Prágai Magyar Hirlap, 1926. július (5. évfolyam, 147-171 / 1185-1209. szám)

1926-07-18 / 160. (1198.) szám

Ismerősök

Éjféli fényes Budapest. De fent az ég sötét.

Reménytelenség, éjszaka felhözi fent a firmámenlumot.

Mesterkélt fények öntözik nagy kőpaloták üstökét, a palotákban iskolák, bordélyok, mulatók, múzeumok, családok . . . Fények öntözik mesterkélt erdő üstökét . . .

Ballagdálok hazafelé, fáradtan, egyedül, sután, sok kósza múszkálás után, boros barátkozás után, belémtiport a zűrzavar, plakátok, reklám-ordítás, lelkemben megtiport ugar, kongó nagy őszi ásitás, megyek fáradtan, üresen, sután . . .

Megállók . . . Fülelek. Most felszakad egy forró érzelem-zsilip . . . valahol tücsök ciripel, cip-cip cirip, cip-cip cirip, a hangja száll, erősödik, meghallják fent a csillagok, kikandikál egy, majd száz, millió, a hold is feljő, felragyog, tavaszi szél kerekedik lelkem ugara megremeg, szagos vetések zugnak bennem, hullámzanak, tengerlenek, vetések hátán ringatózik egy nagy pipacs, az én szivem . . .

Nem tudja senkisem,

hogy idegenben összejött, megállt és e gymásr amos oly g ott a mérhetetlen ős-tavaszból maradt pár régi, boldog rokon: a hold, a csillagok, a kis tücsök s az én szivem . .

Nem tudja senki sem ... • Mécs László.

Whitechapel

Irha: Egri Viktor.

Az első szó

Irta: Sebesi Ernő.

Feje fölött nagyon is huncutkodtak a golyók, de ő biztonságban érezhette magát. Mégis meg kellett állnia. Az éhség tette. A futóárkok labirintusában már behunyt szemmel is el tudott igazodni, — két és fél évi frontszolgálat rohadt már a hátizsákjában — de most idegesen mérte végig szokott útját. Álmosan és nagyon kiéhezetten döcögött előre, egy helyen le kellett guggolnia, mert itt nagyon hirtelen erszkedett az állás vonala, a golyók még mindig jöttek, de csak unalomból és felelőtlenül, szinte fütyültek a messzi, bizonytalan célpontokra. Már közel volt a tartalék-álláshoz. A völgyben február söpört végig: összébb húzta a kabátját és hirtelen a kapitány alakja rémlett föl előtte, de csak gondolatban, ahogy elképzelte a zászlóalj irodában. Ide hívták be sürgősen telefonon. Vájjon mit akarnak tőle? Tán szabadságra küldik a tegnapi eset miatt? Egy éjjeli előőrs vezetője volt és nagyon ügyesen végezte dolgát. Megcsinálta ő ezt máskor is. Bugyi András nem zárta ki ezt az eshetőséget, a szive most szabadabban vert, kis ezüstje átvette a ritmust és büszkén, jólesőn ugrált a rongyos blúzán. Négy hónapja nem látta az anyját és előre örült az esetleges találkozásnak.

Ebben a pillanatban az öccsére gondolt. Hirtelen fölkerepelt fülében a hajnali gépfegyver-muzsika, mely az öccse százada felől zavarta meg hajnali álmát. De nem gondolt hozzá sémi rosszat. Sőt, valami megmagyarázhatatlan módon az öccse esetleges bravúrjára gondolt és felvillant előtte az öröm kettős képe, hátha egyszerre küldik a két testvért szabadságra?! A gyomra is külön fölujjongott a remélt lakmározásra, mert két hónap óta csak zabkenyér savanyodott a fronton. Már akkor közel volt a zászlőaljirodához. Azt a kis havas esőt leparancsolta kabátjáról és sapkájáról. Gépiesen elmondta magában a hivatalos jelentkezést: Korporai András Bugyi meldet zik gehor- zamszt of betel: — De erre semmi szüksége nem volt. Nem messze egy hosszú és mély fedezékből szanitécek futkostak össze-vissza, az egyik belebotlott a káplárba, de nem kért bocsánatot. A káplárban bennrekedt a káromkodás. Most a zászlő- aljparanosnok jött ki a fedezékből, utána az Orvos, aki magyarázott valamit, de csak blazirtan. A káplár jelentkezett. A kapitány szótlanul hallgatta, ka- ronfogta a káplárt és a szanitécfedezék felé vezette. Nagyon lassan jöttek és kínos hallgatás aprózta lépteiket. Az orvos is utánuk szomorkodott.

Bent a fedezékben a kapitány a káplár vállára tette a kezét:

— Az öcséd ma hajnalban a horchposton... Többet nem kellett mondania. A káplár elvágő- dott és vála már a földet súrolta. A hordágyon meglátta az öccsét sárba fagyott fejével. Egy tiszt felemelte a káplárt.

— Mi a kívánságod? — súgta a fülébe. Most mindent kérhetsz. Akarsz sabadságot? Mindent megkaphatsz. A részvét emberi hangon muzsikált ki a katonából.

A káplár egész testében megremegett. Hirtelen a futóárokra gondolt, ahol a maga elképzelt örömében, önzetlenül hozzákivánta az öcosének a bravúrját, a szabadságát s szégyent, sötét megalázást érzett. Behunyt szemével az anyját gondolta el, a hivatalos értesítésnek rideg és kimért vigasztalását. A maga dolgával most nem törődött, a szabadság nem kellett neki. Nagyon bágyadt volt, térdei meroggyantak és hirtelen a zabkenyér sárgállót fel előtte. Most este hét óra lehetett. Tiz órakor lesz szolgálata. A káplárból kirepült a gyászolás képessége. Halálos roham előtt érezte magát. Az egyik szanitéc most belenyúlt a halott zsebébe és egy fotográfiát hozott ki. A káplár kinyújtotta a kezét és szeme elé hozta a fotográfiát. A kép az anyjukat ábrázolta. A káplár meg akarta csókolni, de a kapitány részvétteljes hallgató arcát félreértette és szigorúságot olvasott ki belőle. Zsebrevágta a fényképet és a kapitányhoz fordult. Az megelőzte őt s barátságosain melegen kérdezte:

— No fiam, mit akarsz? Mondd meg?

A káplárt feszes tartásából egy támoly megingatta.

— Ez az éhség — mondotta az orvos suttogva a kapitány fülébe.

A káplárt egy addig nem érzett zsibbadtság fejbekólintotta, szemei előtt táncolni kezdett ennek a dekkungnak minden szomorú figurája. Már nem látta a rangjelzéseket, nem gondolt a megmerevedett fegyelemre, a halott arcáról elszál- lottak a felismerhetőség jelei, idegenül állott itt a káplár és tompa erőtlenségében csak a leste igazát, a gyomra, a felkmzott gyomra jogát követelte.

— Kérem — mondta — és elakadt.

A kapitány még egyszer megismételte:

— No, fiam, hát mit akarsz?

A káplár nem hallotta a biztatást. Szavai önfeledten bújtak ki a száján:

— A ... konzerváit... akarom ... Hol... vannak-... a konzervál...

A kérdésre nem jött felelet. Mázsás és keserű döbbenet lakatolta a tisztek száját.

Még a szanitécek is a fejüket csóválták.

Este szűk fedezékében, amely rögtönzött és primitív könyvtárt is tartogatott a tisztikar részére, az orvos a „Fajok keletkezése" uán nyúlt. Egész hajnalig ezt olvasta, precízen érezte, hogy azt kellett olvasnia.

Bármily csöndben dolgozott a detektivsereg, percek múlva az egész hotel tudta, hogy a város szemfüles rendőrsége a német hercegnő lakosztályában egy hírhedt kalandort tartóztatott le. A ki- szivárgott rövid hírekhez izzó fantáziával színezték a hiányzó részleteket. Hogyan került a szélhámos á hercegnő lakosztályába? Kije volt? És miként értesült a tervbevett rablásról a rendőrség? ... Néhányan látták a hotel hátsó kapujánál a detektívek közt autóbaszállni a megvasalt bűnöst. Határozottan imponáló alak volt. A hercegnő csoma- goltatott; hajnalban utazik, adta tudtára a maitre d’hotelnek.

Éjfél felé már valamennyire lecsendesedett ez a nyüzsgő Noé-bárka, a vendégek kezdtek szerteszét edni, öregebbje a szobákba vonult vissza, fiatalabb] a a városba ruccant, vagy a hotel bárjában tárgyalta a nap szenzációját.

A hall egyik sarkában hárman maradtunk. Köztünk is a hercegasszony különös látogatójáról folyt a sző. Térey, az idegesarcu örmény Térey Simon barátom, akit hármunk közül szemmellát- hatóan a legjobban izgatott az eset, a bűnügyi krónikák izére emlékeztető titokzatos kalandok boncolásába bocsátírozott. Modorában volt valami faszci- náló közvetlenség, a sokat járt-kelt self made maiinak biztonsága a mozdulataiban, anélkül, hogy az önhittségnek tolakodó benyomását keltette volna. *

— A háború előtt cégem megbízásából havonta Lembergben jártam, ahol valami kirendeltségünk volt, — folytatta Térey történeti előadását. — A könyveket kellett revideálnom, pénzt hoztam vagy vittem, érdekes küldetés volt. A Carola Ludvigán szálltam meg ilyenkor, a George hotelben. Emlékszem, egy másodemeleti erkélyes sarokszobát utaltak ki számomra mindannyiszor. Pontos idő ben jöttem mindig, az éjfél előtt érkező bécsi expresszel. Egy alkalommal, ősz derekán, nagyobb petroleumszállitmányt bonyolítottunk le és csekkek mellett a szokottnál több készpénzt hoztam magammal, egyszerű aktatáskában, hogy feltűnést ne keltsen. Bár kényelmetlen utam elfárasztott, nem tudtam elaludni; másnapi teendőim foglalkoztattak. Eloltottam a villanyt és cigarettára gyújtottam. Ekkor történt, szinte megfoghatatlan, hogy megőriztem lélekjelenlétemet és cselekedni tudtam, de bevallom, az első pillanatban szinte elhült a vérem ... A gyufa a heves mozdulattól a hamutárcáról az ágy előtti szőnyegre esett. Még égett, önkéntelenül utána néztem, nem gyujt-e meg valamit és ekkor a gyufa lángjánál tisztán láttam, hogy felette kéz jelenik meg, rátapad és eloltja. Sötétség... A lélekzetem elfúlt, moccanni sem mertem. Ágyam alatt egy ember és a szoba ajtaja zárva! Ha talán csengetnék?... De nem, míg valaki a szobába jön, addig elbánik velem, fegyvertelen vagyok. Talán csalg elalvásomra vár. Mi lesz? Bizonyára kloroformmal kábítana el, ha aludnék. Megmozdultam, forgolódni kezdtem, hogy az ébrenlét bitét keltsem benne. De hirtelen valami átbillenés történt bennem. Megértettem, hogy a csukott ajtó nem akadályozna #a menekülésben, egy ugrás és mellette vagyok, a kulcsot megfordítom, még talán annyi időm is marad, hogy az ajtót rázárjam. Ebben az esetben azonban vendégem az erkélyen át megléphet s talán a táskát is magával viszi, ha ugyan megsejtette, hogy benne van a pénz. Mindjobban izgatott a helyzet, az ágy alatti ember jelenléte. Valami fölényt kezdtem érezni, elvégre mégis én fekszem fent, ő alattam ösz- szekuporodva és lélekzetfojtva figyel. Fölényben vagyok, még ha pisztolyt vagy tőrt is szorongat. El kell bánnom vele, meg fogom leckéztetni. A teendőkkel azonnal tisztába jöttem. Nyögdécsel- tem, mintha nagy gond nyomna, aztán elharapott.

félhangos szavakkal beszélgetni kezdtem magammal, ügyelve, hogy a lényeget hívatlan társam is meghallja és megértse.

— A trezor biztos, elképzelhetetlen, hogy éppen ma történjék valami... De hátha az éjjeli portás maga, vagy valamelyik más. alkalmazott.,. az ember sohasem tudhatja, semmi sem biztos. És éppen ma, mikor annyi pénzt raktam bele. Fel

i fogom hozni, itt mégis csak biztosabb... Igen, érte megyek!

Világosságot gyújtottam, egy darabig még vitatkoztam magammal, aztán nyögve, mint akinek nehezére esik éjszakai nyugalmának meghábori- lása, felkeltem és néhány ruhadarabot vettem magamra... Nos, az ember léprement, az ajtót kényelmesen rázárhattam, meg sem moccant az ágy alatt. Nyugodtan bevárta, mig a rendőrök rányitották az ajtót. Nemzetközi betörő volt, — a nevét már elfelejtettem, — a szomszéd szobában lakott, közös erkélyünk volt, pontosan ismerte érkezésem idejét és utam célját.

*

Térey elhallgatott. Egy darabig szótlanul nézett maga elé, aztán felvetette a fejét és barátságos, de kicsit fölényes mosollyal fürkészte arcunkat.

— Azóta lefekvés előtt mindig az ágy alá tekintek. Valóságos reflexmozdulat lett már nálam és ha nagyritkán hazavetődöm, ott sem mulasztom el, — fejezte be kalandja elbeszélését.

— Az ágy, igen, az ágy! —• mondta hevesen a tengerészkapitány, önkéntes kalauzom Na városban, akit itt a hotelben ismertem meg két nappal ezelőtt. Különösen hangzó felkiáltása várakozást ébresztett bennünk és figyelmesen ránéztünk. Kicsit zavarba jött, elpirult és mohón beszélni kezdett:

— Ezerkilencszáztizben történt velem. Akkoriban még hadnagy voltam, Cardiffban szenet hajóztunk be, vagy egy hétig rakodtunk, idököz.- ben a kapitányom iratokért Londonba küldött. Egy putneyi penzióban szálltam meg, csöndes és nyugodt helyen, vagy tizenöt kilométernyire a város szivétől. Először jártam Londonban és leírhatatlan hatással volt rám. Akkoriban még minden uj volt előttem és minden lekötötte a figyelmemet: a Themse-dokkok nyüzsgő forgalma, a folyamparti matrózélet, a Piccadilly exkluzivitása, az egész rohanás impozáns üteme és rendje, a parkok szédítő nagysága, a kövek monumentalitása, egyszóval újoncként szemlélődtem és boldog voltam. Az utolsó nap délutánján az Eastend öreg negyedeiben, valahol a szénbörze és a Tower közötti zegzugos utcákban kóboroltam. Már alkonyat felé elhagytam az öreg dokkokat és kikerültem az Aidgate-ra. Errefelé sohasem jártam és itt London egészen uj, meglepően érdekes és izgató arcát tárta felém. Szüli és szorongalóan kanyargó, sze- gényszagu utcák, nyomott és itt-ott roskadozó házak sötét pincegádorokkal, ténfergő alakok és minden fölött valami egészen valószínűtlen csönd, a lappangó várakozás mozdulatlansága. Barátságtalan, de idegenszerűségével mégis vonzó. Egyre beljebb kerültem, már nem tudtam, merre járok és különösen bizseregteíő izgalom fogott el, mintha vadat hajszolnék. Egy kis utcácskában meg kellett állnom, gyereksirás ütötte meg a fülemet. Siró kislányra bukkantam. Talán hat éves lehetett, ott szorongott egy piszkos kapualjban. Megálltam. A gyereket még jobban elfogta a sirás. Szepegve kivallotta, hogy eltévedt és nem talál haza. Rendőr után akartam nézni, de alig említettem szándékomat, oly mondhatatlan rémülettel nézett fel rám, hogy akaratlanul is nevetnem kellett. Ejnye, hát ezt a gyereket rendőrrel való fenyegetéssel nevelik! Kezén fogtam és átvezettem néhány zeg-zugos

utcán. Nem csodáltam, hogy eltévedt itt, ahol felnőtt ember is nehezen igazodhatott el. Kis idő múlva azonban kezdett visszaemlékezni, már ő vezetett és a negyedik vagy ötödik utcában elengedte a karomat és egy nő felé szaladt, aki az egyik kítpuban állt. A nő arcáról végtelen öröm sugárzott, amint a gyereket magához ölelte és amikor észrevett engem is, a hálateli szavaknak valóságos záporát zúdította rám.

— Boldog volnék uram, ha valamivel meghálálhatnám nemességét, — áradozott az asszony. — Este van és a közelben nincs is rendes kocsma. Jöjjön, uram, végtelen boldog volnék, ha szerény ebédünkön vendégemül tisztelhetném.

Eleinte szabadkoztam, de mert a sok kóborlás derekasan megéheztetek és rövidesen nem reméltem alkalmas helyre találni, ahol kényelmesen megebédelhettem volna, elfogadtam a meghívást és követtem az asszonyt. Csinos, jó alakú nő volt, ez is csábított. Az ebédlőjében telített asztal várt, hideg sült és egy kis bor. Meglepett ez a bőség és a felkészültség. Percek múlva friss tojásostészta került az asztalra, az asszony csupa figyelem volt. Megtudtam, hogy az ura kíkötőmuu- kás, rövidesen haza kell jönnie. Marasztalt, hogy bemutathasson neki. Közben lefektette a gyereket, az idő múlott és a munkás még mindig nem jelentkezett.

— Bizonyára valami külön sürgős munka tartóztatja, — vélte az asszony és sűrűn töltött a poharamba. ő is ivott és felforrósodó szemmel nézett rám. Kezdtem kételkedni férje létezésében, talán özvegy, véltem, hiszen a gyerek az egész idő alatt egyszer sem emlegette az apját. Közelebb húztam hozá a székemet... egyszóval: egyedül voltam

egy megközelíthető, kívánatos nővel. És elvkor, közvetlenül a helyzet igazi felismerése után, idősebb nő jött a lakásba. Félszeg bemutatkozás következett és a gyerektalálás históriájának egészen fantasztikus színekkel való ecsetelée. Most már bosszantott ez a rám mért hősi szerep, menni akartam. Az asszony megint tartóztatott, — az urának nemsokára jönnie kell, késő van, úgy látja, nem tudom, hogy a Whitechapel-ben vagyok, ahol nem tanácsos éjnek idején díszes egyenruhában kisérő nélkül járkálni. Nem bírná elviselni, ha gyermeke megmentőjének egy hajaszála is meggörbülne. Az ura majd kikisér az Aldgate-ra, ha mindenáron menni akarok. Ez az érve azonban csöppet sem hatott rám. Ha az öreg asszony előtt is emlegeti a férjét, akkor mégis tévedtem, nem érdemes maradni, megyek, döntöttem el magamban. És mégis maradtam. Az asszony hirtelen kijelentette, hogy emeleti szobájuk éppen üres és oly fojtott mosollyal nyitott ajtót, hogy megérteni véltem. Beköltöztem tehát a szobába, az asszony gyertyát hozott, de rögtön kiment, s hallottam, hogy lent beszélget még az öreg asszonnyal. Melegem volt, a bor és a szoba fülledt levegője kábított. Az ablakhoz mentem. A fatábla recsegve nyílott és a kezem sűrű vasrácsra tévedt. Ez a fekete rács meghökkentett, szemben nyirkos tűzfal mered. Csend, fojtó, fekete csend körülem. Kényelmetlen érzés borzongatott, az ajtóhoz lépek: zárva. Most már egész testemet ellepte a hideg verejték, hol fáztam, hol meg hőség öntött el. Dörömbölni és kiáltani akarok, amikor valami beszédfosziany üti meg fülemet. Egy férfi hangja. Különös, hiszen nem hallottam nyílni a kaput, a férfi tehát már érkezésem előtt a házban volt. Megtapogatom zsebeimet, fegyvertelen vagyok, az asztalra.' nézek — panganétom eltűnt. Az asszony magával vitte. Pokoli helyzet. Minden idegszálam remeg és most élesen a tudatomba vág: Whitechapel... London

hírhedt betörőnegyede! Képek rohannak át agyamon, a név félelmetes jelképpé nő és minden vízió most éles, fogható valóság. Whitechapel... földalatti csatornák, mik a hullák százait viszik a Themse vizébe. Ismeretlen halottak légiója ... Felderithetetlen titkok... A csönd, a rabság mindjobban fojtogat. A gyertya imbolygó lángjánál menedéket keresek, árnyékom a falra vetődik és félelmem nyavalyatörésbe csap. Menedék! Talán az ágy, vagy alatta megbújok. Lehajolok és iszonyodva ugróm fel. Valaki lesben fekszik lent. Önuralmat erőltetek magamra és szólítani kezdem. Elvégre feltételezhetik, hogy revolverem van és nem adom olcsón az életemet. De az ember nem moccan. Már erélyesebben szólítom, megint lehajolok, megérintem, huzom kifelé, a test merev: halott fekszik az ágy alatt! Eszelős félelem fog el és kiver a halálveriték. Egyedül négy zárt fal közt egy meggyilkolt emberrel... Mi vár rám? Borzadva érzem, hogy nincs menekvés, hasztalan dörömbölök, tőrbecsaltak... Napok múlva valami ismeretlen hullát vet majd partra a Themse. Vége! Nincs menekvés! Lerogytam a halott mellé és ahogy megérintem hideg tagjait, meníőötlet villant át az agyamon. A halott fog megmentéini... Hall- gatództam... A ház csöndes. Mintha odalent várnának elalvásomra. Rángatni kezdem a hulláról a ruhát, ráadom a zubbonyomat, benne a pénzem, órám, mindenem. A halott ruhástól az ágyba kerül, én meg a helyére fekszem. Tudom, esztelen cselekedet volt, de akkor nem mérlegeltem következményeit. Percek múlva hallom, hogy férfiak jönnek a lépcsőn, az egyik mintha részeg volna, hangosan beszél. Hárman vannak. Az egyik egyenesen az ágyhoz lép és tisztán hallom a kés tompa csikorgását... öklömmel magamba fojtottam rémületem feltörő sikolyát... Félájultan a falhoz lapulok, ekkor megszólal az ajtóban az egyik férfi:

\