Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)

1926-06-27 / 145. (1183.) szám

^TöHM-A\ACíVA'a-mkTi£r> 1926 junius 27, vasárnap. A NAPOLEON-SIR A P. M. H. eredeti riportja Paris, junius. Programot csináltunk: annyi sok idő* töltöt­tünk már itt és még semmit sem láttunk. Bae­decker ur dühtől vörös arccal néz ránk. Még mindig nem voltunk Napóleon sírjánál, a Panlheonban, a Louvreben — ellenben a Louvre áruházban és lokálokban rengeteg időt pazarol­tunk el. Baedecker ur német, tehát alapos. Nem bírjuk el a szemrehányó tekintetet, amely azt mondja, hogy a modern kor gyermekeit már ugy- látszik semmi sem érdekli, ami az elmúlt korok­ban szent és nagy volt. Rendben van, öreg Baedecker. mondom komoly képpel, hagyjuk ma a bort, a nőt, hagyjuk a párisi utcát és legyünk végre komolyak. Igaza van: Páris sok pénzbe ke­rül, használjuk ki! — Nézzük meg a Napoleon-sirt! — taná­csolom. Az autó végigszáguld a boulevardokon. Tavasz Párisa hiv, csalogat Parkok maradnak el jobbra- balra mellettünk. A nap szórja az aranyat. Tíz­szer is meg akarunk állni, mert tiz csodás hely bulikan fel és száz gyönyörű formás boka kopog a járdákon. ... . De megyünk tovább, mert Baedecker ur szi­gorúan ránk tekint. Elérkezünk. Hotel des Invalides: a nagy császár sírja. Az első udvaron Foch marsai vas­úti kocsija a harctérről. Körülötte idegen zász­lók tömege. A másik hatalmas udvaron a zsákmá­nyolt ágyuk és géppuskák. A falakon Francia- ország diadalainak képei a kezdetek kezdetétől, Vercingetorixtól 1918-ig. A harmadik udvar végén: fel járat a kupola­csarnokhoz, amelyben Napóleon hamvai feküsz­nek. Széles, méltóságteljes lépcsők vezetnek fel a kapuig. A lépcsőkön egy koldusformáju em­ber fekszik. Egy ujságlappal takarta le arcát. Alszik. Senki sem bántja. Az őrök nagy megértés­sel vannak iránta és talán azt hiszik, hogy jól fest a bejárat előtt. Párist ez különbözteti meg a többi európai várostól: ez a párisi szabadság. A parkokban gyerekek játszadoznak és letapossák a füvet. A koldus a Napoleon-i sir előtt fekszik, senki sem bántja. Fáradt, törődött: Páris elfárasz- totta. Hagyják. — Öreg! — mondom neki és szelíden meg­bököm. — Ah weam — feleli. Fekve marad és csak az ujságlapot tolja el. — Ön idegen. Ön és tár­sasága. Igen, látom. Tudom, tudom! A császár sírját jöttek megnézni? Valami gúnyt hallok ki a szavakból. Az öreg aludt, de amint megböktem, azonnal fel­ébredt. Megszokta. És egyébként született párisi, aki még mint koldus is elegáns és egy pillanat­ra sem felejti el a jő nevelést. — ön is rokkant? — kérdezem és várom, hogy azonnal felajánlja szolgálatait és megmu­tatja a sirt és a hadi múzeumot. Hiszen Páriában a benszülöttek ötven százaléka abból él, hogy a múltról fecseg. — Rokkant? — Felkel és feszesen megáll előttem. — Végigküzdöttem a háborút, bár már 50 voltam. Igenis rokkant vagyok. De csak nem nézik meg a sirt? — És miért nem? — Önök sem angolok, sem amerikaiak! — feleli meggyőződött hangon. — Szabad megkér­denem: micsodák? — Magyarok. — Magyarok. Tessék! Álljanak ide és nézzék a közönséget. Ide csak angol, amerikai és német megy be. Azt hiszem, önök nem. — És miért nem? — kérdem még egyszer. Az öreg arcán pajkos mosoly fut végig. — Azt odabent fogom megmutatni. Jöjjenek velem. Levett kalappal követjük az öreg rokkantat. Halotti csend a nagy kupola alatt. Középütt hatal­mas márványkorlát. Alatta, három méteres mély­ségben Napóleon márvány szarkofágja. Diadal­zászlók. „Megilletődött" angolok és Sárga és violr.t ablakokon beszűrődő napsugarak glóriát vonnak a szarkofág köré. — Tessék! — súgja gúnyosan a rokkant. — Ez a sir. Mit látnak? Anzixkártyát. Vizenyős, szentimentális hatások. *Már a francia impresszio­nista festők túl voltak ezen a giccsen. Ez Na­póleon? Ez? A legnagyobb francia császár? Hol élünk? A középkorban? Beszél, beszél. Minden szava kegyetlen tőr­döfés. Analizálva rátér a sirkép minden vona­lára, minden apró részletére és bizonyítja, hogy ostoba, müvészietlen, kisemberek képzelhetik csak igy el a nagy császárt. — Ez a hálás utókor? — teszi • hozzá vég­telen megvetéssel. Persze, kikből is áll az utókor. Szamarakból, gyávákból, szemtelenekből. Már alig látom a sirt. Mentül jobban figyelem a rokkant szavait, annál jobban hiszek neki. Lá­tom: a sir csodálatos remekmű és minden valő- szinüség nélkül nagy hatással lett volna rám, .ha ez az öreg nem töri darabokra az illúziót. De amint a „megilletődött" angolokat és amerikaiakat nézem, nem bánom, hogy minden illúziót dara­bokra tört. Nem bánom, sőt valahogyan örülök neki. És főként annak örülök, hog evvel az öreg emerrel találkoztam. Igazán véletlen szerencse* Páris utcája dobta lábaim elé. Egyike azon „Névte­leneknek", akik érdekesebbek Páris minden ne­vezetességénél. Szabadgondolkodásu, okos ember és — becsületes. Utálja a pózt, a dicsőséges póri, amelyet a francia nemzet valahogyan magára oktrojált. Elindulok az öreggel és nem messzire a Na­poleonsirtól,~ egy kis kávéház előtt ülünk le, bort rendelünk és nézzük az utcát. Az öreg mintha Balcaz vagy Rabelais-ból ugrott volna ki: elmés és kegyetlen. Szétszedi a mai „idegen" Párist. Elmondja, hogy milyen élet volt a fronton és nem kiméi meg egy hadvezért, egy politikust sem. Egész Franciaország az ő számára egy Napoleon- sir, amelyre mesterségesen ömlik a kék és arany­sárga napfény. Az öreg undorodik ettől a beállí­tástól és úgy megtépázza a „gloiret", hogy nem marad belőle semmi, amit érdemes lenne meg­csodálni. — Páris elfelejtette önmagát, mert csak azon töri a fejét, hogy az idegen tömegnek hogyan tessék. Az angoloknak és az amerikaiaknak pedig a Napoleonsir kell és nem Páris, a párisi utca ezer nyílt titka.... Szavait őrült trombitálás és dobpergés nyeli el. A kis kávéház előtt hatalmas Coock-társasautó- kon amerikaiak vonulnak el: pojácák, az amerikai szabadságharc kosztümjében. Itt Párisban ünnep­ük az évfordulót, mert a világháború óta ők is rájöttek arra, hogy a „gloire" Párisban van oda­haza. — Tessék! — mondja a rokkant — Pojácák! Ez a mai Páris! Sokat mondtam? Napoleonsir és ezek! összetartoznak! Ha a császár látná... A nap hátralevő részét az öreggel töltöttem. Csatangoltunk és ő megmutatta a maga Párisát, amelyet sem az angolok, sem az amerikaiak nem látnak. Kis utcákat, tereket, lányokat, korcsmákat: Párist, a mérhetetlen várost. Bármeddig is maradnék itt, azt hiszem, az időt továbbra is igy herdálnám el. Baedecker ur nem áll velem többet szóba. Pedig nem vétkeztem el­lene! Csak hát: még mindig nem néztem meg Páris „nevezetességeit" és a Napoleonsirt bizony teljesen elfelejtettem. Hiába magyarázom neki, hogy nincs igaza. Nem érti, mert öreg. Nem érti, mi ked^ em telhetik abban, hogy egy öreg koldus társaságában bejárom Párist és a legeldugottabb lebujokat, ahol a legjobb bort mérik és nyitott pengével a kezében járja az apacstáncot a zsigoló és a jassznő. De ha valaki azok közül, akik ezeket a sorokat olvassák, Párisba megy, keresse fel az öreget. Mindennap ott dézsönézik 12 és 1 közt a Napoleonsir lépcsőzetén. Közepes termet, ősz bajusz, borotvált áll. Nem lehet eltéveszteni. Méltóztassanak rám hivatkozni — a legrégibb, a legérdekesebb, a legmisztikusabb Lebuj-Párist csak ő tudja megmutatni. Nem fogják megbánni. Az őrség „Öreg Napóleoninak nevezi, de nem ajánlom, hogy igy szólítsák, jnert nagyon haragszik mindenre, ami Napóleonnal összefügg, mert imádja a császárt, akit Páris csúffá tett. Neubauer Pál ISTENEK NYOMÁBAN Az elvarázsolt város Utánnyomás tilos Kairó, áprilisban. Éjfélkor a hőmérő 26 fokot mutat. Zéró fölött. Ez Beiram első éjszakája, a mohame­dán világ legnagyobb ünnepe, ami Rama- dan, a böjt hónapjára következik: magas láz­zal és dideregve ülök ebben a hőségben Ciro kaszinójában, a Sepheards kertjében, mindenfelől jazz-zene lármázik, a pálmák és az ivlámpák között nyugtalan sólymok cik­káznak, a berber "szolga hordja a whyskit, ami itt több, mint kábitószer: orvosság a hő­ség és a láz ellen. Az „El-Was‘a“ vidékéről jövök, keresztül az ünneplő éjszakai Kairón, ahol valami hihetetlent láttam, valamit, ami­ről azt hittem, hogy elmúlt Babylonnal, —- láttam Kelet bacohanálját nyitott utcákon, ezen a különös éjszakán, ami az arab kar­nevál, a megfeledkezés és felelőtlenség éj­szakája. Mennyien voltak? Százezren? Töb­ben? Az első sötétséggel megteltek az utcák arabokkal, a házak előtt felgyújtották a lám­pákat s a házakból rikácsolva, zöld, sárga, kék, fekete rongyokban s anyaszült meztele­nül ömlöttek ki fekete és fehér asszonyok, török bajadérok, arab gyermekleányok, le- vantei szépségek, szudáni néger nők, párisi cocotteok — az egész vijjogott, rikácsolt, százezer karral nyulkált, három utcával er- rébb az éjszaka egy óriási, visongó baccha­nália, valami gyermekes, haragos féktelen­séggel, az úttesten lehetetlen járni, — ez ma, Beiram első éjszakáján, nem a szokásos sze­relmi vásár, hanem valami őskori pogány ünnep felujitása, — száz és száz apró utcán, az egész elvarázsolt arab negyedben künn fetreng egy mámoros tömeg a házak között, a . szennyben, a szemétben, táncol, hörög, ké­seket villogtat, monoton arab zene szól . . . Ma éjjel minden üzlet nyitva marad Kairó­ban az arab negyedben, az apró vendéglők amerikaiak, zsúfolásig telve, a Níluson kivilágított bár­kák. úsznak, a böjt ideje elmúlt, a hőség 26 fok éjfélkor. Félelmes még járni is ebben a tömegben, pestis,, vörheny, trahoma, vérbaj sétál karonfogva az utcákon, a nők szeme vastagon aláfestve feketével, ami állítólag orvosszer a trachoma ellen, a limonádéárus arany félholdat villogtat a kancsója felett, az egész várost mintha megbabonázták vol­na, a civilizáció lakkja, ámivel bekenték a hódítók ezt a várost s az embereket, recseg­ve pattan föl a testeken s az épületeken, s Kelet elvarázsolt szellemei vágtatnak föl­sz abadultan végig az éjszakán, rombolnak és. boldogítanak. A varázslat egyre színe­sebb, valószínűtlenebb, vadabb és félelme­sebb. Láttam később táncoló derviseket, s csak akkor éreztem még Kelet extázisának ezt a tempóját, ezt a habzószáju odaadást, az összeesésig. — Három utcával odébb, az európai negyed sarkán, méltóságteljes palo­ták előtt fegyveres rendőrök és halotti csend. Ezen az éjszakán, a mohamedán meg­szállottság éjszakáján, az európaiak rezer- váltan félrevonulnak. Az angol kaszárnyák­ban mindenütt teljes készültség. Soha nem lehet tudni, mikor lobban fel a szikra, mikor explodál ez a tömeg, ami tele van gyú- anyaggal — elég, hogy valamelyik táncoló dervis elhajítsa a fáklyáját, elég egy rekedt, ordító „II Allah", s az angol tankoknak eset­leg sok dolguk akad. De nem történik sem­mi, az éjszaka, ez a forró éjszaka, kilobban önmagában, reggelre nem marad az utcá­kon, csak hamu és szemét. Ez Beiram első éjszakája Kairóban. * Valami varázslat van ebben a város­ban, amit nyugtalanul keresek, nappal és éjjel, szeretnék a nyomára akadni. Éjjel az autó fölvisz a citadellára, a holdfényben száz és száz minarett, mecsetek fénylő kupolája, pálmaoázisok borzasán bólogatnak a szélben, ezer és ezer simatetejü ház, s keresztül az egészen egy vastag, ezüst áradás, a Nílus, — végig a régi negyedeken, ki az országutra, fel a Mena House mögött a piramisokhoz, a sphinxhez, ehhez a rusnya állathoz, amit időről-időre átpingálnak és bepudereznek, hogy legalább holdfénynél szalonképes misz­tikumot nyújtson az estélyiruhás angolok­nak, akik a Mena House táncterméből kisé­tálnak ide egy negyedórás, vinnyogó „won- derful“-ra. Mit kérdezzek ettől a csúnya ál­lattól, ami lyukas szemeivel és pisze moso­lyával évezredek óta nem lát itt mást, mint nagyzási hóbortot és tömegszenvedést, s lát­ja, amint időről-időre mindent, ami emberi nagyszerűség, jószándék, téboly, alkotás, ke­gyetlenség, egy lassú leheletével betemet és simára simít a. homok. Az autó szalad ebben a homokban, Caesar járt ezen az utón és Napóleon, mindegyik meggyőződve a maga embertelenül emberfölötti igazáról, — meny­nyi vért ivott ez a homok, mennyi vért. — Vérből, szenvedésből, hatalmi tébolyból, nagyszerűségből, fanatizmusból, kapzsiság­ból van összehabarva ez a város, a Nílus és a sivatag között, a termékenység és a halál két óriási jelképe között. — Aztán vissza a hotelbe, ebbe a groteszkül pompás palotába, ahol kalandorok és diplomaták pezsgőznek most éjszaka, gyorsan egy pohár jeges whys­kit erre a lázra, künn a kertben, aludni úgy­se lehet. A város messziről küldi a hangjait ide, ebbe a trópusi kertbe, a levegő súlyos, fekete és forró, — az idegek itt pattanásig megfeszülnek, ez a trópus extrém-feszültsé­ge, mikor nem tudod, de nem is érdekel, boldog vagy-e, vagy szerencsétlen. Itt min- d. valószinütlenül kiélezett és a végletekig túlzott — ha egészséges vagy, túláradsz az életörömtől, de a legkisebb fejfájás legyűr, maga alá teper, mint egy halálos betegség. S aztán nappal keresztül a városon, ami európai negyedében egy kicsit Páris és egy kicsit Galac, egy kicsit Billancourt és gyak­ran Belgrád — de mindig akad egy szöglet, egy folt, amin vad erővel átüt a Kelet, min­dig egy kicsit Kairó, a hatalmas. Egymillió ember él itt, Roils Royce-ok száguldanak az utcákon keresztül és fehér szamarak hord­ják közben a házakba a vizet, a házakban lift jár, de a palota törött ablakát esetleg hónapokig nem jut eszébe senkinek bevá­gatni, van egy ohedivéjük, de a királyi palo­ta mellé egy kaszárnyát helyeztek el fehér katonasággal az angolok, minden nadrágos ember Párisban járt egyetemre, de a szemét napokig eláll óriási hordókban a házak előtt, — s az egész olyan végtelenül höm­pölyög, valami örök és fekete áradással, ki­fogyhatatlan forrásokból táplálkozva, meg­adva magát Istennek és kiszolgáltatva egy idegen nép tankjainak, s tűr mindent, vas­betont és cementet, autókat és tankokat, ab­ban a biztos tudatban, hogy ezt Isten akarja igy, s minden elmúlik és minden visszajön, s időnként mindent belep és elsöpör a homok. ♦ S ez az egész cement-álom, ez a modern, habarcsos, villanyvilágitásos, giccses metro­polis valahogy alá van aknázva az arab élet­tel, ami a mélyben fő, kavarog, morajlik, de az erupció előtt mindig elgyávul, tunyán meghúzza magát, elcsöndesedik . . . Napo­kon át járom a Muskit, ezt a titokzatos szö- .vevényt, ezeket a sötét, fedett utcákat, ahol félhomályos üzletekben, színes lámpák mel­lett kalapál, csibukozik, imádkozik, faragcsál és játszik ez a millió okosszemü és tunya ember, akik udvarias közönnyel engednek belépni az üzletükbe s egy hanyag mozdulat­tal búcsúznak, ha megyek; ülünk, hallga­tunk, isszuk a kávét, nem hallani mást, csak a vizipipa szortyogását, vagy a szomszédból az aranyműves finom kalapácsának kattogá­sát .. . Nem kell kérdezni, nem kell fölélni. „Én arab vagyok, te idegen vagy, *én itt ma­radok, te elmégy, — Allah adjon neked bol­dogságot", — ezt mondja mind és a homlo­kához emeli a kezét. Nincs még egy nép, amely ennyire megadta volna magát az Iste­nének, egy lassú és hanyag Istennek, aki nem sok tudomást vesz erről a megadásról. Finom és céltalan tárgyak között ülünk a félhomályos bazár egyik fülkéjében, szőnye­gek és vánkosok között, szívjuk a cigarettát, hallgatunk. Ebben a félhomályban minden eltolódik, érthetőbb lesz, feloldódik, minden, ami ennek a népnek az életében titokzatos, — az egész varázs, a Halál, a Hatalom, az Isten, a Szenvedély nagy problémái elfino­modnak ebben a tompa csöndben, a Muski szövevényén nem hatol át az autók lármája, — itt messze vagyok, Keleten vagyok, egy kicsit otthon vagyok. Egy régi mesében va­gyok, amit évezredek előtt kezdtek el me­sélni, hajnalban soha nem fejezték be, min­den éjszaka újrakezdték s még ma sincs egészen vége. * Egy arabot elüt a hídon az autó.' Az arab, egy félmeztelen, piszkos rongyokba göngyölt, süket koldus, elesik, fekve marad. A híd szélén áll a bennszülött rendőr, nem mozdul,' senki nem siet oda, egy lassú tekin­tettel vesznek tudomást a gyalogjárók az eseményről, dél van, vándorolnak tovább. Autók rohannak el mellettünk, kikerülik a fekvő testet, senki nem áll meg, senki nem érdeklődik. A soffőr leszáll, félkarral föl­emeli a magasba ezt a gebbedt testet, meg­rázza, az arab felnyitja a szemét. Mereven néz maga elé, a soffőr mégegyszer megráz­za, aztán lódit rajta egyet. Az arab tesz egy lépést, térdre esik és négykézláb a gyalog­járóra mászik, teljesen szótlanul; ott feláll, görbén és bicegve járni próbál, nem bírja, leül a földre és pihen. A soffőr visszaül a kormányhoz, sietünk tovább, a rendőr bic­cent, mikor elmegyünk mellette, s mutatja az utat. Ha a soffőr egy angol hivatalnok kutyá­ját ütötte volna el, akkor felírták és beidéz­ték volna. De igy, hogy csak egy süket arab volt, akit elütött, senki nem izgatta föl ma­gát: se a soffőr, se a rendőr, se — s ez a legfontosabb — se az áldozat. * Néha átlátszóak ennek a varázslatnak az alkatrészei: a sivatag, a nyomor, az Isten, a vér, a cement, a gyapjú és az imádkozó ember . . . Ebből keverték össze az évszáza­dokban Kairót, s ez a keverék megáll, sűrűn összetapadt, ma már nem ingathat rajta semmi. Kairó az első város Keleten, ahol a podgyászból sok mindent ki kell dobálni, amit Európából hoztál magaddal s amit itt már nem használhatsz százpercentes erővel: revideálni kell a nézeteidet az emberi élet, a szabadság, a munka s főként az igazság, a boldogság s a morál lehetőségeiről. S ha mindezt revideáltad, ülj be a Muski egy fél­homályos fülkéjébe, hallgassál egy ideig, idd ki a kávédat, s ha a tulajdonos udvariasan reád néz, megkérdezheted: — Mi lesz mindebből itt nálatok, bará­tom? Meg fog hajolni, széttárja a karjait s mo­solyogva és udvariasan feleli: — Nem tudom, effendi. Amit Allah akar, effendi. S elnéz fölötted, mint egy légy fölött. » Márai Sándor. 6 A csehszlovák köztársasági főképviselőt nilMAíí D T Dnnn Ssakmék: Tűz, betörés, szállítás, jé?-. üveg-, gép törés, általános Prága .. Národal tf 10. ..DUNA A!iaÍailOS Biztosító R. T., B8CS. baleset és élet- adó éí lÁradékbiztositások. Vezérképviseletek: Keichenberg, Karlsbad, Brünti, Pozsony, Kassa. _______ r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom