Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-04 / 78. (1116.) szám
17 (Iszik, meg akarja kínálni a rendőrt, de aztán zseb re vágj a az üveget, közbe oldalról egyre többen bámulják őket.) RENDŐR: Ne beszéljen annyit. Ki maga? (Szerényi hallgat). Mórt nem felel? SZERÉNYI: Hisz azt mondta, hogy ne beszéljek annyit! RENDŐR: (nagyon szigorúan): Mondja már a nevét! SZERÉNYI: (csuklik): Barnabás. RENDŐR: Miféle Barnabás. SZERÉNYI: Nem ismeri? Csodálom. Hát hová való a téns ur? Még nem hót meg senkije? Csak volt valami hozzátartozója, vagy tán senki fia kend, valami céda fattyú pereputtya és ha úgy is volna, akkor csak én áshattam meg a sírját. RENDŐR: Világosan beszéljen. Micsoda maga? SZERÉNYI: Sirásó Helsingörben. RENDŐR: Helsingör? Milyen megye az? SZERÉNYI: „Megye"? Mi az hogy „megye"? RENDŐR: (látva, hogy nem boldogul): Milyen sirásó maga? SZERÉNYI: (dühöngve): Ezt ebben a pillanatban magam sem tudom. Első vagy második, de Helsingörben vagyok, (tompán nézi a bámész tömeget, fáradt gesztussal), ösmernek ezek mind. RENDŐR: Hol van az a Helsingör? SZERÉNYI: Hát hol legyen? Itt van az helyben. (nevetgél). RENDŐR: Kérem a munkakönyvét! SZERÉNYI: Mit kér? RENDŐR: Hogy hívják a kenyóradó gazdáját? SZERÉNYI: Claudiusnak hívják. RENDŐR: Miféle Claudius? SZERÉNYI: Claudius dán király őfelsége. RENDŐR: Mit beszél, most nincs király, most kormányzó van. SZERÉNYI: Mi az, hogy kormányzó? RENDŐR: Ne kérdezzen annyit! SZERÉNYI: Hát már kérdezni és felelni sem szabad? Kicsoda különben maga? RENDŐR: (megfogja): Jöjjön velem. (Tömeg felzudul). SZERÉNYI (nem hagyja magái): Dehogy megyek, nekem dolgom van, rögtön lesz a temetés. Tudja kit temetnek? Nem tudja? „Hisz ezt minden bolond tudja Dániában". Opheliát temetik és én ásom meg a sírját. De nagyon kell ám vigyáznom, mert ha ez nem sikerül, a magam sírját is megástam. (Béniről a kürtösök hang- próbája hallatszik). Hallja, már elindult a temetési menet. Engedjen engem. Ma fogok avanzsálni. Nem ért engem maga? Pedig én ösme- . rém magát. Maga Fortimbras, zsoldos vitéze és Jáfet korcsmába ittunk egy pár iecit, mikor úgy „büzlölt valami Dániában". Mit néz úgy?' Mert úgy ömlik a ' sző' a szálúon, mint kráterből a láva? (Bizalmasan megkérdezi))! Tudja maga mi az a kráter? No nem baj ha nem tudja. Maguk csak állnak és vigyáznak a rendre. RENDŐR: (átkarolja Szerényit, de nem beszél vele. A tömeg lármázva körülgyürüzte): Gyerünk már, ne lármázzon! SZERÉNYI: Mért vigyáznak gyalog arra a rendre? És ha az a rend elszalad, hogy érik utói? De hiszen ez volna a legkisebb baj, csak hogy a rend, még el se jött, mert mondja csak, rend az, amit például velem tettek? Engem.ta- . posták, rúgtak, nevettek, megaláztak. Mégis megtartottam a formát. Tudja-e milyen formában vagyok? Mint a Vezúv Krisztus előtt 79-ben. (Bizalmasan): Tudja maga mi a Vezúv? Tudja Hársfának egy lyrai versét, amelynek ez volt hangzatos és pökhendi cime: „Mit tudjátok: ki vagyok én...?! Az uj munkatárs vezércikke is megjelent, persze ez alatt is ott diszlegett a neve: Hárfás Zoltán. Ezenkívül egy kis külön cikk is, a hírek előtt, a Költő-munkatárs bemutatkozása az olvasónak, alatta megint csak a név: Hárfás Zoltán. • Ez túlontúl is sok volt a Napló munkatársainak. Ez a túltengő személyi kultusz módfelett bosz- szantotta őket. Jól tudták, hogy a gyengébb lapnak ütőkártyája, egyetlen a tout-ja ez a trükk, hogy ezzel a bombával maga a kiadó, maga a lap pukkasztja őket, de a kiadó iránti dühüket és gyülölésü- ket átvitték az uj munkatárs, az uj kolléga személyére is. Már ez a vidéki sajtó kedélyes természetrajzához tartozik. így volt és igy is lesz örökké. így történt, hogy amikor másnap este Barna karonfogta Hárfást, hogy abban a kávéházban, ahol a helyi sajtó minden este együtt szokott lenni, fölvezesse őt, az újságírók hosszú és zajos asztala mellől szúrós, ellenséges szemek meredtek a pesti költőre. Hárfás ezt nyomban megálapitotta, mint afféle lyrai kedélyt, szörnyen bántotta ez a helyzet. Leginkább azért, mert az ellentábor asztalánál egy pufók, piros gyerekes arcú fiú ült, egy mosolygós, tisztanézésü, jóságos szemű, ugyancsak újságíró nyilván, akit Hárfás első látásra legszívesebben megölelt volna. De a helyzet, « sors ellenségnek szemelte ki őket, akárcsak a háború két ellenséges táborból való katonáját. Az újságírás is háború, és a sok vidéki város mindég is a legalkalmasabb hadiszintér volt---— Ki az a kedves, pirosarcu fiú? — kérdezte Barnától a költő, érdektelenséget mímelve és egy újságot kapva föl az asztalról. A másig ugyanígy tett, beledugva pici fejét egy lapba és abba súgta bele a választ: — Ez Rendes, a Napló szerkesztő-tulajdonosa. Nagyon ravasz fiú, nagy ellenségünk. Még sok baja lesz vele ... Hárfás egyet nyelve, ezt tudomásul vette. De nagyon csodálkozott a hallottak felett. Ez, ez a kedves, szinte leányos gyerekarc? Ez takarna ravaszságot és ezzel lesz sok baja?... No jó, majd meglátjuk! — gondolta magában, — hát legyünk ellenségek ... Másnap reggel a Naplóban penetráns illatú maga mikor volt ez? Akkor maguk még nem létezhettek, mert nem engedték volna, hogy a Vezúv kitörjön. Tudja, akkor még aktív volt a Vezúv. (Erősen támolyog, csak a rendőr támogatja): Aztán elaludt a Vezúv, én is aktív voltam és én is... én is elfogok aludni... mert igy van ez akármit csinál... én is elfogok aludni... a végén úgy is mindenki elalszik (A rendőr erőfeszítése ellenére Szerényi összeroskadt és elvágódik a lépcsőkön, ugyanakkor kijön: Igazgató, Titkár, Benfentes, Ügyelő, Sugónő, Portás. A gyűrű megnyílik. Igazgató hevesen gesztikulálva igazolja Szerényit,, a nagy lármában nem hallani szavát. Ezalatt az oszladozó tömeg felől élesebb hangok hallhatók). Ez megörült!... Egy másik: Ez csak részeg!!... Egy harmadik: ösmerem, ez Szerényi, az epizódista!! Egy negyedik: Dehogy is Szerényi! Egy ötödik: Fogadjunk. (Közbe lassan oszladoznak. Rendőr szalutál az igazgatónak. Portás, ügyelő, sugónő Szerényit felsegítik a lépcsőről a padra, közben Szerényi egy kicsit felébred és álmos részegen motyogja): Hajdania, mig ifjú valék, tartottam szere... (To- váb nem bírja, elalszik, Igazgató, Titkár, Benfentes, Portás rosszaló fejmozdulattal el.) ÜGYELŐ: Hát kellett ez? (Hirtelen éles csengetés.) PORTÁS (kijön): Első csengetés (el). ÜGYELŐ: Most szépen elalszik a harmadik csengetésig. (Autótülkölés.) Ez ■ Tihanyi autója, látni se akarom. SUGÓNŐ (halkan): Talán már álmodik is. Vájjon rólam is álmodik-e? (Sietve be.) ÜGYELŐ (bosszankodva): Maguk nők mindig olyan önzők ... (dühösen el). (Az autó reflektor ja megvilágítja az alvó Szf, közben visszajött a Sugónő a felsőkabátjával, óvatosan letakarja, leül melléje, kézimunkát vesz elő és még mielőtt az autó hangos puffogással berobogna a színre, gyorsan legördül a függöny.) Öngyilkosságot kísérelt meg szerelmi bubán — a „Virágregék“ költője Tompa Mihály életének eddig ismeretlen titkáról fellebbent a fátyol — A költő és a szép Böszörményi Kati tragikus szerelme — A 83 éves korában elhunyt Járaay Lajos laskodi földbirtokos kiadatlan levele Szlovenszkó, április eleje. „Mert bár a szív nem dobog már S érzéketlen föld alatt van Amely lángolt benne egykor A szent érzés halhatatlan." Tompa: Virágregék: „Égő szerelem". Böszörményi Katalin volt Tompa Mihály legnagyobb szerelme, boldogtalan szerelme. Ezt már tudtuk régen. De hogy ez a szerelem mennyire tragikusan lángolt a daliás poéta szivében, azt csak nagyon kevesen, alig egy-páran tudták, arról mindeddig mélységesen hallgatott az irodalomtörténet is. Az ő „égő szerelme" 1841-ben kezdődik szüreti vakációján, a „laskodi liget “-ben, Szabolcsban. Ide a Jánny-íiuk révén jut el, akik tanítványai voltak. Laskodon időzött akkor éppen, a gyermektelen rokonoknál özv. Böszörményinó Szeőke Polé- nia csodaszép leánya is: Böszörményi Kati, akinél a negyvenes években alig volt kapósabb lány Szalmár és Szabolcs vármegyében. Kezéért, nem kevesebben, mint tizennyolcán versenyeztek, köztük báró Uray is, aki — különös véletlene a sorsnak! — később Nagykárolyban a megyei bálon — Petőfi Sándor vétély társa lett. - - ■ Laskodon a „hervadd ligetben" kezdődött a szerelem, amely annyi boldogságot, annyi szenvedést okozott a költőnek s ez a szerelem akkor sem ért véget, mikor 1849-ben elveszi Runyai Soldos Emíliát, — mint esküvője napján uj rokonának, Runyai Soldos Emmának ő maga Írja, azért: — „mert az idők háborúsak, az élet rövid, házasodni kell". Mikor 1868-ban már a sir szélén áll, akkor is kutatja miskolci barátai révén lakhelyét, hollétét — egykori szerelmének, Böszörményi Katinak, hogy buesuzóül elküldhesse neki arcképét, hozzá írott utolsó búcsúlevelével, az arcképre, amelyet a szatmári Kölcsey-muzeum őriz, ezzel a dedikálással: „Böszörményi Katalinnak a laskodi napok emlékére." * Egy levél uj titkokat mesél a nagy-nagy szerelemről ... Nyolc éve már. Amikor az egész ország Tompa Mihály születésének 100 éves fordulóját ünnepelte, akkortájt kaptam az alábbi levelet a költő egykori kedves tanítványától, az akkor már 83 éves Járrny Lajos laskodi földbirtokostól. Dacára ennek, a levél mindmáig ismeretlen és kiadatlan maradt. Nem tartottam akkor időszerűnek a levél tartalmát nyilvánosságra hozni. Egyrészt tartalmának egyes részei miatt. Másrészt, mert az’ országos ünnepet ekkor Göniörvármegye rendezte s Gömör- höz a költőt születésén s itt leélt közéleti pályáján kívül, még az az erős kapocs is fűzte,a mellyel felesége révén az itteni vezető családokkal rokonsági viszonyba került. Ámbár ezek között soha felmelegedni nem tudott s igazán jól magát az egyszerű fiúból felemelkedett s érzékeny költő soha nem érezte közöttük. Az egyetlen kivétel Hanvay Zoltán volt, a költő jűagy Őszelője ;S ífliáVá egyik ősi birtokosa s feléségének is atyafia, akivel a jó viszonyt haláláig megőrizte, ennek halála után nevelt leányuk, Csizy Jánosné Lévay Irén iráni is fentartotta. ők mindketten Tompát már csak abból az idejéből ismerték, amikor már „Harminc éven túl" — „eltűnt a fényes álmok délibábja". A költő házasságát megelőző végzetes nagy szerelme 8 évig tartott s házassága után is el-eljár kisértgetni családi tűzhelyén: „Bár örömre, búra hitt az élet: Én megőrzőm mindörökre képed! S hü ölén a házi boldogságnak Emlékeim közt gyönyörködve látlak! büzbomba felelt. A Napló feltűnő helyen reflektált Hárfás versére. „Ismerünk, szép maszk!" címmel vaskos jelzőkkel volt ismertetve a Pestről ideszaladt „költőcske" személye, múltja és jelenje, éppen csak, hogy rablógyilkosnak nem nevezte a gunyvers. Hárfás még az ágyban fekve olvasta el és elhatározta, hogy ezt csupán párbajjal lehet elintézni. Nyomban felöltözött, tudta, hogy Barna minden idejét a redakcióbán tölti, asztmája miatt aludni nem tudván, még éjjel is ott gubbaszt a szerkesztőségi bőrfotelben. Meg is lelte ott a szerkesztőt, aki józan mosollyal fogadta Hárfás felháborodását: — Maga még gyerekember, ha ez ennyire kihozza a sodrából! Mit akar csinálni, szerencsétlen? így maga most ezzel a gunyverssel minden időkre meg van alapozva itt nálunk, Borváron! Az egész város magáról fog beszélni, mint érdekes személyről. De, ha kiállásra kerül a sor, ki tudja, miképp végződik a dolog? ... Ez egész fölösleges. Ez itt mindig igy volt. Az értékesebbjét mindig kikezdték. És mindig az lett a győztes. Hanem, tudja mit? Hárfás kollega, van itt egy kis bodega, pompás furmintot lehet ott kapni, menjünk át oda, a kiadó már ott ül, örülni fog, ha betoppanunk. A bodegában vastag füst fogadta őket. Kövér bunyevác férfiak, a bécsi „Frübschoppen" mintájára, szopogatták a vörös furmint sűrű levét. Ők is helyet foglaltak egy tenyérnyi kis asztalnál és előbb csak egy-egy decivel kóstolgatták, de aztán ráragadt Hárfásra is a Barna példája, aki a kövér, vörös kiadóval versenyt kezdett inni. Délben egykor Hárfás tökrészegen lépett ki a bodega ajtaján és a sarkon lévő szálloda hatalmas dór-oszlopai alatt megállva, magasszárnyalásu beszédet rögtönzött. Kijelentette, hogy rendet fog teremteni ebben a városban, a sajtót pedig kutyakorbáccsal fogja ráncbaszedni. És azt a piros gyermekarcu szerkesztőt felfricskázza, mihelyt találkozik vele ... Hárfást a redakcióba kisérték, mert az közelebb esett, mint a lakása, ott végigfeküdt a rozoga asztalon és mély hortyogással elaludt. Még akkor is aludt, amikor délután Barna a lapot kezdte csinálni. A szerkesztő arca elmosolyodott — nem zavarta az alvó költőt. Maga irt meg mindent, az első betűtől az utolsóig. Nagyszerű munkaerő volt ez a kis ember. Hárfás pedig a kemény, tintafoltos redakciós asztalon Pestre álmodta magát... Álmában a kabaré öltözőjében volt, előtte éppen Szulamit öltözött a számához: a hastánchoz. Éppen most csatolta föl bronzfénylésü lábaira az ezüstkösöntyüt, kis, kemény, acélfényü almakeblére most aggatta föl a csörgő gyöngykebelszoritót, amely alatt fedetlen maradt ezermozdulatu, kis, sima, cdpógömbölyüségü hasa uj, ragyogó napként mosolygott rá... És ő leborult és megcsókolta a csörgő kösöntyűket, majd felkuszott a meztelen kis hasig, a kis keblekig — de Szulamit ekkor felkapta a sarokból a széles, tompavégü eziistszablyát, mely- lyel a fegyvertáncot szokta lejteni és levágta vele Hárfás fejét... Amikor az álom idáig jutott, megszólalt a szerkesztőségi telefon. Barna automatikusan tapasztotta füléhez a hallgatót. Egy női hang jelentkezett, Hárfás Zoltánt keresve. Barnát ez kissé felrázta közönyéből. Mi ez? Hát ennek a pesti költőnek már itt nőismeretsége van?... Vagy talán utána jött Pestről egy démon? No, akárhogy van, már nyolcra jár az idő. Elég volt már a durmolás- ból. Odaszólt a költőnek, akinek inge borfoltosan, gyűrötten feküdt a mellén, jellegzetes, hosszú, keskeny fekete máslija a nyakán kioldódva ... Hárfás fázósan nyújtózva bámult fel. Barna a kezébe adta a hallgatót. — Halló! — mondta a női hang, amely üde, fiatal, bájos morbidságu volt, a íeszketéstől kissé rekedtes, — örülök, hogy megtaláltam. Még részeg? Hárfás .ámulva tért magához, nem tudta: mit feleljen. — Hát ki maga?... És honnan tudja?... A telefont pajkos, aranyos leánykacagás recsegtette : — Honnan tudom? Hisz az egész korzó látta, amikor délben tökrészegen támogatták, nem tudott megállni a lábán... — És ismét pajkos, ingerlő kacagás. — Mondja, nem szégyenli magát? — Dehogy nem — felelte Hárfás —, hogyne, persze, hogy szégyenlem a dolgot. De ki maga? — kiáltotta most már fölingerelve a költő. — Maga Verlain! ... Maga Baudelaire! ... — felelte a hang, valami különös bársonyos becézge- téssel, — de azért ne szégyelje magát olyan nagyon. Egy költőnek minden, szabad! És maga És gyakorta gondolok reája, Ifjúságom s szerelmem korára; Fényes napja tiszta kék egével, Azt az időt hogy felejteném el." Gömörben Hanvay Zoltánon kívül csak nagyon kevesen tudtak erről. S ő sirba vitte a titkát. Ma már nem él a levél írója sem. Megtért őseihez a Hunt Pázmán nemzetség késői utódja is s a „Hamvai remete" halála után megfordult az ősi Hanva-nemzetség ez ágán a címer. Elment felesége, a jóságos asszony is, Tompa sírboltjába, aki haláláig virágos kertet varázsolt a hamvai kálvinista templom mellett a „Virágregék" dalnokának porhüvelye fölé. * A levél tartalma ma már nem érinthet érzékenyen senkit. Az érdekes levél igy szól: „Jármv Béla öcsémhez 1918. év január hó 7-én írott levelére, a mennyibe az öcsém otthon nem volt, csak most válaszolhatok. A Tompára való adatokkal, amelyekre hűen visszaemlékezem, szívesen csak most válaszolhatok. Tompa Mihály az 1848-diki forradalom előtt volt nekem és édes testvéremnek, Járrny Jenőnek a nevelője, három évig, de az évekre már egész bizonyosan nem emlékszem, úgy gondolom, hogy a forradalom előtt 3—4 évvel, s abba az időbe Laskodon sok Jármy-család lakott más úri családdal még pedig jólétben (tunc fűit ille) el is nevezték Laskodot kis Londonnak. Tompát úgy a nők mint a férfiak fiatalság korát nem tekintve tisztelve szerették. Akkor még a módosabb úri asszonyok is fontak és szőttek, különösen a téli esténként szoktak volt összejönni az akkor úgy nevezett fonókába, ahonnan Tompának nem volt szabad elmaradni s kedves modorával az ott össze gyűlt nőket, férfiakat, öregeket és ifjakat felvillanyozta és kellemesen szórakoztatta. Egy ilyen fonóka estén mondta el a „Virágos kenderben pity palaty" cimü versét, ez a vers bármikor in került nyomdába s kiadásra. Tompa igen erős volt, a mogyorót az ujjaival törte meg s úgy kinálgatta sorra a társaságot. Tompát mint már fellebb jeleztem általában kedvelték, s úgy szólva csak nem minden ünnepen Laskodi ünnepi követ volt. Egy karácsonyi ünnep alkalmával a nők arra kérték hogy a templomban mondjon egy olyan beszédet, amelyre sírva fakadjanak, — ki is tett magáért a beszéd fényesen sikerült, — ez után meg a nők arra kérték fel, hogy most már meg olyat mondjon hogy nevessenek. Erre Tompa azt felelte, —• ezt a templomba nem teheti, hanem a háznál igen szívesen. Másnap az édesapám házánál el is mondta az ígért beszédet, az oda összejött nőknek és férfiaknak amire olyan kacagás támadt, hogy Tompát elkezdték cibálni, tépni. Egy ünnep estén (pünkösd) szinte mint ünnepi követ Járrny Dienesnél összejött nők és férfiak társasága. Járrny Dienes arra kérte hogy mondjon pünkösd esti szép vallásos beszédet, amit Tompa meg is tett. Járrny Dienes pedig általa már előre megvett finom fekete öltözettel ajándékozta meg; az ott kártyázó társaság pedig elhatározta hogy Tompának kártyáznak. Az eredmény az akkori pénzszámitás szerint 280 pengő forintot tett ki, s amikor az összeget átvette egy igen szép és megható beszéddel köszönte meg. nagyszerű költő és én imádom a verseit... (Itt már Barna szemtelenül a saját füléhez csempészte a másik hallgatót.) Mikor jelenik meg a legközelebbi verse? — De hát ki maga? — kiáltotta most már kö- tiyörgő hangon Hárfás a telefonba... de a készülék egyet csörrent — és vége volt a beszélgetésnek. Hárfás még egy pillanatig kezében feledte a kagylót. Ámulva nézett a sárga villanylángba, amelyből egy leányarc rajzolódott eléje ... egy . soha nem látott szépségű, fiatal, komoly leányarc... Vájjon ki lehet?... És Hárfás nem vette észre még álmos, pislogó szemeivel a Barna sunyi tekintetében rejtőző sejtelmet... 3. A ragyogó nyári napok múltak. Már őszi lehelet csípte esténként a korzózókat, akik közt ott sétált naponta Hárfás is. Mindig egyedül, mert a kis púpos nem szeretett sétálni, magát mutogatni, meg alig is hagyta magát munka nélkül, mindig dolgozott szegény, a megszakadásig. A Hárfás munkájának a legnagyobb részét is ő végezte, hadd sétáljon amaz! A kiadó ugyan bosszankodott Hárfás urizálásai miatt, aki már csak napi egyetlen cikket irt a lapba, mindig valami lyrai megnyilatkozást és persze: mindig a neve aláírásával. És ez igy valahogy mégis csak kifizette magát! Hárfás a korzón minden este egyetlen lányt csodált, azt, akinek apjáról Barna az első napon a reggelinél azt mesélte, hogy pár milliója van és zsugorisága közismert. Ez a lány néha gőgös nemtörődömséggel ment el mellette és ilyenkor a háta mögött velőig ható kacagással felelt a költő forró tekintetére, de néha már két-három lépésnyiről szinte intim üdvözletét vetett neki a szemével és ha véletlenül közvetlen egymás mellett kellett el- haladniok, a lány kemény, kerek, rugalmas karjával mindig megérinette a Hárfás karját. Az ilyen érintkezésektől aztán reszkettető villanyos áram szaladt a tagjaiba. Érdeklődésére aztán megtudta, hogy a leányt Ebbának hívják (tudj* Isten, melyik női névnek az önkényes beeézési formája!). Angelus Ebbának és nem más, mint annak a bizonyos zsugori milliomosnak az egyetlen leánya. És rögtön tisztában volt azzal is, hogy csak ez a leány lehetett az, aki telefonon ama furmintos napon föl*1
