Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)
1926-02-21 / 43. (1081.) szám
4 'PK®6AIt/VtACíÍ£AR*HIRIiAB 15)26 ieoruár 21, vasárnap Újabb fiatalító gyágyeijárással kísérleteznek öreg nrak legényemberok módjára viselkednek az Abrahms-eljárás után — Súlyos betegek visszanyerték munkaképességüket Prága, február 20. Az orvosi tudomány művelői állandóan kísérleteznek, hogy az emberek egészségét szolgálhassák és a szervezetben előforduló rendellenességek okait és gyógyszereit kifürkésszék. A most folyó orvosi kisérletek között különös jelentősége van annak az elsősorban külföldön nagy tudományos vitákat provokáló gyógykezelési eljárásnak, amely Abrahms amerikai orvos nevéhez fűződik. Az uj orvosi eljárásnak néhány betegséggel szemben egészen csodálatos gyógyító hatása van. Az Abrahms-féle eljárás abban áll, hogy a vér rádióaktivitását szabályozza és megfelelő erejű villamosáram-behatásokkal eltünteti a vér kisugárzásának aránytalanságait Az Abrahms-elmélet művelői különösen jó tapasztalatokat szereztek tabetikus, asztmatikus és epilepsziás megbetegedéseknél, mert ha már az idő rövidsége miatt is nem tudták ezeket a betegségeket a hozzájuk kezelésre jelentkező betegeknél véglegesen megszüntetni, mindenképpen igen hathatós javulást észleltek és az asztmatikus és epilepsziás ro-; hamokat a minimálisra csökkentették. Az Abrahms-féle gyógykezelésnek azon-j bán még ennél is érdekesebb hatását állapították meg, azt ugyanis, hogy a szervezetet felfrissíti és az addig a betegség súlya alatt görnyedő embereket valósággal megfiatalítja. A Woronow- és Steinach-féle fiatalító eljárásokhoz hasonlóan az Abrahms-féle gyógyítás is olyan eredményeket mutat, amelyek a rendszer kifejlődése esetében igen biztató reménységekre adnak jogot. A kezelt betegek jórésze visszanyerte fiatalos erejét és munkakedvét. Orvoskörök- ben nagy érdeklődéssel tekintenek a további körletek elé. mmmiAmmmimiinmx Sorsjcöychcl mindenki csak merik és Tsa üankktóSaa nu. Braiisiota, Radnlíná ul. Telefon 106*0 és 233í. Az érdéül magyarság vezérénél Ugrón István nyilatkozik a Prágai Magyar Hírlapnak — Ahol csak egyetlen magyar párt van — Az erdély magyarság ereje az egység Kolozsvár, február 20. Felkerestem Kolozsvárott az országos magyar párt elnökét, Ugrón István volt követet, aki fáradhatatlanul, munkát, áldozatot nem kiméivé dolgozik a magyarság érdekében és két tűz között sem lankadó lelkesedéssel szolgálja az erdélyi é3 bánáti magyarság ügyét." — Milyen stádiumban van, kegyelmes uram, a magyar párt szervezése?-- Az országos magyar párt három évvel ezelőtt alakult meg. Az első időben nagy nehézségekkel kellett megküzdenünk, mert a kormány szervezkedésünket nem valami jó szemmel nézte és különösen azokon a területeken, ahol ostromállapot volt, azt megnehezítette. E tekintetben azonban már a múlt év második felében könnyítések állottak he. Amióta felvettük a kormánnyal a tárgyalások fonalát, az eddigi akadályok nemcsak a szorosabban vett Erdélyben, de a Királyhágón túli részeken is elsimultak és napról-napra kapjuk az értesítéseket újabb tagozatok alakulásáról. — Mi a viszonya a magyar pártnak az egyes felekezetekkel és osztályokkal? — örvendetes jelenségként emelhetem ki, hogy ma az elcsatolt területek egész magyarsága minden felekezeti és osztálykülönbség nélkül tömörült az országos magyar párt zászlaja alá és nincsen olyan rétege a táisa dalomnak, amely magát kivonná. Még az idegen eredetű és fajú testvéreink is, aki kultúrájuknál és érzésüknél fogva már régen a magyarsághoz csatlakoztak, most még jobban összeforrtak velünk és a magyar pártba tömörültek. Elsősorban meg kell említenem ezek közül a magyar kultúrájú zsidóságot, akik majd kivétel nélkül hozzánk csatlakoztak, valamint a magyarrá lett sváb testvéreinket. Még csak a szervezett munkásságnak egy nagy része tartja magát távol, de remélem, hogy őket is sikerül meggyőzni, hogy mi világnézeti különbséget nem ismerünk és mindenkinek, aki magát magyarnak vallja és érzi, megvédjük az érdekeit 7 ermészetesen csak a polgári gondolkozása munkásságról beszélek, mert a kommunistákkal a magyar párt minden közösséget megtagad. Ugyanez a helyzet a zsidósággal is. A magyar kultúrájú zsidóságot, mint a múltban is, úgy most is a magunkénak valljuk és a párt az ő érdekükben, például az iskolakérdésben is, a legnagyobb eréllyel száll síkra. Ezzel szemben az úgynevezett zsidó nemzeti szövetség, amely kimondottan nemzeti alapon áll, eddig nem volt bekapcsolható. — Milyen a szerepe a magyarságnak a román országos politikában? — A magyar társadalomnak ez a tömörülése éppen most az utolsó és azt mondhatnám sorsdöntő napokban, amikor a választások alkalmával először van alkalma szervezett erejéről tanúságot tenni, igen fontos tényezőjévé vált a román politikai életnek. Amig a magyarságnak egy egységes pártba raló tömörülése nem vált ténnyé, a magyar ság a politika küzdőterén nem léphetett fel kellő eréllyel. Magában a magyarságban is különböző áramlatok mutatkoztak, amelyeket mind a kormány, mind a román politikai pártok a magyar egység megbontására akartak felhasználni. Ez azonban hálTstennek ma már túlhaladott álláspont, mert az országos magyar párt egysége annyira szilárd alapokon nyugszik, hogy arra nyugodtan építhetjük jövő boldogulásunk lehetőségét az uj államalakulatban. — Az utóbbi időben a legkülönbözőbb hirek kerültek forgalomba a magyar párt és a kormány közötti paktumról. Mi az igazság, kegyelmes uram? — Paktum a szó valódi értelmében a kormánnyal nem jött létre. Ugyan folytak tárgyalások, amelyek folyamán a kisebbségi kérdések rendezését vitattuk. E tárgyalásoknak a román kormány állítása szerint az volt a céljuk, hogy a kisebbségek alkotmányos és szerződéses jogainak elismerése által olyan atmoszféra teremtődjék,. amelyben a közeledés és az állam konszolidációján való közös munkálkodás lehetővé váljék. Tehát nem engedményekről, ajándékokról volt szó, csak jogok elismeréséről. Ezeket a kérdéseket azonban nem tudtuk a választásokig kellőleg tisztázni és miután egyfelől a kormány kerülni akarta azt a látszatot, hogy szavazatok fejében a magyarságnak koncessziókat akarna adni, aminek már a látszata is a román ellenzéknek leghevesebb támadását idézte elő, másfelől, mivel a magyarság semmiképpen sem volt hajlandó egy olyan paktumot kötni, amely jogairól való lemondást vagy a további parlamenti küzdelemnek a feladását jelentené, semminemű politikai egyezményt sem kötöttünk, csak bizonyos megállapodásokat létesítettünk a községi választásokra vonatkozólag. Én, mint az országos magyar párt elnöke kijelentettem, hogy kötelező paktum nem lévén, a kormánypárti listák támogatása a magyar pártra nézve nem kötelező és a tagozatokra bíztam, hogy elsősorban önálló listával vegyék fel a küzdelmet a választásoknál, vagy ha ez nem kecsegtetne eredménynyel, úgy a kormánypárttal állíthatnak fel közös listát, ba ezekben számarányuknak megfelelő képviseletet tudnak biztosítani. Ha ilyen listák felállítására a kormány exponensei nem lennének hajlandók, úgy más. kisebbséggel, például a szászokkal, vagy más román párttal is köthetnek megállapodást, ha ezáltal a magyarságnak nagyobb számmal sikerül bejutnia a közigazgatásba. — A magyarságnak reménye van egyes városokban nemcsak a többséget, de a polgármesteri széket is biztosítani a maga számára. A magyar többségű falvakban remélhetőleg ez az állapot be is fog következni. Minderről pár hónap előtt alig lehetett volna szó, viszont azt nem jelenti, hogy a kormány velünk szemben eddig elfoglalt álláspontját mindenben megváltoztatta volna, vagy hogy meg akarná változtatni. Mindenesetre azonban kedvező jel, kezdet, amelyet a magyarság nem vethetett el magától. Vájjon reményeink beteljesednek-e, azt a jövő fogja megmutatni, vagy pedig újabb csalódással lesz-e gazdagabb az annyi megpróbáltatáson keresztülment romániai magyarság. — A küzdelmet nem hagvjuk abba, de mint eddig, úgy ezután is csak alkotmányos és jouos fegyverekkel, nyiltan és lojálisán fogunk jogainkért küzdeni, az alkotmányadta I kereteken belül. * Ugrón István nyilatkozatából kitűnik az erdélyi magyarságnak sok-sok, nehéz küzdelme, csalódása, kitűnik az is, hogy az országos magvar párt vezetői nem a népszerűséget hajhásszák, hanem a népszerűtlennek látszó lépést is kockáztatják, ba arról van sző, hogy a magvarság létérdekét, kultúráját, nyelvét megvédjék. , Az őrzők a bástyán éberen őrködnek. Az erdélyi magyarság sorsa jó k^z^kbe van letéve. Kovács Jenő dr. Felakasztotta magát egy pozsonyi nyugdíjas Évek óta ágyban fekvő beteg volt — A P. M. H. tudósítójától — Pozsony, február 19. Tegnap délután 2 órakor Pozsonyban Duna-utca 37. szám alatti lakásán felakasztotta magát Bálint István ötvenesztendös városi nyugdíjas. Bálint évek óta fekvő beteg volt, az orvosok lemondtak már róla. Tegnap délután két órakor Bálint felesége lement a pékhez. Ezalatt férje felkelt az ágyból és az ajtófélfára bevert szegre a nadrág- szíjával felakasztotta magát. Mikor felesége hazatért, a szerencsétlen embert a szomszédokkal együtt levágta a szíjról, ágyba fektették, de már nem volt benne élet. Egyetlen fia: Bálint István dr. zéli kőrorvos, édesatyját gyászolja az elhunytban. Egy elszánt legény Irta: Komáromi János Reggel, alighogy kinyitja a szemét, felül az ágyban s izgatottan kérdezi: — Medvan a jovam? — Megvan, — nyugtatom meg félálmosan. — Nem vitte ej a téménszepjő? — Nem vitte el! Mivel az apai állítások iránt nem nagy benne a bizalom, lefelé indul az ágyról: — Mednézem. A hintámén ott áll a sarokban, a varrógép tószomszédságában. Fejét fölvetve nyerit., olyan megborzolt sörénnyel, mintha most menne attakra a szatanovi orosz sáncok ellen. Az egyik kengyel a nyergébe csapva föl, mint a megbokrosodott hátaslovaknál általában. Akkorára lecsúszott már az ágyról, a paripa előtt áll s tünődözve gyönyörködik benne. Aztán az este összerakott ruhái alól kihúz egy darab kenyeret s a ló elé teszi, hogy abrakoljou. Mert enni az ő lovának is kell, ha mindjárt fából van is. Később elpiszmog körülötte s nagyokat sóhajt aközbe, mint az olyan ember, akit gondok gyötörnek. Amire fölhajtók az ágyból, a huszársipka már a fején be- gyeskedik, gombján az I. F. J. (Első Ferenc József) • körömkefével serényen vakargat a ló hátán. — Mit csinálsz, János? — Medteféjem a jovat. — Hagyd abba, mert meghűlsz! Azonnal az ágyba! — Mindájt, apuszi, szat licit puszojom. — Ne pucold egy kicsit se! Itt van a kéményseprő! Abban a szempillantásban oldalthajit huszár- sipkát, körömkefét s lihegve trappol az ágyba. Egy másik szempillantás alatt mellém bújik s akkor be, a paplan alá, hogy csak a haja búbja látszik ki valamicskét. Susogva faggat aztán: — Hoj van a téménszepjő? —- Az előszobában. Meg ne mozdulj, mert elvisz! A kéményseprő személye körül általában bajok vannak. Vagy két hónappal ezelőtt lépett be egyszer az előszobába, vállán a drótkarikával, annak végében a nagy kefével. János éppen lovagolt, fejéri hegyesen a sipka s lábát nekinyomva á kengyelnek, nagy-peckesen feszitett, amikor a félig- behe.jtott ajtón át megpillantotta a fekete embert a nagy kefével. A gondolat fele-tartama alatt lepattant a csata ménről s egy másik félgondolat alatt — zsuppsz — az ágy alá! Mint az ijedt kis béka, mikor a vtz alá cuppan. Nem lehetett visszaráncigálni. Csak kuksolt az ágy alatt s hiába volt a huszársipka, négykézláb drukkolva leselkedett kifelé. Amikor semmi csalétek nem fogott rajta, az önérzetére próbáltam hatni: — Nem is vagy te igazi huszár... — Huszáj vadot! — kiabált vissza az ágy alól. — Hát akkor mért bújtál el? — Mejt íéjet... Ezúttal nem sokat értem el az önérzetére ap- pellálva, ami pedig sok más esetben a leghatható- sabb eszköznek bizonyult idáig. Mert öntudatos legény egyébként, aki nehezen nyeli le a sértést s — az apját kivévén — vissza is szokott vágni. Sőt egy- izben feleselt is a kisnénje tanítónőjével és pedig az utcáról az iskola ablaka feló adresszálva a tiszteletlen nyelvelést. Ez azonbau oly jelentős eset volt, hogy kénytelen vagyok kissé körülményesebben kitérni a dologra. Még szeptember vége táján történt, hogy egy délelőtt, miután az édesanyja kellőképp kicsinosította, sétára vitte magával a leány. Tudni kell, hogy a lakástól nem messze esik az iskola, amelynek utcai magas földszintjén van az elemi első osztály, annak nebulói között figyelget a tanitó nénire az Ágnes nénje is. Ágnes kisasszony eddig tőbb- izben mesélt már neki az iskoláról, amit János ka- rikáratágult szemmel hallgatott Azonfelül el is kisérte néhányszor az osztályig és igy nem lehet csodálni, ha alaposan megjegyzett magának mindent. Azon a délelőttön, mikor a botrány történt, az enyhe időben tárva volt az első osztály valamennyi ablaka. Amikor János — a leány kezét fogván — az iskola elé ért volna, az utca túlsó felén megállt s aztán, ahogy csak fért a torkán, átkiáltott a nyitott ablak irányába: — Ádnesz, deje ti! Ágnes persze nem jöhetett ki az osztályból, mert a tanitó néni éppen arról beszélt nekik odabent, miért kettő az egy meg egy, de meghallván az öccse hangját, a nyitott ablakhoz lépett (az ablaknál ül történetesen) s intett a kezével, hogy hallgasson el. De János annál indulatosabban kiabált az utcán keresztül: — Deje szétájni! Ne tanujjáj mindid! A zenebonára figyelmes lett a közelben posztóié rendőr, ám egyelőre nem avatkozott közbe. A lárma azonbau akkorára élénk föltünést keltett a tanteremben is, elannyira, hogy utoljára az ablakhoz lépett a tanitó néni s szelíd hangon átszólt a renitens ember felé: — Kisfiú, ne kiabálj, mert zavarod a tanítást... Több se kellett neki! A méregtől veresen nyelvelt vissza: — Tiabájot! [ Mivel az ifjuember viselkedése ekkor már a csendháboritás jellegét öltötte magára, némi habozás után a rendőr is arra vette útját, megfontolt lé- j pésben. A hely színére érvén, rendreutasitotta ko- ! moly szóval: — Kisfiú, menjen tovább, mert bekisérem az ügyeletre. Nyugodtan mondta ezt a rendőr, de közbeavatkozása csak olaj volt a tűzre. Harmadfélesztendős legény csupán még a János, mindazonáltal szembefordult a kötelességét teljesítő hatósági közeggel. Kivetette a mellét, végignézett a rendőrön: — Mada netem ne becéjjent — Hát akkor mér kiabál az iskolába? — kér- i dezte meglepődve a kardos ember. — Azij! Amikor azt mondta: „azér“, hátatforditott a rendőrnek s faképnél hagyta. A biztos ur aztán a posztjára indult vissza, de útközben többször megfordult s fejét csóválta a dacos kis emberen, aki akkor már elérte az Andrássy-utat s aközben a leánnyal folytatott élénk szőharcot. Mert dacos egyéniség s makacsságával csak a leleményessége érhet föl, különösen, ha bajba kerül. Ám a leleményével is zsákutcába szorul rendszerint. Ülök az Íróasztalnál a minap, az asztalon a fapipa. Egyszer csak rámnyit s megáll az asztal sarkánál, haptákban. Mert a jelentkezés formája szi- j goruan katonai jellegű: a sarkak összecsattantat- nak, kézfej a combhoz szorítandó, a fejet viszont föl kell vágni. Tiszteleg s azt mondja: — Apuszi, add netem a pipát. Anyuszi monta... — Mikor mondta anyuci? — Moszt Behívom az anyját. Kiderül persze, hogy szó sem volt soha a pipáról. Érzi már, hogy megfogták, de nem hagyja magát Nyel egy nagyot s rávágja: — Ádneszte monta. (Ágneske a nénje.) — Agneske nem mondhatta, hékás, mert Ő az iskolában van. Megint megfogtam. Mégse hagyja magát! Látja, hogy egyre jobban belegabalyodik, de már kész a mentőötlettel: — A hászmesztejné monta. —• Ugyan, ugyan! Hisz a házmesternél nem is láttad még ma! Szabad igy hazudni? — Nem szabat, — pillog ijedten. — Hát akkor hogy mertél hazudni? — Azij! — mondja szemrebbenés nélkül. Természetesen a bűn megtorlása következik. ami abban áll, hogy ki kell térdepelni a sarokba, háttal a szobának. Ott gubbaszt aztán, konokul leszegett fejjel. Gubbaszt már vagy Öt perce s maga elé suttog valamit. Megunom az inkvizíciót s abban a föltevésben, hogy a bűntudat terhe alatt megígéri a javulást, odaszólok neki: — Jó fiú leszel ezentúl? — Nem jeszet, — szól vissza egy vállrántással. — Hát akkor rossz maradsz? — Jössz! Nincs többé probléma és kétség: itt minden nevelési rendszer csődöt mond. Aközben kissé megfeledkezem róla. Papirost, tollat készítek elő: valami apróságot kellene Írnom. Egyszer csak megszólít: — Apuszi vót tatona? Fölnézek. Már nem térdepel, ahelyett azt a katonaképemet vizsgálgatja nagy elmerüléssel, amely előtte függ a falon. — Voltam katona, — mondom aztán. Elhallgat, mintha tünődözne valamin. Később előrukkol az uj kérdéssel: — Apuszi vót a catába? — Csatában? Hogyne! Nem szól vissza mindjárt. Azalatt kisimítom a papirost s azon vagyok, hogy mielőtt nekiülnék, elrendezzek egy-két gondolatot. Egyszer csak azzal zavar föl: — Apuszi féjt a catába? A kérdés kínos. Akaratlanul olyan térre siklottunk át, amelyről nem szívesen nyilatkozik az ember. A kölyök most már feltűnően ismétli meg a kérdést: — Apuszi féjt a catába? — Már az attól függött, hogy mitől az ütközetek különböző fázisaiban, — mondom rá némi köntörfalazással. Szerencsére nem érti meg. Talán ezért is van, hogy sokáig maga elé néz, mintha nagy dolgok felett tünődözne. Ahogy megszólal mégegyszer, nem minden célzás nélkül bólogat magának: — Én szentitüj sze nem féjet. Ha valaki azt hinné ezekután, ho'-y Jánosból teljesen hiányzanak a nemesebb természetű alapvonások, súlyos tévedésben lenne. Itt van. tegyük föl, a vagyongyűjtés szenvedélye, ő is gyűjt. Igaz, hogy az egész ház érzékeny hátrányára. Történt, hogy egy alkalommal — elég könv- nyelmiien — igy szóltam hozzá: — Jegyezd meg, hogy in indkomoly ember gondol a jövőjére! — Hogy dondoj? •— nézett rám nagy szemekkel. 9
