Prágai Magyar Hirlap, 1926. január (5. évfolyam, 1-25 / 1039-1063. szám)
1926-01-24 / 19. (1057.) szám
I ■ Í [ 2 ^ÁPR^ATMA<mRilira^IRODÁlj^;MEIJ£KLETE ♦ < Magyar Pen-CIub Azok, aki];: szerető szemmel figyelik a tönkretett Európa szellemi életében kezdődő első segélynyújtásokat, örömmel konstatálhatják, hogy itt is, ott is megkezdődik a kultúrák barátkozása. Amit a politikusok és diplomaták gödörbe bunkóztak, azt az intellektuellek, Írók és művészek igyekeznek átmenteni, az élet folytatását. Egy bizonyos: a szellem Lo- earnója erősebb lesz minden jegyzőkönyvnél, minden szerződésnél, párisba minap alakult meg a „LMnstitut International de Co- operation Intellectuelle44, a tudósok világ- szövetsége, Angliában pedig már régentől dolgozik a híres Pen-klub, amely egyúttal a nemzetközi irószöveteég megvalósítását is maga elé tűzte. : A népek s nemzetek sietnek kibontani vitorláikat az uj szelek sodró élete felé. A magyarok azonban, hallgatnak, álmodnak és uj szellem szelét elengedik fülük mellet és a petyhüdt vitorlákba nem kapaszkodhat bele a jövőbe. ♦ kitolták a filiálékat. Képviselőik megjelennek a londoni központban is, ahol például Románia az elmúlt évben három előadással szerepelt Majd rátér a cikk lényegére: meg kell alakítani mielőbb a magyar Pen-Clubot! * Az érdekes fejtegetés rövid vázlatából is komoly és értékes megállapítások igazságával gazdagodhatunk. Radó Antal azon az alapon követeli a magyarságtól a szellemi reneszánszot és ennek kezdetét: a nemzetek közti ! szellemi tökéletesedését, amit mi régtől hintettünk, mikor a kultúrák szabadságáról, nemes versenyéről és közeledéséről irtunk. Szlovenszkói kulturvigécek (Schubert Tódornak és másoknak.) Közöny-pagonyban bujdokol az Istentől, Európától, hazától elvadított bús magyar. Csalit mögött csendőrszurony csillan, éhínség, őrü- s rávillan véres vaddisznóagyar... [let Száz népii-sipu orgonán történelem viharja zúgott.. — Uj módi van: a sípokon Pokol viharja orgonái: egy híres, bűvös, régi síp kitört... — Közöny-pagonyban bús nép bujdokol. Elmúlni vágjuk hangtalan... De jönnek ők, ke- és fölverik a seb-uyaló vadat. [ziikbe fáklya Fásultság fáit fáklyatüz felgyújtja, lángol erdejük 8 e fény ölj an már, mint a virradat... Egy-célu útra kérlelik az ezer-útu bujdosókat, lassan rokontömeggé terelik, Piros rajongás szép deszkáiból nő, nő a Pódium melyről a vak Fátumot perelik népük sorsáért sajgó, súlyosan lépő, beszélő táltos- próféták, hegedősök, igricek, [népek: kik hajnal-szívvel vártak a magány-barlang sziklái a sánta Éj míg elbiceg ... [közt, A Tömegnek így szíve lesz: igric-szivekből hajnal forrón lüktet, kering köröskörül... [vére — S mint ár, mely friss hajót hozott: a kulturvigéc tengerhez áll, tömeggé tömörül... [félreáll, Mécs László. Széljegyzetek a szlovenszkói magyar irodalom kérdéséhez Irta: Vozári Nezső. II. A Pen-Club Londonban néhány előkelő angol Író kezdeményezésére alakult. Jón Gal- sworthy 1921-ben társaságot alapított azzal a kifejezett céllal, hogy a többi népekkel a szellemi érintkezést visszaállítsák, ahol pedig megvan, kiépítsék. Ellentétben a tudósok szövetségével a londoni társaság tagjai a szép- irodalom művelőiből fegrutálókat. Innen kapta nevét is az egyesület. Költők, drámaírók, essaiisták és elbeszélők klubja (Poets, Playwrights, Essayist, Novellists Club) PEN- Club, ami annál inkább találóbb név, mert ez a szó az angolban tollat jelent s igy a Pen- Club tagjait bátran lehet a toll embereinek nevezni. A klub a háromszáz legjobb angol írót sorolja tagjai közé. * A Pen-Club irodalmi munkájáról és a magyar irók bekapcsolásáról Radó Antal igen érdekes és megszívlelendő cikkben foglalkozott a minap. Kifejtve, hogy mivel bét éven keresztül a gyűlölet sorompóival zárták el a népet, óriási szükség van arra, hogy ezektől a béklyóktól megszabadítsák Európa szellemi életét. Ez a szellem — mondta — már egyre erősebb lesz egész Európában- Majd rátér a Pen-Club munkájára. A londoni Pen- Club egyrészt angol egyesület, mely havonta tartott nagysikerű „dinners“-jeire az előkelő nem angol iróvilág legjobbjait látja meghívott vendégül s ezeket felszólítja, Hogy országuk legfontosabb szellemi jelenségeiről előadásokat tartsanak; másrészt a Pen-Club egy irói világszövetség centruma is, melyben több mint busz európai és amerikai nemzet foglal helyet. Ezek a leány-egyesületek mind önállóan működnek, saját alapszabályaikkal, funkcionáriusaikat is önállóan választják és csupán céljaikban van azonosság: mindegyiküknek szorgalmazni kell: részben, hogy irodalmukat idegen országokban is megismertessék, részben,' hogy más országbeli kollégáik hasonló munkáját odahaza elősegítsék. A Pen-Club tagjai tényleg kollégáknak tekintik egymást az egész világon. Minden Pen- Club megválasztott tagja ipso facto tagja lesz a világ összes Pen Clubjának, úgy hogy az az iró, aki odahaza a Pen-Club tagja, bármelyik Peu-Clubban otthonosan érezheti magát: ott is tag és kolléga. Mindenkinek be kell látnia azt, — folytatja az érdekes fejtegetés —hogy ebbe a világszövetségbe a magyaroknak is be kell lépniük és ez a belépés csak kívánatos és gyümölcsözte thető lehet. A magyarságnak sehonnan sem szabad hiányoznia, ahol a népek és nemzetek szellemi közeledését segítik elő. A magyar Pen-Club megalakításával a magyarság épp arra kap alkalmat, hogy a külföld előtt még — sajnos — nagyon is ismeretlen és nagyon is kevéssé méltányolt kulturvilágát helyes világítás fényének tegye ki. A pen- Club nem politizál, a politikát alapszabályszerűen zárja ki, — de ennek dacára is áll, hogy elsőrendű politikai érdek is a magyarság részére a magyar irodalom kincseinek, gazdagságának és értékeinek minél szélesebb terjesztése. Ez a szövetség erre is módot nvujt. Ausztria, Csehszlovákia. Jugoszlávia és Románia felismerték ennek a szempontnak a fontosságát és a szö^tség ejőnyeil ét megala Azok a törekvések, melyeknek célja a szlovenszkói magyar irodalmat biztos fedél alá juttatni, megkövetelik, hogy ebben a munkában mindenki saját őrhelyét foglalja el: az iró Írjon, mert ez a hivatása, a kritikus kritizáljon, mert ez joga, a lap és könyvkiadó adminisztrálja és propagálja ezt az irodalmat, mert ez a feladata, az olvasó olvasson és vásárolja a szlovenszkói magyar irodalom könyvtermését, mert ez a kötelessége. A szerepek fölcserélése e téren végzetes következményeket vonhatna maga után. Azután meg ne fontoskodjunk s ne akarjuk önmagunkat is becsapni. Lássuk be, hogy Szlovenszkónak ma legfeljebb két- három olyan magyar Írója van, akiknek munkássága komoly irodalmi mértékkel mérhető s talán idesorolható még négy-öt olyan is, akiknél indokolt reményünk lehet rá, hogy fejlődésükben mihamarább idáig jutnak. A szlovenszkói magyar írógárdát bizony javarészt dilettánsok teszik ki. (Én a „dilettáns4' szót értékmérő jelzőként alkalmazom.) Dilettánsok mindig és mindenütt voltak és lesznek. Mindenütt akad egy sereg romantikus hajlandóságú ember, akik e hajlamaikat éppen a regény- és versírásban élik ki, anélkül azonban, hogy kontár- ságaikkal ártalmára lehetnének a művészetnek, minthogy lehetőségeik s nyilvánosságuk a családi zsurok s a lokális társadalmi egyesületek keretein túl nem terjednek. A mi bajunk éppen abban rejlik, hogy a szlovenszkói sajtó e dilettánsokat írókká s költőkké ütötte, egy-egy önképzőköri kísérletükről olyan hangon emlékezvén meg, mint amilyenben a külföldi revük mondjuk egy Barbusse-ről értekeznek. Ez a tónus alapos korrekcióra szorul, különben meddő marad minden igyekezet, mely a szlovensz- kói magyar irodalom színvonalát emelni | óhajtja. Szívesen elhiszem és nagyon is jól; j tudom, hogy az egyszer már „arrivált14 di- i | lettánst elejteni keserves feladat s aki vál- j lalja, sok nyelvöltögetést és rágalmat kell j érte eltűrnie; ezt a gyomlálást mégis elkeli végeznünk, ha csak azt nem akarjuk, hogy literaturánk a kiskocsmák borgőzös vasárnapi hangulataivá sülyedjen le. Ami a politikum — nem napipolitikát értve alatta — irodalmi szerepét illeti: jöjjünk sürgősen tisztába a fogalmakkal. Gyakran olvashattunk az utóbbi hónapokban Írásokat, melyek a politikamentes irodalom megteremtése mellett törtek lándzsát. A po- liika végeredményben világnézet s az Írót világnézetétől eltiltani annyit tesz,' mint az elültetett almamag fölé légmentes burát helyezni s várni, hogy virágzó almafa legyen belőle. Ezzel szemben igen helyes az alkotások értékének megítélésénél párt- politikai szempontokat kikapcsolni. Az bizonyos, hogy íróink világszemlélet dolgában meglehetősen messzire állanak egymástól, talán mert a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből kerültek ki. Az írógárda e heterogén összetételéből azonban — ha a literáris vérkeveredésre gondolunk, be kell ezt látnunk — csak előnyök származhatnak. A világháború előtti évek relációjában az irodalom ma mindenütt olyan epokát csinál végig, melyet a jelentősen kisebb intenzitás karakterizál. Ezeket a periódusokat, melyek elmaradhatatlan, mert törvény- szerű jelenségei minden kulturatermelés- nek, az irodalomtörténészek a „hanyatlás korszakának44 szokták elkeresztelni, holott nem mások ezek, mint a zenei ütemek közötti pauzák: pihenés s uj lélekzetvétel. Az esztétika régen kikiáltotta már, hogy az uj művészet zsákutcába jutott s az uj nekilendülés lehetőségei egészen más utakon keresendők, csakhogy a művészet az a terület, ahol a bábáknak és jósoknak a leghálátlanabb szerep jutott: még véletlen- ségből sem szokták az igazat eltalálni. Ebben az esetben pedig egészen messze járnak az igazságtól. A világirodalom várandós állapotban van s mire belső fejlődésének! kilenc hónapja lejár, meg fog születni — j ezt bizton hiszem — a költő, aki fittyet j hányva esztétikákra és kulturprogrammok- ra, irányt fog mutatni, mely uj és nagyszerű lesz. A világirodalomnak mi is részesei vagyunk s törvényszerűségei alól ezért mi sem vonhatjuk ki magunkat. Hinni, várni, dolgozni kell ma. A szlovenszkói magyar irodalom, ha dilettánsaitól megszabadul, sok uj mondanivalót s friss energiát reprezentál. Nem valószínűtlen, hogy a magyar irodalom egére innen fog felfutni az uj világitó csillag, hogy egy uj irodalmi korszak irányát pecsételje meg. Szlovenszkó magyarságának elsőrangú érdeke ez, nemcsak irodalmi, de nemzeti szempontból is, hiszen a szlovenszkói magyar kultúrát kilencven százalékban az irodalom alkotja s ezért, ha irodalma a középszerűség szürke útvesztőjéből nem tudna kikerülni, kultúrája más itt élő, szerencsésebb népek kultúrái között fel fogna őrlődni. Eino Leino Emlékezés a minap elhalt nagy finn költőre A nagy szavonlinnai (svédül: Nyslott) dalünnepen találkoztam először Eino Leino-val 1913 nyarán. Másodszor pedig 1921 junius havában Helszinkiben, az első finn-ugor kongresszus alkalmával, melynek egyik elnöke voltam. Az 1913-iki költő és ország egészen más volt, mint. az 1921-iki. Szavonlinnában a rab haza szabad, sasszámyu költője állt előttem virágzó ifjú erőben, ki egyik költeményében büszke daccal zengte: Mi a szabadság énekét dalolva, Az égre széliünk könnyű szárnyakon, Habár hazánkat bánat terhe nyomja S népünket őrli ősi fájdalom. . . . Szomorú, tragikus sors, hogy e magasröptű költői lélek annál inkább hajlott a meghasonlás felé, minél közelebb jött a várva várt, a finn költőktől prófétai hittel megálmodott fordulat: Szuomi felszabadulása a hétszázéves idegen uralom alól. Nehezünkre esik leírni, de nem titkolhatjuk el az igazságot. Leino az elnyomatás sötét évei alatt az italban keresett vigasztalást honfibújára. Ez a szokás azután annyira elhatalmasodott rajta, hogy hiába küzdött ellenne. Mire ütött a nagy nemzeti feltámadás óraja, erős szervezete élő roncs volt Az egykor hatalmas, tiszta költői lélek az alkoholizmus fojtó karjaiban vergődött és csak néha tudott szabadulni beteg idegzetének nyügző súlyától. Ilyenkor azután sürü felhők közül előbukkanó villámlásként csapott ki tehetségének egy-egy fellobbanása. E vers befejező akkordja gyönyörű kifejezést ad a rokonnép reményének a magyar feltámadás iránt: Az ősapáknak lelke még lobog, Az ősanyáknak nyelve Zeng még, A nép keblébe‘, mint izzó parázs. Hevít ezernyi édes emlék, Ha e parázsból a. magasba csap A honszerelem égi lángja, Melege áldást ont és fényt dérit # Szent tűzhelyéről a világra! . . . A költő a háború idején is élénk figyelemmel kisérte nemzetünk sorsát. Bizonysága ennek az a vers, melyet 1919-ben küldött nekem s amelynek eddig sehol meg nem jelent fordítása igy hangzik: PETŐFI NÉPÉHEZ Magyar hősök vigyázzatok, Veszélyben van otthonotok. ' Délibábos rónátokon Vad ellenség dühöng vakon! Feledjelek hazátokért Minden bajt, mi titeket ért. Feledjelek viszályt., átkot, Keservet és boldogságot. Talpra testvér, végső harcra, Megkondult a vész harangja! Ha győz is a nyers erőszak, Maradjon a szív szabadnak. Szenvedésben, bubán, hitben Boruljatok egybe minden. Mint a fák az erdő mélyén, Zivatarnak gyilkos éjén! A magyar nemzet iránt érzett szeretete késztette őt arra, hogy hozzáfogjon Petőfi tanulmányozásához. Mint hozzám irt rapszódikus somi bizonyítják, le. akarta fordítani nagy költőnk lifái verseit. Ehhez, a nagy kitartást kívánó munkához azonban már nem volt elég ereje. E munkát helyette Manninen Ottó, a jeles műfordító vette magára, aki két kötetnyi Petőfi-verset adott ■ ki eddig gyönyörű, kongeniális fordításban. Leino e hó 10-én hunyta le szemét örök álomra s nemzete mély gyásza kisérte őt sírba. Kétségtelen, hogy benne a finn irodalom egyik legtehetségesebb művelőjét vesztette el, kinek versei közül a magyar nemzet is többet ismer. Somkuti. lefordította „Tavaszünnepi dalok14 cimü balladagyüjteményét (Olcsó könyvtár 17—18. sz.) s e sorok írója több lírai költeményét. (Finn költők, 0. K. 1659—61.) Működött ezenkívül a regény, a dráma, a műfordítás és az esztétikai irodalom terén. Ö volt eddigelé a finn irodalomnak legtermékenyebb művelője. Nem a mélység, hanem a formatökély jellemzi. Munkássága mély nyomokat hagy a finn széppróza és a költői stílus fejlődé-ében, de tartalmilag csupán a lírában nyújtott maradandó értékeket
