Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)

1926-04-11 / 83. (1121.) szám

8

—raJB. !M^^lI(lMHHB8Maan58gima'»M*M<IM«*'11,111 —

ii/úó agilis ii, vasárnap.

költő minden aprólékos, kicsinyes, durva, nagyon-emberi gyöngeségét s hibáját megismerjék, amiáltal elhomályosodik az az egyetlen megbízható és hiteles kép, amit az olvasó lelke lát meg a költő írásain keresztül. Nekem ős sok szép emlékem van. szegény Bandii ól. Soha nem hozakodtam elő velük. A kettőnké. Ha majd egyszer találkozom vele ott, felelevenítjük s kettőnknek lesz gyönyörűségünk belőle.

— Egy közös, kedves élményünkről Ady már irt egyszer régen a „Nyugat" Figyelőjében. Még Parisban történt. Akkor jöttem fel ámuló szemekkel, Adyval vacsorán volt találkánk. Vele jött egy- Carmen nevű szép, fekete nő, akivel amolyan hanyag szerelmi viszonyt folytatott. Mikor megtudta, hogy nekem még nincsen senkim, azt mondta Car- meniiek, hogy „ez az én barátom, ő is költő, szeressétek egymást". Én restelkedtem s visszautasitottani ezt a protekciós szerelmet, de ő szinte rámkényszeritette. Fiatal gyerek voltam és köszönöm Ady Endrének a főúri ajándékot. A Figyelőben írott nekem küldött levelet igv kezdte: „Emlékszel, milyen szép volt az az este" . . .

Újra visszaérkeztünk a hallba. Még nappal volt, még odakünn teljes volt a világosság s idebenn már megszaporodtak az árnyak. Letelepedtünk Szép Ernő törzsasztalához s uzsonna közben irodalomról beszélgettünk.

— Egy időben erjÉen baloldali volt irodalmilag — vetettem rel — s volt egy kötete, amely igen rokon volt Kassákékkal.

— Igen. Egyidőben borzasztó lélek- és idegfelfordulás volt. Az embernek, amikor kiáltania kellett, nem volt gondja, hiúsága formára, kifejezésre, csak artikulátlan hangokat bocsátott ki a torkán, -mint aki nagyon rosszul van. Egy énekes, akit elgázolnak, az is csak nyöszörög . . .

— Mi a véleménye a Kassák-féle irodalmi irányról?

— Hiszek nekik, de nem irigylem őket. Megértem, hogy miért érthetetlenek. Az élet <is érthetetlen. Az a legnagyobb baj, hogy nincs hit bennük és nem képesek megtalálni örök keresés után sem az igazi utat. Kassák Lajos nagy tehetségű, tiszta ember, mert őszintén, hittel, rajta látható transzban, áhítattal csinálja azt, amit csinál. De .sem eredményeit, sem oéljait nem látom.

De hogy mégis megvan ez az irány, ezt posszibilisnak tartom, sőt szükség is van rájuk, mint ahogy mérgekre van szüksége a szervezetnek, mint savanyúságra a gyümölcsnek. Mellékfolyók, melyek különös hangjukkal gazdagítják azt az örök folyamot: a költészetet, mely az emberiség egész lelki történetén* keresztülfolyik. Ugyanez vonatkozik minden művészetre, a festészetre is. A legszögletesebb, legkellemetlenebb vonalak, amelyek tiz-husz éve megfoghatatlan,

Uj zene

„A magyar zenetudomány tartozása nagy: ki kell fejlődnie". Molnár Antal kiált így fel most megjelent könyvében. Szorgalmasan, bizonyítja is, hogy' átérezte, amit mond. Zeneművészeti irodalmunk legbuzgóbb művelői közé tartozik. Könyvei fáradhatatlan munkásságról, problémái lángoló lelkesedésről, az elenségeket kutató uj szempontjai és mindig érdekes megállapításai pedig hivatott- ságáról tesznek bizonyságot. Nem a már megjárt utakat tapossa. Szélesebb mezőkön kutat s vizs: gáló lámpásával uj szint és világosságot vetít arra, amit már más is látott. Legújabb könyvében „a zeneművészet legújabb hányának az ismertetésére vállalkozott kulturetikai megvüágitásban".

Molnár Antal ahhoz a magyar közönséghez szól, amely kétségtelenül érzi a szükségét annak, hogy a magyar zenekultúra jelen állapotáról, zeneművészetünk modern törekvéseiről illetékes tájékoztatást kapjon. Hangversenyeink látogatói csak a nagy- türelmet látják: az Uj Zene hőditó harcát. Talán nem sejtik, hogy ez a küzdelem a magyar nemzeti zeneművészet viaskodása s fel sem tudják mérni ezeknek a harcoknak a művészettörténeti jelentőségét. Akik a művelődés múltjának a pragmatikus távlatail^&tlátni nem képesek, azok a jelen szeszélyes játékának tekintik a ma zenéjének újszerűségét. Ezért tárja oda Molnár Antal az uj művészet megnyilatkozásának a képét a történelmi, kulturális, etikai, társadalmi hatóerők sürjában.

Szempontjait érdekesen szemléltető bevezetésképpen mondja el s ha meglepő megállapításait nem is fogadhatjuk el minden tekintetben, kétségtelenül bővíti velük az olvasó szemhatárát. Az uj zenei irányzatok érdekes ismertetése után főként — természetesen — a magyar teremtő Géniusz munkáját jellemzi elsősorban Kodály és Bartók világraszóló jelentőségű alkotásaiban. És ha bennünk a jövendő klasszicizmus hatalmas előkészítőit látja, érezzük, hogy egyet kell értenünk vele.

S ha némely tekintetben elfogult is velük szemben, be kell látnunk, hogy joggal elfogult: magyar büszkesége és szeretetteljes, méltó rajongása teszi azzá. Ezért értjük tulzásait, még ha viszont nem is értünk vele egyet akkor, amikor1 Régért vagy Debussyt, SchöDberget vagy Sztra- vinszkyt. a modern zenei gondolkozás ez elismert képviselőit nem tudja teljes jelentőségükben méltányolni. Ám jólesik vele együtt lelkesednünk azon, hogy’ ezek mellett a nagy külfödiek mellett a modern világzene vezetőivé a művészet igazi kulturetikai értékei teszik a két kiváló magyar lángelmét.

Hogy mai társadalmunk még nem nézi őket talán ezzel a büszkeséggel, annak az oka az a kulturmétely, amelyet egyfelől a táncoperettek muzsikája fejetlenségben és lui'kóságban produkál, hogy lelkében tökéletesen lezüllessze rajongóit, másfelől a forróövi kikötők ruatrózlebujaiból az európai bárok parkettjére és a színpadokra lopott szörnyű lánczene rombolása, Ezeknek köszönhetjük, hogy* a magyar családok zongoráin hiába keressük igazi nemzeti zenénket. Hiszen ez a lezüllött dilettantizmus, amely hitvány szalonalbumokból táplálkozik, nem értheti meg sem a múlt történelmi értékeit, sem a ma művészetét, amely történelmi produktum.

Molnár Antal éppen azzal végzett jelentős munkát, hogy erre kemény itélelmondássai eszméltet! rá olvasóit. Nem hallgathatjuk azonban el, hogy — egyébként nemes elfogultságával mellőzi a magyar- zenekultúra több jelentős alkotó művészét. Még azokról is, akik Kodály vagy Bartók híveiként a magyar népművészet nemes talajába ültetik művészetük gazdag rügyezésü vagy éppen már kilombosodott fáját, csak szinte futólag kapcsolt mellékmondatokban emlékezik meg, nem is szólva a „modern romanticizmus" magyar képviselőiről, * akiknek munkája szintén haló tényezője a történeti fejlődésnek (Hnbay, Dohnányi, Weinefy Siklós, Lajtha, Kósa és mások).

Vannak igen értékes, megfontolásra méltó gondolatai a magyar zenei politikáról is. Itt is, de egész könyvében véges-végig nemes erkölcsi szempontok érvényesülnek, amelyek komoly, a Jegyzetekben közvetlenül elénk táruló világszemléletből folynak. Külön fejezetet szentel annak a kérdésnek is, hogy lehet-e a muzsika erkölcstelen. „Feltétlenül — mondja — vita fölött állóan erkölcstelen a zeneművészet leplét öltött minden olyan produktum, melynek formája önmagában semmiféle olyan művészi intenciót nem mutat, hogy annak értéktelenségére nézve véleménykülönbség lehessen az esztétikai Ítélkezés terén, vagyis amely túlnyomóan nem művészi élvezet céljára, hanem az elszigetelt érzékiség felkorbácsolására készült... Ha az ilyen muzsikát üldözné az állam, erkölcsi hivatást töltene be“.

Molnár Antal könyvéről, az abban feltáruló sokszor hipotetikus megállapításokról több mondanivalónk lenne. Alkalomadtán ezekre vissza is térünk. Most csak leszögezzük, s^ogy munkáját örömmel fogadjuk. Szívesen ajánljuk a komoly művészi zene közönségének, de mindazoknak is, akik túl akarnak látni a hétköznapiság léha ope- rettszerüségének vagy az érzékiség erkölcstelenségébe sülyesztő slágerzene tartalmatlanságának a destruktív világán.

Emléked...

Emléked messzejár,

Miként a Sziriusz,

Sugarad gyenge már,

Hogy a szivembe juss.

Az utad messzetünt,

Eltűntél az utón.

Akkor sem látlak már,

Ha szemem behunyom.

Falu Tamás.

érthetetlen forradalmat jelentettek — lassan polgárjogot kaptak. A festők is, a költők is, valamennyien a nagy módszeresek, akik azt hiszik, hogy célok, mindannyian eszközök csupán, az örök Művészet játszik velük, mint Moloch magához szívja őket, kiveszi belőlük azt, ami jó, szép és örök s a többi a semmibe vész. Részletek csupán és sohasem egészek . . .

A szlovenszkói irodalmat szokta-e figyelni ?

— Igen, szoktam figyelni s néhányat ismerek a költőik közül. Ma még ebben a vonatkozásban nem érkezett el a kritika ideje. A magyar irodalomnak nehéz válságból kell kilábolnia s ha sikerül, nagy jövő előtt áll. Mindent, ami magyarul hangzik s tisztességesen hangzik különösen az utódállamokban, roppantul tisztelek. Nincs ma kritikám. A mai súlyos magyar helyzetben csak a magyar szónak, magyar szellemnek, irodalomnak, művészetnek, tudománynak van szerepe, jelentősége és reményt ébresztő küldetése.

Illés izgatottan. Az őrmestert a feleségéért szalasztotta.

Az asszony bejött, felmosta az ájultat és bevitte magához a házba.

Kinn, a kamara előtt már várt a legény. Két kantában forró vizet, kefét és szappant hozott,

— Gyerünk, késő lesz! — sürgette meg Illés, mire húzódozva belépett, ő is csak ránézett a felismerhetetlenné roncsolt, oszlásnak induló tetemre, a véres saroglyára, a hulláról és a takaróról még cseppenként csordogáló fekete szennyes vérre és a rémülettől holttá vakult szeme kitör dúlt üregéből.

— Eredj, menj a fenébe! — moriclt rá Illés

és kizavarta. _

Magára maradt a halottal. Délután felhajtott néhány pohár erős szilvap-U:r;.£'t, a szesz dolgozni kezdett benne, a szeme elhomályosodott. Ezt várta, kellett a munkához. Nem olyan rettenetes, mint gondolta. A fej, az arc még egészen emberi, csak mintha valami vámpír szívta volna ki a vérét: sárga, pergamenes és csontokra tapadó a bőr. Éles késsel elvágta a bakancs zsinórját, ezzel kezdte a munkát. Gyors és tapasztalt fogásokkal dolgozott. Az ormótlan bakancsok után lekerült a lábról a harisnya, utána már nehezebben ment a munka: a zubbonyt és a nadrágot foszlányokká tépték a kerekek. Nem volt egy ép csontja a derékban kettészelt és a kocsik közt csüngő láncoktól jól meghurcolt és meghempergetett testnek.

Később bejött az asszony, a felesége és leült a sarokban, az ablak mellé: szokott helyér^.

Eleinte, házasságuk első esztendejében, kíváncsiságból, de még inkább hálából, hogy Illés magához vette, bejárt hozzá a hullaházba, aztán megszokta és nem érzett többé félelmet vagy undort. Szeretett ilyenkor elbeszélgetni vele, valami piaci pletykával kezdte, aztán csuzos, dagadt lábát fájlalta és valami furcsa kisértethistória meséiéibe fogott, melynek végét mindig elfelejtette.

— Egy kis pénzt hagyott itt az asszony, —

kezdte aznap.

_ Hát már elment?

„ Elment az őrmesterrel. Szóltam neki, hogy a Szarvasban nincsen poloska, odament. Reggel

1 Hallgattak. Az asszony ma nem volt beszédes kedvű, ölberakott kézzel ült a sarokban és a szemező esőt nézte.

Nem mondott semmi újságot a főjegyző? — kérdezte aztán. Sose emlegette máskép az ura bátyját, mint főjegyző. Illés ráhagyta.

— Mit mondjon, — felelt azután. — Csak nincs baj? — fölrémlett benne, hogy tegnap olyan szorongatva nézte a testvére. Hátha pénzzavarban volt és kölcsönt akart? Egyszer már megsegítette, elég nagy összeggel. Akkoriban kicsit neheztelt rá, bántotta, hogy pecsétes levélben küldte vissza a hivatalszolgával és nyugtát kért. Furcsa dolog, Írást kért tőle, aki írás nélkül adta a pénzt!

— Azt még értem, hogy nem jöttek be a házba, de magának azért szólhattak volna. Röstellem, hogy idegenek hozzák mindig az újságokat, , — mondta az asszony.

— Miféle újságot?

— Vőlegény a fia, aki a bíróságnál van. A patikuslányt veszi le. Szép lány és pénze van.

Most mezítelen feküdt a hulla a tölgyfaasztalon. Ilié forró vízzel öblögette és akár egy anatómus, boszorkányos ügyességgel rakta össze a kiforgatott és széjjelmáiló csontokat. Olykor boros fejjel az asszony felé hajolt, köpött és morgott és meg-megrázkódva pihenőt tartott.

— Szólni akart, tudom biztosan, de ott volt a felesége, hát nem mondta, — dünnyögött.

— A felesége... persze, — bólogatott az asz- szony. Gyűlölet nélkül mondta ezt.

— Kezet adott a felesége, nem láttad? Nem rossz emberek... Szegény népek vagyunk, Anna, még ha kalácsot is süthetsz ünnnepnap. ök meg urak. Nem kell. ezt a munkát látni, elég a temető... Tapintatból teszik, ha nem hívnak, hidd el, nem is éreznénk jól magunkat köztük.

Az asszony sóhajtott; csendes öröm tért belé, ahogy hallgatta, és uézte a hullamosót. Hát ezt is magára vette, nincs keserűség benne, nem fakad ki ellene; ö hullamosó, ők meg urak, — ezzel vette élét az uj megbántásnak.

Illésre ezután a munka nehezebb, de tisztább fele várt: az öltöztetés. Este lett, mire elkészült A fel ravatalozás másnapra maradt. Közben iv.»;+ még, megmámorosodott, de a maga lábán ment a házba. Vacsorát nem kért, szótlanul lefeküdt és nyomban elnyomta az álom

Az asszony bevárta, mig Terka, a lányuk hazajön, aztán ő is — aludni ment. Terka a konyhában maradt, valami fehérneműn varrogatott. Még ébren volt, mikor jóval tiz után előkerült valahonnan a fiú.

Vacsorát adott neki és kesernyés arccal nézte, mig hányja magába a még meleg ételt. Különös, ő sohase tudott ebben a házban Uyen jóízűen enni, szinte falni. Az apa kisétü volt, esi munka után legfeljeb az italt kívánta meg, az anya pedig csak a tűzhelynél kóstolgatott, de Géza pompás étvággyal evett. Munkához szokott, erős termetű, szép vállas ember volt; nagykezü, tusszinhaju, az anyja türelmes nagy szemeivel, kicsit duzzadt ajka vörös, mini friss sebhely.

— Délben panaszkodott az öreg, hogy annyit csavarogsz, — mondta a lány ingerülten, akit valósággal dühbe hozott bátyja elpusztíthatatlan étvágya. —• Igaza van, este sose lát. Egyszer ón is megunom, hogy éjfélig várjak rád.

— Hagyd el, ne kezdj megint, — intette le Géza, de hogy a szapulásnak vége n ím szaka K, haragosan az asztalra csapott. — Mi vagyok én, semmi közöd hozzá, hogy mit teszek1 Te is jobban tennéd, ha a magad dolgával törődnél! Eh, micsoda nyomorult élet ez veletek!.. Na, szerencse, hogy már nem tart soká.

Eltolta a tányért és elfordult. Szívesen odamondott volna valami gorombaságot, de meggondolta. A lány is hallgatott, könnyekkel a szemében. Nem akart verekedést, mig várt rá, eszébe sem jutott, hogy megbántsa . Gézát. De vállat vont, nem volt Ínyére, hogy ő közeledjen és megbékítse. Majd megbékül magától is.

Géza az ablakhoz ment és a felhők közt futó holdat nézte, mely hideg fényben fürdette az égnek meredő kereszterdőt. Szél sepert a sírok felett és a fák jajgattak, mint boltok mélyén kin- padra vont emberek.

A kályhában halk pattogással parázslód a fa, csend volt az egész házban. Terka u.ijai jártak munkás.kitartással a fehér vásznon. Géza hozzálépett az ablak meleg félhomályából és figyelt.. Hímzett ing, finom holmi, talán a kelengyéje Nézzük csak, milyen szorgalmas.

Ekkor rátekintett Terka; a sírástól kipirpso dott szeme békés volt és szelíd ántulás fenve reKöszönet

Ha egymásba omló szerelemben

gyors árnak sodrán

futunk le mint eloldott tutaj

s a tenger messzeség letördeli a partokat előlünk, ha örvények hullámvonalas széleire érünk, hálatelt szívvel köszönöm Néked, [godat

hogy úgy tudsz olyankor szeretni engem mint a hu- s pallóval fogod át az eliramlott partokat.

Szenes Erzsi.

Ének a holdhoz

Éjszaka van már, csöndes éjszaka- Az égen feljöttek a csillagok, kedvesei közt ezüst köntösben csillogva jár a Holdnak asszonya.

Éjszaka van: kevély, hűs és hideg, s én egyedül vagyok.

... Hányszor láttalak feljönni oh Hold az ég csillagos peremén: királyi nő, magános és pompázó igy siklik át ezüstös baldachinban csillagtestőrök ragyogó során.

Nápoly, Páris, Pest, London éjszakáján Te hintettél ntamra fényvirágot, szerelmek éjén rózsakertek mélyén, vagy könyvek közt gyötrelmek idején, ha fájt a csók és a tudás:

Te simogattad lázas homlokom, s a hús manzard-szobának ablakán át szőttél fejemre töviskoszorut

Te kísértél tavaszi mámor utján, mikor kettesben jártam kedvesemmel, kit elfeledni nem bírok soha...

Te álmodtál a tenger kék vizén ezüstből 6zőtt tündéri álmokat, mig gondolánk suhant az éjszakában.

Te kandikáltál át a függöny résén, mikor kis kávéházak asztalánál ültem fejem lehajtva és számoltam maradt bankóim kártya, bor után, — s Te mosolyogtál rám vigasztalón, mikor hűtlen lett asszony, pénz, szerencse, bor és tavasz, s számban fanyar izekkel magánosán jártam a Körúton.

...Oh Hold, magánosságom büszke képe*

köszöntelek e néma éjszakán! ragyogj reám hűs bncsuzó vigasszal, ha menni beli majd hosszú, hosszú útra!

Légy utitársam: enyhe balzsamokkal altasd a szivem, mig utolsót dobban, boríts fölém fénylő halotti leplet, ha értem jő a nagy Göncölszekér, hogy felvigyen a csillagok honába.

Gogh Illés.

megett benne.

Géza fölébe hajolt és kimondta, amit napok óta vallani akart:

— Terka, én nem maradok soká otthon. Nem lesz okod a panaszra, hogy este . várnod kell rám... Még csak három hét, akkor megyek.

Megnősülök.

— Ne tréfálj! — ejtette le Terka a varrást, de nagyon jól érezte, hogy ez nem tréfa, hogy komoly elhatározásról van szó, — ez a széles- vállu, kiosibajszos, fekete fiú: férfi! — és mosolygott. Hogyne .értené már békétlenségét, jobb is, hogy elkerül innen és nem csöppen bele az apja sorsába. Nem fiataloknak való hely a temető... És akaratlanul is magára gondolt, a szövetkezet segédjére, akit a mult héten bemutatott a szülőknek. Kár, hogy olyan félénk és alázatos az az ember és máig nem merte nyíltan bevallani érzését. De ő tudja és biztos a dolgában.

Előtörő álmosságában valahogyan összekuszá- Iódott Géza vallomása az ő érzéseivel és elérzé- kenyedve, hirtelen mozdulattal Géza nyaka köré fonta karját.

— Ki a menyasszonyod? — kérdezte.

Nem kapott határozott választ. Gézát meghatotta ez az önkéntelen simul ás és melegség. Furcsa, fólszeg szavakat rebesgetett, hogy húgánál megértésre talált; meleg, szerelmes szavakat, amilyeneke csak nagyon fiatal lelkek mo-tdannk. akik először érzik vérükben a szerelem lázát, de a merő asszonya nevét eltitk/.a

— Hagyd, Terka. Még anyának se említsd, hogy beszéltem veled. Elvárom tőled: ne szólj a

szülőknek. Majd elmondom magam.

*

De Terka alig őrizte meg egy hétig bátyja titkát. Unta már, hogy este folyton dohog az apja. Egyszer annyira dühbe jött az öreg, hogy ketten nem bírták szép szóval lecsillapítani.

— Megtanítom azt a legényt egy kis t.isztes- ségré! — fogadkozott. — Nem tűrök csavargót ii házamban. Addig nem lesz itt rend, mig alaposan el nem látom a baját!

— Csavargó?... Ugyan már milyeneket mond! — szólt sértődötten az anya. — Nincs a környéken dolgosabb fiatalember.

Az öreg tovább dohogott, békés természetű ember volt, de valamivel csak meg kellett mulat-