Mann mellett — mindenképpen megérdemelte a róla szóló könyvet, de Wühelim Schneider munkája nem vetekedhet Brand müvével: a könyv Schneider-Pontenről szóló cikkeinek gyűjteménye és igy nem adja a meggyőző egység érzését. — Egy egész élet munkája kristályosodik Wilhelm v. Schoíz kis Hebbel könyvében. A legkitűnőbb .HebbeEkommentátor itt is többet ad, mint am it a cim sej ttot: Hebbelen át a korfordulóhoz ért drámát állítja elénk és 'tovább: a tragikum lényegét: újra Hebbelit. — Emil Duc-ka, a bécsi iró-filozófus Dosztojevszki-ről ir. Lucka könyve a rengeteg Dosztojevszki-irodalmat nem egy számmal szaporítja, de igaz értékkel. Nem a feltétlen Dosztojevszki-bámulat robbant itt könyv * * gondolta. Gyerekszáju és komoly. Milyen más, mint én. És pajtása erős pofacsontja, kerek, kemény feje és nedves, félignyitott szája iránt valami gyűlölködést érzett. Elfordult. Körülfogta karjaival a térdét és nézett az éjszakába. Itt is, ott is kicsi ezüst fények vibráltak. A csendből hangok jöttek, jobbra a fenyvesből illatosán áradt a meleg és lassan megtelt az éjszaka élettel. Éji pillék érintették a homlokát, bogárkák jöttek, ezüstfehéren a holdfényben és rászálltak mozdulatlan kezére. Minél mélyebben járt az éjszaka, annál hangosabban csirpogtak a tücskök. Mintha finom ezüst szálak hullottak volna folyton permetezve a csillagokból. Visszadülve, soká nézte az eget. Lassan most egy könnyű kis felhő jött úszva, egészen áttetsző volt s a csillagok mind átragyogtak rajta. Milyen közel volt a felhő s milyen messze a csillagok. Hogy reszketnek, hogy ménnek. Egyszerre olyan egyedül volt itt a nagy ég alatt. Minél tovább nézte, annál nagyobb lett az égbolt. Mintha már nem itt, a pajtása mellett feküdne elnyúlva, — mintha most felemelve a csillagtérbe feküdne... Milyen egyedül... A végtelenbe kilökött picinyke térség lebeg most az ég alatt és azon csak ő. A föld összezsugorodott, egész picinyke, most csak a nagy ég van. Hogyan?... Felállt. Kicsit szédülve nézett körül a közelségeken a mérhetetlenség után. Állt a nagy nyári ég alatt s a lelkében valami nagyon halkan, finoman zendült. Valaki suttogott a füle mélyén bent. Valami kérdezett. Hogyan?... A pajtás, a háború, meghalás és otthoni vidék — és szerelem?... Egy kicsike darab kiszakadt a földből és ő most azon úszik messze, messze a csillagok alatt?... És talán mindegy hogyan éltem, hogy komisz voltam, hogy öltem, hogy nem szerettem?... Talán?... De ha ezt, ezt ha nem érzem?... Talán?... * Ezt az éjszakát követő harmadik napon halt meg. Csak szaladtak a mezőn lefelé, mikor mellfce- vágta valami. MeyyUt. Aztán le kelett ülnie, olyan nagy melegség jön. fel benne... Mikor felébredt, halvány alkonyi ég volt felette s a horizont szélén messze, messze az a zöld kis csillag vibrált. Mintha integetne — gondolta. Aztán nagy sötét, alakok is álltak soká ott a horizont szélén. Azok is integettek. Egyik felnyúlt az égre és onnan a kis csillagot leemelte és hozta feléje. Mindig közelebb jött a csillaggal a tenyerén. Imre elmosolyodott.. Mikor a szanitéc hozáért, soká kutatóit két barna keze a szive táján — majd felemelve vitte. De pár száz lépésnyire eleresztette, mert. ő is lefeküdt. Aztán nyitott, holt szemmel nézték az eget,'— ők és szerte mások. Mert sokan voltak a halottak. be, de az igaz értékelés 'talált — akadályokon át — utat a nagy orosz csodához. A nyugateurópai szem nézi' itt józanul az idegen fenomént és megtalálja az — embert, a közös égy testvért. — És újra nem szárai, de továbbvezető lépcső az ezres Goethe-iro- dalomban Julius Bab könyve: „Goethe élete". Az álcám: „Eine Botisohaft", ami magyarul egyformán jelenthet: követséget, üzenetek hirt és küldetést. Ezt az emberek közé követségbe jött földi titánt, ezt a roppant dimenzióju üzenetet látja és láttatja Goethében Julius Bab, a kivételes képességű német drámakri'tikus. — A Költők és Költészet “-sorozat legérdekesebb müve újra Julius Bab alkotása. „Das Drama dér Liebe". A szerelem dramaturgiája. Hogy mit akart Bab, azt. legjobban multit írsz életem lapjaira? halkan gördülő, méla krónikát, mely csöndes, felhőtlen és derült, mint nyárelején az alkonyati ég; betűi harmatosak, mint a rózsabimhók mosolygó, hamvas arcodon. A szó kezdetén muskátli, rozmaring szirmaiból színesedik az iniciálé. Boldogságot duruzsolnak a nyugodt mondatok s e némaságban benne lüktet , az álmodott, messze otthon csöndje: Te zongorázol bent az ódon, hüs szobában, selymes ujjaid nyomán szivembe hull az elhaló Mély, tiszta csókban forr össze ajkunk, [ütem. halk szél suhan be a kitárt ablakon: mező, rét, erdő terhes illata száll vele hozzánk; méhes, zúg, malom kelepei, vidáman csöngetyüz a,z Szemedbe nézek: [estharang ... s a mélylő tengerszemekből kiolvasom a Végtelennek titkait. Igaz lesz ez? talán... hisz‘ nem tudom még, mit írsz életem lapjaira? gátat szákitó, harsogó hőskölteményt, mely szörnyű harcok kavargó örvényébe dob. Betűi rőt vörösben izzanak, mint a csatának hajnalán a vér. Lázasan táncolnak a dübörgő mondatok és minden szó eget, földet hasit, vádol, buzdit, sikolt, vakká tesz, őrületbe hajt, mint az utolsó Ítéletre hivó riadó. Egyedül vagyok, nem áll mögöttem bontott zászlóju cifra sereg, sem kócsagtollas, dolmányos daliák. Kevés bajtársaim jó korán elfutottak — szegények; kezemben csupán egy megszaggatott, árva lobogó amely nekem ma mégis mindenem: [maradt, remény, igazság, férfi-becsület, ....... És esküszöm, ' hogy megőrzőm a hazugság szennyes viharában is győztesen és moesoktalanul. Vagy-vagy: alkudozni többé nem lehet; szelíd szemed szikrázva lobban, mint a pásztortüz a lázongó pusztaságon s a Kárpátok fekete bércein a harci máglya, * A „Múzsák" c. ciklusból. Az utolsó évtizedek az operettek olyan nagyarányú tultengését mutatják a világ ösz- szes színházi üzemeiben, mint amilyenre an- nakelőtte gondolni sem mertek. Évről-évre nagyobbszámu mü vetődik a piacra és egyre több ifjú zeneszerző igyekszik ezen a téren „babér“-jait megszerezni. A kiadók és szerzők felismerték azt, hogy a modern operett teljesen a divat terméke lett és ezért nem haboznak a legmesszebbmenő, engedményeket tenni a pillanatnyilag uralkodó tömeg- izlésnek. Ennek következménye természetesen az egyes müvek élettartamának folytonos rövidülése, úgy hogy manapság már ritkaság- számba megy az, ha valamelyik operett két- három évnél tovább szerepel a színházak műsorán. Az operettekben már amugyis túlsúlyban lévő könnyű tánczenéhez, mint uj alkatrész, a divatos táncok végeláthatatlan sora vonult be, melyeknek eredete egészen vilfgosan az orfeumokban és varietékben ismerhető fel. A finom zenei dialógus teljesen eltűnt az újabb müvekből. S még ott sem, ahol megkísérelték a zene színvonalának megtartását, történt az mindig a kellő szerencsével. Könnyen megfigyelhetjük például, mint laposodik, hogyan válik egyre érzelgő- sebbé és mindenesetre alacsonyabb értékűvé az eredetileg kedélyes, polgárján vidám (Lanner, az idősb Strauss János), később vil- logóan elegáns bécsi keringő (ifj. Strauss János). És amit itt különösen a régebbi operettek főalkotórészéről mondtunk, az változatlanul áll magára az egész operettre is, vagyis mind a zenére, mind a szövegkönyvre. Elszomorító látvány, miként pazarolja némelyik valóban tehetséges zeneszerző ér- demetlen tárgyakra leleményességét. Az operettekben is 'legelsősorban a jó szövegkönyv hiánya érezhető. Addig, amíg a szövegírók nem járnak elől jó példával, egy- magukban a zeneszerzők nem érhetnek , el. latja a könyv vázlata, öt ut vezet a célhoz: Szerelem és a világ (Romeo és Júlia, Antonius és Kleopátrái, Szerelem és a nemek (Faust és Gretchen, „A szerelem tragédiája"), Szerelem és öntudat (Penthesilea, GrlseMa), Szereim és az öntudatlan (Hero és Leander, Leonce és Léna), Szerelem és az emberiség határai (Herodes és Marianne, Damaszkusz felé). Tehát: Shakespeare, Goethe, Hei- berg, Kleisf, Hauptmanm. Griilparzer, Biiohner, Hebbel és Siniradberg. Látjuk, hiányzik egy név: Wedekind, ami majdnem illuzórikussá tesz mindent. Ennek megfelelő az eredmény is: a szerelem nem valóság, mert — illúzió. A szerelem realizálható. dramaturgiája nincs, a szerelem marad, ami: — F—y. és minden villanása azt lobogja: mindhalálig! Bitófán, börtönön, véres dáridókon át dalolja halhatatlan ritmusát az élet — [nyÖrrel s én béklyóm törve, megsebezve, fájdalmas gyö- ragadlak magamhoz a végtusák villámló fergete- ölelésed megenyhül vonagió homlokom, [gében, mert Te vagy a cél, a vágy, a győzelem. Mit írsz életem lapjaira? szürkeruhás, fakó, szomorú sorokat, amelyek úgy zörrennek, mint ősszel a fák avarba hulló lombjai. Bús, tört remény, legázolt hit minden levél, bársonyos,, barna szemfedő: Oefödi lassan a bujdosó nyomát. Jól tudtam azt, hogy idejutok egyszer. Jól tudtam, hogy a Szépség szomjas keresése hasztalan, s mégis beálltam hitetlenül a hdthárdetők táborába. Körülöttem istenek, templomok omlottak össze — én benned hittem. Az emberek törékeny reménysajkáját sziklához verték rontó, kegyetlen viharok — az én reményem rajtad csüngött. Ragyogó, csalfa szivárványhidra futottak a milliók s bámulták a bolondos délibábot, mígnem aztán leszakadt a hid... — é.n csak a Te szemedbe néztem. Áruló aranyat kerestek kapzsi módon és egymás vérét habzsolták durva kéjjel s nyafogtak buja szeretők ölén. — — Én téged szerettelek egyedül... S most mégis bujdosnom kell az őszben, a Tátra csúcsán jeges csókjával hívogat a tél, fonnyadt, vergődő levelek hullanak elém. általuk üzen a lomb javesztett, drága Múlt. És éjszakánként úgy sir fel az emlék, mint a havasok ormán a tárogató. ji . ■ ’ • • •' ... Mi< írsz életem lapjaira? nem tudom, — de telkednek minden rezzenése, szemednek üdvöt ígérő villanása megannyi tüzes, égető betű. Rejtelmes irás: ki tudná kibetüzni soraiból a titkos holnapot ? ölvedi László. I semmit. Egyetlen igazi zenekedvelő sem kerülheti el az operettekkel való megismerkedést, de ott, ahol az alantas Ízlés diadalmaskodik, nincs mit keresnie a szellemes és magasabb színvonalú szórakozás barátjának. Manapság három, illetve négy operett- központról beszélhetünk: Páris, Bécs, Berlin és újabban Budapest. Csak kivételesen fordul elő, hogy valamelyik operett máshonnan kezdi el színpadi pályafutását. Ilyen kivétel London, mely szórványosan szintén átküld egy-egy müvet a kontinensre. Az angolok általában szerencséskezüeknek bizonyultak az operettirás terén, de a sokszor nagyon mulattató, tréfás párbeszédek túlságosan angolszász ízűek, semminthogy hatni tudnának a külföldön is. Ennek ellenére nálunk is közkedveltté vált Sullivan Arthur finom hang- szerelesü Mikádója és Jones Sidney szintén exótikus tárgyú Gésák-ja. A mai formájú modern operett tulajdonképpeni szülőhelye Páris. Az első, operett, amelyet „musiquette" néven neveztek, Óffen- bach Jacques pompás szatírája, az Orfeusz az alvilágban, volt. A musiquette nem Offen- bach találmánya. Ebben Hervé, részintAsin- talan, részint érzelmes, kicsiny körzetben mozgó, gyakran gúnyolódó zenefajtájával előzte meg. Offenbach azonban az igy készen talált műfajba belevitte a bohózat és a kiálTi- tásos szemle hatást ígérő elemeit és tehetségével párosítva diadalra vitte egész Európában. Színpadi müvei (ha nem az ártatlan dalosjátékok formáját használja) javarészt politikai és szociális szatírák. Ezekkel a szatírákká], valamint azzal, . hogy kigunyolta és. nevetségessé tette az olasz nagyopera túlkapásait, érte el legnagyobbszerü .sikereit. A későbbi idők párisi operettszerzői még Plan- quette (A cormevillei harangok), Lecocq (Giroflé-Giroflá, Aneot kisasszony), Audriarr (Mascotte), Messagerr és Herblay, akikhez napjainkban mint ízléses, bár zenei tekintetben a felsoroltak mögött álló szerzők csatlakoznak: Christiné és Ivain Maurice. Az operett hóditó utjának következő állomása Bécs, mely hosszú ideig egyeduralkodó volt az operett terén. A régebbek (Strauss és Millöcker) után Zeller, Genée és Bayer léptek fel a mai Ízléshez mérten már kissé elavult müvekkel. A 1.özelmulíban, de napjainkban is nagy sikereket arattak Ziehrer, Weinberger, a magyar, de Bécsben élő Lehár Ferenc (A víg özvegy, Éva, Pacsirta, Frasquita, Paganini), Jarno, Eysler Edmund, Berté Heinrich (Három a kislány, Schubert müveinek „fölhasználásával"), Gra- nichstaedten, Stolz Róbert és Fali Leó (Stambul rózsája, Pompadour asszony). Mindezek a szerzők a jellegzetes bécsi típust mutatják: a keringő és táncdalok aránytalan elszaporodását, a táncnak mint öncélnak szorgalmazását, mely végül lehetetlenné teszi minden cselekmény észszerű következetességét és drámai kifejlődését és legföljebb az akrobatamutatványoknak vagy az édeskés „csöpögő" operett-érzelgősségnek enged szabad utat. Frissebb és talán magvasabb ritmusú a cjrkuszzene nem nagyon nemes hatását mutató Berlin. Itt, a lármás hangszerelésü, durván lendületes amerikai és exótikus tánczene iránt (one-step, two-step, foxtrott, shimmy) találunk különös szeretetet és igy az ottani irány szinte mint a jazz-band elő- íutárja szerepel. Zepler Bogumil, Hollaen- der Viktor, Strauss Oszkár, Dellinger Rtidolf és a lagymatagon-elegáns Gilbert Jean (Marinka, a táncosnő) tartoznak ide. Újabban e három említett és az operett tekintetében is bizonyos múltra visszatekintő városon kívül részben franciásan felcicomá- zott, de nagyjában nemzeti színezetű mellékágat hajtott: Budapest. Jacobi Viktor (Szi- bill), Szirmai Albert (Alexandra), Zerko- vitz Béla (Aranymadár, Árvácska, A nóta vége), Farkas Imre, Berényi Henrik (A montmartre-i lány) és Kálmán Imre (Tatárjárás, Csárdáskirálynő, Marica grófnő, ezt az utóbbit Bécsben adták elő először), keverték a busongómérzelmes, a Sardou-i értelemben vett „tragikus" és a magyar népzene dúsan pompázó, élénk színeit az operettzene kissé megfakult palettájára. Az átlagos operettszerzés eliparosodott. Úgy látszik, mintha a zeneszerzők egyedüli törekvése arra irányulna, hogy olyan sóvár keringőket, futótűzként terjedő utcai dalokat, meg lelkesítő táncokat Írjanak, melyek már magukban is szavatolják a sikert. A finom, ízléses hangszereléssel egyáltalán nem törődnek; kivéve azt az egynéhány zeneszerzőt, akiknek zenei lelkiismerete erősebb pénzvágyuknál. A bécsiek közül ebben az értelemben Fali Leó emelkedik ki mint mindig (még a bécsies dolgokban is) előkelő, művészien hangszerelő zenész, aki különösen a fúvósok és gordonkák hatásos kezelésével ér el poétikus hangulatokat. A budapesti, francia hatás alatt álló operett a magyar népi zene ellensúlyozása nélkül elképzelhetetlen volna. Kálmán Imre táncai és indulói teli vannak a magyar vérmérséklet tüzé- vel és pattogó ritmusával. Legegyénibb azonban Kálmán ott, ahol mint elegikus és melankolikus, érzelmes moll-darabokban az átlagnál mélyebb, tragikusan visszaemlékező gyengéd érzelmekről tesz tanúságot. Lehár Ferenc behízelgő, egyénien hangszerelt, folyékony leleményü, ritmusban és dallamban sokszor romantikus hatású zenéje már igen közel jár a finom zenei vígjáték határához és a modern operettek gyakran borbély- legényszerü eleganciáját nagyvilágian-édes, puhán-érzéki irályu zenével helyettesíti. E legutoljára említettek volnának a jelenkori operettszerzők között az igazi művészek. Mig a többi csak többé-kevésbé ügyes — mesterember. Mezei Gábor. Életembe nyúltál Játékos, kis kézzel az életembe nyúltál És egyszerre fehéren feslett a virág. Szirmokat rázott rám a szellő A korbadtnak hitt, régi ágról. A szirmot visszadobom rád. Mert madarai eresztettél Szivem üres kalitkájába, Nem kell a disz, tied a pompa. Megelégszem, hogy szerelemben Fürdethetem a büszkeségem. Tenyeredbe gurult a sorsom. Üveggolyó, jól vigyázz rája! Ha napba tartod, fényt ver vissza, Árnyékban vak-borús az arca S ha leejtenéd, hegyes szilánkja Fenér kezedet sértene meg. Tamás Lajos. xx Egész vászonba kötve, albumai;?ku oldalon jelenik meg a Kis Brekin, ragyogó kiállításban és az ára — ne felejtse el — csak 230 korona. Klió Az operett vándorutja Páristól — Budapestig 9
