Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)

1925-12-20 / 289. (1032.) szám

& Vasárnap, december 20, . ......gJt_ ■ Éh mr ts ItótelBd IMI '^{,2! <vsC,%3 $ «uia|d. Pl. «rnui CZÖStfí€í?IÍI ■. p*^raíjg, [inüflssKöS. 330J> Magyarok részéro 5u/o áranfredmOny. nyal teliteti belekor. Hormidas házában él egy noszemély, Froumence. a szolgáló, — a szol­gáló, akit a fösvény Hormidas nem tartott valami jól soha, Prolimence, a valóságos nő Hormidas életében, akiről a fösvény úgy tud­ta, hogy hozzáhuz és öt szereti. De most, a darab utolsó és legerősebb jelenetében, Froumence vállalkozik arra, hegy megnevet teti a beteg rí ormi 4a st; olyan tréfát fog pro­dukálni előtte, mire a halottak is nevetni kezdenek. S az ámuló beteg elé citálja Muscart, a félkegyelműt, a falu szégyenét, a bolondot, — „nézzetek ide“ — mondja, — „én Hormidas mellett éltem, de ez az ember az, akit szeretek!“... S lehajol hozzá és megcsókolja. Hormidas erre csakugyan ne­vetni kezd. Óriási elcsodálkozással1 nevet ezen a bolond jelenéten — Froumence és Muscar szeretik' egymást, ki hallott már ilyet? — s addig nevet, amíg rájön, hogy ez a bolondság nagy igazság; akkor aztán át is neveti ma­gát a halálba. Hormidast megölték arany be­lei, s Muscar, a bolond, értelmetlenül és ijed­ten húzódik meg az izgatott emberek között Froumence szoknyája árnyékában. Ha szabad ebben a kötetlen költemény­ben „tartalmat*1 keresni, amit egy szinlap há­tára lehetne nyomtatni, úgy ennyi lenne az. Ez a vékony mese ürügy Cromimelyncknek, a költőnek, arra, hogy szívből elmondjon min­dent az életről és a halálról, ami a szivén fekszik. Pieter Brueghel képeire emlékeztet a hangulata ennek a darabnak, Crommelynck nagy honfitársára; valami kicsattanóan egész­séges és fogh.atatlanul elvonatkozott, álmo­dozó jelensége Crommelynck. Sök olyikunk sorsa Üres a tarisznyád, bujdosó pajtásom. Az enyém is úgy van. Kacagjunk egymáson. Álljunk meg egy szóra nagyok küszöbénél... A te szavad bátor, hátha kegyet kérnél? íveld a derekad, a fejedet szegd meg. Megtelik a szerdás. — Tenném, de nem enged. Olyan a gerincem, mintha szikla volna, Fejem égnek feszül, mint a falunk tornya. Hát eb ura fakó! Maradok, ki voltam. Nagyurak küszöbét sohasem tapostam. Megyek a farkassal, halott erdőn hálok. Majd elaltat egyszer az átszeli árok. Sáros! Árpád. 1 Arzén Irta: Herczeg Gábor. Végtelen, fehér lepel borította a havasokat. A hegy oldalán az ordasok bőrig lesoványodva, behúzott farokkal egész az erdő széléig merész­kedtek s villogó, mohó szemmel néztek le a kis falura. Pedig ott lenn sem volt nagy a bőség. A fű­résztelep szegény munkásai képezték a falu la­kosságát. Néhány vakolatavesztett viskó, pár vézna kecske ez volt minden. Az egész falu éle­tét a gőzfiirész sivitó hangja szabályozta. Ez a kí­sértetiesen búgé;, maid szirénaként fütyülő hang szólt reggel hattól este hatig s hipnotikus erővel sorvasztotta ei a lélekben az érzést, az agyban a gondolatot. Az erdőmester ék, a jegyző, meg a pár hónap előtt odavetődött orvos: ezekDŐl ál­lott a telep s egyben a kis falu intelligenciája. Kinzel doktor már odaórkezte első hetén kije­lentette, hogy ha sokáig itt ke'l maradnia, inkább felköti magét. Hogy miként került a faluba, arról senki sem tudott biztosat. A jegyző is csak annyit mondott, hogy alapos oka volt rá, jóidőre eltűnni az embe­rek szeme elől. A községi postás, aki minden hé­ten egyszer hozta föl a postát (akinek sürgős volt, annak le kellett mennie a községbe), külö­nös, sötét dolgokat hallott az orvosról, de bizto­sat ő sem tudott. A. városiak mesélték... Kin,;el doktor hariuiachaíéves volt. Ha arca nyugodt, komoly volt, csak huszonötnek látszott, de ha nevetett, akár ütvennek is. A nevetése förtelmes volt, arca csupa ferde, idomtdan ránc volt. s ajkai mögül kisárgíllottak a szabálytalan, görbe fogak. Egy éhként meglehetősen bőbeszédű és szangviníkus ember létére valóságos felfris­sülést jelentett a- erdömestériknél. Azt mondta az asszony: — Te, János, ha ez. az ember nem ion kö­zénk, ma hol Kii? már a beszédet is elfelejtettem volna. Az igaz, 'fő: mi János kevésszavu, csöndes embe: volt. Napim.ott ballagott az erdőben, a szótlanul dolgozó munkások között. A foglako­zás minden emberi': ráiitl a bélyeget 1 ordái Já­nosnak a szavát ritkán lehetett hallani.' de azért szerettek, b:. mm T: (.'.Jepen. Olyan ökle volt. hogy egy medvét tudott volna vele letaglózni, Ue . ti i bt rí, ál. még ,o!ia egy ujjal meg nem u,yU. A felesége a községből való lány volt. A tiszteletes lánya. Még most is szép volt. Fiatal. És a lelkében állandó lázadás forrott a magány, a minden változatosság nélküli élet ellen. A fér­jét imádta, mikor hozzáment. Hanem a szerelem vörös lángja lassan kialudt s a csöndes gyűlölet epezöld parazsa maradt hátra. Aztán jött ez a Kinzel doktor, aki sok furcsa­ságot beszélt össze. Az orvos ügyesen, alattomo­san dolgozott. Nem sietett, minek? Hisz itt m n- denre oly rettenetesen sok idő volt... Gyakran emlegette, hogy egy év múlva már visszamehet a városba, a munkásbiztositóhoz. — Ez itt nem élet Itt meg kell gebedni. És főleg nem asszonynak való. Az asszonynak város kell. Emberek, társaság, zene, tánc .. Fény-s utcák, meleg szalonok, csillogó báltermek.. Kint meg sivitott, búgott a hipnotikus gőzfii­rész... Az orvos meg beszélt, sokat, meggyőző- !eg s még friss aggyal, erővel... Egyszer aztán azt mondta az asszony: — Igen, igen... Hanem János? Ekkor inar szótlan, titkos szövetségben állot­tak az akadály, a férj ellen. Az orvos nyugodtan felelte: — Azt bizza rám. — Leüt mindkettőnket ha megtud valamit. — Az én fegyverem erősebb az 6 öklénél... Közel hajolt az asszonyhoz és rekedten, sut­togó hangon mondta: — Arzén. Az asszony előbb hallani sem akart róla. de az ő magánosságban elfásult lelke nein volt ellen­állásra képes. A gőzíürósz rég elkábitotta s ki­szívta leikéből az utolsó csepp erőt. AZ orvos azt mondta, nincs mitől félni, ö ál­lítja majd ki a bizonyítványt, szívsz Jlnidés. agy­vérzés vagy valami hasonló s másnap mindjárt elföldellk. Tordai János meg ezalatt lent dolgozott a telepen reggeltől estig. A vacsoránál keveset be­szélt, legtöbbször semmit. Csak nézte, nézte az asszonyt. Nyugodt, egyszerű, figyelmes nézéssel. Mint ahogy a juhász órák hosszat elnézi a nyáját. Az asszony eddig semmi különöset nem -talált ebben, szinte észre sem vette, hanem most fel­figyelt. Félni kezdett, ideges lett Mit néz rajtam? Mit bámul? Miért mered rám oly kutatókig, szót­lanul? . .. ~ Talán sejt valamit? — gondolta az asz­szony. — Talán én árultam el magam. Vájjon másként viselkedem, mint ezelőtt? Remegve várta, hogy megszólaljon a férfi. Oh, csak beszélne, hogy tudna védekezni. De ez a hangtalan vád... ez elten nem lehet küzdeni!... Talán mindent kiolvasott a szeméből? Jaj, csak már mondana valamit! A férfi ekkor megszólalt: — Az éjjel megint lejöttek a farkasok. A gép-1 mester két kecskéjét vitték el. Erre az asszony megnyugodott. , leltek a napok és még nem történt semmi. Csak az asszony érezte, hogy valami nagy nyo­más, feszültség kínozza s az idegei megőrülésse! i fenyegetnek. Nem, ezt nem lehet kibírni! Most már ö sür­gette Kinzelt: — Gyerünk, végezzünk, különben ón pusztu­lok el. Ekkor előbb kisebb adagokat adott az orvos ' az asszonynak s az erdész naponta arzénos ká­vét ivott. Az orvos ezidőtájt gyakran ellátogatott hozzájuk, esténként is, amikor Tordai otthon volt. Figyelte a hatást. És bosszankodva mondta az asszonynak aztán: ' — Hihetetlen .. Medve, valóságos medve! Az asszony vergődve, zokogva könyö.göt: az orvosnak, vessen már véget. — Hiszen úgyis te állítod ki a bizonyítványt ...és másnap eltemetik... Én ezt nem birom to­vább! Én — A raktárháznál állottak. Az asszony rémülten hallgatott el. — Mi az? — Pszt! Nem hallod? Itt valaki jár — súgta az asszony. — Nem hallok semmit Tévedtél. Ideges vagy. De azért elmentek onnét. Másnap az orvos odaadta az asszonynak a halálos adagot. — Jól fűszerezett levesbe kell keverni — mondta az orvos — akkor nem érzi az izét! * A következő nap épp vasárnap volt. Tordai azt mondta, ki sem mozdul a szobából. Kissé fáj a feje, ugylátszik meghűlt. Odakint nagyon hideg vau, tizenhat fokot mutat á nömérő a fagypont alatt. Az asszony kiment a konyhába oroszlevest főzni, külön Jánosnak, mert ő nem szerette a 1c­Egyszerü történetek A véletlen dolga Kelemen az erdő árnyas útjait járta. A város már messze maradt mögötte, minek következtében egyre közelebb ért a kis falu­hoz. A feleu-ton megállóit és hirtelen elhatá­rozással vadembenkedni kezdett. Lefeküdt a fűbe cs hangyákat nézegetett.. Á hangyák részint a saját életére, részint az irodai iro­dátok táncoló betűire emlékeztették s az emlék ez é s elk e d v e ti e ni tette­A zsebéből revolvert vett elő. A revol­ver semmiképpen sem szolgálhat komoly ijedtség okául: pl éhből készült riasztó revol­ver volt. Délután vette el Kelemen a fiától, aki a fülébe du-rrántott vele, amikor álomba merülve feküdt a díványon. Kelemennek is tetszett a tréfa, de apai pozíciójának a meg­őrzése céljából kénytelen volt a teklníély- föntartók régi eljárásához folyamodni: pofont adott és elvette. Az ut közeli kanyarodójánál két ember tűnt Kelemen szemei elé. Azt hitte, hogy két jóbarátja. Villámgyors elhatározással viccre szánta el magát. Beugrott egy fa mögé és ta­pasztalatlan utonállók ügyetlenségével úgy elbújt, hogy maga se látta a megtámadan- dókat. Mikor odaérkezésüket megérezte, kiug­rott eléjük és harsogva kiáltotta: — Pénzt, vagy életet! Rájukfogta a pisztolyt s mint az ilyen esetekben előálló testi elváltozás megjelölé­sére mondani helyesen szokták, leesett az álla a meglepetéstől. A két ember nem a két barátja volt. hanem egészen idegenek. Ijedel­mük tanúsága szerint vásárra igyekvő, pén­zes falusiak voltak. A két ember egészen idegen volt és Ke­lemen eljárását komolyan vette. Rémülten emelték föl a kezüket és szabályosan kezd­tek reszketni. Kelemen megszégyenülten tartotta ke­zében a pisztolyt és mondani is szeretett volna valamit. Ehelyett bocsánatkérőn, ked­vesen és pironkodva mosolygott s csak eny- nyit tudott kinyögni; — Pardon! — Pardon! — mondotta és gyorsan el- oldalgott. A két ember bámulva nézett utá­na. Fölemelt tenyerük is sokáig a levegőben csodálkozott Kelemen után. Kelemen később megállapította, hogy a helyzet épp annyira volt mulatságos, mint amennyire komoly. Lehetne ugyan hivat­kozni a pisztoly játékszer voltára, azonban Kelemen lába alatt jókora dorong hevert, amelyben meg is botlott, de amelyről soha­sem tudta meg. hogy az ő érte hajló mozdu­latát sikeres közreműködéssel készségesen hálálta volna meg. Egy dorong még a techni­kai kultúra korában is sikeresebb fegyver, mint egy riasztó-revolver. Kelemen eddig mosolygott, ezentúl ha­ragudott azon, ha valaki a „véletlen doígá“- i ól beszélt neki. A véletlennek semmi dolga sincs az ember életében, azt tartotta. Az Első Elhatározás akarata történik minden­ben. Akiknek nincs szemük meglátni ennek a legfőbb hatalomnak a jelenlétét, csak azok vest. Meg vaddisznótokat áfonyával akart ebédre s az öreg cseléd nem érti a finomabb ételek el­készítését. Amikor bejött a konyhából, azt mondta a férfi: — Gyére csak ide, Jolán. Az asszonyon borzongás futott végig, de oda­ment hozzá szó nélkül. A férfi ott ült a kerevet támláján, csak úgy félig. Két hatalmas tenyere közé vette az asszony fejét és figyelmesen nézte. — Ei vagyok veszve! — gondolta az asz- szony. Nem birta magát tovább türtőztetni, ki­pattant belőle: — Mit nézel? Mit akarsz? Tordai csöndesen felelte: — Azt nézem... hogy már itt van egy ősz hajszál a fejeden. És odavonta magához az asszony fejét, meg­csókolta s odaszoritotta az arcához. így, arc az arcnál folytatta lassan, egészen halkan, nyugod­tan: — Látod. Jolán ... te meg is feledkeztél róla, ma vagyunk tiz éve házasok. Tiz év... itt iöl- tortiik el a hegyoldalon, Isten háta mögött, szinte a farkasok között. Itt élted le mellettem a fiatal­ságod. Jó asszony, derék élettárs s most mar itt az e’ső ősz hajszál a te fejeden is. Együtt cam­mogtunk az életben mint fiatalok s együtt is fo­gunk mi már megöregedni ebben az életben. Az asszony feszült idegeit összerázta ez a váratlan epizód. Igaz, igaz .. ma van tiz éve! Hirtelen elfutott egy pár régi kép a szeme előtt, pár újraéledt emlék ... Nagyon feszült idegei. íel­vertük a szivét a torkába s veriték ütött ki rajta az erőlködéstől, hogy zokogását visszatartsa. A férfi meg még csöndesebben, kissé szomorú clgondolkozással folytatta: — Tudod. Jolán, én sokat gondolkoztam ott kinn az erdőben ezen, meg máson is. Hogy ez az élet nem neked való *Én itt nőttem fel az erdőben, ilioí már a dédapámnak is minden egyes fa régi ióbarátja volt. Hanem le. az más. Te lent nevel­kedtél a községben, meg a városban is gyakran voltál. Gondoltam, ez az élet neked nem egészen jó Te nem szóltál soha, de én ráiöitrui. Oh. az erdő csöndjében sokat gondolkozik az ember és olyankor sok mindent ütegéi t, ami nem áll a köny­vekben és mégis csak ugy van... Jolán, en imad- den re rájöttem. A knidoszi nő Alost másodszor találkozom veled. Hellászban én Kythera papja voltam S Knidoszban te voltál a szeretőm . . . Tudom: a szent berekben bandukoltam Meséi szemergő, izzó nyárelőn; Égbeszökelltek sudaras platánok, Pompázva nyiltak gyengéd mirtuszok, Márványpitvarban áldoztak a lányok És ujjongtak a zengő himnuszok. Dalt ontó ajkán száz megejtő szűznek Epedt a vágy a láz, a nász után, Csilláma kéklett titkos tárnatüznek, Sugártól ittas volt a délután. S emlékezem: babérí.lk sátorából Rámperzselődöíí rébuszos szemed, Csípőd hajlásáh megfeszüli a fátyol, — Glykera volt, Glykera a neved . . . Én ifjú voltam, görög, diadalmas S te cédruskarcsu, selymes és szabad; Reád mosolygott Kyprisz, a hatalmas, És megvetette nászi ágyadat. Mint tubarózsa gyöngykötésü száron Pihentél büszke, érces mellemen, — A zászlód voltam, nagy sapphói álom S Menandrosz volt a nevem . . . Most másodszor találkozom veled. Két Hermesz-szárnyu ezredév ködétől Fakó a lelkünk, bús, erötelen. Anakreon iiizéres serlegéből A mámort inni többé nem merem. Biborló vágyam rózsaszínre bágyadt És olykor fáj a lázas csókzene, — Nem kell emésztő, szomjas, vad imádat, Csak fáradt éjek hűvös kelleme. Fanyar vagyok s te nem vagy már megejtő Hellén leány, dalt zengő és remek, De bájadat csukott ruhába rejtő Szemérmes nő, ki vállamon remeg . . . Ha volna tán oíympi nagy mérésem, Karom és kardom fényes, meztelen, Apácaíested ős csudára készen Még rámborulna izzó éjjelen. De egykoron Glykera rabja voltam, Bóditó láng pogány oltár felett, Piros hevem kacagva tékozoltam S most Kyprisz-üző böjtök kellenek. Legyen a vágy merengő klastrom-álom S a nászunk szent, fehér vigillia, Ne légy napom, de szende holdsugárom, Szűz lányom, Lilia . . . Szeredai-Gruber Károly.

Next

/
Oldalképek
Tartalom