Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-04 / 78. (1116.) szám
18 1926 április 4, vasárnap. A Jármy Lajos íéle kúria még meg van, jelenben az én édes fijam iij. Jármy Lajos birtokába van, aki már két és féléve hogy orosz fog- sába szenved mint családos apa. A Tompa által nevezett „Liget“ már nincs meg. Volt Laskod községtől mintegy 7—800 méter távolságba akkor Jármy Benjámin birtokába lévő 20 katasztrális erdő, ahová akkortájba üdülni ki ki szoktak volt járni, ezt a helyet nevezte Tompa „ligetnek". Hogy a Böszörményi és Jármy család illetve Jármy Dienes milyen családi rokonságba volt, szívesen megirom. Böszörményi Dánielnek volt egy Zsuzsanna nevű testvére, ezt nőül vette Jármy József, e házasság folytán született egy leány, ki a ke- resztségben Anna nevet kapott, ezt nőül vette Jármy Dienes. Nektek nem volt gyermekük, Böszörményi Katalint mint szép leányt örökbe fogadták. így volt ő Jármy Dieneséknél. S ha sok minden különösen női irigység és intrika közbe nem jött volna Böszörményi Katalin és Tompa boldogok lehettek volna. (Ennek hosszú története van. A.) Ahelyett az alább megirt tragédia lett. Ugyanis Böszörményi Katalin bárha igen szerette is Tompát kezdték tőle elidegeníteni. Katalin bár erősen tartotta magát a végre még is kénytelen volt az erőszaknak engedni. — E körülmények közt kezdett Jakó (Szalárdy Jakó Pál pettymi földesur, Katalin ura később) Laskodra járni, s az erőszak folytán kellett Jakónak a kezét is oda ígérni, pedig annak dacára hogy Jármy Dienes mindent meg akart e tekintetbe akadályozni. Ezt Tompa miután meg tudta egy karácsony estén, (minden valószínűség szerint 1845-ben volt) mint ünnepi követ készült a templomi beszédre, amikor is Böszörményi Katalintól levelet kapott. Az elolvasás után bús, mogorva, szótlan lett, a levél tartalmát senkinek el nem mondta. Külön szobánk volt egy más épületben. Reggel az édesanyánk a reggelihez hivatott, én és testvérem mentünk is. Tompa azonban azt mondta: mindjárt megyek. Sok idő telt el, még se ment reggelizni, ez édes apámnak és anyámnak feltűnt s rosszat kezdtek sejteni, s igaz is volt. Ekkor édes apám maga ment érte de a szoba ajtaja be volt zárva, s az apám hívására feleletet nem kapott. Ekkor édes apám az ajtót betörte s Tompa nem volt a szobában, a kertre nyíló ablakon kiment. Az előző éjszakán nagy hó esett s a lába nyoma a kert leié vezetett, de itt a nyomot, édes apám eltévesztette. Édes apám lóháton a cselédeivel keresésére ment, valamint az urak közül is többen. A faluba ez a hir elterjedt s egy asz>- szony látta hogy Tompa Albert Mihályhoz ki akkori csendbiztos betért. Albert nem volt csakis a neje otthon, akitől azon ürügy alatt hogy egy nyulat látott amelyet meg akar lőni adjon neki egy puskát. Albertné addot is, de szerencsére olyan rosszat amely nem sült el. Tompa e fegyverrel kiment egy szőlőbe s ott a puska végét a i szájába tette és süttögette, de hasztalan. — Albert csendbiztos a pandúrjával szerencsére haza í érkezett, a azonnal 6 is a keresésére indult. — Ekkor a hó elkezdett esni s mégis kivette hogy ; a szöllőbe a csőszkunyhó előtt egy fekete alak i áll. Rögtön oda vágtatott Tompa ekkor a szájéiba tartotta a puska végiét, s mikor reá kiáltott a puska a kezéből kiesett. — Már ebédideje volt mikor Tompát haza hozta — az uraik mind eljöttek akik biztatták, de Tompa egy szót se szólt, az ebédnél nem evett semmit, s engemet ki mindig mellette ültem megölelt s a fejét reám hajtva arcomat simogatta — s úgy tetszik nekem mintha ujjal simogatását most is erezném. Amikor édes apám az ajtót betörte az asztalon levő papíron vérfoltokat látott. Édes apám azt hitte hogy öngyilkos lett, — nem, hanem édes apámat igen szerette és gyermeki bizalommal viseltetett irányába, édes apámnak bevallotta hogy a bal felső karján egy metszést tett s az abból kifolyó vérrel irt Böszörményi Katalinnak egy örök búcsú levelet. Tompa másnap el is ment búcsú nélküL, nem tudták visszatartani, Sárospatakiad irt egy levelet amelybe bocsánatot kért s nekünk mint tanítványainak melybe sok szép, s jó tanácsot adott. Amit fenn óbb leírtam azt mind mint élő emlékezetembe lévőt írtam le. Végül felemlítem még ezt. — Mikor már évek múlva Sárospatakon nagy deák voltam Hamvai Zoltán tanulótársam volt, akinek Tompának a laskodi tragédiáját elmondtam. — Hanvay ezt Tompának megmondta amikor is szemei kényekkel teltek meg s Hanvaynak ezt mondta: | mondja meg az én kedves jó volt tanítványomnak, nem hittem volna — figyelmeztesse hogy amilyen tanácsot adtam néki, azt szorosan tartsa be, s emlékezzen meg rólam. Megbántam s még most se tudok magamnak megbocsátani. A rossz írásért bocsánatot kérek, de már 88 éves vagyok s tőlem ez is jó már. Nagyságodnak vagyok tisztelettel teljes hazafiul tisztelője Laskod 1918. febr. 1 id. Jármy Lajos." * Eddig a levél. A szomorú életű költő fiatalságának tragikus titkáról fellebbent a fátyol: ma már mindenki megtudhatja, hogy a „Virágregék" nagy költője — aki a „Virágregék" legnagyobb részét a bejei paróehián irta, beleöntve szive ezer keserűségét —, nem csak nagy költő volt, hanem — nagyon ember is. Szerelméről a „Kék Iringódban így ír: „A sirnál mindent elfelejtünk Mi kéjt vagy kint adott az élet; Csak a szerelemnek nincs vége Sugárzó vagy setét emléke A más világon is kisérget." Anonym. * S Széchenyi Ragyogva jött, tüzoszlop gyanánt És óriássá magasait az éjben. Mögötte századok tiport vetése, Nagy Parlag, meddő és halálraszánt. Rózsa rajta sohasem virult, Ahogy kileslett, rögtön eltiporták. Kilobbant, füstös mécses volt a múlt, Nem kellett bimbó, illatos jövendő . . , Dáridózva rokkant az ország — S fölötte leskelt a Halál . . . összefogott az élet ellen Gonoszság, átok és aszály; Dudva nőtt az emberszivekben. S a Magvető megállt az ugaron, Két karját ölelésre tárta. Döbbent igék riadtak ajkán. Bennük sikoltott minden fájdalom: Bal céltalanság, álom, durva dárda S hiába ömlő, bús keleti vér. S mint zugó nyíl,, piros szivekbe röppent Széchenyi sírrepesztő szózata. Nyomában türiolyara — ha gátat ér, Ezernyi sziklát átszakit, A lángja gyújt és elvakit, A sir helyett feltámadást igér: Nem volt, de lesz itt élet éa jövő! Gyűjtötte népét közös szent akolba És óriássá magasult az éjben. Épült a Hid, kelet s nyugat között. Ébredt a Parlag: Száz gondolat feszült a mélyben. Villámként fogta mind kezében, Szemében szörnyű titkok fénye gyűlt: Szent, kínos látomás a lelkét elragadta. Túl téren és a rebbenő időn, örök példává lön a sorsa, Minden magyar sorsoknak foglalatja. Nagy lelke lölpiroslott, mint a máglya, Lobogtak benne százados igék: Dacos hit és megváltó akarat. ö volt a fajnak zengő orgonája. S épült a Hid — lázadt a Parlag: A föld alól fölszökkenő vetés Záport akart, forró vérharmatot . . . S a Magvető roskadva látta, Hogy zúzta össze gyilkos jégverés. Megtorpant ott a holt mező felett, Bomlott agyát kegyetlen vád sebezte: Csak vért látott, haldokló életet . . . S halálos őszön vitt az ut Döbling felé, Döbling felé , . . Nem tudta, hogy örök törvény sodorja. Hogy minden magyar ösvény erre fut: Döbling felé, Döbling felé . . . Mert messze túlnőtt emberin a sorsa És istenül az élet-áldozat: A vértanú faj vértanúja szent. Ha lesz is Döbling még akárhány, Vérünk parancsa bűvölő varázs: Megfogyva mégis küzködiink; Széchenyi útján köszönt a szivárvány S halált letipró uj feltámadás. ölvedi László. Bor közben Fejemet újra az a9ztal-élre Nyomja a teher... a régi teher. Paraszt is vagyok, meg ur is vagyok. Körültem senkik és képzelt nagyok És az ember mind előttem hever ... Hát ki vagyok ma? ... Csák a bor igaz, Parasztok, urak csak hazudnak. És Hiába minden amit regélnek: Sebek fakadnak, sebek csak égnek És a mi sorsunk: csak a szenvedés. Hát jertek ide urak, parasztok, Dobjátok elém lelkeíek baját. Van-é bajotok...? A sok hazugság Úgy női rajtatok, mint a fán az ég S nem bú fakasztja ajkatok jaját. Nem fáj tinektek világ és ember. S kivált a nemzet sorsa nem gyötör. A kenyeretek és a kincsetek. Ami panaszra riaszt bennetek, Mig a más búja nektek tán gyönyör. Álljatok ide! Itt a poharam: öntsétek bele panaszotokat, Aztán pusztuljon előlem félre Valamennyitek. Az asztal-élre Hajtom a fejem s álmodom ... sokat... Csak a bor igaz... Habár tele van Könnyel és kinnal... gyásszal van tele ... Ma felragadom újra poharam S kín-bú levével leiszom magam, Mert a nemzetem könnye hullt bele ... Telek A. Sándor. Hamar? Hermáim Gihn 1812—64. Száz hosszú óra éje, — Száz föltépett seb kéje, — Addig az erdő, az avar Szánét veszti; s a bájos rét Ezer virágja veszti életét — — Oh! mily hamar!... Angolból: Liszkay E. xx A párisi nemzetközi művészeti kiállításon 1925 őszén első díjjal tüntették ki a legrégibb párisi illatszergyár „Violet“-gyárt- mányait. A Violet-cóg (Paris 29. Boulevard des Italien) szállítja a cikkeit nemcsak Franciaország, Anglia és Amerika, hanem a többi országok legjobb társadalmi körei számára. Hogy az idevaló publikum számára is hozzáférhetők legyenek ezek a világhírű gyártmányok, azért — amint értesülünk — a Violet- cég idevaló képviseletét a Margaux-társaság- nak, Praha—Smdchov, adta át és gyártmányai itt is az összes jobb szaküzletekben kaphatók lesznek. Ezek közül a következőket említhetjük meg: a Sketch-, Pourpre d'áutomne-pav- főmöket, a Sylviane-pudert és a közismert ajakpirositókat. 5282 hívta! Bármiképp is igyekezett olyan lehetőséget találni, hogy rendes társadalmi formák betartásával megismerkedhessen vele, sehogysem sikerült. A lány mindig anyjával, vagy apjával, egy öklöm- nyi kis, morcos arcú, kolduskülsejü emberrel sétált, de leginkább egy törődött öreg francia nő társaságában, aki a guvemántja volt. Enélkül az ódivatú öreg nő nélkül sohasem láthatta. Kezdte már unni és röstelni is a dolgot. Még nem ismerte a vidéki szisztémát, amellyel a milliókat igy őrzik... És a fiatal, provinckeretek közt fuldokló leánytem- peramentumot.,. Estefelé unottan, fázlódva, feltúrt gallérral sétált a korzón. Arra gondolt, hogy Pest mégis más! Ha kopott ruhában is, ha üres gyomorral... de együtt lehetni a lelke igazi légkörével: a poétatársakkal, akik egy-két szóból is megértik, a pesti nőkkel, akik, mint a nyitott tenyér — és Szalámit!... igen, ő hiányzott Hárfásnak nagyon. Nem kellett volna oly végzetes szigorúsággal bánnia vele... Hisz ez a lány egyszerűen csak jő akart lenni hozzá! Megosztani vele, amije volt... De most késszurásként szaladt az agyára az ellentmondás: nem: amije volt! hanem: amit a testével keresett! A meztelen táncával! Nem, undorító cselekedet lett volna! Mégis csak jól tette, amit tett!... De mégis, mégis: Szulamit! ... Az őszi ködben a kövér, pocakos kiadó termett előtte, meg egy kedves arcú őszes bácsi. A kiadó bemutatta neki: Ányi bankár. Ányi bankigazgató volt, nem annyira gazdag, amilyen mértékben mecénása volt a borvári fiatalságnak, amely csak Ányi tatának nevezte. Pár percnyi beszélgetés után a bankigazgató, miután a pocakos kiadó eltávozott, kedvesen igy szólt Hárfásnak, megveTegetve a vállát: — Hanem gratulálok, mester, a hódításhoz! — Micsoda hódításra gondol, direktor ur? — kérdezte meglepetve a költő. — Csak ne titkolózzék! Ebba!... Angelus Ebba!... Azt hiszi, nem tudjuk? Hisz mindenki hídja már! A lány fülig szerelmes önbe. Bele van gabalyodva a mesterbe. Ez pedig nagy dolog! Az a lány olyan hideg volt eddig, mint a jégcsap. Vagy tiz olyan fiatalemberről is tudok, aki mind elsőrangú párti — éa mindőjiiket kikosarazta.,. Hárfás a füile tövéig pirult, — Hát aztán, mit gondol, direktor ur, hogy én nősülni akarnék? Eszem ágába sincs. Ezt a kisasz- szonyt. meg pláne nem is ismerem, jóformán még szemtől-szembe nem is láttam. Hisz sehogyse lehet a közelébe férkőzni... Látja — vágott a szavába a fiatalos kedélyű, öregecske Ányi tata —, ez már a helyesebbik hang. Szóval: önnek kellemes volna, ha láthatná Ebbát szemtől-szembe! — Hát... sző sincs róla... kedves direktor ur... — Nos hát, ide figyeljen, kedves mester! Holnap vasárnap! Délben iéltizenkettőkor a kis szerb templom előtt, a téren szemtől-szembe láthatja. Majd én elfogom itt a korzón, szórakoztatom kissé a madmazelt és odafelé irányítom a sétát. A mad- mazel a mi pártunkon lesz. ő csak itt a korzón nem tűr semmiféle ismerkedést, mert az öreg Angelus úgy őrzi a lányát, mint valami sárkány. És rögtön kiadná az útját a francia hölgynek. Ott aztán maguk kibeszélhetik magukat kedvükre. Hárfással egyet fordult a világ. — De hát... mégis ... honnan tudja a direktor ur, hogy ez ilyen simán fog menni? — Csak bízza rám — biztatta a kedves Ányi tata —, csak bízza rám a többit. (Azt persze nem vallotta be, hogy maga Ebba kérte meg őt erre a közbenjárásra ...) —- És ha — mondta, a költő akadozva — és ha, mondjuk, esni talál az eső?... Ányi tata felnevetett: — Hát akkor esni fog. Ha ón hivom, akkor vs eljön, ha apró cigánygyerekek potyognak. Aztán együtt vacsoráztak a Bárány éttermében. Hárfásnak ez volt az első igazi jő napja, mióta Pestről idekerült Borvárra, ebbe a bunyevác kisvárosba. Végre mégis feltűnt az a láthatatlan valami, amiért érdemes élni, fiatalnak lenni, harcolni, messzire lenni Pesttől, a világ középpontjától, vidéki szürke kis ügyeket a magáévá tenni, vezércikkben foglalkozni a szülésznők egyesületének ügyeivel, ellenségeskedni olyan emberekkel, akiket szeretni tudna, megölelni és egy szivarfüstös kávéház intim sarkában, villanyfényben kiönteni előttük a lelke igazi formáját... Az a valami, ami motorként tudja tovább hevíteni az embert: az uj szerelem! A szivét ugyan hiába kérdezgette; nem, szerelmes nem volt beléje, abba a lányba, Ebbába! De valami még ennél is különösebb érzése volt: boldogitóan izgatta a város legszebb, leggazdagabb lányának az érdeklődése. Ez több volt, mint egy kis hirtelen, bolond szerelem, ez izgató volt és a költő legegyénibb gusztusa szerint való dolog: illatos, langyos fürdő volt ez a hiúságának. Nagyszerű menüt ettek végig, amelyet természetesen Ányi tata fizetett egy aranyveretü, kroko- dílbőr-tárcából. Mikor szivarra gyújtottak, Ányi megkérdezte: — Hogy‘ állunk, mester, pénz dolgában? — őszintén szólva, drága direktor, pénzem soha sincs. Amit elsején kapok, másedikán már mind elszalad tőlem. — Háti én szívesen rendelkezésére állok, — mondta Ányi bankár, móg egyet kortyintva a somlaiból, amely finom, hosszunyaku pohárban állt előttük. — Hétfőn reggel, vagy, persze, a mester sokáig alszik, hát mondjuk: úgy tizenegykor jöjjön be a bankba. — ó, direktor ur — motyogta Hárfás —, hogyan jutok ehhez a megtiszteltetéshez? ... — Csekélység — válaszolta megnyugtatóan a bankár —, az ön személye nékem nagyon szimpatikus, írásainak nagy' tisztelője vagyok mér régen- örülök, ha egy tehetséges ember útját megiköny- nyitbetem. Távozóban jól megrázták egymás kezét és a bankigazgató huncutul ezzel búcsúzott: — Pontos legyen. Tehát holnap délben! Nem szabad Ebbát kiengednie a kezéből. Maga el fogja venni Ebbát feleségül. El fogja venni. Majd én megmutatom. Hadd pukkadjon meg az a smucig Angelus! Ha kell, megszökteti a lányt, Belgrádba. Ha nem megy' másképp. Pénzt majd adok rá én! ... 4, Szombat este volt, a vasárnapi lap rengeteg munkát adott. Hárfásnak vezércikkét kellett írnia, ezenkívül volt egy két,hasábos „Vasáxnap‘‘-rovata és még egy speciális rovata, amolyan csipkéi őrlések kel, amelyek kimondottan a kon kurrens lapnak voltak szánva. S mivel a Napló szombat reggeli száma ismét belekötött Hárfás egy versébe, Hárfás indíttatva érezte magát, hogy az illető munkatársat, aki „Gombóc" aláírással jegyezte támadását, jól megtanítsa móresre. Egyszerűen vidéki segédjegyzőnek titulálta, a „segédjegyző“-szót azonban csak közismert rövidített formájában írta ki... Közben egyre Ebbán járt az esze. Ez a fekete lány, a „fekete angyal", ahogy magában és legújabb verseiben Ebbát elkeresztelte, teljesen átsütötte. A zsebében most is volt néhány Szulamitnak irt levél, amelyeket csak azért nem tett postára, mert most már teljesen átpártolt az uj, a készülő nagy szerelemhez, amely a költőnek mindig többet jelentett a meglévőnél, a bizonyosnál. Ebből is meg lehet már magyarázni, miért volt és miért is lesz mindig bizonytalan exisztencia a költészet! Mert a költőket valami titokzatos delej húzza a bizonytalanságok felé. És Hárfás emellett még mo- nogám-tennészet is volt. Azért éjjel háromkor, mielőtt ágyába feküdi, mégis csak megnézte Szulamitnak a tárcájában lévő fényképét és egyetlen levelét, amelyet tőle Pestről kapott és amelyben a lány közölte, hogy a kabaréban bizonytalan időre prolongálták a számát és ő vár, vár türelmesen, amíg az ö költője visszajön a karjaiba. Volt. ezen az éjszakán valami olyan érzése is Hárfásnak, hogy most jó volna még az éjjeli vonattal vissza szaladni Pestre, mindent, itthagyva, és a Központi pályaudvarról egyenesem odamenni Szalámit lakására ... Haza ... Az otthon iránti nosztalgia. fogta el. Szulamit mellett mindig valahogy otthon érezte magát. Nagynehezen elaludt. Másnap már tizenegykor ott volt a kis szerb templom előtti téren. Gomblyukában nagy fehér krizantém, amelynek édesbus illatát nagyon szerette. Negyedtizenkettő lett, majd félti zenkettő. És néhány perc múlva megérkezett Ebba. Már mess’ ‘ röl észrevette az öreg francia guvernánttal, azonban szépen a háttérben maradt. Ebbán hős? elegáns gumikabát volt, amely nyitva ingert verdeste a lány' ovális, hosszú, bájosan telt coy jait. alioe'’ mindkösolebb jött. Klftrouyujtotta j mis, bófemér kezét és erősen megszorította a I' fásét.
