Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-18 / 160. (1198.) szám

1926 julius 18, vasárnap.

%

fflJ5iS.'S*38fc*»

— Jimmy, — hallom szólitását. Visszalépnek hozzá, nyugodtan tárgyalni kezdenek valamit, hiszen a munka nehezebb fele elvégeztetett s most már csak a hullák eltakarítása maradt hátra. Zsákokért mentek le. Úristen, bizonyos, hogy most megtalálnak... Ma már nem tudom, mi adott akkor erőt, és hogyan szabadultam egyáltalában. De éreztem, az ajtó nyitva maradt és elmenekülhetek. Valami vak erő kilökött az ágy alól, felugrottam, lerohantam a sötét lépcsőn, egyenesen az emberek közé. Éreztem, hogy megrettenve ugranak szét, a halottat látják bennem, tegnapi áldozatukat és mire felocsúdtak, már túl voltam a kapun. Lélek- zethalva futottam néhány utcán át, mig egy rendőr aléltan fogott a karjaiba. Megpróbáltam előadni, mi történt velem. Sípjelére féltucat gummi- botos futott össze és megindultunk a ház felé. Jártunk jobbra-balra, de nem találtam rá a házra, ahonnan szinte csodamód kikerültem. Később jegyzőkönyvet vettek fel. A rendőrfogalmazó a fejét csóválta és mosolygott. Ép bőrrel szabadultam, adjak hálát az égnek, vélte. A házat nem találták meg, talán nem is keresték nagyon.

*

A tengerésztiszt szelíd rezignációval fejezte be emlékezését. Térey barátságos, de kicsit fölényes mosolyával nézte és hallgatagon bólogatott.

Mikor felmentünk a szobánkba, a hercegnő egyik komornája jött le éppen. A podgyász ügyében ment rendelkezni. Az idő már hajnal felé járt.

Amint a tengerész előttem haladt a lépcsőn, nem tagadom, én is Térey barátom fölényes és hitetlen mosolyával néztem nyúlánk alakját. Eleven fantáziája csodálatba ejtett, de talán túlságos gonddal ügyelt kalandja szavahihetőségére, minden pompásan összevágott, a kislány szerepe, a kapuban aggódva kémlelő anya, a meghívás és a finom erotikától átlehelt egyedüllét. Éppen ebben volt a bökkenő! Minden pompásan összevágott. A vénasszony éppen végszóra jön, hogy megmentse az özvegy megingó erényét... És egyáltalában, mire ez a nagy körülményesség, ez a készülődés, ez a gondos filigránmunka a legsötétebb Whitechapelben. Hiszen egy pohár bor örökre elhallgathatta. Az ágy-história is kicsit erős. A mi uj barátunk költői fantáziája néha a szomszédba jár kölcsönért, állapítottam meg.

Másnap villásreggelinél újra együtt ültünk.

— Dolgozott valamit? — fordult hozzám Térey.

— Dehogy dolgoztam! Pihenni jöttem ide... De miért kérdi?

Térey letette a villát és közelebb hajolt.

— Pedig azt hittem, hogy a tegnapi szenzáció megihlette. Az én képzeletem például az ilyen erős benyomásokra azonnal reagál. Tegnap is igy történt. Lembergben természetesen gyakran jártam, a George-ban is megháltam már. Előkelő helv, akár a párisi King George V., ami nem zárja ki azt, hogy valaki ott az általam kitalált helyzetbe kerüljön.

Enyhén és bocsánatkérően mosolygott, amint neheztelve ránéztem. Hát mindaketten bolondjukat járatták velem? Nem elég, hogy a tengerész szárnyalta túl a fantáziámat, még az én öreg TéTey barátom is megtréfált? Uj ismerősömre fordult a szemem, aki sötétpiros arccal hajolt a tányérja fölé. Ebben a pillanatban egészen meggörnyedt,

karcsú alakja szinte megrokkant és amikor pohara után nyúlt és azt ajkához emelte, a. szeme oly gyerekes nyíltsággal és jósággal simogatott meg, hogy nyomban megváltozott a véleményem. Valami groteszk megadás volt a mozdulatában, mintha könyörögne: bocsássanak meg uraim, hogy

most itt ülök önökkel és élvezem ezt pompás villásreggelit. Igazán nem tehetek róla, hogy most itt vagyok, ön talán az én kalandomon töpreng?

Az öregasszonyok kárörvendve dugták össze kiaszott fejeiket. Kis csoportokba verődtek, otthagyták a libákat, kacsákat, szopós malacokat, csak, hogy megtárgyalják a nagy esetet.

. . . Mert valóban nagy volt az eset.

Márton Imre összeveszett a szeretője anyjával. Pedig már ki volt tűzve a kézfogó napja is, a kérvény is elment katonáékhoz, hogy engedjék meg az esküvőt és egyszerre csak úgyszólván minden ok nélkül, kakaskodni kezdett a legényke és éles csattanóul ezt vágta oda:

— Tudja meg, hogy pártában marad a lánya! Most már nem veszi el senki!

Jóvér Zsuzsi megszeppent. Hogyisne! ö! éve járt hozzájuk a legény, ki tudja mit csináltak azóta egymásnak. Mert olyan bolondosak azok a fiatalok, hogy ha összemelegednek, könnyen megtörténik a baj, vagy legalább is jobban megismerik egymást, mint ahogy kellene. Már pedig idegen legény nem akad horogra, még akkor sem, ha csak egyetlen esztendeig szerették volna egymást.Szegény kis Katica alig ment ki az utcára. Mutatni sem merte magát, mert hiába, úgysem tudta eltitkolni már a megtörtént szerelmet, észreveszik az arcán, a szemein, a járásán azok a mident kifürkésző asszonyok.

— Édesanyám, — mondta a anyjának, — vegye meg nekem a haló ruhámat, mer‘ meghalok szégyenletemben.

Jóvér Zsuzsi elámulva nézett a lányára, majd hirtelen egy pofont csattantott a piros arcára.

— Meg ám a frászt! Most már, ha megint, azon legyél, hogy visszacsalogassad! Mért hagytad ott járkálni, ahol nem volt semmi járója? Tizenhétesztendős koromba* én má‘ szopatattalak, de úgy látom, hogy még most is szoptatni kéne!

Katica sirvafakdt, de hiába, Á könnyek láttán még jobban feltüzesedett az anyja.

— Picsoghatsz! Lesajnáltak má‘! Ha két kézzel, meg két tehénnel kínálnálak, akkor se kellenél senki legényinek. Itt öregedhetsz meg a nyakamon, mint az a Kovászos Terka,

Az égre kérem, ne értsen félre, igazán nem rajtam múlott, hogy a Themse nem vetett ki abban az esztendőben egy hullával többet. De ugyebár, akkor nem lett volna módomban önöknek elmondani élményemet.

Nem tehetek róla, de abban a pillanatban, ahogy a szeme kérőn rámfordult, egészen megbarátkoztam vele és kezdtem elhinni valószinütlenül hangzó meséjét az utolsó csattanójáig.

máj* szerezheted, meg vesztegetheted a kölyköket!

Katica sirt, ahogy cs?tk a torkán kifért, végtére is az anyja unta meg és kifordult a szobából. Vállára vette a villát és ment a szénát gyűjteni.

... Az erdő alján volt egy darab rétjük, odament Zsuzsi. Csendesen dolgozgatott magának, gyorsan múlt az idő, jóformán észre sem vette, hogy delet harangoznak.

Már elvégezte a dolgát, hazafelé készült, amikor felfigyel az előbukkanó énekszóra.

— No, ezt már megvárom, hogy kinek van olyan jókedvi, — határozta el magát és felkötötte a piros kendőjét, hátha még a jókedvű énekes rá is kacsinthat. Mert mi az a harminchárom esztendő, ha az ember tizet özvegységben töltött.

Hát uramfia. Három csomót kötött ijedtében a kendőjére, amikor kilépett az erdőből — Imre.

A legénynek is torkán akadt az ének, aprókat köhögött és nagy, piros zsebkendővel tö- rülgette az arcát.

Küzdött magával: köszönjön-e, avagy

nem?

— Eh, vigye az ördög, — gondolta magában, — köszöntem én má‘ idegennek! — És vidám szavakkal köszönt Zsuzsinak: — Adjon Isten jónapot, jó munkát!

— Adjon Isten, — felelte Zsuzsi, de megremegett a hangja. Egy pillanatig tartott csak az egész, aztán a régi megszokásból már magától perdült a nyelve:

— Hol jársz, hé?

Imrét váratlanul érték a szavak. Megállót! Idegenül bámult Zsuzsira, de azért csak lefelelte:

— Ritkítani vótam az erdőn. De má' délre bevégeztük.

Érezték, hogy nincs több mondanivalójuk. De különösen Zsuzsi érezte, hogy a legény volt, nincs olyan, akárcsak az idegen. Ha most elengedi soha többet vissza nem csalogatja. Keményfejü az, mint az egész nemzetsége.

Hirtelen jött meggondolással szólt oda!

iByj3í3?rc~f3 raj

I fs ,, J.jpfA/ilIl

— Te Imre, te! Ha visszagyönnél, odaadnám a tarka tehenet a kis borjúval, miliánt meglesz a lakzi!

A legényke megtorpant. Ennek fele se tréfa. De nem mutatta örömét, csak úgy a foga közül mondta:

— Hamarébb mondta vőna Zsuzsi néni! Késő má‘!

És megindult, kemény, öntudatos léptekkel a falu felé.

Zsuzsi egyedül maradt. Furcsán érezte magát, most már azt is bánta, hogy reggel megütötte a lányt. i

Nagyot sóhajtott és ballagott a legény után.

Katica már lefeküdni készült, amikor az valaki megkocogtatta az ablakot.

— Édesanyáin, — súgta dobogó szívvel az anyjának — édesanyám, Imre van itt, ismerem a kocogtatását.

Az anyja félálomban volt már, de pa ’an- csoló hangon szólt oda a lánynak:

— A piros kartonruhádat vedd magadra, akibe a legjobban tetszettél neki.

És a fal felé fordulva boldogan vetett keresztet . . .

Perzsa tükör

— Henri de Régnier —

Te keskeny, kis tükör, itt pihensz a perzsa tokban, Melyre virágokat rajzolt pamacs hegye;

A színed mint a vizé s levéli alakod van,

Bár hervadás nem ér s nincs mi színed vegye.

Tükör, melynek keretjét tenyérnél nem nagyobbra Faragta kézműves jáspisból hajdanán:

Neked, Seherezádé, egy kézmozdulatodra Arcod mutatta a kelő nap hajnalán.

Hosszú, csodás meséd — mig éjente elregélted — Kard-éltől ótta meg mezítelen nyakad; Bizonytalan dicsőség {nyelved szerezte néked), Hogy tükrödben tovább csodálhatod magad.

De óh, a háladatlan s kiváncsi kalifánál Még süketebb időt hiába kérleled:

Eperszin szád és arcod hervasztani itt áll már A fájdalmas halál, s lezárja szép szemed.

Honnan szultána képe villant elő ragyogva:

Más arc tekinti most e kis tükörlapot,

Mely mindvégig megőrzi, pihenve perzsa tokba', A víz fakó színét s levéli alakot.

Ungvári Elemér.

Kibékülés

Irta: Farkas István.

Csillagok

Irta: Wimbergcr Anna. a

Retten léptek ki a tisztásra. Kicsit oldalt mentek a fedezékektől, oda, a kis erdő alá. Messze lent, mint egy szürke, hosszú vakondtúrás az olasz árkok. Csönd. Leültek a ponyvára, amit az éjszakázásra hoztak.

Messzi a hegyek élén még tüzelt a nap és széles vörös sávokat öntött a völgybe. Aztán lassan kialudtak a hegyek, mélyebben a völgyből finom pára szállt fel. Az égen épp a fejük felett egy pici csillag vibrált.

Imre leszórta magáról a maradék kenyérmorzsát, a konzervdobozt behajitotta az erdőbe Hanyatt fekve nézte a pici csillagot. A pajtása is elnyúlt a ponyván.

— Látod, az a picike, — mondta — azt már gyerekkoromba is nézegettem otthon a szérüskert- ben a szénán, igy este. Egy kicsit arrébb volt.

— Ilyenkor este, hogy elbarangoltunk az utcákon, — indult meg Imrében a hazavágyakozás. — Hogyan szerettem azt! — Most jön a sok ember a hivatalból, a lányok az üzletekből. Mindenki az utcán! Ilyenkor nyáron olyan a város, mint egy nagy, nagy bugyborékos katlan. Most gyújtják a lámpákat, — az utcák olyan kékek.

Mind a kettőjük szája ellágyult, amig igy néztek vissza rég volt életükre.

— Néha, ha úgy kószáltam, mindenféle ostoba szórakozásokat találtam ki. Néztem a fejeket, amint elsietnek. Némelyek mosolyoglak, némelyek csak néztek mint a halak, némelyik csak szomorú volt, némelyiknek az egész ronda élete ott volt az arcán. Hová mennek, sietnek, hogy élnek? Vagy csak a lábukat néztem. Milyen lehet ez — hamar felnéztem. — Te, micsoda kicsike lábakat láttam néha! Hihetetlen vékonyka sarkokon lépegettek. Mind, mind csak úgy mentek el mellettem a nők, — és mind gyönyörűek voltak! Mindegyiknek csillogott a szeme, a fejük tartásában, a mozdillatukban, a szemükben volt valami, ami csak nekem szólt. És én se ezt, se azt nem kívántam magamnak, de mind, mind va- monnyit, minS együtt és kiilön-külön a szépségüket a sokféleségüket, a formáikat, a puhaságukat. Finom kelmékbe, szőrmékbe, shawlokba bugyolálva, csupa finom kis nő! És én csak mentem ott köztük, mintha semmi közöm se volna hozzájuk — pedig szerettem volna mindegyiket úgy felinni magamba. () — ... Gondolatban kibontottam a bajukat, felöleltem Őket, t karjaimra vettem és szaladtam, szaladtam valami nagy-nagy tavaszi mezőn a szélben.., Hát igy!.., Akkoriban mi

volt bennem! Gyerek voltam. — Te, én folytonosan valami szavakkal ki nem fejezhető, valami gyönyörűt, ragyogót vártam. — Igazán, — úgy hittem benne... Ettől voltam szomorú. Ha úgy barangoltam a korzón, szinte megdagadtam belül valami nagy-nagy szomorú vágyakozástól. Hogy fájtam magamnak! — Én mindig fájtam magamnak. Te Pali, és hogy szerettem ezt a fájdalmat — szinte büszke voltam erre a szomorú nyugtalanságra, mint valami nagy zsenialitásra. És hogy rejtegettem!... Pedig miért voltam akkoriban szomorú? 18 éves voltam, előttem mindeu: szépen rendesen éltem, egy kicsit megkötve persze, otthon, anyám, apa, a húgaim, jó ruhám, lakk- cípőm — és én a család büszkesége!... Valami beteges túlzás ez az emberben. Ah mit — hisz most is, mindig... Mosolyogsz? Persze. Te is, — mindenki. Én is csak egy a sok közt. Eszem, alszom, iszom, nevetek, néha sírok és néha szeretkezem és magamban hordok valami óriás nyugtalan vágyat. — Minek? — Ennek? — Legyintett. Felnézett az égre. Valami lázas didergés borzongatta.

Az ég már besötétedett és keleten most szállt fel a hold. Messze a síkon egy rombadőlt kis falu krétafehéren feküdt a holdfényben.

— Látod, — kezdte megint — látod most igy! A száját kicsit szomorúan, kicsit gúnyosan elhúzta. — Mennyit szerettem volna szeretni és sohasem szerettem! És most megdöglik az ember és nincs tovább — és még csak nem is szerettem.

Pali mosolygott:

— No öreg, azt már ne...

— Nem, — te — nem. A Masa! Az Ypsilon hercegnő, ahogy ti mindig húztatok, — az se. Szent isten, milyen szép nő volt az pedig! Látod, annak is csak a szépségét fájtattam magamban. Hisz ő nem igen törődött velem. Azt csak nektek hazudtam. Mert kellett, muszáj volt róla beszélnem. Csak úgy hencegtem. Nem volt semmi. Csak kínlódtam azzal a nagy lusta, hideg, komoly szépségével ... Látod, az a nő se volt boldog. Sokszor elnéztem, hogy elült órákhosszat csak úgy lustán. Unott volt és szomorú. Nem — az is csak azért tetszett nekem, mert valami különöset éreztem benne. És én mindig valami különösre, valami nagyszerűre vágytam. — Már kis fiú koromban hirtelen ráeszmélve, milyen dagadt büszkeséggel gondoltam arra, hogy féfi vagyok! Néztem a lányokat és gondoltam: egyszer egy az enyém lesz. Egy szeretőm lesz! Mert, a házasságon kívül álló nő, az volt nekem az abszolút nő. A feleség az mindig ugy az anyám volt. Arra nem tudtam úgy gondolni. Az mindig az otthoni jó, tiszta, puritán polgáriassá# volt, amiből felfelé vágytam arra

a szédítő, nagy-nagy gyönyörűre, amibe belevágódom, mint egy forró nyári napon a tengerbe. Ó! Egy drága, finom kis szeretőm lesz, aki csak nekem él! Mert a szeretőkért lesz minden. Királyok tettek értök tönkre országokat és bányák mélyéről neki hozzák fel a drágakövet és selymek szövődnek a testükre és négerek százai pusztulnak el, hogy az ő nyakukra gyöngysor kerüljön.

— És álmodtam néha: ketten, messze egy kis tengeri szigeten élünk majd hónapokon át. A sziget kicsi lesz, nagy fekete ciprusok ráklyázzák körül és hosszuszáru nagy tüzes virágok nyílnak mindenütt é9 éjjelente felénk hozza a langyos szél az illatukat, meg a tengerzugást, az egész meleg gyönyörű déli éjszakát. Hát igy. Mindig valami nagy tragikus szerelmet kívántam... Na — micsoda szamár az ember!... Hát a múltkor, mikor otthon voltam, a húgomnál volt egy lányka. Nevettünk, bolondoztunk. Kicsi, finom kis barna Egyszer az üvegajtó előtt, tudod, ott az előszobában álltunk. Én mondtam neki valamit, ugy bolondságból valami hizelgőt. Hirtelen rám nézett. Nagy fekete szeme van, — s mikor lesütötte a szemét, azon a világos tejüvegen élesen rajzolódott le a megreszkető szempillája. Micsoda szempilla! Akkor hirtelen, hogy szerettem azt a kicsit. Édes kicsike bogárka!... Látod, igy vagyok. Megint csak mert szép. Látod üyen nyári estét, ilyen éji füzes tavakat, ezeket a finomrajzu világos éjszakákat, mindent amit most ezekben szeretek, azt szerettem abban a kicsiben. Aztán ugy kihull belőlem. Már nem merek semmire sem akaszkodui.

— Hát ha katona már az ember, mért nein lettem valamikor Attila, vagy Dzsingisz kán alatt katona. Tele volnék vad, kegyetlen keménységgel. Városok égnének köröttem és én összefont karokkal nézném, koponyák ropognának a léptem alatt mint a tojáshéjak és annál keményebben, vadabbul, részegen! — De igy, — igy!--* Csak ezek a ronda férgek hagynák az embert. Mégis csak gyalázatos dolog igy elpusztulni. Dicső halál! Otthon majd mondják, szegénykét megették a tet- vek!... Még egy golyó is — azt sem tudom, honnan jött. Vagy egy bűztől! Egyszerre feljön a számba a vér. Mint ha ezekre a férgekre sacher- lint szórnak! Talán ez is vért hány?... Ó, ó, — pedig micsoda éjszaka van! Te, ma nem akarok aludni. így tele tüdővel, tele szemmel, no és most tele gyomorral... Te se aludj öreg. Majd nyomhatod a pillád eleget.

— No ne félj, — az olasz nem nyomja le, akkor is nyitva marad. — Hallod, hogy nevet a Sándor? Isznak.

— Isznak. Most. vágta le az üveget, a számár. Holnap már talán ő lesz üres bytilla... Te, én

mint gyerek annyit gondoltam a halálra. No, nem hősködöm, most is. Igen, ha ugy egyedül vagyok néha és azt gondolom: most! — s ugy belém vág, mint egy rettenetes elhülő tragédia. Ugy érzem, egy szűk kelepcébe jutottam, szeretnék nekidülve kifesziteni valamit, itt ezt a nagy eget fölöttem, hogy meghasadjon és ki-kibujhassak s egy nagy fellélegző megkönnyebbüléssel magam mögött hagyjam ezt az egész esztelen rémületet. Néha ugy jön egy srapnell, lehunyom a szemem, csak kínba huzom az arcom s az ujjam hegyéig szalad a hidegség... Gyerekkoromban a nagyapám igen soká feküdt otthon nálunk, amig meghalt. Mindig arról beszéltek. Már akkor gondoltam: most nagyapa, aztán apa, aztán már én. Valahogy akkor ezt még ugy láttam: megyek egy kéklő hegy felé a mögött van. De még igen messze van, még igen kék a hegy. Hát most már állunk rajta. — Aztán néztem a nagyapámat a koporsóban. Sárga volt, a keze a mellén összetéve és olyan idegen. Este az ágyban ugy feküdtem, mellemen a kezem, mozdulatlanul. Hát igy fogok én is. Aztán a padlás- lyukon kihajoltam, annyira, hogy már a gerincembe belevágott a zuhanás. Visszarántottam magam s a halántékomhoz kaptam. Ha most ugy lezuhantam volna! Hány gyerek játszik igy — próbálja, gondolja. Hogy hordjuk magunkba! — Kicsi csira, aztán csak nő, nő és végre — megette, elvitte...

Hirtelen elhallgatott, a száján valami finom kis tétova mosollyal. Éppen a feje felett egy kis zöld csillag vibrált, arra nézett fel. ’Az árokból néha nevetést hallott. Pali melette lassan lehunyta a szemét.

— No öreg, ne aludj, —rángatta meg. Valami belső nyugtalanság beszéltette.

— No. dehát mit akarsz? A halálról akarod végig filozofálni az éjszakát? — Már nincs rajta sok filozofálni való!

Imre nézett tovább az égre. A melle 1ele volt szavakkal, beszéddel. Nehéz volt tőle. Kicsit elfordult pajtásától és tovább nézett felfelé. Csillagok. Csillagok itt, csillagok ott, csillagok mindenült az egész égen. Ott feszülnek a nagy csillagképek, ovt a színesek, nagyok, és közöttük, ahogy nézte millió és millió picinyke fénylő pont. Egy kicsi üres hely az egész nagy égen. Aztán hulltak. Egy kicsit — röviden. Aztán egy végigszántva az eget, ott a fenyvesek mögött tűnt le. Városi fiú lévén, még nem igen nézte igy hanyatt az eget. Hirtelen felült. Az ajka megrándult, amint a meginduló bőszedet vissza gyűrte. Pali mellette háton fekve el- szunditotf. Valami öntudatlan harag szállt fel benne iránta, amig nézte. A hold elöntötte az arcát. Olyan, mint régen, gimnazista korában