Prágai Magyar Hirlap, 1926. április (5. évfolyam, 76-99 / 1114-1137. szám)
1926-04-04 / 78. (1116.) szám
15 ±d26 április 4, vasárnap. Első rendszertelen tavaszi kinézés Irt»: Ssvatkó Pdl Amint kissé megenyhült az idő, kinyitottam régiesen magas ablakomat és nem törődve a finom fekete porral, mely a külvárosok gyárainak kéményéből szállott ide, felültem az ablakpárkányra, majd félig fekvő helyzetben kikönyököltem a langyos bádoglapra és néztem a harmadik emeletről az utca köveit. Nem az embereket néztem, ó, ők összefolytak szemem előtt, mert nem akartam a nyomorúságukra gondolni, sem as örömükre, amelyben nekem nem lehet osztályrészem. Nem néztem a kutyákat sem, holott néha automatikusan mosolyra rándult az arcom, amint az állatok semmit sem sejtve hordták szájkosarukat és komikusán nem tudták, hogy rabszolgák, sem azt, hogy boldogak, sem azt, hogy emberek vannak, sem azt, hogy szeretem őket, sem azt, hogy meghalunk. Nem néztem az eget, a napot s e kettő reflexeit, ámbár tagadhatatlan, hogy üdvözüléssé bau golő meleg fényszallagok t9keröztek házakra, vízre, városra, kövekre és tudtam, hogy ezek a mostani sugarak okos égből küldött dróttal? n hullámok, melyek ép ugv boldog zümmögésbe rázzák a felvevő teremtményeket, mint más hullámok a rádiót. Mindé* csak úgy játékból jutott eszembe, érvény és felelősség nélkül, — ellenben a piros villamosokat figyeltem, amint zajos rohammal jöttek és bosszút vonitva fékeztek az állomás előtt, hogy egy pillanatig szűnjön robajuk, majd csendesebb csengetések után újra nekilendüljenek, a zaj fokozatosan erősödjék, de ugyanakkor fokozatosan le is gyengüljön. Bámultam őket, mert nagyobb érthetetlenségnek tűntek elém, mint emberek, kutyák és napsugarak. Emberek, kutyák és napsugarak elvégre mindig voltak, de villamosok alig negyven éve léteznek. Ezt sem azért gondoltam, mintha szellemesnek tartottam volna a banális összehasonlítást — ő tudom az ötletek mily meddő véletlenek az emberi appercepeiók önkényében, — de a villamosok következtében függésbe állítottam a modernséget, amely ma van, s azokat az örök sémákat, amelyek mindig voltak. Különösen, amikor egy gyönyörű angol automobil kanyarodott lágyan az utcámra, e napsugárba csomagoltan csúszott el halkan ablakom előtt ('mintha lapos és kerek mppandarabot csúsztattunk volna óriási tükörlapon), — különösen e Cadillac — kocái láttára tűnődtem eh vájjon mindegy-e ma élni, vagy valamikor. Mert tudtam, hogy sokan úgy beszélnek: — Máé, egészen más. Hajdanában nem voltak villamoskocsik- így hát villamoskalauzok sem voltak. Azex kalauzok szakszervezetei sem, s egyáltalában: semmi szakszervezetek, ami egyenlő volt a szociáldemokrácia nemlétezésével. Szociáldemokrácia pedig szocializmusból .származik, s szocializmus a világvárosok külvárosaiból, abból, hogy sokán lettek az emberek s az ormótlan tolongásban érthetetlen zsebtolvajok ellopták tőlük a vallást, ax ég híváséból támadt megelégedést. Adtak ugyan helyébe orvosokat, betegpénztári orvosokat is, akik ingyen enyhítettek töméntelen fizikai kint, de az összes orvosok pénzért sem szüntethettek meg szellemi bajokat, sőt tehetetlenül szemlélték — mint egyszerű tömeglények — e szellemi bajok csodálatos elterjedését. Hja a kutyák! Az más! Kutyák voltak, szaladgáltak, vonítottak, megdöglöttek, minden komplikáció nélkül. Mi is ilyenek voltunk, de a majmon keresztül megszíintüuk állatok lenni, azaz elvesztettük a csak fizikailag reagáló életnyugalmat. Még egy kísérlet történt e hajdani állapot visszaszerzésére: nagy, küldetett lények vallásokat alapítottak, de ugye az átkos önállóságot kikapcsoló vallás ma újra elveszett. Hót ott vagyunk, ahol az első tehetetlen ember az első valódi öntudat és szellem volt, amint a barom kénytelen volt észrevenni, hegy nem gorilla többé. Szegény, milyen félszeg és ijedt lehetett! — Lrtagadhntatlan, hogy lezül- Iöttünk; egyrészt megszűntünk állatok lenni, másrészt lekopott a vallás, igy pedig baj, széditő baj élni. — Nem is szólva az angol automobilok kiváltságos kasztjának elszaporodásáról. Mások cinikus mosollyal felelték: A lélek is, a* élet is, a váz is és a csillag is, a napsugár meg minden, másként emberen való, az állat is, a búza is, a tűz is és a földek is, az ételek, meg minden njis, mivel primár a lét: — örök. Tehát: nincs változás. Nem szabad tekintettel lenni a villamosokra, mert ugyan micsoda külömbsóg van e csikorgó vörös szekrények és az emberiség legelső kőeszközei kötött? Semmi. Egy ember nem akar, csak élni. Ha kettő van: kell ruha. Ha négy: ház, ha száz: vezér, ha millió: ország, ha tízmillió: háború, ha százmillió: hajó, ba milliárd: gyár. Mint kollektivum, lehet, hogy az ezerné-gyszáztizenötödik millió pont villamoskocsit követelt. De ön is, én is, s akár az a villamoskalauz, egyszerre csak egy ember vagyunk, azaz ugyanaz, ami az egyedülvaló ember. A villamos kixlsődlegosség, s nem mint emberek, hanem mint a nagyvárosi Bástya-utca 5. alatti lakók szorulunk rá. A lényegünk változat- lan zártság, akár, mint a dió-lényeg. Dió, az dió. Száz dió is dió s a zacskó, amelyben van, az éléskamra, amelyben peaiészedik, e város, amelyben mellékes, az ország, a földrész, a világ, amelyben még meUékeaebb, rajta kivűl eső dolgok; hiába változnak, a dió dió marad, » csak diótör- vények nyomán változik. Diók pedig elrotfeadnak, diók egyre jönnek és diók maradnak- — Mért változna a sok villamoskocsi között az emberi lényeg? Még be sem fejezték a mások, a harmadikak már ordították: — Haladás, fejlődés, ut az ktennéválás felé! E harmadikakra mosolyogtam. Mert lehetséges. hogy rosszabb ma* mint valamikor, vagy legalább » más, mist valamikor, de mért volna evolúció, a ki tudja megmondani, hogy « más. az az fejlődés? Ha lényegileg megváltozunk, megszűnünk emberek lenni, s minden emberi rendszer érvényét veszti- Boldogság, megelégedés, mindenki érti, vagy vágyva érzi, mik ők. Voltak, vagy vannak, vagy nincsenek, vagy nem lesznek. De miért legyenek, ha eddig nincsenek éa a változás csak technikai? Ki beszél javulásról? A remény? ö igen, a vallás beszél javulásról, miközben a boldogságot átlöki a tuKilági létbe, de ez is volt már. Tehát, — ám «s nagyon elvont lenne, s ezért: mintha a másodikaknak lenne igazuk. A változatlanságról beszélőknek. Az uj villamoskocsi oly sebesen jön az utcámon, hogy akár elüthetne egy járókelőt. Az üveg mögött álló vezetőt az oldalról szúró napsugarak bizonyára vakítják s evégbőj nem igen vigyázhat.— Kétségtelen: a vallás! Ezzel ki kell egés/.i- teni a másodikak mondását. A vallási pedig ellopták as ormótlan tolongásban nz érthetetlen zsebtolvajok. Ebben igy az elsőnek van igaza. — F.gy koromdarab üllepedik a ragyogó bádogra. — Talán vannak bizonyos egyéni változások az általános változatlanságban. Miuden időben és minden körülmények között vannak egyformán boldog emberek és egyformán boldogtalanok. Kik ezek? Kik azok? Kik ma ezek? Kik ma azok? Szelíden simult elém Prága, — simult a kezdődő nyárba ez a rilkésen merengő váró; — és zümmögtek messziről az emberi lói ások- futások. Tudom, hogy most egy okos fiú vár, de mi az ész? Minek induljak a folyó partjára, ahol tegnap a zsenge fűzfát láttuk és a magas part korlátjára támaszkodva észrevettük a tavaszi zöld gombokat a fiatal fűz lelógó, vékony ágvesszőin? i A barátom úgy vélte: korarenaissance, Fra Filip i po hippi, avagy Boticcelli. Én igazat adtain neki ! és Bruekhardtra gondoltam. De minek ez, minek ez, minek ez? Tudom, hogy lehetne leány is, akivel ugyanazon a parton lassan végig — haladnánk, esetleg I észre sem vennők a füzet, esetleg a szigetet sem : látnok, ahol az akácok még kopaszak és hiába dübörögne mellettünk a folyó mesterséges es^se. De miről beszélnék ekkor? — Ó, a barátom arca undok, termete alacsony és görbe, s fajának gyávaságai félszeg, — talán cselszövö vagy gyűlöletes, — mozdulatokba kényszerítik testét. Ám ebbe a csúf hordóba régi jó bort rejtett a Dömi- urgos, s mit rejtett a leány ragyogása alá? Bizonyos, órákig nem térek magamhoz, lia iszom szegény barátom kifogyhatatlan tüzü borából. Bizonyos, órákig nem térek magamhoz, ha a nő ragyogó külszíne érettem van a világon. Most ismétlem: Minden időben és minden körülmények között vannak boldog és vannak boldogtalan emberek, ők azonban sem mieset re sem olyanok, mint az, akinek kétféle esedékes sétája van és egyikre sem tudja rászánni magái. Jaj, nem lehet, hogy valaki két urnák szolgáljon! Föl kell olvadnia vagy a szellemben, vagy a testiekben. Az a boldog ma is, aki teljességet teremt magában és mondjuk vagy csúnya barátomért él, vagy szép barátnőmért.. Ha a szellem birtokába venné, akitor a testiek olyanok volnának számára, mint a búvárkodó tudósnak az estebédek: szükségesek, de mellékesek. Ha a testiek vennék birtokába, az ész csak mint józanság és célszerű eszköz maradira meg, hogy hatványom az életet. A szellemnél az ész <*« a jóság teremtenék a szilárd boldogság életkorét, a testieknél a szépség é« az erő. ő gőt világ, 6 bimbók Olaszország éledő testén a korarenaiasancéban, ó mitológiát szülő korok, vagy nagy vallásalapitók önkívületi boldogságai, — ti ismertétek a szellem totalitását! ó Hellasz, 6 Róma Petronius vagy Cellini korában, ó rokokó, vagy ma, ó fiatal Amerika, ahol a sport istene előtt kitérni nem lehet, — ti ismertétek a test totalitását! De ón? Csendtalpakon vonul-vonul az alkony lent a. partokon, már hazajönnek a kirándulók, — ó hová tartozom én? Most Kantot olvastam, a Müvek tizenegyedik kötetében egy körmönfont hosszú levelet Hamannhoz, a mágushoz, de estére moziba megyek, ahol Tóm Mix egészségesen gyilkolni fog a vásznon, ellenfeleit elegánsan lebirja és diadalmaskodik szive választottjával. Ellentét. Hát szabad ezt? Mi vagyok én? Talán, mintha a két szék között a földre zuhanVozári Dezső verseiből Éjjel a vonaton Unalom kotor a régi rosszfogu vonatkeréken\, ringatod a szivedet, is s mondod néki: vén bohóc, te — s úgy hallod az orakongásU mint egy siri halleluját. Tüdővészes öreg vándor az ősz, ki most vélünk nyargal, tarsolyából bút dobál ki, ablakokon zörren ujja, szeretői várják már a keresztutnál: száz boszorka. Bakterházból mécs világot, szúnyog ri a fénye alján; cigarettád lenge füstje kis bodorban messze hajlik és a kehes mozdony mellén milliónyi szikra pattan. Nézd, hogy félnek és rohannak: hegyek, völgyek, régi bánat, kis virágok hervadoznak r és ha szellő kél a réten, ócska sípján andalító altatódalt dudol nékik Nyári emlék 6 régi nyár, ó lomha és botor, pillákra dűlő délutáni szender, mikor a fényes zongorán dobolta*; ásítanak a széles kapuboltok, mumus jár az utcán, szakálla kender s kezével lyukas zsebében kotor. Ilyen képet festhetett egykor BÖcklin, hogy áll a nyár; a fák a karjukat az égig nyújtják, busán zug a gyár is, szétszórva már a gyöngynyakék s a Máris, az utón pár lompos kutya ugat a vér duzzad kovácsok fekete öklin rA folyónál mélásgat két halász, pipájuk füstje szürke, semmi, csacska, a horgon kis rozsdás pléhlégy csikordul, a napraforgó néha arra fordul és néha arra fut egy rémült macska, bókol néki a tuligért kalász. Bolondos éjszakák... Bolondos éjszakák futnak, loholnak, Bolondos éjszakák dalolva robognak* Szaladnak, rohannak a hajnal felé. Bolondos éjszakák dalolva loholnak. Bolondos éjszakák álmodnak, mesélnek, Tüzszinii meséket, gyászszinü meséket, — Lángra gynl, lobbot vet a szaráz avar, •— S láng nyelven mesélnek tűz szinü meséket. Bolondos éjszakák jajdulnak, kacagnak, Csókokat hintenek hajnalnak, tavasznak, — Vérpiros csókokat lázzal, lobogón, — Csókokat hintenek vérpiros tavasznak. Klimits LajosA fekete angyal — Kis regény — Irta: Somlyó Zoliin 1. A pesti nyár forrón, káprázatosán virult. Ez volt a legszebb hábaraeiőtti nyár — mintha érezte volna a nap, hogy a közeledő kataklizma ©lőtt még egyszer seregszemlét kel tartania a földön: még egyszer végigsütnie a lankákat a vérfürdő előtt, még egyszer előntenie áldott melegével a völgye- két, ahová nemsokára alá fog vonulni a halottak légiója... Az olvadó aszfalt azt a különös, izgató szagot adta ki magából, amely az embert, ha fiatal, szinte hivatásos sétálóvá teszi - Pesten s azt hiszem, a világ minden táján. A vér rögtön fölveszi a szagot az agytól, szinte gőze ez a lábnak, forró, kergető gőz, amely nem hagyja nyugodni az idegeiket, e selyem- finomságu és kötélerősségii villanyos huzalokat. Ez a nyári aszíaltszagban való séta: ez az egyik gyönyörűsége a gondtalan fiatalságnak. A másik, talán még nagyobb, még izgalmasabb: nézni a sétálókat. Ülni a kávéház terasszán, elomolva a mindent zsibbasztó nyári melegben és hagyni, hogy előttünk végighullámozzon a sétálók tömege, maga a séta, a testet öltött élet. Akkor még sok, sok mindenfélén kívül, ami ma már nincs, volt még irodalom is. Irodalom, amely a maga nemes és mindennél nagyobb lázával magába tudta hódítani nemcsak az írót, hanem az utolsó pikkológyereket is; a hordár mélyebbet köszönt a fiatal költőnek, a mannequine, ha rákerült a sor, a bankár háta mögé küldte édes kis szemeinek villanását a lüszterkabátban ülő ifjú versiró felé ... A polgári élet mámoritó, rózsaszín pezsgője folyt közöttünk: a romantika, amely a maga elképzelt, kedvesen hazug igazságával a legkonstruktivabb iró e földön! Hárfás, egy ilyen fiatal költő, ott ült az irodalmi kávéház terasszán, Pesten, a Nagykörút közepén, délután. Ott ült, néhány garassal a zsebében, nem többel, mint amennyiért egy ozsonnaká- vét, egy szivart, esetleg egy borotválkozást, no, meg egy szál szép nőnek való virágot lehetett akkoriban kapni. Egy néger nőt várt oda a kis kávéházi asztalhoz, a néger szépséget: Szulamitol, az akkori Pest szenzációját. Szül amit valóságos szépBég volt még a fehér ember szemébe© i*. Mewftiz és mulatt keverék, feketesége a halványkék szia acélos árnyalatát játszotta, szája csodálatosképpen piciny, amit « fekete férfi utál, de ami a fehér ember szemében a legmegejtöbb női szépség. Apró fekete fülecimpáiban csengő aranykarikák harangoztak minden mozdulatára, éjfekete haja levágva... ni-nl, csak most látom: pubifrizurája volt Szálain itnak, valóságos mai eton! Azt hiszem, még ma is elnyerné a szépségdijat! Ez a Szuüamit dánul beszélt, meg németül. A költő, mint afféle filológus, eleinte stúdiumként kezelte a szép fekete nőt, amikor egy frissen nyílt kabaré próbáin megismerkedett vele. Augusztus volt, a kabarék mér készülődtek az uj szezonra és az uj kabaré ezt az excentrikus uj számot szerződtette — szenzációnak. Szulamit bártáncosnő volt a legjavából. Egy mulatt fekete nő, akinek az apja dán volt, vallása zsidóvallás — el lehet képzelni azt a vad és odaadó, ritmikus éa andalító táncot, amit e leány csudálatos lábai müveitek. A filológiai stúdiumból szerelem lett. Furcsa, rendkívüli, nyugtalanító és heves szerelem mindkét részről. Hárfás az egyik próbán sréhány egészen uj felfogású és beállítása táncmotivuraot ajánlott a berlini Wintergartent is megjárt, valóságos diadalutat végigtáncolt „marokkói" táncosnőnek, amitől ez a lelke mélyéig megrésaegülve, félóra múlva a költő karjaiba omlott. A költőre ez a viszony furcsa napokat hozott. Szulamit naponta körülbelül épp annyit kapott a kabarénál fellépti dij gyanánt, amennyit Hárfás egy hónap alatt össze nem keresett verseivel. így sűrűén megesett, hogy valamelyik előkelő vendéglőben — mert a néger táncosnő nem járt másodrendű helyekre — Szulamit finom, bő, sőt pazar vacsorát fogyasztott, mig a vele ülő költő egy pár virsliit rendelt, amelyre utolsó pénzét adta kn. De legalább megvolt az előnye, hogy a viszony nem jelentett számára semmiuő költséget, a szép kis fekete táncosnő nem került egyetlen koronájába sem. Most egy kis tömzsi, fekete párduc lépet! be. a zsúfolásig megtelt kávébázba. Minden szem feléje vetődött: Szulamit!.., — rebegték és* a még le aem ült, mozgó újonnan érkezettek mintegy parancsszóra utat nyitottak neki. Ragyogó fehér fogsora elővillogott mindig nyitott, nedves, eleven- piros ajka közül. Édes kis orreimpái párdueazerüen kitágultak é» ragyogó tekintettel köszöntötte a költőt, leülve mellé. Eleinte vidám diákurzu* fejlődött ki közöttük. Szulamit egész csomó pénzt, hombiiiz összeget vett elő ielyemretiküíjóből és elmondta, hogy „Koppeuhakken“~ből küldette magának, mert az a háromszáz korona, aanit naponta a kabaréban kap, nem elég neki az életre. És itt hirtelen elkoroo- lyodva, elővett egy gyönyörű, vadonatúj aranyórát éa egy nagy csomó bankjeggyel együtt Hárfás elé tette: — Ez pedig a tied. Hárfás viccnek vette a dolgot, mi másnak is vehette volna? Mosolyogva nézte meg a nagy, duplaköpenyes, csillogó, értékes aranyórát, majd a pénzzel együtt viaszátólta és igy szólt: —■ Gyönyörű egy óra! — A tied! — mondta Szulamit, ietnét elébe tolva a nem mindennapi ajándékot, — az órát néked vettem éppen a* imént, olyan furcsa egy férfi óra nélkül és én sohase tudom, ha veled vagyok, mikor kell próbára mennem; a pénz pedig... hiszen tudod, milyen kínos nekem, hogy jobban élek, mint te... Nem akarom, hogy pénz nélkül légy, amikor én szórom ... Hérfást szédület fogta el. Aztán elsápadt. Azután még a tarkójáig elpirult. Majd meg egy szót se tudott szólni, csak köhécselt iszonyú kínjában... szárai lyrifote volt. Az erkölca lovagja, a szegénység örökös rabszolgájának született költő, aki az ajándék szomszédságéban oly mélyre sülyedve érezte magát, mint a kurtizán, amikor nem a k a r- j á k megfizetni... Már annyi ereje sem volt, hogy az aranyórát meg a pénzt vissza tolja, vagy odalökje a fekete szív elé, amely pedig oly emberül nyílt meg előtte — szédülve felugrott és a zsúfolt márványasztalok közt végigszaladt a kijárat felé. A szive vadul kalapált, halántéka ki akart hasadni ... — Fekete dög!... — mormogta égő fejjel, — piszkos, kis fekete dög!... mit akart velem tenni!... Már éppen a boltozatos kijárathoz ért, amikor Gyula, az irodalmi föpincér, szinte a gallérjánál fogta el: — Hova szalad, Hárfás ur? Alig bíróm uiól- érni, ugv szalad. Egy ur keresi, egy vidéki szerkesztő, Borvárról. Tessék, épp itt áll a szerkesztő 1 ur! — És egy apró emberkére mutatott, akinek sürü ráncu homloka kiáltó ellentétben állt még fiatalos arcával. Egymásra tekintettek. — Barna vagyok, a Borvári Újság szerkesztője ... — Hárfás... — motyogta a költő meglepetten, sötét lelkiállapotában szinte mogorva-gorombán, — mit kíván? — Munkatársért jöttem fel Pestre — kezdte a kis gnóm kedvesen, de szavaiban férfias realitással — és itt többen önt ajánlották nekem. Miután még az éjjel vissza kell utaznom, nekem az ügy Sürgős. Tehát, hajlandó-e Hárfás ur? Hárfás dühét, megalázóitságát ez kissé lehatol te. Gyorsan apercipiáló agyában egyszeribe fellángolt a szabadulás lehetősége: most hamarosan véget szakíthat ennek a megalázó, rémes viszonynak, végezhet ezzel a fekete fenevaddal, akinek — úgy mellesleg szólva —• mindig egy' kis vadállat- szagát is érezte. Mert ha Pesten marad, ez felkutatja a föld alól is, ez oly vad és meg nem alkuvó az indulataiban. Arra ez a költőnek átkozott lélek nem is gondolt, hogy itthagyhatja a legförtelme- sebb nyomort, az ebéd- és vacsoranélküli napokat, a garasos, de halálosan súlyos gondokat... Kife- szitette a mellét és kissé öntelten mondta: — Esetleg beszélhetünk a dologról. Az a kérdés, milyen munkatársról van szó? Mert nekem, semmi kedvem ahhoz, hogy a vízállás-rovatot csináljam esetleg, tudomisén ... A kis gnóm falnevetett. Tetszett neki ez a nai v- sággal vegyes önérzetesség. Megsimogatta a költő vállát és mintegy nyugtatólag igy széli: —- Kedves barátom, mi tudjuk, hogy ön máris, neve.? költő és tudjuk, hogy' az ön kiváló tehetsége önt magasabb feladatokra predesztinálja. Közepes munkaerőt én itt akárhányat is kaphattam volna. De nekem éppen az olyanfajta tehetség kell, ami nő ön. Azonban, ettől eltekintve is, ön bizonyára tudja, hogy a vízállás-rovatot rímekben nem lehet írni, viszont a vízállás-rovatot is csinálni kell valakinek. Már tudniillik, ahol van vizállás-rovat. Nálunk nincs. — És jóízűen kacagott hozzá, hogy csakúgy rengett bele a púpja. Ettől mindketten fölvidultak A költő arcán níost felhő vonult át. Kissé zavartan állt a kupolás bejárat alatt, a kávéházba érkezők jobbról-ba-lvól 'PBW^-.Maí&AIIHIRIüV . ......— --------- --- ------------------.
