Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-06 / 127. (1165.) szám
Szombat délután Irta: Farkas István. A versforma lélektana Irta: Sziklay Ferenc. Nem kell megijedni ettől az akadémikus címtől, nem lesz alatta elvont . értekezés a versformáról, sőt nagyonis praktikus dolgot szeretnék elérni, azt, hogy milyen szemmel nézze a nagyközönség a mai költészet uralkodó megjelenési módját, mondhatnám: a költői gondolat divatos ruháját az u. n. „szabad verset*'. Úgy érzem, hogy aktuális erről beszélni ma, amikor a költők szinte sportot űznek a minél szertelenebb költői külsővel, lehetőleg kötetlenül szabják teljesen szabálytalan sorokba a mondani valójukat, mintha szán dékos*n kerülni akarnának mindent, ami hagyom ányszerünek látszik s görcsösen ragaszkodnak az újszerűhöz. Nem tudom, mert egy „szabad vers“-iró költő sem tett vallomást erről, de úgy sejtem, hogy a gondolat szabadságát, meztelen őszinteségét nem akarják a versforma sablonjaival meggyötörni, a szabad verset — ha beleérzem magam egy komoly, modern költő lelkivilágába, — mondjuk Goya „Maja un- vestidá“-jához hasonlíthatom, szabad izomjátékot, őszinte leplezetlenséget ábrázoló aktképhez, a kötött formát vi-zont Welasquez fűzőbe és krinolinba gyötört portréihoz. Komoly, mélytartalmn költőknél lehet ez igy igaz, de másoknál, úgy érzem, éppen az őszinteségre törekvés affektáciő, a kötött forma megvetése divatos majmolás. A forma és tartalom ugyanis egy. A forma önként követr a tartalmat s igaz költő, ihletben fogant alkotásnál, sohasem kereshet formát, sohasem érezhet nehézséget a gondolat ritmusba kényszerítésében, a vers formája magától adódik s önként jön. A költéshez szükséges szinte trans-szerü lelki emóció, (— talán ez az „ihlet** lényege --) magával hozza a ritmikus beszédet, a költészet területén ki- vül is, a haragos ember, anélkül, hogy tudna róla, jambusokban pattog s a közmondásokká érett örök igazságok verses formáját néni tollszárból rágták ki. A költőiség szükségképeni velejárója a beszédbeli megkötöttség, a versfo'ma. Nem megcsontosodott, költészettanokba „tauglich**- ként besorozott formákra gondolok, a versírás, mint öncél a másik túlzás s egész mesterséggé szülyeszti a poézis művészetét. Megette a fene azt a költeményt, amit avval a szándékkal kezdek Írni: most kedvem van tercinát Írni, vagy alkájoszi strófát, jövel múzsa, csókolj homlokon, hegy legyen bele gondolat is. Bizony, nem lesz ez élő valóság, csak kirakatba való viaszbáb. Szine, formája csalódásig hü, de mégis csak holt valami az! A költészet nem öntőmühely s az előre kidolgozott sablonokból művészi alkotás nem, — legfeljebb müipari termék — kerülhet ki. De viszont ritmus nélkül nincs költészet. Legyen az a ritmus versláb, vagy szabályozott mondatbangsuly, alliteráció, vagy rim, vagy minden együtt, még az u. n. „szabad vers“-nek is elengedhetetlen követelménye a belső, a gondolatok ritmusában kifejeződő szabályosság. Még az érzelemben gazdag, erős indulatokból fakadó próza, mely nem igényli a „vers** elnevezést, még az is fölemelkedik a ritmusban érvényesülő költőiességig. Akik a teljesen ritmusnélküli „szabad versbe** magyarázzák bele az őszinteséget, azok éppen úgy hazudnak, mint azok, akik a megcsonto- sodett versformák kaptájára kényszerítik a lelkűket. Ez esetben a külső forma válik öncéllá, mesterséggé, az előbbiben a gondolat szabadossága. Nem szabadsága, mert a szabadság lényege a tartalom és forma belső harmóniája s ez a kifejezés jellegzetessége, tartalomhoz illősége nélkül — (ez a versforma lényege) — nem teljes. Azt hiszik a „modern** költők, hogy a szabadvers valami uj vívmány! Dehogy. Tessék elolvasni a (megveted) -őzépkor költői termékeit, az egyházi énekeket, lamentációkat, csak az egy „Halál Himnuszát** akár, soha oly tökéletes példányát a szabad versnek a mai költészetben! Mert azokban megvan az, ami a mai versekből jobbára hiányzik: a belső, gnn- dolatritmus. A kötött versforma tulajdonképpen csak fejlődés eredménye, gyökere ott van a gondo(Jres méhes a domboldalon Megint méhekkel álmodtam ma éjjel- Fehér fa voltam, álltam zúgva, zsongva, ibolyaszinil méhraj szállt a lombra s valami édes-furcsát zümmögött... Tavaszodik. S talán a régi Méhész üzent fiának most a túlvilágról? Fehér szirmokkal álltam és egy ágról egy nagy piros szív csüngött lefele . Nagy tulvilági vérpiros virágok viaszát, mézét összeépítették ibolyaszinil méhek s idetették apám szivét, mint titkos égi hirt... ...Mert roskadozva áll az ócska méhes: vonatból látom fent a iemplomdombon, ha utazom s csak a szememmel mondom a csókokat s a halk üdvözletét... ó megüresiilt, roskadt régi méhes! ó merre szálltok méhek, gyermek-álmok? Mily gyermekszívbe hordtok jó és álnok virágokról most mézet és viaszt? Látod atyám, én is méhésznek álltam: rajokat küldök széjjel a világba s kiket megvert a vihar földre vágva: letört lombjukra mézes szív kerül... Mig egyszer én is felmegyek utánad az életdombon fel a temetőbe ... S igfy szól a nép az utón elmenöben: itt zúgtak a Mécs László méhei... Mécs László. Lányok, lányok Lányok, lányok, mit akartok ti tőlem? Én férfiak örök gyermekszemével nézem a világ dolgait s a nőt, szivem mélyén magányos imádat s csudaváró vén bámulat dacol s a destruktív valóság összeroppan az én hitem elfogult marka közt amivel átkos, felmart éjszakákon én győzök minden nappalok fölött Lányok, lányok, mit akartok ti tőlem?, én, a felhös-liős, lázadó, a gyermek. Fakadó szátok célzott mosolya, mint pír az égen, csak a semmi fátyla várás vagytok ti, nem Ígéretek, csak szeretnétek, sohasem akarnátok hát mért teszitek mégis magatok értékrejtő csábos csodának, mikor minden versemnél többet ér csacska kis szivetek előtt — amit én azért szeretek — az a pár rongyos korona, ami az ilyenért kijár. Györy Dezső. latritmusban. Külsőleg is szabályossá kovácsolta a gondolatpárhuzamok esetleges egyforma végződéséből kikristályosodott rim a sort s lassan fejlődőit a verstechnika ezer szabályossága, mig végre magában álló. céllá -fej lődött s elnyomta a gondolatszabadság jogát. A mai „szabálytalanságra** törekvés tehát természetes forradalma a gondolatnak a lenyűgöző fermaiság ellen. Mint ilyen talán beteges tünet, mint minden forradalom, de nem önmagában van az oka, forradalom soha ..éra keletkeznék, ha a körülmények nem kénys kérdenék rá az elnyomottakat. A teljesen ritmustalanná szaggatott gen- dolatkifejezésnek tehát megvan a magyarázó cka, létjogosultsága is. Lehet oly gondolat is, mely nem tűr formát, a „versek p-.ózá- ban“ — lehetnek érdekesek, mint kuriózum, mint fűszer, mint zenében az „impromtu**, — de szakadatlanul impromptukat Írni és hallgatni unalmas s mindég csak mustárt enni, — attól ugyan nem lakik jól á lélek. Megértem és tudom, hogy e végelemzésben beteg tünetnek mélyen járó okai vannak: a „korunk idegessége** frázisba sűrűsödött mai életforma. Minden embernek, tehát a költőnek is ideges szédépettsége. A gyors élettempó, az elmélyedés lehetetlensége, — de gyakran a kapaszkodás is: minden áron költővé lenni. A „szabad vers** mai szabadosságában megszüntette a költői felelősség V"-"-tét, mert benne könnyen kifejeződhetik minden selejtes gondolat is, mely még nem érett ritmikus formájúvá a lélekben. Nem vagyok apo- diktikus tagadója a „szabad vers** jogosultságának, de nem tehetek róla, nem tudok hinni abban a költőben, aki csak szabad vemt ir, aki itt kezdi a költést s nem ide jutott éli A szabad vers szinte csábítja a könnyű munkára a poétás embereket s gombamód ■ za- poritja a „lírikusokat**, a legéretlenebb, felszínes élethullám is szót kér és kap, hiszen nem rostálódik meg a mély gondolatoknál önkéntelen, de az éretleneknél igen-igen nehéz versforma szitáján s igy fokozatosan sülyed a lirai költészet életérték tartalma. Egy ötlet, egy múló aperszü, egy tetszetős, de üres gondolat felöltözik egy pár. keresett szó lenge ruhájába s kész a vers. És a közönség is beveszi-, mert amint a költőnek nincs ideje kihordani gondolatát, de szinte =■■ elvetéli a fogamzás percében, úgy a közönségnek sincs ideje értéket keresni benne, eredetiséget, nagy eszmét. A pillanat szülte ezeket a vers- embriókat s a pillanatnak szülte. Nem is marad utánuk a közönség lelkében gondolat, legföljebb múló hangulat, mert a kötött forma egyik, — ha mellékes — sajátsága is, hogy a ritmus eszközével kapaszkodik a lélek gondolatraktárába, az emlékezetbe. Tudom, hogy mégis ezek a modern verstelen versek ma az igazabbak, mert életszerűbbek, mint a formailag elpepecselt, nem az élet, — de az egyszer, vagy sokszor már megirt életábrázolás utánélései. Valószínű az is, hogy a mostanában megindult költői forradalom uj kifejezési formákba, uj ritmusok felé fog fejlődni, mint ahogyan a középkor őszinte szabadverséből fejlődött az időmértékes, hangsúlyos, rimes fűző és krinolin. Ma úgy kell vennünk a költészet formáját, amint van, divat ellen harcolni esztelenség, csak a költőkbe szeretném valahogy beleszuggerálni, hogy nem muszáj mindent megírni, nem muszáj minden felötlő gondolatsziporkát divatos ruhába öltöztetni, mert a testszinü harisnya és kásák, — vagy mit tudom én milyen „divat- kreáció** :— sokszor lompos szobalányt takar. A mai poézisben több a divatos külsőség, mint a mély lélektartalom, több az affektáciő, mint a lelki szükség. A mai élethajszában is akadhat egy-egy befelé néző nyugodtabb perc, az igazi költői ihlettség meghitt pillanata, ha azt kivárják, a költői megnyilatkozásra érett gondolat önkénytelenül megtalálja a külső formáját s ez lesz az igazi, őszinte, nem mesterkélt szabad vers, melyben összhang lesz a gondolat és forma közt. TRENCSENTEPMCZ csuit könvény, neuralgiálc llsdtias) ellen a legeredményesebb kénes és issapfürcl#. 5359 A legjobb klíma ütőérelmeszesedésnél. A csehszlovák köztársasági föképviseiet Prága II, Národni tf. 10. Vezérképviseletek: Reichenberg, Karlsbad, Brünn, Pozsony, Kassa. vnMILm mTTI'i l."M J- 1 ____L™l"!g^?!B!eg"Sg?"3SBSg!ggagaB TE „ DUNA" Általános Biztositó R. T,, Becs. A három-négy öregasszony odahagyta a templomot. A barnára festett, iveit ajtó előtt meg-megálltak, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Az orgona utolsó, mély sikitással búcsúztatta az elalvő gyertyákat, a kántor bezárta a kórusajtót és visszhangos léptekkel jött lefelé a lépcsőn. Mire az ajtóhoz ért, már csak az egyetlen Emerka néni álldogált ott, a többiek kapával a vállukon, rózsafüzérrel a kezükben még a mezőnek mentek, hogy felhasználják a napsugaras, tavaszi szombat délutánt. A kántor fiatal, életrevaló ember volt, szívesen elbeszélgetett az öregekkel, komolykodó jótanáccsal látta el őket, vagy meg is vigasztalta egyikét-másikát, ha elpanaszkodtak. — Milyen friss maga, Emerka néni! —i szólt oda most is az öreghez- — Mintha a hetven esztendőből harmincat odahaza hagyott volna! — Jaj lelkem, kántor uracskám, de eltré- fálgat, no, de szép szava van, — mosolygott az öregasszony — pedig lássa-e, éppen panaszkodni akartam, azér* is vártam meg itt a templomajtóba*... — Panaszkodni??! — A‘bion, panaszkodni. Mer* lássa-e, tegnap hajtom ki a tyúkot a kertbül, odagyön az egy testvéröcsém, osztán csak rámkiabál gorombán, hogy: Ne hajtsa kéd azt a tyúkot, mer* letöröm a derekát! — Ejnye, ejnye, hogy az a Péter bácsi olyan durva magához! — Pegyig, lássa-e, semmit nem szóltam, az a huncut tyuk mind kikaparta a palántáimat, oszten az én öreg derekammal nem könnyű utánahajolni! — Persze, hogy nem, Emerka néni! Ha ott lettem volna, majd megmondtam volna az öccsének, hogy nem illik ám az öregebbet bántani! — No, az Istenke áldja meg magát! Tudtam én azt, majd, hogy ki nem is mondottam. — ... Jött-e levele Amerikából, Emerka néni? — Jajaj, dehogy jött lelkem, dehogy jött — sopánkodik az öregasszony, — pegyig mindennap felmegyek a komához, — tudja, akinek a címére gyön a levél — osztán, harmadik héttül hiába várom. Jaj, ha beteg tanálna lenni az az én egyetlen, drága, jó fiam! — Sohse beteg az, Emerka néni! Sok a dolga, azért nem ir, vagy, hogy pünkösdre tartogatta a levélírást, hogy a két ünnepen többet írhasson. — Igaz a* — mosolyog az öreg — no, hogy meg tudja vigasztalni az embert lelkem, édes kincsem. Igaza van, lássa-e, eszembe se jutott, hogy pünkösdre spórolt a levélvel. Jaj, csak azt megérhetném, mig hazakerül abbul a messzi Amerikábul! — Meg is éri, bizony megéri. Hazahozza magának a jó Isten, mert nagyon várja. Meg is éri, ha száz esztendeig kellene is élni! — No, no, — csóválgatja a fejét az.öreg, — milyen szépen mondja, hogy megérem. Áldja meg az Isten a szép szaváér*, hogy úgy meg tudja vigasztalni az öreget. Lássa-e, senki nem mondja ezt nekem olyan szépen, mint ahogy maga elmondogatja! A Péter nemrégibe* is azt mondta, hogy agyon kéne ütni, mer* vén kutya vagyok ... És egyszerű vászonkendőjével törülgeti a könnyeit. — Nekem elhiheti, Emerka néni! A jó Isten meglátja a maga szép szivét, meghallgatja a maga nagy kívánságát, nem engedi meghalni addig, mig meg nem látja azt a jő fiát! — Úgy, úgy ,csak mondja.. • Jaj, de jő hallanom. Jaj, de nem ad senki nekem egy jő szót az egész házba*, a félfaluba* Csak maga mondja mindig olyan szépen, hogy: „Ne búsuljon, Emerka néni, meglátja még a fiát 1“ Nohát, áldja is meg a jó Isfenke, áldja meg, mer* maga megérdemli! Elválnak. Emerka néni még ott marad imádkozni a keresztnél. Elpanaszolja a kőbevésett Embernek az ő végtelen keserűségét. A kántor sebes léptekkel indul a lejtős útnak; körülötte nyíló akácok féhérlenek és mintha feléje bólogatnának elégedetten. És az árokparton az apró, színes virágok felemelik fejüket, amikor előttük elmegy s mintha fejeiket összedugnák, mint pletykás városi nénikék: lám, lám, mégis csak derék ember ez, akárki mit mond rája. Szombat délután van, egy-két kasza villan még meg siető emberek vállán, hogy belesuhintson a mitsem sejtő virágokba . •. Sxakmök : Tűz, betörés, szállítás, jég-, üveg-, gép törés, általános baleset és élet- adó és járadékbiztosítások. magyar\4sárnap ■ > ♦ API^GAri^SVARJiIRLAPIRODAIJAIMEIiLEKLET& » <T
