Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)

1925-12-20 / 289. (1032.) szám

Vasárnap, december 20. beszélnek a „véletlen dolgáéról. Vagy talán még azok, akiknek panaszra van okuk, mert a „szerencsés véletlen14 már csak ügyetlen utánképzése a „véletlen dolgáénak. Ez utób­bi mindig fájdalmas és lesújtó eseményre utal és bánatos hangon kell kiejteni­Egy verőfényes reggel aztán így szólt Kelemenhez a felesége: — Édes fiam, ma átmegy Juliskáékhoz és keresztvíz alá tartod a kislányát. Az én veséin rémesen fáj s a fájdalom visszatart attól, hogy veled menjek. Juliska kedves asz- szouy, meg fogja érteni! Kelemen előlegezett keresztapái gondok­kal ment az erdőn át a kis falu felé, ahol Ju­liskáik laktak. Kellemetlen szorongás közben mondatokat ismételgetett magáiban, mint is- kolásgyerek kora óta életének minden uj helyzete előtt szokta. A szép erdei ut nem lett volna elég ah­hoz, hogy Kelement jókedvre hangolja. Erre a célra egy lapos üvegben magával vitt szilvórium szolgált. Amikor a kis falu kedves tetői eléje piroslottak a völgyből, Kelemen már gondtalan ködben látta a világot. Fiata­los. erős jókedvvel képzelte, hogy ő is mi­lyen könnyen bánna az emberekkel, ha a jó Isten helyett neki kellene a sorsukat intéz­nie. Állandó kormányzási eszközzé léptetné elő a szifvóriumot s az mindig ilyen kellemes ködben tartaná-. A keresztelő szépen sikerült, csak a kis­ded ordított túlságosan. Kelemen még aznap este virágos jókedvvel tért haza a kanyargó erdei utón, a sokszorosan bólintgatő, sőt ide-oda járkálgató fák között. — Minden rendben van, feleség! — mondotta otthon változatlan vidámsággal. — Édes kis keresztlányod, Zsuzsika, sokszor csókol tat! — Mit mondtál, Kelemen? — kérdezte a felesége. — Ki csókoltad engem? — Édes csepp keresztlányod, Zsuzsika! — Zsuzsika?! — Az hát! Mi van ebben olyan hihe­tetlen? — Hát Zsuzsikának kereszíeltetted, te állat? — Ahogy parancsoltad, feleség! — Óh te ezerszer és halálodig buta em­ber! Hisz én Bözsikét mondtam! Bözsikét, érted?! Kelemen megértette. Annál is inkább megértette, mert a felesége veszélyes közel­ségből kiáltotta ezeket neki. — Elfelejtettem! — szepegte magában Kelemen. Szégyclte magát és dühös is volt magára, hogy ezt az újabb fegyvert szállí­totta élettársának a vitatkozások sűrű alkal­maira. Ezentúl egyetlen esetre elismerte a vé­letlen dolgának a létjogosultságát. Kénytelen volt elismerni, hogy a földi létezés indulása­kor mégis csak komoly szerepe van. — Egyszer voltam én is Gondviselés! — mondotta szomorúan Kelemen és belenyugo­dott a dologba. A további vitára nem tartotta illetékesnek magát. Ezt rábízta egyrészt va­lamelyik Rothscliiidra. aki kétségtelenül he­lyesen kérész teltette meg magát, másrészt a beteg üveggyári munkásra, akiben Kelemen felesége már egy hónap óra tartotta az ^ éle­tet maradékokkal. ^ Orirkó^IsWáii^|^ Az asszonyt most újult erővel kapta el a ré­mület. Hogyan? „Én mindenre rájöttem44. — ezt mondta, tisztán, nyomatokkal... Hát mégis —? Oly rettenetes volt ez a küzdelem, kincs ver­gődés, de az asszonyban még mindig volt ösztö­nös erő; nem szólt, hanem feszülten figyelt, váj­jon most jön-e a nyílt, gyilkos csapás. — Nem egyszer összeszorult bennem a lé­lek — folytatta a férfi, — amikoi az erdőben járva hazagondoltam.- Hogy te otthon ülsz, nincs melletted senki, semmi... És vársz vársz estig. Akkor én hazajövök, pár szót beszélek, akkor le­fekszem. És reggel újra kezdődik a végtelen, sivár várás. ilyenkor megvádoltam magara. Fájt ne­kem ez. Úgy éreztem, hogy elrontottam a te éle­ted. a te fiatalságod. Pedig mindig csak jót sze­rettem volna veled tenni, mert hiszen ma is épp úgy szeretlek, mint akkor, amikor ujjadra húztam a gyűrűt... Látod, Jolán, ez fájt. Néha majd szétszakad a lelkem ettől a vádtól. Úgy éreztem, megérdemelném, hogy halállal lakoljak. Mert el­rontottam a te életed azáltal, hogy szerettelek és szeretlek most is, mindig, amig csak élek. Akkor lassan megíogamzott bennem egy terv. Ezt aztán keresztül is vittem, úgy, ahogy kigondoltam. És ezt szeretném ma odaadni neked, házasságunk tíz évének kárpótlásául. No, nem nagy dolog az egész... csak... nem akartam, hogy tovább is ide legyél kárhoztatva. Vettem a városban szép kis házat, jó helyen fekszik, kerttel... Galambok is vannak már benne és tavasszal nyílni fognak a kertben a rózsák... Akkor odaköltözünk... Az asszony túlfeszített idegei erre egyszerre leszaladtak. Felszabadultan, kimerültén zokogni kezdett. Mert áléit lelkében a nap emlékétől s a férfi szivének mély melegétől felolvadt a fásultság Jege. É> ott zokogott fájón, bűnbánón, keservesen ft nagy, derék ember mellén. Bejött az üreg cseléd és azt mondta: — Készen van az ebéd! Az asszony egy iszonyú gondolat villámától Hcgrázva ugrott fel: — Én!... én tálalok — hadarta és kiszaladt. Aztán lehorgasztott fejjel jött vissza és csön­Icsen mondta: — János, leejtettem a levesestálat... És olyan halkan, hogy csak ö hallotta, tette hozzá: — Bocsáss meg nekem, János... íróink arcképcsarnoka Voasárs Valamikor — milyen különös, hogy alig egy pár éve volt és ma már n.agyon-nagyon messzi irodalomtörténet lett belőle — két fókuszban gyulladt ki először a láng: a ma­gyar irodalom lángja, amelyet már nem a régi központ fütött. Kassán és Pozsonyban indult meg a mozgolódás és az „irodalmi élet44. A keletebbi kassaiak élénk tempóban szaladtak bele az életbe és az uj utak renge­tegébe. A Kassán először megcsendült nevek között — akkor még kis diák volt — a leg­elsők közt volt Vozári Dezső neve, akit bi­zonyos irodalmi körökben nagy rokonszenv fogadott: merész volt, uj volt, valami nagyot akart, vad és bizarr verseket irkáit, fütyült a tanácsokra és a szabályokra — és a legfia­talabb volt. Csup olyan tulajdon, ami a leg­messzebb perspektívák vonalát szakította fö: neve emlegetésére abban a szükebb fur­csa kis világban. És mert hamarosan elterjedt a bizarr versek hire, ellentábora is alakult: ha jól emlékszem, legtöbbször az ő verseiből citál­tak más berkekben képeket és sorokat, ha bizonyítani akarták, hogy'’ a „modernek44 és a „szertelenek44 micsoda furcsa csudaboga­rak. Igaz, hogy azóta már számos kép köz- használattá érlelődött és megérteni már az „intelligenciához44 tartozik. Vozáriról azután sokfajta hír kelt szárnyra. Elhallgatott és annyira kiszaladt balkézfelé a szélre, hogy nem is igen lehe­tett a mi körülményeink között más válasz­tása. Persze, ez belső kényszer volt nála. A többéves csend mögött egy fiatal lélek érdekes kataklizmája játszódhatott le. A szóbeszéd Dezső mutatta, hogy sokat vártak tőle. Nem is olyan régen, ezeken a hasábokon szólalt azután meg. Megjelenése az azóta so­kat alakult, nagyot változott és megszélesült kis körben nagy érdeklődést keltett: ráfi- gyeltünk az uj versek arcára. És ez az arc meghiggadva, megkomolyodva, megférüa- sodva, de leglény egében azért mégis csak a régit: Vozári Dezső arcát mutatta, egyépi arcot. Nagyvárosi vonások, sokat látott szem, sok furcsát mondott száj és a világgal látszó­lag mit se törödős ember gesztusa látszik ki róla. Egy lélekrejtő arc, amelyikre a cinikus szót a legkönnyebben mondjuk rá- Pedig mögötte csak a lehiggadt láz melege van: uj világrendet akartunk, nem igen lesz belőle valami, de azért ebbe a maiba már nem igen fogunk tudni visszabékfilni. Nemrég azt mondtam neki: Dicsérték a verseket. Mosolygott: Nem volna igaz. ha csak azt mondanám, hogy nem érdekel a kö­zönség. Ez igen cinikus volna, pedig nem va­gyok az. De azért igazán nem mondhatom, hogv érdekel, — igy felelt vissza. Ebben úgy benne van ő, mint a versei­ben az ótestamen'omi zengésű szavak kere­sett keresetlenségében a legszelídebb hangi! forradalmár: aki ezt az irodalomban vezeti le- Sokan azt mondják róla, hogy nagyon ész- Iirád ad. Másoknak föltűnik a kis kőzbeveíett közvetlenitő szavak betiizdelése. Egyszóval figyelik az uj Vozáril S az ő figyelői olyan emberek, akiknek az érdeklődése szinte kritika: annyit tesz: tehetség. Győry Dezső. az im mmmm • Irta: Schöpflin Aladár A romantika nem vész ki, csak átalakul. A középkorban a lovag íöllelkesült egy esz­méért. A Szentföldön pogány az ur, ezt keresz­tény léleknek nem szabad tűrni! És felöltötte a lovag fegyverzetét, elbúcsúzott, ifjú hitvesétől, Isten kegyelmére bízta minden háza népét és va­gyonát és elindult visszaszerezni az Üdvözítő szülőföldjét a töröktől. Vállalkozásának nem volt gyakorlati célja, sem haszna és éppen ez volt benne szé-p- Ment idegen országokon át, kaland- ról-kalandra, mondhat a tlan szenvedés eket tűrt el, mindennap uj veszedelmekkel állt szembe. A mellén a kereszt, előtte az égen — felgyűlt kép­zelete ügy látta — egy fénylő kereszt, 3 ment a kereszttel a mellén a Kereszt után, ismeretlen jövő felé. Egy nagy emberi érzés vitte — férfi­ember roppant hajtóereje —, az a vágy, hogy feláldozza magát. Mert mi mind feláldozzuk ma­gunkat, férfiak, családnak, ügynek, hazának, em­beriségnek s csak akkor tudunk boldogok lenn', ha fel tudtuk áldozni magunkat- Ebből a vá­gyunkból származnak a nagy tettek, a történe­lem nagy tényei és emberei, de ebből zimáz­nák a nagy gonosztettek is, a háborúk és a for­radalmak. A lovag mindig elindul, hogy feláldoz­za magát a keresztért. A romantika ma átalakult. A lovag ma már nem vesz fel fegyverzetet, sem páncélt, sem sisakot, sem keresztalaku nagy kardot. Esetleg csak egy hosszú vászonkabáíot vesz fel és nem a Szentföldre indul benne, ha­nem csak a laboratóriumba. De ha lehet, épp úgy feláldozza magát egy ügyért, az emberiségért, betegek meggyógyulásáért, emberi szenvedések enyhítéséért. És boldog és kielégíti ebben az ön­feláldozásban. Ismerik Barlow amerikai orvos történetét? Ez az az embertípus, amely a modern kor lovagja­Bariow amerikai orvos Kínában tanulmányo­zott egy betegséget, amely csak ott otthonos, de tömérdek áldozatot szed. Fasciadosiasis a beteg­ség neve, sohasem hallott, furcsa név, ame’y ná­lunk Európában és Amerikában sohasem hallóit betegséget jelent. A kinark azonban bele szok­tak halni még pedig gyakran és sokan M: köze volt Barlow doktornak ehhez a betegséghez? Mi köze volt a kínaiakhoz? Mi köze ahhoz, hogy a kínaiak meghalnak-e és mi betegségben halnak meg? Mindegy volt- Bariow doktor orvos, vala­hogy odakerült Kínáiba, találkozott ezzel a fur­csa n-ev<ü betegséggel és keresztes hadjáratot in­tézett ellene. A hadjárat kezdete mindig az, hogy az ember igyekszik megismerni az ellenséget. Ezt tette Barlow doktor is. Elkezdte Vizsgá'ni a betegséget és hosszú, fáradságos és veszedelmes vizsgálódás után meg is talá’ta a betegség bak­tériumát- Újabb siker: ki tudta tenyészteni a baktériumot — ahogy az orvosok mondják — tiszta kultúrában. Most azonban nem tudott to­vább jutni. Ott Kínában nem volt megfő elő labo­ratóriuma, megfelelő műszerekkel, hogy .a vizs­gálódást tovább folytassa. Magától érteniük: haza kell mennie Amerikába, szülővárosába, Bal­timorcba- Az ottani John Hopkins kl'nika kitű­nően fel van szerelve a további vizsgálatokhoz szükséges műszerekkel és anyagokkal, ott már nemcsak jobban megismerheti a fasciadosiasis baktériumait, hanem fegyvereket is kovácsolhat legyőzésükre. Barlow doktor tehát becsomagolta a holnr- ját, melynek legfontosabb része néhány palack volt. Ezekbe a palackokba volt bezárva a bakté­rium-kultúra. Jól eizárt palackok voltak A hajón azonban megvizsgálták a holmit, megvizsgálták a palackokat. — .Mi van bennük? — kérdezte az illetékes hivatalnok. Barlow doktor talán kivághatta volna magát valami hazugsággal. De 5 az igazság embere és különben is élhetetlen tudós arra, hogy hazugsá­gokat eszeljen ki. Megmondta, mi van a palac­kokban. A hivatalnok visszahőkőlt ijedtében. — Ezek a baktériumok nem utazhatnak ve­lünk, valami bajuk történhetik, a tartalmuk ki- folyhatik, utasaink megkaphatják a betegséget- A dolognak hire mehet és odavan a társulatunk renomméja. A palackokat tartalmukká! együtt meg kel! semmisítem. Borlow doktor próbálta kapacitálni a hivatal­nokot, a kapitányhoz fordult, hivatkozott a tudo­mány érdekére, az emberiségre, az ezerszám pusztuló kínaiakra, esküdözött, hogy vigyázni fog a palackokkal és tartalmukkal nem lesz sem­mi baj. Nem használt. Kimondták az Ítéletet: a baktériumokat meg kell semmisíteni. És itt kezdődik az igazi romantika. Barlow doktor bement a kabinjába és meg- ilta a palackok tartalmát. Ha nem viheti el a baktériumokat a palackokban, elviszi a testében. Megfertőzte magát, tudatosan és szándékosan, a halásos betegséggel. De a baktériumoknak e! kell jutni Baltimoreba, a klinikára. Az egész hosszú utat Kínától Amenkáig a kabinjában töltötte, nem érintkezett senkivel. Folyton jegyzeteket csinált, figyelte magában a betegség tüneteit, fejlődését és minden észleletét ieirta. Ő talán el sem jut már Amerikába, de hadd tudják meg más orvosok, amit ő k’’kutatott és megfigyelt és folytassák a munkát, amit ő el­kezdett. Mégis eljutott Baltimoreba. Halálra váltan, a betegség előrehaladott stádiumában. Most ott fekszik a baltimorei klinikán, talán azóta meg is halt- Az ellenség, amely ellen küzdött, vissza­ütött és egyelőre győzött. Barlow doktor azon­ban megalapította azt a lőszergyárat, amelyben e! fognak készülni a fegyverek az enenség le­küzdésére. Idáig van a történet. Poe Edgár ugyan Balti- moréban halt meg, de nem 5 találta ki valame­lyik fantasztikus novellájában. Nem is H. G. Wells valamely regényének tartalma ez. Való­sággal megtörtént dolog annyira, hf:gv a berlini orvostársaság ii'ésén is szöoahozták és az össze­gyülekezett német orvosok találva néma hódo­lattal tisztelegtek amerikai kollegájuk. Barlow doktor hőstette előtt- Úgy, ahogy gondolatban t’^e'gett egykor Bouillon Genfied elől min­denki aki lovagnak érezte magát. Barlov. dók tor nem kisebb hős. mint bá.ki azok közül, akik egykor forgós sisakkal a felükön karddal a ke­zükben ostromolták Jeruzsálem falait, öt is egy nagy romantika tette hőssé. Me;t a romantika, hevület egy eszméért. Okosan, céltudatosan, vi­gyázva dolgozni ügyért, eszméért tud a rea'ista is, de a végső nagv cselekedetre, a nagy felál­dozásra csak a romantikus képes. & Nem hiszem, hogy akadjon apa, aki rámutat­va Barlow doktorra, ezt mondja: — Nézd ezt az embert fiam. Tégy úgy, mint ő. Az apák nem szokták romantikára tanítani a fiaikat- ök az okosságra, céltudatosságra, vigyá­zatra tanítják fiaikat. Minden apa realista, ha a fiáról van szó. S igazuk is vau, mert a romantika nem mindennapi kenyér. Csak hősök eledele. De azért jó, hogy van a világon- Mert szép dolgok történnek általa. A Nagy Mese Irta: Darvas János — A Nagy Mesét? — kérdezte a Barlang Öregje, aki a tűzre fölvigyázott­A prémbevarrt gyerekhad kerülülte. Kí­vülről behallatszott a kutyahad zaja. De az Öreg már nem hallotta ezt. Ö már keveset hall az életiből és keveset tud róla. Ö csak a Nagy Mesére emlékszik. És tanítja. Talán most mondja el ezredszer- A'kicsik már kí­vülről tudják és kérdezősködésiikkel soha­sem engedik végig mondani. — A Mátra tetején volt a Torony — kezdi. — A Mátra, az hegy, amelyik közel van az éghez —- mondja az egyik okos fiú. A És a Torony, az egy nagy, nagy ma­gas Barlang — vágja rá programszerűen egy másik. — A Toronyban volt a csillagvizsgáló cső. Ott látta meg Ábel, a Nagy Látó, hogy a Régi-Világnak vége- A Holdat a Titkos Erő megfordította. — A Hold az egy kis Nap volt — szól a kis okos. — Nem igaz, mert az egy nagy Csillag volt — felel a más:k. — A Hold, mondom, a Föld felé zökkent. Ábel, a Nagy Látó, aki nekem parancsolom volt, a csillagokat vizsgálta és számítani kez­dett. Innen mindenki az Uj Világba menekült­A Nagy Rónáról a városok a Nyugati Tengeren túlra költöztek. — Város, az sok-sok nagy Barlang — vélelmezte az egyik kis tűz ápoló. — Ábel, a Nagy Látó csak annyit mon­dott: maradjunk. És mi maradtunk. — A Nagyapa, a Nagymama, a másik Nagymama és a Nagy Látó. — Igen- A rádiónál ült étlen-szomjan. És mindig mondta. A Hold megint megfordult. Mégsem Európára esik. A Nyugati Tengerbe. Most a Kőszén-Szigeten egymást gyilkolják az emlberek. Most az Asszonyok Városában őrjöngenek- A Napkelet Országa elsüllyedt. Vulkánok törtek ki a Hosszú félszigeten. Bor­zalmak. Halál Vér­— Egyszer rámparancsolt, hogy készít­sem el a Barlangot. De nem itt lent, a völ­gyekben, hanem fönt, a Mátra tetején- A Nagy Torony alatt. — És a Hold, nagyapa, nagyon megütötte magát, amikor leesett? — Borzasztó volt. Negyven nap és negy­ven éjjel mennydörgőit az ég, a föld, a viz és a levegő. A Nagy Róna egyetlen Tenger lett. A Mátra Sziget. És mi négyen félholtak, bé­nák, süketek éhesen itt feküdtünk. Vérző or­ral, megszakadt füllel, vakult szemekkel. Az­óta rosszul hallok. És akkor jött a szörnyű Világ-Hideg. Ábel, a Látó ismét mondta: Európában nincsenek emberek s most elölről kezdjük a Világot. — Európa, az sok-sok föld, Nagypapa? — Az. De nem volt igaza. Mkor már jég lett a sok hullámból és éheztünk, elmentünk Vadért. Ketten. A Nagymama, aki meghalt, az volt az ő felesége, a másik Nagymama, a mostani, az enyém. És már fiaink és lányaink voltak. A 'Nagy Látó többet már nem vizs­gálta a csillagokat- Csak a-Szeleket és a Hi­deget. Az óriási Antennából csinálta a Szent Lándzsát. — Nagyapa, a régi világban melegebb volt, mint itt a Barlangban? — Sokkal melegebb. A Nap tüzesebb volt. mint most. — Tüzesebb, mint a tűz is? — Annál is tüzesebb. — És senkit sem égetett meg? — Nem. — Ugye szebb volt akkor élni? — Szebb és jobb- Az volt az Éden. — Az Édenben milyen prémben jártak az emberek? — Nem prémben jártak, csak. ruhában. Piros, fehér, sárga, zöld, fekete ruhában. — Milyen gyönyörű lehetett — mondja áhítattal egy kis leányka. — Az volt maga a mennyország. És egy­szer elmentünk a' Éjszaki Hegyekbe. Sok va­dat hoztunk. Farkasokat- Volt sok prém. Mi­kor másodszor mentünk, egy barlangot talál­tunk. A barlang Emberét megöltük- Egy as­szony is volt benne: Éva. É$ Éva mamát is magunkkal hoztuk. A fával, Nimróddal együtt. Nimród papa akkor még csak kisfiú volt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom