Prágai Magyar Hirlap, 1926. június (5. évfolyam, 123-146 / 1161-1184. szám)
1926-06-27 / 145. (1183.) szám
UTÓPIA Mondják, hogy ha a selyembogár ribizkelevelet eszik, pirosak lesznek a gubó selyemszálai. Testvér, tűrd végig ezt az együgyű éneket, hátha pirossal virágzik ki lelked fekete subája. Én ismerlek téged jól. Tudom összes csinytevéseidet. Tudom mivel szórakoztál a Doberdón és Volhyniában, tudom mit műveltél a galíciai szüzekkel, tudom miért nevezted ki ma tad vörös terrornak, fehér terrornak, tudom miért csináltad az orosz csókát és a népszövetséget, tudom mit irtai alá Versaillesben, Trianonban. És mégis: ha betévedsz az orgonabokrok közé, orgonavirágot kezd nevetni lelked, szemed és ajakad. Örülni tudsz a virágzó almafáknak, mint a gyermek a mézeskalácsnak. Meglátsz egy szép nőt, egy gyönyörű gyermeket: s egyszerre olyan leszel, mint a szépség zengő rádiója. ti.. Végigmégy az Anyák TJccáján, hol fekete mártirfák állnak minden ház előtt, a fájdalom-fákról fehér csecsemők csüngnek: egyenlő, elcserélhető édes ember-gyümölcsök s mig letérdelsz és megcsókol d a fákat, — az anyakönyvvezetők beírják őket: németnek, magyarnak, franciának. S te elhatározod, hogy megalapítod Emberországot . . . — De az orgonának, szép lánynak, anyaságnak csak addig terjed varázsköre, mint az árnyéka: mihelyt kilépsz belőle, megtapogatod a pisztolyodat . . Ami kiárad s megcsiklandozza lelked tavaszi fákból, ifjúságból, anyaságból, jó emberekből, vidám emberekből: ott szívták még az eltűnt Aranykorban . . . De mind kevés az elvadult világban! A tudósok majd feltalálják a Naptornyokot, melyek tele szívják magukat fénnyel és tavasszal s ha elközelget az ősznek, télnek ideje: szétsugározzák a fényt és meleget, mint az orgonák az illathullámokat: nem lesz ősz és nem lesz tél, a föld kétszer terem kenyeret! Názáretben élt egyszer a Napkirály: tizenkét fénytorony szívta a fényt és a melegei. (Az egyik megmaradt embernek, hozzánk hasonlónak: nem fogott rajta a fény és felakasztotta magát . . .) Ami tiszta fény bujkál még a meggyalázott földön: az mind azokból a naptornyokból való. Én eljárogatok lakodalmakba, keresztelőkbe, elmegyek bálokba. majálisokra. Gyermekszemekböl épüli lelkem fénytornya: tele szív ja magát örömmel, boldogsággal, — aztán elmegyek haldoklókhoz,temetésekre, elmegyek éhezőkhöz, kórházakba: a fénytoronyból csak árad, csak ömlik, csak sugároz a tiszta tavaszi fény s a könnyek cseppjein megjelenik a szivárvány . . . De egy kicsi fecske nem csinál tavaszt! Mit gondolsz Testvér, ha én a Tátra tetejére állnék naptoronynak, mások a Himalája, Montblanc,Csimborasszó csúcsára, minden ember saját Golgotájának a csúcsára és elkezdenék szívni, gyűjteni az elszórt szeretetet, az elszórt jóságot, szépséget múltból és jelenből, — aztán elkezdenék önteni, sugározni a földre: visszatérne-e újra az Aranykor?? Mtcs László. Irodalmi háromszög I. Az olvasó talán azt gondolja, hogy valami különös matematikai értekezés következik, vagy talán egy neo-impresszionista költemény prózában. Sietve kijelentem tehát, hogy az Íróról, az olvasóról és a kritikusról akarok egyet-mást mondani. Ezeknek egymáshoz való viszonya olyanforma, mint az a sokat emlegetett házassági háromszög. A regények és a drámák örök témája. A három elemnek többféle kombinációja lehetséges. Az életben gyakran előfordul, hogy mind a hárman: a férj, a feleség és a házibarát békés egyetértésben élnek egymással. Evvel az esettel a drámaírók neon igen tudnak mit kezdeni. Azután van úgy, hogy ketten összetartanak a harmadik ellen. Mondjuk: az a harmadik a férj. Ez az eset annál kedvesebb téma a vigjátékiróknak. De hát mi most nem vígjátékot írunk, tehát diszkréten hallgatunk erről az esetről. Néha más formában is előfordul a kettős szövetség. Például a két férfi szövetkezik az asszony ellen, mikor az asszony nagyon is szeszélyes és ilyenkor egymásnak panaszolják el bánatukat, vagy pedig valami titkos kiruccanásról van szó, amelyben egymást kölcsönösen támogatják. ' Nagy ritkán megesik, bogy a férj és feleség értenek egyet a házibaráttal szemben. Mikor az asszony valamin összekülömbözött vele és ilyenkor felháborodva kérdi férjétől: — Hogyau is tudsz te ilyen alakkal barátkozni? De most tulajdonképen nem is erről van sző. Hanem az Íróról, az olvasóról, meg a kritikusról. Ezeknek a viszonya is nagyon hasonlít a fentebb vázoltakhoz, csak talán a háromnak békés egyeztetése ritkább. Az iró természetesen azt a fórumot ismeri el illetékesnek, amely őt elismeri. Az az iró, akit a kritikusok dicsérnek, de a közönség nem olvassa, megveti a tudatlan tömeget, viszont azok az írók, akiknek müveik kelendők, de a kritika nem ismeri el őket, az irodalmi demokrácia elvét vallják és népszavazás utján akarják az igazi értéket meg- áliapittatni. Legnehezebb a helyzet, ha a közönség és a kritika egy véleményen vannak — az íróval szemben. A közönség nem olvassa müveit, a kritikus ellenbein elolvassa, de ebből nem sok jó származik az Íróra. Az ügy ilyenkor sincs elveszve, mert még mindig van egy fórum, amelyhez az iró felebbezhet: az utókor, amely majd megérti és elismeri. Néha igaza is lehet. Mert hiszen azt tulajdonképen sohasem lehet tudni, hogy melyiknek is van igaza? Sokszor olyan esetben, mikor mindhárman más véleményen vannak, a maga szempontjából mindegyiknek igaza van, máskor meg, mikor teljesen egyetértenek, még sincsen igazuk. Nem is igazságot akarunk mi tenni közöttük, csak az iró, az olvasóközönség, meg a kritikusok egymáshoz való viszonyára akarunk néhány észrevételt tenni. Nem akarunk általánosítani, tehát előre is kijelentjük, hogy megjegyzéseink nem illenek mindenkire egyformán. Az iró Az írónak szüksége van a közönség elismerésére. Mentői távolabb van a geniálitás- tól, animál inkább. A génié ráér várni. Várhat akár néhány száz esztendeig is, mig felfedezik. De a csak tehetséges iró nem. Az utóbbi időkben az irás, költés mindinkább életpálya, kenyérkereset lett. Az Írónak ezért is szüksége van a közönségre, hiszen abból él. Mégis azt látjuk, hogy az újabb kor költői mindjobban eltávolodnak a közönségtől. Különösen a kritikusok. A régebbiek általános emberi érzelmeket énekeltek meg, ezeknek az érzelmeknek normális lefolyását. Az általános, örök emberit. Szinte minta gyanánt szolgáltak: mit és hogyan kell érezni az embernek? A mai lírikusoknál annyira egyéni érzelmeket találunk, annyira a saját, különös lelki struktúrájuknak megfelőleg élik át és fejezik ki ezeket az érzelmeket hogy mát nem is várják azt, hogy az olvasók is velük érezzék ezt. A régebbi költők kifejezték azt, ami mindenkinek szivét betöltötte, csakhogy a többiek nem tudták ezt megfelelő, költői módon kifejezésre juttatni. Mintegy előéne- kesei, intonálói voltak egy néma karnak, amelynek tagjai mind rezonáltak a dalra. Most nem előénekelnek a költők, hanem megmutatják a szivüket: íme én ezt érzem, bennem ez megy végbe. Az olvasó talán érthetetlenül bámulja, talán kivánosian szemléli a neki idegen, különös belső világot. Nehéz volna megállapítani, mi ennek az oka? A költő lelkének vannak külön törvé- vényei, mentői inkább költő, ónnál kevésbbé tehet engedményeket, ailkudhatik meg. A mai kor sokkal bonyodalmasabb, minthogy mindnyájan közős érzelmekben fornánk öszsze. A sors összevissza rázott bennünket, nagyon sokfélék lettünk. De nem csak innen van a mai lírának különös sajátsága. A hatalmas divatnak is van szerepe benne. Vannak költők, akik saját lelkűket adják, tekintet nélkül arra, tetszik-e a közönségnek. De igen sokan vannak, akik látják, hogy az exotikum divatos, kelendő portéka, tehát miért ne szolgálnának evvel a közönségnek? Az ilyenek csak látszólag távoznak el az olvasóközönségtől. Voitaképen feléje mennek. Divatot csinálnak, hogy jó üzletet csináljanak. Másképen Írnak, mint mások, hogy a nagy konkurrenciától szabaduljanak. A prózában kevesebb az exotikum, mert ott az olvasók Ízlése is valamivel konzervatívabb. De azért itt is megtalálható az ujj irányoknak, uj stílusoknak lázas keresése. Ez részben őszinte, mert hiszen a mi korunk annyira más, mint csak a 10—12 év előtti, tehát más a stílus is, amely ki tudja fejezni ezt a kort. De sokszor megint csak reklám, a hiányok takargatása. Rájöttek az emberek, hogy mégis csak legnehezebb egyszerűen, világosan, természetesen Írni. A drámában már egészen őszintén nyilvánul meg a felfogás: az üzlet, üzlet. Ott adják azt, ami a legkelendőbb, ami a legtöbb embernek tetszik. Ott nagyon komoly a dolog. A kasszasiker és a bukás között nem csak finom árnyalati külömbségdk vannak. A színházi közönséggel, meg a színházigazgatókkal nem lehet vitatkozni. A színpadi irodalom rohamlépésekkel közeledik a tömegizlés felé és ugyanolyan sebeséggel távolodik az irodalomtól. Nemsokára már a színmüvekről az irodalom és az esztétika keretein belül épen úgy nem lehet be-i szólni, mint ahogyan nem beszélünk „A fekete gróf vérbosszúja'1, vagy „A bűn fertőjében" cimü mozislágerekről. Vannak bizonyára irodalmi értékű drámák is. Csakhogy ezekről nehéz tudomást venni. Valahol mély fiókok sötét fenekén rejtőznek. A szerzők, vagy a színházigazgatók fiókjában. (B. C.) A flórenci hegedűs Irta: Egri Viktor. Paul Czinner, az Amerikába hajózott Lü- bitschnak, Murnaunak és Sjöströmnek leghivatot- tabb örököse, harmadik filmjének főszerepét ismét a csodálatos tehetségű Elisabet Bergnerre bízta, aki már a Nyúban és az Álmodó szájban tanujelét adta egyedülálló művészetének. Elisabet Bergner is sztár, a színpadon csakúgy, mint a filmen, de ez a sztárság a legbámulatosabb sokoldalúságával is bele tud illeszkedni a film kereteibe, teljes művészi odaadással, teljes felolvadással lehet életet szerepébe, az élet összhangjában meg tudja találni az örökérvényű mélységet, hogy belőle újat, uj értéket teremtsen; innen van az, hogy alakítása sohasem hat meddő artisztikumnak, hanem ujjongó termő termékenységnek. Nem véletlen, hogy Bergner a legbensőbb lelkiségek csodahegedüse Külsejét a természet nem halmozta el elementárisán ható ajándékokkal, kétségtelen, hogy megjelenése nem faszéinál és nem kelt idegizgalmat: sovány arcú, álmodozó tágszemü, mondhatni csúnya nő, de úgy alakja, mint arcán valami csodálatos dekadens fáradtság és rejtett szépség ömlik el. Ezt a mélybők a lélekből fakadó szépséget kell meglátni különös fényektől földöntúlivá szellemülő arcában, hogy felejthetetlenné szépüljön vonalainak dekadenssége. De az értelemtől villogó arc mimikájánál fontosabb az igénytelen test tartása és mozgása. Az érzések megjátszásában az arcjátéknál döntőbb szerephez jut a mozdulat: Bergner hallatlan szin- padkulturája, amit a legtermészetesebben át tudott vinni a filmjátszásba,széttépi a filmalakitás eddig megszokott kereteit. A filmjátszás, a lelki evolúciók érzékeltetése elé Bergner alakítása után egészen uj lehetőségek tárulnak. A film nem marad a mozgás szinfóniája, hanem sokrétű emberi szenvedélyesség, a léleknek és a testnek első felcsendülő összhangja: életi Paul Czinner, a Flórenci hegedűs rendezője, a férje Elisabet Bergnernek. Ezt a tényt nyomatékkai kell kiemelnem, mert csak az egész embernek ismerete adhatta meg Czinnernek azt a képességet, mely Bergner káprázatos mozgáskultúráját ily összefogó művészi tökélyig nemesítette és ezzel uj filmlehetőségek útját nyitotta. Czinner u jól bevált eszközökkel él és a régi mesgyén halad, mikor a gyermeki romantikától átlehelt egyszerű történetet megeleveníti. Ez is érdem, a mesének ez a töretlen vonalvezetése, ez az enyhe lázaktól borzongó dinamika, de van Czinnernek főszereplői sokoldalú művészetének kiaknázása mellett egy jövőt jelentő újítása is: a szabad tómyitás. A naturalizmus nyűgétől megszabadított filmjátszás lehetőleg kerülte eddig a mélységbe vesző háttereket, melyek tompították vagy teljesen elmosták a gesztusjátékot és amelyek csak dekoratív külsőségek, mozgáshatások színtere gyanánt, a film lírai elemének, hangulatok érzékeltetésére szolgáltak. Czinnemél a totál-sík a szabad és korlátlan mozgás megjátszása mellett komplikált analízisek aláfestésére is alkalmassá válik. Talán éppen Bergner páratlan mozgásmüvészete tette lehetővé ezt az uj lépést. Czinner filmjében gazdagon sorakoznak ezek a széles és főképpen mély totálok. Látjuk Bergnert egy messzibe vesző országúton, alig mozgó alakja eltörpül a hatalmas képsikon, de amint félénk imbolygással közeleg, roppant meglepetéssel érezzük nőni és eggyéforrni az eddig csupán dekorativen ható természettel. Másutt egy széles süiban mutalott keretben szár- nyaszegett fájdalommal kering, mig daléi és bár csak ezt a távolodó téveteg mozgást látjuk, frappánsabban még szemtől-szembe, közelsikban sem 3 * APRAGAIMAGYAFLííIRLAPIRODAIjMIMELLEKLETE ♦ <
