Prágai Magyar Hirlap, 1926. február (5. évfolyam, 26-49 / 1064-1087. szám)

1926-02-13 / 36. (1074.) szám

magyaríparosésKereskedő mám 0Wbv«ÍÉt» mm 1Mrra" ™ ■ ■ ■ ■ 'l^iii«TrewTi~«i?siaKycig»«^3WBglt5K!Siar!lwiaB iiwiinirnnii A PRÁGAI MAGYAR HÍRLAP KÉTHETENKÉNT MEGJELENŐ MELLÉKLETE Az „expozitura‘f Az általános gazdasági helyzet és külö­nösen az üzletmenetei kialakulása iránti kötelességszerü tájékozódásunk során újab­ban olyan karakterisztikus jelenséggel ke­rültünk ismételten szembe, melyet már a lelkiismeretesség alapján is sürgősen nyil­vános megfontolás tárgyává kell tennünk. Köztudomású dolog, hogy az üzleti vi­szonyok már hosszú idő óta a legnyomoru- ságosabbak, ami nem is lehet másképp, mert ahol a gyárak. százai végleg elpusztul­tak és a munkások százezrei kereset nélkül nyomorognak, ott nincs vásárló közönség; ott nem lehet üzlet. Az agyonhühózott konjunktúra szerze­ménye már régen elúszott, utána ment már a sok-évtizedes keserves munka vékony va­gyonkája is, súlyos anyagi gondokkal küzdő szegény ember ma már a legtekintélyesebb kereskedő is, már senki sem irigyli, már kezdik sajnálni is, csak a pénzügyigazgató­ság lát még mindig kiapadhatatlan pénzfor­rást minden kis boltban, csak az expozitu- rák nem akarják elereszteni a fuldokló pré­dát, csak ők csavarják-facsarják, mintha örökké menne a pénz-izzasztás. Pedig nem megy. Fuccs. Vége. Még egy kis rángatód- zás és vége lesz a nagy műnek; Szlovensz- kóban a megfojtott gyáripar után nem lesz kereskedelem sem. Amikor két-három évvel ezelőtt a ked­vezőtlen valutaviszonyok és a hirtelen be­következett nagy áresés folytán megindult az inzolvenciák folyamata, nagy lett a fel­zúdulás. Mindenki megrökönyödött és szid­ták a kereskedőket, hogy csak nyerni akar­nak, de a veszteséget sietve átháritják. A bíróságok minden esetet rendben találtak, kriminális cselekedetet sehol sem konstatál­tak, de a közvélemény a becstelenség bé­lyegét sütötte minden inzolvens kereskedő­re.- Jó metódus volt. Szinte megszűntek a fizetésképtelenségek. A becstelenség bélye-r gét senki sem vállalta. Hogy az üzleti tőké­nek a legutolsó fillérei is elúsztak, hogy a becsületmentésnek az exisztencia volt az ára, azzal a kutya sem törődött. Az inzol­venciák megszűntek. Azóta lendült fel az expoziturák kora. Ezeket az expoziturákat azzal a rendelte­téssel létesitették, hogy megoldják az igaz­ságos, arányos megadóztatást, hogy ne le­hessen az egyiknek előnye a másik rovásá­ra. Mindenki örült ennek a demokratikus intézménynek. Azután, hogy már megvolt az expozitura, természetesen az ő hatáskö­rébe került minden, aminek a legkisebb köze van az élethez és a boldoguláshoz. Igazságos, arányos adókivetés nem lett, de nem is kellett. Lett helyette valami más; adóelőírás. Olyan adók előírása, amiket csak ezután fognak igazságosan kivetni. Az előírás egyelőre természetesen inkább szé­dületes, mint igazságos. Megindult a fizetési meghagyások és a befizetési lap-adóintések szűnni nem akaró áradata. Ha elszaladsz a postára feladni egy ilyen előzékenyen előre kiállított befizetési lapot, mire hazaérsz, biztosan találsz ott két újat. És hiába fizeted be igy minden keresetedet, ha útlevélre van szükséged és annak legszükségesebb kellékét, az adó-igazolást kéred, kisül, hogy annyira hátralékban vagy, hogy nagyobb fizetés nélkül nem lehet az adóbizonylatot kiadni. Nem is utazol addig, míg nem fizetsz, még ha vakbéloperációra kell is utaznod. Persze utazni nem muszáj, akkor nem kell adóbizonylat és megmarad a pénz is. Fenét marad. Jön az adóvégrehajtó, hogy behajtsa az igazságos kivetésig hivatalból előirt adókat. A végrehajtás után jön az ár­verési terminus. Ez a legbiztosabb meg­hívás az expoziturához. Erre már utazási szándék nélkül is el kell menni az expozi- turára, tisztázni a dolgot és igazolni, hogy tévedés van a dologban, mert nem tartozol. Csakhogy az expozitura nem arra való, hogy te bizonyítsd be az igazadat, hanem hogy beadd a derekadat. Meg is tudod, hogy forgalmi adóban, kereseti adóban, jövede­lemadóban és még t’zféle más adóban öt­ször annyival tartozol, mint amennyi az egész vagyonod és hogy nincs kegyelem; vagy fizetsz, vagy becsukták a boltot. Sze­rencsére demokratikus álbamban é’ünk és az avpo-’tun drtmrf’rapkus intérménv: méltányosan megállapodik veled. Kötelezed] magad hátralékod törlesztésére naponkint mondjuk kétszáz koronát postai befizetési lappal fizetni. Nem éppen kétszázat, esetleg ötszázat is, kinek mennyi az üzleti bevétele, persze körülbelül az egész. Hogy mi lesz az üzleti költségekkel meg az árutartozások­kal, azzal az expozitura nem törődik, sőt az egyezség megkötésénél magad sem, mert a fő mégis csak az, hogy másnap ne legyen árverés. Kérem szépen, ne tessék azt hinni, hogy jókedvem van és csak úgy viccelek. Szó sincs róla. Csak „dificile est satiram non scribere", de egyébként mindez nem tréfa és nem gúnyolódás, hanem kétségbe- ejtően komoly valóság. És körülbelül el is jutottam ahhoz a karakterisztikus jelenséghez, amellyel fog­lalkozni óhajtottam. A gazdasági viszonyok tanulmányozása közben ugyanis újabban arról értesültem, hogy már a legközelebbi napokban tömege­sen fognak jelentkezni megint a fizetéskép­telenségek. Régi, tisztességes, komoly cé­gek kényszerülnek erre az elkeseredett lé­pésre és a fizetési zavaroknak az előidézője ezeknél az eseteknél nem a krónikus gaz­dasági pangás, hanem az elviselhetetlen adóterhek, a teljesíthetetlen expozitura- követelések lesznek. Az elhibázott rendszer meghozta a következményt; az elviselhetet­len adók tönkretették az adózókat. Ez iga­zán nem tréfadolog, hanem inkább komoly mementó, mellyel jó lesz idejében foglal­kozni. Ez a rendszer csődje. De bármennyi­re érthetők és ténylegesek is az ilyen inzol­venciák, azokat minden áron meg kell előz­ni. Mert nemcsak, hogy non plus ultrája volna az érzéketlen és erkölcstelen archi­medesi csavarnak, ha igy rendszerré válna az, hogy az adós adóját is a hitelező fizesse meg, hanem tiszta dolog, hogy ez az ut az általános és végleges romlásba vezet, ezen a módon boa-konstriktorként faljuk fel egy­mást, mig végül nem marad sem adófizető, sem adó. Ha már most baj van, mi lesz ez­után? Az adóterhek mindig súlyosabbak lesznek. Legközelebb sorra kerülnek az el­maradt és az uj kivetések. Még irtózatosab­bak lesznek az adóhátralékok. Azután jön­nek majd az intések meg a végrehajtások és nyomukban az expozitura-kiegyezések, a heti meg a napi részletbefizetések: a csőd. Ez nem állam-gazdálkodás, ez nem adópoli­tika; ez udvariasan kifejezve: rövidlátás. Az államnak nemcsak a tavalyi meg az idei adóra van szüksége, hanem a jövő évire meg az azután következőkre is, tehát első­sorban • és minden körülmények között a fizetőképes adózókra. Az állam érdeke és az állam végrehajtó közegeinek kötelessége támogatni az adózókat, elősegíteni a boldo­gulásukat, a jólétüket és a fizetőképességü­ket és nem tönkretenni őket teljesíthetetlen adókövetelésükkel. Mindenkinek kell adót fizetni, de senki sem fizethet többet, mint amennyit tud. Elemiiskolás naivitás kell hozzá, azt hinni, hogy aki nem tud egyszer­re ötvenezer korona adót fizetni, az fizethet havonta ötezer koronát és ha azt sem tud, akkor kétszáz koronát naponkint csak nem nehéz fizetni. így szipolyozták ki hajdaná­ban az uzsorások a könnyelmű adósság- csináJókat, ez nem lehet metódusa egy de­mokratikus és okos adópolitikának. Ezen a blamázson okulni kell. Más instrukciókat kell adni az expozituráknak. Ki kell őket oktatni arra, hogy ha kisebb mértékben vagy lassúbb tempóban fognak befolyni az adók, az nem lesz olyan nagy baj, mintha elfogynak az adófizetők. Tekintettel kell lenni a viszonyokra, meg kell érteni, hogy ami lehetséges volt öt évvel ezelőtt, az lehet ma már lehetetlenség. Le kell szállni a ma­gas lóról. Nincs már konjunktúra. Elpáro­logtak- a milliárdok. Ma már a kereskedői hivatás a legnyomoruságosabb kínlódást je­lenti. Nem szabad minden’ boltosban millio­most keresni és nem szabad tőle lehetetlen teljesítéseket követelni. Ellenkezőleg kí­mélni kell a kereskedőket, adófizetési mo­ratóriumot kell nekik adni, békében kell hagyni őket legalább egy évig, hogy egy kis szuszhoz jussanak, hogy rendbehozhassák a lejtőre csúszott pénzügyeiket, hogy törleszt- hessék récén esedékessé vált és az expozi­tura miatt elmaradt árutartozásaikat2 hogy megint kaphassanak árut, amivel keresked­hessenek. És ahol ez sem elég, ahol tovább kell menni a támogatásban, ahol áldozatot kell hozni, ott hozzon áldozatot az állam is. Ha a bírói igazság állapítja meg a hitele­zőkkel való kiegyezés morális alapját, ak­kor egyezzen ki az állam is és ne kívánja, hogy a hitelezők fizessék meg a tönkrement adós adóját. Ha tisztultabb adómorált aka­runk teremteni, akkor elsősorban az állam adópolitikája legyen morális. Ne várjunk, mig az adómiatti inzolven­ciák epidémiája kiüt, jöjjenek az elhárító, óvó intézkedések, gondolja meg a helyzetet a pénzügyi kormány addig, mig nem késő és siessen elsősorban visszarántani az ex­poziturákat arról a veszedelmes útról, amelyre túlbuzgóságból tévedtek. A választások és a szlovenszkói gyáripar Irta: Tarján Ödön. A nemzetgyűlési választások eredménye a szlovenszkói gyáripar magatartására sem maradhatott hatás nélkül. A hang, melyet a „Központi Csehszlovák Gyáriparos Szövet­ség Szlovenszkói Szervezetéinek januárban megtartott ülésén megütöttek, egészen szo­katlan és bevallottan a választások eredmé­nyéből levont konklúziók következménye. A Gyáriparosszövetség fennállásának hat esz­tendeje alatt a szlovenszkói gyáripar érde­keit oly módon vélte szolgálni, hogy a gyár­ipar megszervezésével azt egy közösségbe tömörítve a Csehországi Gyáriparos Szövet­ség expoziturájának tette meg, mely érde­keinek védelmét a prágai vezetőség támoga­tásával akarta elérni. Az országos szervezet pozsonyi vezető­sége kiváló tisztviselőket alkalmazott, kik értékes statisztikai és sérelmi anyagot gyűj­töttek, azt az elnökség és központi választ­mány elé terjesztették, memorandumokba és évi jelentésekbe foglalták, de amint maguk ezen évi jelentések évek óta beismerik, a szlovenszkói gyáripar részére lényeges kér­désekben eredményt elérni semmiféle téren nem tudtak. Kitűnő szakemberek hat éven át folytatott munkájának eredménye néhány alárendelt jelentőségű kérdésben elért köz­benjárásra zsugorodik össze azért, mert a vezetőség a határozott állásfoglalás, helyett a kormány jóindulatát opportunu.s álláspont elfoglalásával igyekezett biztosítani, mely jóindulat, a szövetség vezetőségének beis­merése szerint is, az eddigi munka ered­ménytelenségében és a szlovenszkói gyár­iparnak mindenki által megállapítható pusz­tulásában jut kifejezésre. Soha meg nem bocsajthatő az a rövidlá­tás, mellyel egyesek, nem akarom keresni milyen okból, éveken keresztül kiszolgáltat­ták a szlovenszkói gyáripart a prágai cen­tralizmus politikájának és ölbe tett kezekkel nézték, hogy az érdekek, melyeknek védel­mére vállalkoztak, egy következetes és min­den téren céltudatosan folytatott irtó hadjá­ratnak esnek áldozatul. E sorok írója már négy évvel ezelőtt felhívta a gyáriparosok pozsonyi vezetősé­gének figyelmét mindazon körülményekre, melyeknek fontosságát a vezetőség ma fel­ismeri, rámutatva azon kényszerítő körül­ményre, hogy a gazdasági kérdéseknek a kormányzat részéről tisztán politikai szem­pontok szerint való megítélése kényszeríti a gyáripart arra, hogy érdekeinek védelmében szintén a politikai pártok támogatását vegye igénybe. A szövetség közgyűlése még 1922- ben hozot is ilyen határozatot, melyet azon­ban az elnökség végre nem hajtott, mert az a nézet alakult ki, hogy a szlovenszkói el­lenzéki képviselőket a gyáripar megmenté­sére irányuló akcióba bevonni nem lehet. Azt gondolhatná az ember, hogy ma már erre a szlovenszkói közgazdasági élet kima­gasló pilléreit figyelmeztetni felesleges, ha a Gyáriparosszövetség központi választmá­nyának fentemlitett ülésén megnyilvánult hangzavar némi bizalmatlanságra nem kény­szerítene. A tanácskozást vezető Necas alelnök, a zsolnai cellulozegyár vezérigazgatója megál­lapítja, hogy a szlovenszkói kérdést a válasz­tások eredményéből kifolyólag a kormány­körök máskép ítélik meg. Megállapítja, hogy az öt év óta hangoztatott követelések iránt érdeklődés kezd megnyilvánulni és egyes politikusok az iránt is érdeklődni kezdenek, miért nem történt eddig semmi a szloven­szkói ipar érdekében. Sőt bejelentette, hogy a szövetség nevét oly módon óhajtja meg­változtatni, hogy abban a Szlovenszkói Országos Szervezet különállása kifejezésre jusson. De még érdekesebb StodoTa Kornélnak, a pozsonyi kereskedelmi és iparkamara el-j nőkének felszólalása, ki évek óta rendíthe­tetlenül küzd a szlovenszkói közgazdasági érdekekért, de mint képviselő, újabban mint szenátor, még rendithetetlenebbül támogatja a kormányt s igy elősegíti ugyanazon érde­keknek elgáncsolását, melyek mellett az iparkamarában és a Gyáriparosszövetségben szót emelni szokott. Felszólalását most is Hodzsa miniszter üdvözlésével kezdi, ki meg­állapítása szerint szivén viseli a szlovenszkói ipar érdekeit. Mi, kiknek jobb az emlékező­tehetségünk, nem felejtettük el a miniszter urnák a desindusztrializálás kérdésében el­foglalt álláspontját. A szenátor ur fejtegeté­sei folyamán megállapítja, hogy a választá­sok folytán Szlovenszkóban beállott változás­sal számolni kell és az összes gazdasági té­nyezőknek össze kell fogniok, hogy koncen­trált támadást intézhessenek Prága ellen és igy kivívhassanak valamit Szlovenszkó ré­szére. Megállapítja, hogy a kormány figyel­mét magunkra irányíthatjuk, mert még so­hasem volt hasonló kedvező „konjunktúra", mely annyi eredménnyel kecsegtetett volna, mint a mostani. Vájjon a választások alatt is ezt hirdette-e a szenátor ur és határozott ellenzéki magatartásával hozzájárult-e az általa is emlegetett és ma már felismert szlovenszkói mentalitás kialakulásához? Hogy a felelőtlenség az emberekben mekkora és hogy a közvéleményt mennyire becsülik, azt ép azon frivolitás bizonyítja, mely egyes kormánytámogató politikusok nézeteinek megváltozásában megállapítható. Stodola szenátor ur a jó konjunktúra meg­állapítása mellett azt is elismeri, hogy a vasút Szlovenszkóban nem akar invesztálni és hogy a kormány erre a célra nem hajlan­dó külföldi kölcsönt igénybe venni, mert a valuta stabilitását félti. Hát a szenátor ur nem hallott még arról, hogy más országok­ban vannak közgazdasági kérdésekhez tény­leg értő politikusok, akik az állam erejét az adófizetők erősítése révén akarják növelni és ezen cél elérése érdekében még attól sem riadnak vissza, hogy az állam pénzügyi és kereskedelmi politikáját egy minden foglal­kozási ágat felölelő, nagyszabású termelési politika követelményei szempontjából álla­pítják meg? Ezzel ellentétben Stodola szená­tor ur megelégszik annak megállapításával, hogy a helyiérdekű vasutakon be kell vezet­ni az államvasutak tarifatételeit és követke­zetességére jellemző azon bejelentése, hogy a kereskedelmi minisztérium azon szabad raktár létesítését sem engedélyezi Pozsony­ban, melyhez a szenátor urnák sikerült a szükséges összeget biztosítania. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az ilyen következetes és férfias beszéd igen ér­tékesen szolgálja a szlovenszkói ellenzéki politika érdekeit. Abból, ami a külömböző referensek ré­széről ezen, a szlovenszkói gyáripar szem­pontjából fordulópontot jelentő tanácskozá­son elhangzott, nem nehéz egy kis csokrot öszegyüjtenünk autonomista álláspontunk i- gazoláásra és ország-világ előtt bizonyíta­nunk azt, hogy bajainkon csak magunk tu­dunk segíteni. Megállapították például, hogy a badse- regszállitásokból hivatalos statisztika szerint 1924-ben Szlovenszkó 1300 millió koronából 49 millió koronát, tehát 4%-ot, 1925-ben 953 millió koronából 51 milliót, tehát 5.5 %-ot kapott. A lakosság számarányának megfele­lően 1924-ben 388 millió koronát kellett vol­na kapnia. A szakelőadók bejelentései a kormány intencióinak megfelelően egyirányban mo­zogtak és természetszerűleg mindenütt a Szlovenszkó ellenes tendenciákat juttatták kifejezésre. Megállapították, hogy a baleset­biztosítási dijakat Szlovenszkóban azért nem engedi a népjóléti minisztérium leszállítani,

Next

/
Oldalképek
Tartalom