Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-11 / 83. (1121.) szám
A tékozló fiú hazatér Margitszigeti séta Szép Ernővel Irta Sándor Dezső A Duna partján járom az elhanyagolt margitszigeti sétányt. Mintha egy vihar csinált volna furcsa zavart itt, összevissza-rendetlenségben hever az utón sok minden: kivágott, halott fák, nagy, otromba vándorkövek, száraz, rügytelen gallyak ,s olyan szomorú, olyan elnyomott a természet. A Duna gőgös hullámai táncolva, bukdácsolva botorkálnak a Margithid felé s amikor elérik, pajkos sietéssel, egymás hegyén-hátán tolonganak a hid alatt, mintha azon versengenének, ki jusson elsőnek át. A túloldalon munkásán füstölnek az újpesti gyárkémények. Öt óra délután. A szirének megszólalnak. Ott állok a parton, egyedül, a szigeten, körül, messze, sehol egy ember, csak a Dunán úszik szokatlan könnyedséggel egy vontatóhajó, amelyen ásitó emberek unottan végzik mindennapi munkájukat. Beljebb a szigeten: itt már éled a tavasz. Itt már a technika rendszerébe igázzák a természet nagyszerű, szabadságot szerető teremtő erejét. A fákat nyirbálják, a virágágyakat rendezik, a melegházakat ápolják, az utakat javitják. Már kezd kibontakozni a tavasz nemsokára jövő panorámája. A margitszigeti Nagyszálló halk, finom- levegőjű halijában alig néhány ember. A nagy ablakokon keresztül fáradt emberek néznek ki a természetbe, amely márciusi pongyolájában is enyhe és jó és egészséges tavaszt igér mindenkinek. Betegeknek is, szomorúaknak is. Szép Ernő egy sarokban ült, egyedül, újságot olvasva. Pincérek halkan suhannak el az asztalánál. Évek óta törzslákója a Nagyszállónak és dédelgetett nevezetessége. ' A leghálkábbhangu, legnyugatibb finomságú magyar poéta sokszor lirizál a Margitszigetről. Ismeri és szereti minden részletét s a természeti szépségnek és történeti érdekességnek hatása megőrződik sok Írásán. Szeretettel beszél róla: — A Margitsziget a lakásom. A gazdag emberek, akiknek húsz szobájuk van, azok sem laknak folyton mindegyikben. Másutt esznek, másutt alusznak, másutt sziesztáinak, másutt fogadnak vendégeket. Én is nagyon Otthon. Család. Kenyér után futó gond-púpos emberek. Szülés. Szoptatás. Temetés. Asztag-rakó hétköznapok: kérges kezű cselédsereg... Csúfoltalak, otthagytalak. Kikértem jogos jussomat, csuhajra csaptam kalapom, apám kertjéből hetykemód vágtam virágos botomat. Legényesen, toronyiránt. Botomtól szagos volt az út. Szemem fecskéje repkedett, léptem körül tavaszt csinált s mézes bortól forrt minden kút.. Mámor-városba vitt a vágy, mely minden percben változik, mert minden ember, idegen, összeverődött csók-kalóz: habzsol, lezüllik, távozik... gazdag vagyok: az én nagy és gazdag és legszebb lakásom ez a sziget. A szállodában alszom, az étteremben eszem, a parkban pihenek, a hallban fogadok — mindegyik az enyém már. Jöjjön, megmutatom a „lakásomat" . . . S Szép Ernő a büszke házigazda szere- tetre méltó dicsekvésével végigvezetett a felső . Margitszigeten. Napunk nem volt, szür- kés-sápadt volt az ég, az eső folytonosan leesni készült. Vállradobott kabáttal lassú léptekkel ment mellettem s olyan halkan, olyan őszinte egyszerűséggel beszélt, mint amilyen különösen hatnak keresetten primitív, szárazán. póztalan, hangulatos Írásai. Hosszúkás, sápadt, enervált arcából különös lágyság, jóság tekint ki, meleg, nagy szemei mélybarnán csillognak. — A kezdő éveimről beszéljek? Hát hogyha nem fog szerénytelennek tartani, akÖrült, vad virágkarnevál, színes gyermektelen gyönyör. Gyümölcs nincs. Vége: éhezés. Sertés-koszt: undor-vályuban fanyaron csillan a csömör. Elég volt. Nincs már botomon kéreg: lerágta csúnya szám. Az örökségem odalett. Megyek haza. Így koldusán ha befogad atyám, hazám. Jöjj Otthon, zsoltár-ajkú csend, egyhangú, látszat-unalom, melynek száz álma, színe van, cselédarcu hétköznapok, jövőt őrlő élet-malom! Család! Rettentő rejtelem, a kerítésed gyötrelem, trágyáz öröm, könny, förtelem, — de az Igaz, a Szép, a Jó s az Isten is benned terem! kor kijelentem, hogy én úgy érzem, hogy az én kezdő éveim csak most fognak jönni. Majd ha a világ megengedi. Ha majd nem fogok elfáradni a kenyeret adó munkától, Ha majd nem fog kelleni terminusra dolgozni a szerkesztőknek és nem fog kelleni színdarabot írni, amit én nem tudok a kedvem szerint. Nem szégyellem. Talán mást tudnék,-. De hogyha az ember elfárad, ha az ember rossz munkával elpiszkolja az eszét, meg a lelkét, akkor szégyenli magát a vers előtt, akkor nem érzi meg saját magát, nem hisz sajátmagának. Én úgy képzelem, hogy aki verset ir, annak nem szabadna egyebet írnia. De lehet erre a mai nyomorúságban gondolni? Kell-e az embereknek a vers, a száv, a poéta? Nem kellünk, nagyon feleslegesek vagyunk, sokszor ezt érzem és emiatt tán néha fáj is egyikünknek-másikunknak a szive, de annyi ma a szenvedés ezen a földön, hogy ez a mi szenvedésünk nagyon luxuriózus szenvedés és nem számíthat elismerésre. — Szép az élete? — kérdeztem meg csendesen. — Nem tudom, hogy mit nevezhetünk „szép életnek"? — mondotta elgondolkozva — nagyon nagy ez a világ s mi hangyája vagyunk egy nagy hangyabolynak, fűszál vagyunk egy végtelen rétségen — mit lehet tudni, hogy ebből a végtelenségből mi jut egy embernek. Egy okos matematikus majd kiszámítja, hogy mi az „átlagélet", összeadja majd a földön ólő vagy 1500 millió ember életét, aztán összeadja ezeknek az emberek-* nek az örömeit, a fájdalmait s aztán ezt el-* osztja egymással. Az eredmény lesz: az átlagélet. Ebből aztán majd meglátjuk, mennyi jut az örömből, mennyi a bánatból egy em-* bérré s ezt összehasonlítjuk a magunk örö-* meivel és bánataival. Ez nem egy pantheista, hindu, misztikus felfogás, csak ösztön, hogy; az ember védekezzék a szenvedés ellen . . « — Nagyon divatossá vált tévedés az, amely azt hangsúlyozta, hogy a költőknek a szenvedés a sorsuk. Hogy attól tudnak csak költeni. Szegény költők. Ady Endréről fecsegtek ilyesmiket össze. Ady valóban sokat szenvedett és a legtöbb költő, mint ahogy, a legtöbb ember, sokat szenved. Mert az igazi költő az emberek helyett küzd és lát A nagy költő fájdalmas felhördülésében minden lény a maga nyögéseit, fájdalmait ismerí fel. Egy kémnek, aki az ellenséget akarja kifürkészni, az ellenség ruhájába kell rejtenie magát. Egy költőnek, ha emberi érzéseket akar kifejezni, embernek kell lenni. — Kell a szenvedés, épp úgy kell, mint ahogy ezeket a fákat meg kell tavaszra nyír-* bálul. De eső és nap is kell. Ady Endrének' is szerencsétlensége volt részben, hogy ez a' nemzet, amelynek költője és kissé prófétája' is volt, ez a nemzet irodalmi e politikai terror alatt állva egyáltalán nem akarta őt, amíg élt A legnemzetibb lapokban gúnyolták, csúfolták s pellengérre állították a leg- nemzetibb magyar költőt, őt nem elégítette ki nagyszámú rajongótábora, mert egy olyan kouőnek, mint Ady Endre, legalább egy nemzet kell. — Nagy tragédia, érdekes probléma Ady Endre élete, mégsem tartom helyesnek, Ízlésesnek azt az irodalmi hadjáratot, ami halála után — érte kezdődött. Nem szorult rá és nem is kívánatos, hogy a tömegek egy nagy Atyám, Teremtő, Atya vagy! Szemembe köphetsz ha akarsz. Roncsolt botomat, szivemet ültesd kertedbe s újra szép rügyes lesz s arcom Isten-arc... Mécs László. Csönd Irta: Egri Viktor. A rövid őszi napok beálltával Illés, a temető őre,- már két legénnyel kertészkedett a sirok közt. Halottak napja előtt szinte csapatostul jöttek a rendelők a temető sarkába dugott őrházba és Illés boldog volit, hogy a fátyolos öregasszonyok, de még a városi bundás urak is a nevén szólítják, kezelnek vele és urazzák. Sok volt a rendelés, sietni kellett a munkával. Kora hajnaltól napestig irtották a legények a dudvát, kis kapákkal a földet túrták, borostyánt ültettek, a virágágyakat rendezgették és a temetőfal mellől friss, porhanyős földet és sima, gömbölyű köveket hordtak Illésnek, aki gondos kézzel emelte magasra a besüppedt hantokat. Halottak napján a vőlegény korából való fi- nomposztóju, de már fényesedé hátú szalónka- bátját öltötte magára; komoly, megilleíődött arccal járt a kavicsos utakon s hangjában mintha könnyek remegnének, amütor elkalauzolt egy-egy idegent. A friss borotválkozástól vörösen ragyogó arcán elsimultak a redők, tüzelő szemének derűje mögött valami mély nyugalom fénye égett; elégedett és büszke volt aznap. Meg kellett hagyni, minden rendben volt, derekas munkát végz tt, a borravalók is bizonyították és joggal állithatta minden látogató, hogy Isten kertjében járt. Aznap és Mindszentkor szép csöndes őszi nap sütött és a fejfákat, a kereszteket, a márványkriptákat hamarosan elbontották a krizanténura- koszoruk. Ebédre hideg sültet evett Illés és néhány pohár csípős homoki bort kóstolgatott. Csak úgy állva nyelte a falatokat, mint a felesége hétköznap a tűzhely mellett. Délután a temető kapujában fogadta főjegyző bátyját, aki a feleségével jött és együtt elindultak az apjuk sírjához. Díszes sir volt, Illés feketelakkos ráccsal zárta körül ezt a nedvesen fénylő, sürülevelü borostyánnal teleültetett hantot, melynek hamvvedres emlékkőjéről •örökzöld repkény futott le, karcsú indáival félig betakarva a frissen aranyozott belüket. A főjegyző meghatva nézte öccse kezemunkáját. a csokrok hajnalban tépett, illatos virágait. Ma is eszébe jutott a sir előtti első találkozásuk és megint főni. égni kezdett a feje. Kellemetlen, nyomasztó emlék volt. Akkoriban a sir karbantartásáért pénzt akart adni neki. — Az ón apám is! — szólt hozzá Illés. Többet nem mondott s ez sem hangzott szemrehányóan. Ha meggondolja, némi igazsággal utasította vissza ajándékát. Talán neheztelt, hogy nem ajánlotta a sírkő árának testvéries megosztását, éppen akkor nem tehette, az asszony várandós maradt, kellett a pénz otthon, niés jobban is mérlegelhette volna, mielőtt üyen drága hamvvedres gránittömböt szentel apjuk emlékének. Igaz, az ilyen iparosfajta munkásember, aki nem. költ házbérre, reprezentálásra, hamarább férerakosgat valamit a kevesebből is. Zavara teljesen eloszlott, amint észrevette, hogy Illés az ő koszorúját tette a főhelyre. Tapintatos emberi Hiszen szerette és becsülte őt és ha el is idegenedtek az utóbbi években, azért Illés nem okolhatta őt. Mialatt az asszony a sírnál imádkozott, ők udvarias kérdésekkel próbálkoztak egymáshoz közeledni. Inkább idegenekről beszélgettek, mint magukról, s egyszer félrevonta a főjegyző ülést, aki azt hitte, hogy a bátyja valami fontosat fog megbeszélni vele, talán családi dolgait hozza szóba, de akkor odajött az asszony, előzékeny volt ma is, akár tavaly, de különös, hogy azidén szakasztott azokal a szavakkal, a vendégvárásra való hivatkozásai szólította távozásra az urát... Este sokszáz gyertya és mécses égett a sírokon; füstölők és virágok bőditó ülata párállott a leszálló ködben, tele volt zsongással, embersuttogással a temető. Most este nehéz, misztikus káp- rázattal ragyogott a pompa s amint az éj leszállt és az utolsó gyászruhás mögött bezárult a temető kapuja, Illés elérzékenyedve indult a házba. Komoly, áhitatos hangulatban volt, öreg egyházi éneket dudolgatott és kicsit könnyezett hozzá. Nagyon meghatotta, hogy a főjegyző felesége a bu-, csunál kezet nyújtott neki. Vacsora után a borravalót kezdte számolgatni. Sok pénzt kapott, többet mint tavaly. Másnap vége volt az ünnepnek, a látogatók elmaradtak, a virágokat megcsípte és mégher- vasztolta a dér és a koszorúk színes szalagjai eláztak. Vége volt a dísznek, de ő még ünneplő kedvvel járt a sírok közt, mintha soha hullát mosnia vagy sirt ásnia nem kellett volna. Nem, még ezen a napon is Isten kertjének ápolója volt és egy pillanatig sem érezte foglalatosságának szomoritó mivoltát. Egészen estig, akkor aztán visszacsöppent régi nyomorúságába. Négy katona saroglyán halottat hozott. Á hullaház előtt letették ternüket. — Na öreg, siessen azzal a kulccsal! — szólt rá a katonákat vezető káplár. — Hová tegyük? — Ide be, csak lassan. K't hoztak? A káplár előredirigálta a katonákat és türelmetlenül magyarázgatott: — Egészen zöld, alig egy hónapos regruta. Az első kimenője volt és a vonat elé veti magát. —A vonat elé! — ismételte az öreg. Régi nóta, nem történik először, hogy igy idehoznak valakit. Na, lesz itt munkai Utálatos dolog — az üyen hullákkal dolgozni, nehezen lehet azt megszokni. — Talán szerelmes volt a szegény, most aztán békessége van. De azért kár az ilyen fiatal életért! — mondta sürü fejcsőválással. Ott állt tétován a saroglyánál; nem volt benne részvét, inkább ingerült volt, hogy oda- a nyugalma A káplár kicsi tarka ken tővel s homlokát törülgette és nagyot emelt szemöldökén. Látszott rajta, hogy az előbbi nagy hangossággal undorát és félelmét leplezte. Nem hetvenkedett többé, mihelyt véget ért a borzalmas küldetés, felébredt benne az ember. — Jóravalő, finom urifiu volt ... Hát az első hónap nem farsang mi nálunk, annyi - szent! Van, aki nem bírja... Doktor volt, filozóf. Mondtam mindég, hogy nem jó dolog, hogy annyit- irkái a kantinban. — A vérés tetemre mutatott. Na öreg, nehéz dolga lesz, mig ebből embert csinál!... Isten vele! Még egy futó tekintetet vetett a halottra, sóhajtott és elment a katonákkal. * Másnap reggel kiszállt a bizottság. Nem volt a hullán mit nézni, Illés néhány utasítást kapott. Parádés katonai temetés lesz, hiszen bebizonyosodott, hogy baleset történt. Illés uem csodálkozott, megszokta már az efféle „baleseteket” vagy pillanaln/i eluozrvarban elkövetett öngyilkosságokat. Volt már úgy, hogy akasztott emberre mondták. — Holnap temetik csak, be kell várni a családot — mondta a bizottság egyik tagja Illésnek^ De az anya már aznap jött meg. Inkább timolygott, mint járt, szinte csoda, - hogy eddig bírta az utat. Egy őrmester vezette. Még nem volt *gyászruhában, csak a kalapjára tűzött fátyolt, mely mögött vörösen tüzelt a szeme. Reszketett, hiszen már itt állt a megmásíthatatlan valóság előtt; vége, vége mindennek, itt már nincs többé remény. Halkan jajgatott, amint a ravatolozóházhoz közeledtek. Az őrmester feszesen szalutált és hátramaradt — Ne menjen be hozzá, mig el nem végeztem a dolgomat, — fogadta Illés. — Az édesanyja vagyok. — Látom én azt, jó asszony... De tessék inkább várni, tessék holnap jönni, akár már haj-; nalban. Addig felöltöztetjük, telerakjuk szép őszirózsákkal ... Az anya mindebből csak azt értette, hogy holnapig várnia keü. Belekapaszkodott Illés karjába és felsírt: — Ereszen be, most, azonnal .. Istenem, hál van emberség magában? Illés fejet hajtott. Szerette volna lecsöndesi- teni, megvigasztalni a fájdalomtól szinte bomlott- eszü anyát; ha legalább szigorú lehetne hozzá és megtagadná a hullaházba való belépésének jogát. Hiszen erős és edzett ember elbírja a szenvedésnek durva értelmezéseit is, vélte, ez azonban nem asszonynak, anyának való látvány. Egész életén át kisértene, az emlékezésben valami rettene-; tesen gyötrő kép és undorodás marad. Az anya tovább rimánkodott. Illlés túlságosan eltompult a mesterségében, semhogy tovább ellenállni tudott volna. Szó.Janul ajtót tárt. Az anya tovább rimánkodott. Illés túlságosan roglyához ment. Egy pillanatra megcsapta a bulla és a fertőtlenítők émelyítő szaga és megtántoro- dott. Nem volt ereje, hogy a pokrócot felemelje. Illés megtette és közben elfordult. Az anya óda- nézett és nagy sikollyal elvágődott a padlón. Meg se moccant, úgy feküdt sárgán, mereven, mintha a szive utolsót vert volna. — No, hát nem megmondtam! — fakadt ki ti
