Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)

1925-12-25 / 292. (1035.) szám

Péntek, dejcember 25. 29 Szeaes Erzsi legújabb versei Resignatio Nem lesz elérhetetlen álmok valóságba vlrulása. Csak megérek én is s eltévedek a vágyak sűrűjében e villámai', huzalon. Felhág a vérem mint a tenger ha felnő a sziklacsucsokig s Valakinél ott maradok véletlenül. Alázatos vers Ijesztő messzeség volt az asszonyiság midőn elérkgiztél hozzám és asszonnyá akartál glóriázni. Aljig a folyók partján játszottam a kavicsokkal s a réten a gyerekekkel. Komor szikla volt az élet nem mertem elindulni felé. S most hogy érett szájjal éTett kalászként hajtanék fejet előtted — Te nem vagy — Visszajövet Itáliából Ott el lehet bújni minden virágban, az ég kékjében, az ember úgy elveszt! magát és i messze emelkedik önmaga fölé. Elcsöndesedlk mint népes tér, ha elnéptelenedik az i alkonyaiban­Nem veri meg semmi sem, csak fénypamacsokkal lesz megdobálva­De ha visszajön és Bécslg ér újból kiabál és újból kérdez, újból értelmetlen az élet s céltalan lebeg mint ünnep után a háztetőn felejtett zászló a szélben. A megkésett krónikairó barát naplójából (A száztizenharmadik oldalon.) A grafológus Irta: Kálmán Jenő A grafológia az a tudomány, amelynek se­gítségéve! az ember Írásából visszafelé lehet kö­vetkeztetni az ember jeliemére- Ha például egy váltóra aláírnám a Krausz Simon nevét, abból egy vérbeli grafológus igen furcsa dolgokat álla­píthatna meg rólam. Mindenesetre a grafológu­sok most nagyon divatba jöttek, mondhatnám minden kávéházban akad egy, aki kizárólag en­nek a nemes tudománynak szenteli idejét. A na­pokban nekem is volt szerencsém egyhez. Nagyobb társaságban ültünk együtt, amikor bejött a grafológus. A társaság tagjai gyorsan megrohamozták a tudóst, aki a különböző írások fölé hajolva meglepő jellembeli sajátságokat ■adott tudomásunkra. Egy barátommal például közölte, hogy igen szereti a nőket és a pénzt s q kettő kedvéért még bűntényre is képes volna, fia a büntetéstől való félelem s a társadalmi mo­rál vissza nem tartaná. Egy szobrász barátom­nak viszont ezt mondta; — ön szeret vitatkozni és veszekedni­— Én?! — fordult felénk a szobrász a mél­tatlanul meggyanúsított ártatlanság szent glóriá­jával a homlokán- —- Hogy én szeretek vitat­kozni?! — Egyébként erős akaratú, mondhatnám kissé erőszakos ember — folytatta a grafológus, hogy kitérjen a kínosnak ígérkező diskurzus elöl. De a szobrász nem engedett: — Álljunk meg kérem — kiabálta az asztal­ra csapva. — Ön azt állítja, hogy szeretek ve­szekedni és vitatkozni. Én be fogom bizonyítani önnek az ellenkezőjét. A békés természetű szobrászt, aki nem sze­ret veszekedni és vitatkozni, három ember fogta le, de én kezdtem respeflktust érezni a grafológus iránt. Ez az ember mégis tudhat valamit. Turkál­ni kezdtem a zsebeimben valami írás után- Ma­gamat nem akartam odaadni kísérleti nyúlnak, elvégre ki tudja? Nekem is lehetnek hibáim, am’ket nem szívesen kötök a mások orrára- Nem volt más nálam, ^sak egy szafoószámla. — Elemezze meg ezt -- mondtam. Magam­ban pedig azt gondoltam, hogy sohasem baj, ha az ember tisztába jön azokkal, akik elszedik a pénzét. A grafológus összeráncolta a homlokát és az frás tanulmányozásába merült. — Ez az ember egy iparos — mondta, min­den szót lassan megrágva. — A mesterségét nem érti valami különösen, amellett megbízhatatlan. — Nagyszerű! — kiáltottam lelkesen- Idáig pontosan vág­— Várjon csak — intett le a grafológus. — Megbízhatatlansága odáig terjed, hogy pénzdo!- gpkban sem lelkiismeretes. Egész bizonyos, hogy egy követelést kétszer is behajtana, ha talál egy' oíyan felületes rendelőt, aki nem vigyáz rá. Az ámulattól majdnem a falhoz szédülte/ri- Hisz ez nem is grafológus Ez egy próféta. — Uram — szóltam a rneghatottsá^ól könnyes szemmel — tisztelettel bocsánatot 7;é- rek a grafológiától, amelyben kételkedni rp/sré- szeltem. De mondja, miből következteti mir^ezt? Talán a .,t“ betű felső keresztezéséből, vwigy a pontról, amelyet a szabó az „i“ főié pött’/o nteft? A grafológus diszkréten a fülemhez ha jolt és súgva mondta, hogy a téibívek meg ne hallják: — Azelőtt én is annál a szabóitól ‘dolgoz­tattam . . . ... mert ma tudtam csak rászánni magamat, hogy távoli szenvedéseim elmosódó betűkkel tele­irt lapjait átlapozzam. Halottak napján találtain meg őket az egyiptomi csillagászatról szóló vas­kos könyv alatt, ahol éppen egy évig lapultak a józan tudományág méltánylandó súlya alatt. Szo­bámnak ezen az oldalán vizet ereszt a mennye­zet. Egy fekete köntösben kellemetlenkedő, :ió- nélküli tél, virágottipró tavasz és viharzó nyár lassú nedvességei hullottak a bezárt lapokra. A csillagászattan szilárd ábrái kibírták a támadást, de kezem szenvedő tavalyi vonásai úgy folytak el a barnás lapokon, mintha viharszántott emberi orcán legördülő könnycseppek nyomai lennének. Ezek az orcák az egy év előtti borús események orcái. Penészes csókkal tapadtak egymáshoz, mint akik jól megértik egymást. Késpengével fe­szítettem szét őket, mert még inkább megtanul­tam magam felé fordítani a kés hegyét, magamba metszeni az élével, hogy aztán takart bensőmbe hatoló világosság fényénél nemesebb szerveimet vizsgálgathassam. Egy év maradt el mögöttem azóta, hogy a legszelídebb emberi szenvedésnek, a meggondolt fájdalomnak ezeket a sorait az apát úrról, kö­zömbös társaimról, szegény apám kegyetlen vé­géről, azóta is mindig tusakodó Béláról leírtam. Az apát ur meghalt, csak társaim élnek válto- | zatlau nyugalomban. Édesapám sírját azóta sok­szor hántoltam emlékező szívvel, de a Végzet, 1 amely újra és újra földbe liorpasztja a hantokat, adott még csalóka reményeket nekem. Béla kar­jába nem hagyta ernyedt tétlenség zsibbadásait belopakozni. A pörkölt vidékek fölött Batu tengervíz hor­dái mégegyszer átvonultak. Szennyes folyamuk, beláthatatlan pusztításaik gátja mi voltunk mégis, de ennek a gátnak lapuló, cseppnyi göröngyje, én, efölött nem tudok büszkeséget érezni. Apám testének zuhanását hallom, fülemben tompán zug a kisérő moraj s már nem emlékszem elég erő­vel, hogy melyik igazságért lettem volna kész j követni kemény szülőmet. Csak a ropogó gát, í élettelen testvéreim súlyai nyomnak s nem nvilik pillantásom a szabadba, úgy körülfogtak. A rög a megdöngeteít gát közepén szorong, nincs mód rá, hogy kiutat találjon s messzire guruljon tőle! Apám szavainak, életének értelme lángol elém a szétázott lapokról. Hittel tudtam leírni egy éve ezeket a sorokat. Akkor a maga egyszerűségében kétségbcvonhatatlanul — egyetlen Megváltó szü­letését vártam. Ma látom már, hogy a várako­zásnak ez az érzése még sokféleképpen fog is­métlődni bennem. Az év vége szép napján sok­szor megjön még a Megváltó. Körülnéz s mert tatár hordák nyomait látja maga körül, elmegy oda, ahol jobban, szebben tudtak készülni a fo­gadására. Bizonyos, hogy ezernél is többször meg fogja még kísérelni az Kimaradást. Gátakba zsúfolt testvér rögök serege, népem! Csak meg ne várnád, amikor egyszer mégis türelmét ve­szíti! — Akár odaállani a Batu khán hordáihoz, test­vérszivet színlelő kebelre ölelni őket, átvezetni faluink határain, hogy nyugatibb vidékeken tölt­sék pusztító kedvüket; akár megállani ellenük, de akkor aztán megállani, tényleg megállani, csak élni, mindenképpen élni! — ez az értelem reszket megint szemembe a hűen leírt sorokból. Apám mérhetetlen bűnét látóra! Csak marék csapattal tudott odaállani a khánhoz, hogy tervének tettel adjon súlyt! Akkor állott oda, amikor magával szemben Bélát látta, önönvérét önönvére .csapataival! Férfias, büszke árát fizette bűnének; tudom, hogy a szivét átalütő testvér­kard megvillanó lapján tévedésének tragikus ar­cát pillantotta meg. Béla él, szenved s én az élővel szenvedem a. másik Igazság élő szenvedéseit. lm, egy év múltán Béla bünhődéséről Írhatom ezeket a soro­kat. A bűnösök számára nincs kegyelem; a király bűne pedig nem kisebb drága apára vétkénél. Ak­kor állott .ellent, mariikor a tatár hordák között önönvérét, önöryvérének apámvezette seregét is magával szentben látta. És csak ellentábora tu­dott, de nn^gállani, jaj megállani, azt ő sem! A testvérvlidal bűne is bocsánatot nyerhetett vol­na, ha győz, az egyik! De lm, megint a harmadik diadalnsaskrxlott! A Irhán győzött, de itthagyta a földult vidé­keket s foizavonult. Béla sirva járta be az orszá­got. Bifoe fölött kesereghetett, mint ahogy, biz­ton tud? ni, bűne miatt nincs szegény apámnak is nyugodj tima. A halál még a kisebbik büntetés! Köszönöm az Istennek^ fájdalommal köszönöm Neki* hogy utoljára is Kgyelmes volt hozzá. Mert rettenetes látni a király élő bünhődését! Egy vonszolódó év múltán előkerült könyvem kö7,elebbi lapjait könyörtelen tollal erről írhatom te] e. Cellára azóta szőkébb, társaim mások lettek. K/ráin megint tél van. de most fehérlepiü nyugal­mat mutat a titkon reszkető, föld. Égj7 év előtt •S.zeles eső verte az ablakot; az idő, legalább ez, /lám,-mégis változik! Csak szenvedéseink oka mutatja változatla­nul egyazon két orcáját. Csak cellám négy fala szűkült egyre, mintha gigászi vállak tolnák kívül­ről átkozott türelemmel. Csak karom feszül mind­inkább kétkézi, kapkodó munkára, de szerszám helyett csak tollat markolok mégis Nincs szá­momra más mód s izmaim görcsös erejével ezt szorítom, mintha kapa, kasza vagy fűrész volna Három .ujjamban van már egész életem minden forrósága s onnan toliam hideg szára szívja ma­gába. Kezem cseppnyi mozdulatait nézem; jöhet idő, hogy még ez is sok lesz! Kedves gondolnom a várat épitő férfi hűséges asszonyára, akinek gyönge testét szilárdító oknak falazták be a te­hetetlen erősek. Mily egyszerű bánattal állhatott szűk helyén! Cellám fala könyörtelenül közeleg; ha tudnám, hogy ezzel elérem, amit sem apám, sem Béla nem tudott elérni, boldog nyugalommal várnám meg, amig hidegen tapad, koporsofalak közelségében hozzám. A khán távoztával hírül hozták a király hír­nökei, hogy uruk uj életet akar teremteni az el­tiport helységekben. Rendűnk adományával, sze­kéren mentem hozzá s ezért láthattam közelről az eseményeket. — Ezeket a terveket fogadom el! Olcsók és megfelelők! Kifelé is megmutatják népem szent hivatását! — mutatott rá a király az idegen épitő számtalan tekercsben előtte heverő terveire. Az olasz végigsimitotta göndör fürtjeit és örvendő arccal hajolt meg előtte. — Uram! — mondotta ekkor bátran előlépve a sápadt barát, akit a csillagászat tudományában váló jártassága miatt szerettem meg. — Az én terveim sem silányabbak! A nép jobban fogja kedvelni őket, mert inkább megjelenek Ízlésének! Közülük származom, közöttük éltem, tudom, mi­lyen építési módokhoz szoktak. Ezeket alkalmaz­tam, ügyes tapasztalataimat is ezekhez simítot­tam. Nem nélkülözik azért ezek a házak sem a csinosságot, sem a kényelmet. Városaid képe ezek szerint is szép, tetszetős lesz és legalább népünk vonásait fogiák magukon viselni! Kicsit költségesebbek talán.- mint az idegené, de. azt tartom, hogy most áldozzunk, amikor elölről kezdhetünk mindent. Később nehéz, sőt lehetetlen volna csinosítani. Nézd. az udvarokba galamb­dúcokat terveztem! A kapukat kifaragta tóm!... — Ne folytasd! — vágta el a király. — Nincs pénzünk erre, koldusok vagyunk! A takarékos­ságot kell most mindenek előtt szemmel tarta­nunk! — Áldozzanak a főurak! A föld nem pusztult el, teremni fog! — felelte a barát. — Egész éle­temet ezekbe a tervekbe öntöttem. Szebben van­nak megrajzolva, mint az olaszé! — Elég! — kiáltotta haragosan Béla. —Nem másitom meg határozatomat! Tudom, hogy ez a helyes! így történt, hogy újjáépülő helységeink az idegen épitő tervei szerint nőttek ki a földből. Hazautaztomban csodálattal láttam őket. Szerfö­lött csúnyák, a mi szemeinknek egyenesen visz- szataszitók voltak. Két megyét sikerült csak fel­építeni s a nép megtagadta a munkát. Azt állítot­ták, hogy a fejosmarhák kevesebb tejet adnak, mióta a furesaalaku istállókba hajtották őket. Egyes helyeken be sem akartak menni a kapun s ha-bementek, egészen elapadt a tejük. Az uj házakba költözött családok gyermekei lázas ál­maikban állandóan tátongó szájú állatfejhez ha­sonló épületeket, sárkányszárnyakkal repülő csű­röket láttak. Nem csodálkoztam, mikor egy napon Béla el­rendelte az építkezések beszüntetését. Egy éj­szakán aztán a két megyében az emberek meg­támadták saját újjáépült házaikat és földig rom­bolták. Ismerve a nép gondolkodását, szenvedé­seit, végül azt a túlzott sietséget, amellyel a kül­országban bizton helytálló, de nálunk undorodást keltő házakat a tervekhez való túlzott ragaszko­dással tető alá húzták, ezen sem csodálkoztam. Az események újabb fájdalmak döféseivel tettek próbára. Örömem, amelyet az a hír oko­zott, hogy a népharag lecsillapultával a csillagá­szat révén ismerős barát tervei szerint épitik a helységeket, hamar kétségbeesett bánattá válto­zott, A szegény nép, amelynek betevő falatja sem volt, amelynek asszonyai az egyetlen ökröcs- ke mellett húzták az ekét, az építkezéseknél mu­tatkozó kapkodástól felidegesítve, a két megye elkeseredett tettétől felingerlödve, nehezen volt munkára szorítható. Még nagyobb bajok is követ­keztek. A költségeket, amelyek az idegenformáju, csúf házak épitési költségeinél tényleg tetemesen nagyobbak voltak, megint csak az üzött-rugott népnek kellett volna előteremtenie. A föurak — szegény álmodozó barát! — dehogy is adták erre jövedelmeiket! Mindezeknek az okoknak úgy kellett össze- iátszaniok, hogy a nép megint megtagadta a munkát. Láttam ezeket az uj házakat is. Három megyében állottak már. gondos kis kert volt előt­tük. Öröm és büszkeség fogott el láttukra, de nem tudnám kifejezni a keserűség mértékét, amely a tovább történtek hírére földre sújtott. Az adó­zástól agyongyötört nép nem dolgozott tovább az építkezéseknél. Béla kényszeríteni próbálta őket. de a rongyos had ellenszegült. Megtámadta a három megyét, lakóit kiverte házaiból s földig rombolta azokat. Rendem küldetésében ezidöben megint Bélá­nál jártam. Letérdelve, kézbetemeítt fejjel fo­gadta a hírt. — Világvégéig barlangokban fogsz lakni, er­dőben tanyázol, népem! — kiáltozta s mindnyá­junkat könnyekre fakasztott elkeseredésével. Hónapok múltán megint végigutaztam az or­szágot. Vályogos kunyhókat láttam mindenütt ügyetlenül összetákolt, szalmazsuppa! fedett emberi ólakat. Sehol egy épület, amelyet rendes értelemben háznak lehetett volna nevezni. A nép tiz köröminél ment az agyagnak, vályogot vetett belőle, nádat vágott a mocsaras szélén s mint beteg madár, vánszorogva ragasztott magának belőle siralmas fészket. Cellám falai e látvány óta még gyorsabban közelednek négyfelé! felém. Ha tudnám, hogy a 'lefalazott asszony mártiromságával megváltom i vályogos viskókat!,., Darkő István, Annii ska (Egy papkisasszony élete) Irta: N. Jaczkó Olga, Eíete első időszakában a templomtéren uralkodik, oda jönnek a parancsnoksága alatt játszani a vele egykorú falubeli gyerekek* Nem mernek lázadozni, hogyha igazságtala­nul is szőrit a hám. amit Iovacskázás közben rájuk köt a föltétlenül, mindig kocsiskodó Annuska. Nem csúfolják, nem verik hátba... de azért nem válik zsarnokká, mert ha kez­denek túltengeni ideirányuló hajlamai, ráko­cogta tja az ablakot az Íróasztalánál aktákat írogató apa, vagy a másik ablaknál kézi mun­káló mama: — Annuska. nem szabad! Később kortársaival együtt iskolába ke­rül. Büntetést sohasem kap. azt bölcsen el­kerüli a tanító a szüleivel szükséges jóvi­szony érdekében. És hogyha a buksi feje fö­lött találkoznak a szülők és a neveid, a tanító ur föltétlenül megsimogatja a buksit, megko­szorúzza minden meggyőződés nélküli sza­vaival; — Annuska derék, engedelmes kislány, nagyon jól tanul! így lesz Annuska egy kicsit elbizakodott és nagyon-nagyon mimózalel'kü. Amint kicseperedik a falusi iskolából, el­viszik az intézetbe. Nem egy intézetbe, hanem az intézetbe- Mert csak abba a bizonyosba vihetik, amely a papgyermekek számára épült és az apáik jövedelmével ará­nyos díjért neveli őket. Eddig a nagyvilág­ból senkit és semmit sem látott Annuska, idegenek csak búcsúkor, vagy más. hasonló alkalommal jöttek és akkor nem tudta, mire íveljen, mert amennyi vendég, ugyanannyi kocsis és ugyanannyi pár ló érkezett, az ud­varon ugyanannyi idegen kocsi állott. A templom körül pedig ezerszer több volt a tarka mézeskalács, mint az ő tarka, mesélő, gyerekálmai. Végül is megvett egynéhány mézeskalácsot, bebújt a legszebb idegen ko­csi ülésére és ott nyalogatta a szivekről a cukorrózsákat... Az intézet tömege szakasztott olyan egyénekből áll. mint amilyen ő maga. Csak egynémelyikben több az elbizakodottság, vagy a mimózaszerüség. És adva vannak a föltételek, hogy mindezekből osztálygőg fej­lődhessék. Mert az egy iskolába járó kántor- lányokkal csak a legritkább esetben tege- zödnek és barátkoznak a papkisasszonyok. Egyébként elvégzik az intézetben a négy polgárit a délutáni társalgásokon megtanul­ják németül is. hogy a tálat baloldalról illik, kínálni, megtanulnak nótákat zongorázni kés mindenféle kézimunkát. Sokat ájtatoskodnak a házikápolnában, néha elmennek a püspöki misékre és ott lopózik a kislányok leikébe az első ideál Kék reverendában, csipkés kar- ingben, aranyos daímatikában. ájtatos. ko­moly arcokkal iiesztelenkednek a papnőven- tíékek. fönt a kóruson fönséges daílamszár- nyakat bont ki a hangjuk ... A négy polgári után esetleg tovább ta­nulna Annuska, de sok fiútestvére van, azok­nak pedig muszáj tanulni, őneki tehát nem le­het, nem telik. Otthon marad és várja az ideál megvalósulását. Búcsúkor már most nem bújik az idegen kocsikra, hanem ildomo­sán tipeg elibük és elpirul, amikor a leper­dülő kék reverenda meghajlik előtte és az angyali külsejű ideál szelíd és mohó „kezét- csók okommal1 közli lényével férfivalóságát* Áz ebédnél kinálgat... őneki lehetőleg bó­kokkal s tortacsipegetéssel illik jóllakni. Ebéd után félretaszitják a nagy asztalt és kacsa­táncot tipegnek, ha van zongora, vagy más zene. komoly báiosdit játszanak. Az egyház- megyei lapban néha van egy-egy világias tárca, azt elolvassa. S hogyha próbálni megy a varrónőhöz, az. megtiszteltnek érezve magát, hogy ilyes­mivel szolgálhat a kisasszonynak, az uj ru­hából hasított rongyocskával átköti a divat­lap régebbi évfolyamát és odaadja olvasni. A divatlap szépirodalma nem rontja meg An- nuskát, mert amikor már ott tart, hogy gon­dolatban beleegyeznék egy jó testállásu, alantasabb származásit egyénnel való sző; késbe — mint a regénybeli. Héliante grófnő —, a marna benyit a konyhából: — Annuska szivem, gyere ki, mi fogunk mosogatni, mert a cselédnek a mezőre kell menni! Néha, hogy nyíljék a szeme, — elviszik mulatságra, vagy színházba a szomszéd vá­rosba. Annuska nagyon kellemesen érzi ma­gát. egyoldalú kis gőgje féléim alázattá, ügyetlenséggé omlik a cinikus és blazirí vá­rosiak között. A végén mégis büszke piros- ság gyűl ki az arcán, mert a kiélt és unott városiaknak jól esett a rogyásig tüzelni ma­gukat harmatos iidesége mellett: reggelig táncoltatják. Ideált azért néni támaszt a szi­ve a civilek közül. Csak úgy, messziről cso­dálja őket. mint a pompázó, nagyszerű ide­gen bálványokat... Most már felül van a harmincon. S hogy még mindig otthon van a mama mellett? Hogy nem ismerte meg sem az angyali, sem a bálványarcu ideálok mögött a brutális fér­fi \’alóságot? Istenem, bizonyára sokkal több volt akkoriban a férjhezadó lány. mint a vég­zett, nősülendő papnövendék, hát valahogy nem akadt párja- Most már nem is vár. Az angyalarcu kispapók azok olyan gyerekek a

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom