Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-06 / 127. (1165.) szám
8 1926 junius 5, szombat. Magyar miniatűrök Irta: Jarnó József. fi vándortanitó fi szemed Irta: Anatol Rubin Oly tündérszép a két szemed, Hogy drága könnyharmatguk hószán gyöngyeit Szeretném hajnalpirkadástól alkonyig Szüntelenül íelinni csókjaimmal, Mint pillangó virág szirmán pihenve S mohón felszíva rejtett méze kincsét. Alig foszlott a regg párás köde, Alig nyitom fel álomterhes pillám: Két szép szemed már ébredésemet Vigyázza. Később, hogyha munka mellett Iratcsomók bástyái közt ülök, Tündérszép két szemeddel szemlét tartasz Tulhalmozott Íróasztalomon S ahányat végigszántott fürge toliam: Egyetlen oldal sem kerüli el Velem vigyázó, hü figyelmedet. Amint az este lágy, sötét szárnyával A fáradt földet lassan elborítja, A munka mellől én is távozom: Két szép szemed velem jő akkor is. Csak gyorsan el az utca-forgatagból. Ki a szabadba. Csöndes, méla parkban Magányos halmon tartok pihenőt. Az ég boltívén milliónyi csillag Egymást követve gyűl ki néma sorban, lm, onnan is tündérszép szemeid Ragyognak rám, csodával sokszorozva! A völgyben lenn, házaknak tengere Az éji köd fátylával elborítva. A fátylon ékkövek csillannak át: Az utcalámpák végtelen sora, Mint láncra fűzött gyöngy-arany s ezüst, Csillog, ragyog, bűvös fény-táncot járva. Oh, ime, ott is szép szemed tüze Ragyog, csillog, az éji rejtelem Sötét redőin hozzám áthatolva! S amint megint le, otthonomba térek, A szemeid kitartóan kísérnek, Vélem betűzik át egymás után Minden sorát a felnyitott kötetnek, Melyet türelmetlen kezem lapoz. Vélem szárnyalják álmaim egét, Ha gondolatban messze elcsapongok, Mint hófehér, szabad röptű madár, A Fjordhoz fel, vagy le a Sivatagba . . . Oly tündérszép a két szemed, Hogy aztán, ha leszáll a néma éjfél, Fájó, olthatatlaa vágy eposzt utánuk: Bár itt tüzelnének megint reám, Mint mámorító, éjszinü gyémántok. Bár elboritnál lángzó sugarukkal, Hogy perzselnének el, mig forró tested Emésztő vággyal testemhez közéig . . . Fordította: Tichy Kálmán. Csontnélküli fűzök. Törvényben védve. Az erős has és csípők teljeses eltűnnek; kényelmes viselet; nem szorít, nem vág; beteg hölgyek részére, (szülés, operáció, törés után, valamint lelógó hasnál stb.) nélkülözhetetlen. — Képes árjegyzéket ingyen küld: B. ImM Hováková Praha I. MDstek 9. Pozsony, Nántá Republiky 22 A sötét, nyirkos szobában hangosakat köhögött a beteg. A ház előtt olajozatlan kerekű vásáros szekerek nyikorogtak és néha a betegszobába is behallatszott egy-egy korcsra aizü káromkodás. Az ajtó egyik hasadéika beengedett a szobába egy fáradt délutáni napsugarat és az, mint valami kellemetlenkedni akaró, savanyodott öregur, aDgerkedett. a beteggel: I — Látod, csak itt van ilyen undorító sötét- 1 ség, — odakint élet van, tavasz van. A beteg vad, nekikeseredett szemekkel nézett magaköré. Nyomorványasztotta tüdejéből néha felreccsent egy-egy száraz, kegyetlen köhögés. A szobában csend volt, csak az öreg bútorok nyekkentek egyet-egyet, mikor a beteg nagy ne- kiifohászkodásokkal átlóditotta magát egyik oldaláról a másikra. Kiszakadt, sárgáképü öregasszony nyitott - be a szobába: — Kértél valamit, Miska? A kérdésre csak fuldokló köhögés válaszolt az ágyból. Az öregasszony tanácstalanul topogott az ágy körül: — Megmondtam neked, hogy .ne menj eJ a temetésre, most hát itt van. Még jobban meg- hütötted magad. Sohase is tudtál vigyázni magadra: féléjszakákat átcsavarogni a füzesiben, napokat járni, hogy még az édesanyja se tudja, hogy hol van! Most aztán felehet az ágyban és úgy köhög, hogy még a szentek is meghallják az égben... — — Ne bántson már, édesanyám! Most már mindig jó fiú leszek, — vinyogta egy vékony hang a dunnák alól. — Persze: én bántlak. Ez hántás talán, hogy... — Dehogyis, édesanyám, csak ígérem, hogy most aztán már soha nem megyek ki a házból, talán még az ágyat se hagyom egyedül többé, — próbálkozott tréfálni a beteg, azonban ezen a sípoló hangon olyan komolyan hangzott a tréfás szó, hogy az öregasszony elsírta rá magát. A sírásra felijedt a beteg is: most rémlett fel neki először a halál. Hidegség futott végig a hátán: sokszor gondolt már a halálra, — de akkor egészséges volt Akkor tréfálkozott a halál fölött, tréfás versekben énekelte meg, — de most valahogyan elment a tréfálkozó kedve. Nagyon közel érezte magához a csontos urat és — félt tőle. , : - . Az öregasszony sirós szipákolása csak elmélyítette a csendet, ami ráfeküdt a, betegszobára. Édesanyám, .— szólalt meg végre a beteg, — jött-e már válasz a tipográfustól? — Nem jött még. Mindig a tipográfust várod, mintha nem is lenne egyébb gondod, mint az, hogy milyen betűkkel szedik azokat a verseket. Inkább arra vigyáznál hogy le ne rázd magadról a dunnát, mikor kiver a forróság, — aggodalmaskodott az öregasszony és odatipegett az ágyhoz, hogy megigazítsa a fél- recsuszott dunnát és felveregesse a kiforrósodott vánkost. A beteg vadnézésü szemei megszelídültek egy percre, mikor megérezte a gondoskodó kezeket. Nézte az édesanyját, azt a munkábafáradt, ráneosképü öregasszonyt, aki lassan visszament karszékéhez és beleereszkedett. A költő agyában sebesen rohantak a gondolatok, melyeket egy kissé már átfűtött a láz is: — Néhány nap múlva készen lesz a könyv. A könyvem. Egy csomó vers, melyek vándorlásközben, országutszélen, korcsmapadon vagy nemesi kúriák cselédtraktusán Íródtak. Egy darab az életemből. Szerelmes versek. Lilla ... Persze, ő már most asszony. Talán gyereke is van. Az ura pedig erős, egészséges ember. Jól bírja magát. Dolgozik. Nem ir verseket. Annyira belehevült a gondolataiba, hogy hangosan kiabálva fejezte be őket: — így persze, boldog lehet az asszony! — Kicsoda? — riadt fel az öregasszony, aki lassan beleszunyókált a siránkozásba. A beteg nem válaszolt. Leszorította a szemeit, hogy elhitesse: alszik. Nyugodt arcot erőltetett magára, a fejében pedig boszorkánytáncot jártak az emlékezések: — Tanári állás a Dunántúlon ... így talán lehetett volna, de csavargó poéta... Nagyon rossz parthie az! Hátha még sípol is hozzá szegénynek tüdeje! Az ilyen csak arra jó, hogy ünnepi ódákat írjon néhány aranyért... Egy ismeretlen ellenség iránti gyűlölet tüzelt benne. Sovány, vértelen keze ökölbe szorult Ütni szeretett volna. Akárkit. Embert. Felkönyökölt az ágyban, de nem bírta a karja és visszaesett. A tehetetlenség érzése mázsás sulyokkal nyomta a mellét. A szeméből, mely dühösen, gyűlölködve tüzelt, lassan megindultak, a könnyek. Kétségbeesett igyekezettel igyekezett visszaszorítani őket, — egy köhögési roham vetette végét az erőlködő küzdelemnek. Percekig tartott a roham, mely megrázta az egész testét. Mikor a köhögés alábbhagyott, felnézett. Az édesanyja ott állt az ágya mellett és riadt szeme egy pontra szögeződött. A beteg szeme önkénytelenül követte anyja tekintetét és a vánkoson pihent meg, melyen barnás, sötét folt terpeszkedett : a vér.... A Forgách-kastélyban vidám mulatozás járta. Farsang utolsó napját ünnepelték. . A nagyböjt már előrevetette árnyékát és a fiatalok még ki akarták tombolni búcsúzóul a vidámságukat. A kastély nagytermében cigánybanda húzta a csárdást és a nekilelkesült fiatalurak ugyancsak megforgatták a kipirult, leánykákat, menyecskéket. Egy borzashaju fiatal nemes,, akin erősen meglátszott már, hogy a farsangi éjszakákból keveset töltött az ágyban, dirigálta a cigányt... Fáradhatatlan volt és nem hagyta, hogy a cigánynak ideje legyen észrevenni a maga fáradságát. Ha a bandából valaki lekonyult fejjel kezdett nyugovó után kívánkozni, gyorsan előkerült a boros kancső, hogy hideg levével uj kedvet csináljon a muzsikáláshoz. A társaság már lassan párokra oszlott és a kastély mindenik zugában akadt néhány fiatal emberpár, melyik csókok közt tervezte a jövendőt. A mamák, kik a farsangi mulatozásba bele- álmosodottan, boldogan várták már a nyugodalmas adventi időt, megelégedett szemekkel szemlélgették az uj párokat, kiket rövidesen örök időkre össze fog fűzni a pap áldó keze. Már erősen közeledett az éjféli óra, a párok azonban még ropták a csárdást, mintha már abba se akarnák hagyni hu svét hajnaláig. A fiatal arszlánok nyakából átizzadottan csüggtek le a csipkés nyakkendők és bizony zilált volt már a hölgyek tornyos frizurája is, melyeket oly nagy gonddal készítettek elő gondos anyai kezek a farsangi mulatozásokra. A terem egyik sarkában öregedő urak dis- kuráltak. Egyik-másikát már szinte elkapta farsangi forgószél és ezek olyan szemekkel néztek végig a fiatalság vidáman perdülő seregén, mintha már táncosnőt akarnának választani maguknak. Két fiatal levente a terem közepére bokázott•<•••}•' és ott járta a táncot szembe egymással, hango- £ sakat kurjongatva, nagyokat csapva csizmájuk szárára. A Forgách-kastély vendégei úgy búcsúztak Karnevál hercegétől, mintha sohasem akarnák komolyan útjára engedni. * A messzeségben halkan megkondult az adventi harangszó. A táncoló társaság felügyelt a farsangot temető harangzúgásra és a borzasképü fiatalember, aki cimbalomszélen ülve dirigálta a csárdást, leintette a cigányt, felugrott egy asztal tetejére és harsányan elkiáltotta: — Búcsúztatom Karnevál hercegét! Vidám „halljuk" kiáltások feleltek és a terem minden sarkából gomolyogva tódultak a fiatalok, hogy meghallgassák az utolsó iarsangi toasztot. A fiatalember szavalni kezdett: Űzik már a farsangot, Bor, muzsika, tánc, mulatság, — Kedves törődés, fáradság, Kik hajdan itt mulattatok, A közhelyről oszoljatok! Kongatják a harangot: Űzik már a farsangot! Fussatok hát jó napok! Tíz hete már, hogy vigsággal Játszódtatok a világgal; De itt lepnek a papok: Fussatok hát vig napok! Itt a böjt: koplaljatok! Itt van: s ízetlen olaj ja A csókokat majd felnyalja, Szent ételt is szopjatok: Itt a böjt: koplaljatok! Most nyugodjunk: adiő! Pislog a dáma s gavallér; Beteg, s oda a sok tallér. — Majd megjön tán egészsége. Hervadó kedve s szépsége; A költség is tán ki jő: Most nyugodjunk: adiő! ' Hangos, vidám kocagás fogadta a farsangzáró szavaltatok A kastély kapuja előtt már türelmetlenül rázták csengőiket a vendég urak szánjai elé fogott paripák. Az idősebbek már nagyon nekikészültek az • indulásnak, a terem közepére csődült fiatalság azonban sehogy sem akart elszakadni a már el- parentált farsangtól. Forró bucsuzkodó pillantások, hosszú, titkos kézszoritások Ígértek uj találkozást egymásnak. A farsang jónehány jegyváltást készített elő megint. A páratlanul maradt fiatalurak, pohárral kezükben, Szentpáli köré csoportosultak, aki az fi kötél Irta: Jankovics Marcell A Ryffelalp előtt minden idegen a hatalmas távcsövet ostromolta. Egymást váltogatták és összehúzott szemmel néztek bele. Pedig nem is a Matterhomra volt irányítva. A bábeli nyelvzavarból egyet lehetett érteni: — Pompás leány ez a Miss Sybill Lovel... Mit lehetett látni abban a kis •<. arázstükörben? Kerek darabka ultramarin eget és erre a kék alapra rárajzolődva parányi csillogó hósüveget. Ezen a fehérségen két apró sziluett állott. Körvonalaikat szivárványos színek szegélyezik. A Ryffelalp rétjein fűszál sem mozdult, de a két kicsiny alakot viharos szél tépi. Az egyikük szálas férfiú. Arca csak fekete pont. Feje födetlen, nyakáról a szélvész lebontotta a vörös shawlt, mely hullámzik a napfényben, mint a lobogó a zászlórudon. A másik mellette csak karcsú fiú; fején világit a fehér norvég sapka. Kezével integet. Jól látni, hogy csókot küld először a magasba, azután a Ryffelalp felé 3—4 mértföld légvonalban. — Pompás leány ez a Miss Sybill... — Hova való? — U. S. Amerika... — A Dentblanche a wallisi ormok között a legveszedelmesebb... — Igen, de Carrel Angeloval ez ;s csak ártatlan séta.. .. — Ki az? A férje? — szerelmese? — Istenem, dehogy. Vezető Valtournanche- ból. A Mont Cervin ormán épen százszor állott már... — Sőt utazott híres kutatókkal Ecuadorban is... — A leány szerelmes abba a hegyi parasztba ... — Szó sincs róla... Bámulja benne az emberi hűség maximumát és a férfiú hideg bátorságát .. j — Annak a leánynak csak egyetlen szerelme van: a végefogyhatatían jégfalak, —• feneketlen jégrianások — a fehér igézet. ■ : — És miért nem mennek hármasban, mint a többi karaván? — Carrel két embert ér. Vezet és vigyáz, parancsol és becéz. A sziklák vakmerő erős gavallérja ... Ez alatt a két kis pont eltűnt a csillogó hósüvegről. Mig róluk folyt a beszéd a hotel terrasszán, ők a jéghártyákkal tükörsimára zománcozott sziklaéleken bujdostak, ott, hol valamikor az angol Gabett lezuhant két társával.., Mentek lefelé, — vissza a megkövült nagyság és szeplőtelen fényesség birodalmából a meleg élet és az emberi gyarlóság világába. Minden jól ment. Ahogy a nap lassan gördült aranyos utján nyugatnak, úgy gördültek ők ketten lassan lefelé az ezüst ösvényeken. Már csak pár száz méternyire voltak attól a helytől, hol nincs többó veszedelem, mert a jégtömegekről letérni a kőtörmelékbe taposott ösvényre. Az augusztusi délután izzó napja megpuhi- totta a hólepelt a szemcsés jégen. Vakítóan csillogott minden, csak egyetlen keskeny árnyék raélyedt a patyolatba: sötéten szökellt a hóba a Dentblanche alsó sziklab’ástyája, fehér sivatagban fekete torony. Dörömbölve, recsegje hullottak róla a mélybe a kövek, melyeket, csak a jéghártya 1 apasztott a keskeny párkányokra. Az árnyék lassan-lassan tolódott előre. Carrel óvatosan lépkedett. A jégcsákány hegyével tapogatta, próbálgatta a csalóka talajt, mert itt a könnyű hó feneketlen szakadékokat hidal át. Miss Sybill a vezető derekára fűződő kötelet balkézre fogva, 10—-15 méter távolból követte a nyomokat, apró lábait gondosan illesztgetve a csapába. A jegenveszál ember fekete alakja egyszerre ' eltűnt a patyolatos hósivatagon, mintha elnyelte volna a vakító fehérség. Azon a helyen, hova mélyre taposott nyomai vezettek, tépett szélű, sötétkék űr tátongott. Ebbe az űrbe feszült bele az Ariadne-fonál, a szívós maniliakötél, be- lemetszve a puha hóba. I Mise Sybill vagy tizenöt méternyire állott a sötétkék nyilastól. Állotta a rettenetes rándulást. Azt hitte, kiszakad apró keze, mellyel ösztönsze- rüleg, görcsösen húzta a kötelet. Azt hitte, letörik karcsú dereka, ahogy a duplán csomózott kö- télgyürü acélpántként hurkolta körül. Szerencséjére puha volt a hó; térden felül belesüppedett. A . hirtelen rántás csak pár lépésre lökte előre a megnyilt jégsir felé. Meg birt állani, mert elébe saját térdeitől a hó zizegve torlaszodon sánccá. Hangtalanul történt, egyetlen „ah" vagy „jaj" nélkül. Csak a rianás hőtakarójának beszakadása hangzott úgy, mintha széthasad egy iv papiros, vagy talpunk alatt szétrepedez a vékony jéghártya, melyet az embernyomba gyülemlett maroknyi vízre fagyaszt a téli éjszaka. A nyílásból egyre hangosabban zakatolt a láthatatlan vízesés tompa zuhogása. Sybill szeme odatapadt arra a sötét, feneketlen kis foltra, mely el éktel enit ette a szeplőtelen hótakarőt. Első pillanatban nem gondolt semmire. Behunyta szemét és újra maga előtt látta pár lépésre a szál emberi, ki óvatosan tapogatja csákányával a titokzatos hótalajt maga előtt. Mikor . újra nehezen szétnyíltak szempillái, akaratlanul is olvasni kezdte a tőle tovahuzódó és hirtelen megszakadó lábnyomokat. Csodálkozott, milyen szabályosan nyomódtak a hóba a talp és a sarok szögei... Füzéresen egymás mellett, mint valami furcsa csipkeminta... Megrázkódott. — Angelo! Angelo!... Mintíha mérhetetlen távolból a föld alól hangzanék a válasz: — Miss Sybill... Csönd. Majd újra a fojtott, ziháló hang: — Miss Sybill — ha erősen áll, verje a hóba a jégcsákányát, a milyen mélyre bírja... Közvetlen a feszes kötél mellett. Azután, próbáljon oldalt előre lépni, kicsit előre, hogy a kötél a csákány nyelére csavarodjék, legalább fél oldalt .. így könnyebb lesz magának ... — Angelo! nem. tud kijönni? — Nem. Teljesen szabadon lógok. A erévasse van .ötven méter mély. Lefelé szélesedik. Sima. J,é]í jég jobbra is, balra is. Nem bírom elérni két falát.., — Kihúzom! — Isten ments. Meg ne kísérelje. — Fogyó lélekzettel nyögte tovább: Egyetlen mozdulat — mindkettőnk kérlelhetetlen halála. Magaramai húznám a kárhozatba ... Újra mélységes csönd. A leány alig bírta beverni a 'csákányt. Két kézre fogta a kötelet, hogy a hurok szorításán enyhítsen. Egyre jobban fájt gyönge teste, de még jobban erős lelke. Kápráztatta a délutáni napfény teljesteli ragyogása. Szemei, előtt a hómezőn lilás, csillámló karikák szállongtak és forgó, színes, végefogyhatatían sorban hajszolták egymást a levegőben. Gondolatai is összezavarodtak, mint a tündöklő köröcskék. Nem tudta, elalél-e vagy megháborodik elméje. Nyugvó pontot keresett szemeinek, el-el ebből a vakító fehérségből... Mérhetetlen távolban, a mélység napsütéses domboldalán a búcsúzó napsugarak megcsillantották a Ryffelalp ablaksorait. Az épületet magát nem is lehetett látni; a csillogó ablaksorok olyanok voltak, mintha valaki a smaragdpázsiton elvesztett volna óriás hármas gyémántcolliert. Az ablakok pirosodni kezdtek. Mintha minden szobában tűz gyuladna ki. Próbálta önmagának mondani, hogy meggyőződjék, ébren van-e még: — Ez nem tűz. Ma este ott lent koncert van és utána bál. Hiszen láttam távozásom előtt a programot. Guy Rita énekli a Traviátát.... Halkan hallotta a távolból: — Libiamo, libiamo ne’lieti calici. Che la bellezza iníiora,... A nagy, a kedves Thomton Archibald ma nem fog velem táncolni... Elszégyenkezett. Hiszen ez már láz. Dalra, láncra gondol, mikor derekán függ a halálra szánt, ember. A szegény olasz paraszt, — de bátor, hűséges bajtárs... ő meg hozzá van fűzve ehhez a halálra szánt emberhez... Magához tért. Azt gondolta magában: — Igen, csak meg nem állani egy dolognál. Tla vándorolnak a gondolatok, akkor jobb. Szálad az idő és egyszerre beugrik abba a sötétkék nyílásba. Rettenetes messze voltak azok -íz anemonás, nigritellás, aromás hegyi rétek, — azok a három-
