Prágai Magyar Hirlap, 1925. december (4. évfolyam, 272-295 / 1015-1038. szám)
1925-12-19 / 288. (1031.) szám
6 Szombat, december >9. kára Írva hűink ezt a szentháromságot. Mi még olvastunk az arcok titkos Írásában, amelynek minden vonását e három parancsolat rajzolta meg. Mi még láttuk, hogy mélyültek meg a szemek a gond és aggódás éjszakáiban, a betegágy mellett, hogy változtak át a mosoly rózsás gödröcskéi a gyász, vagy csalódás keserű barázdáivá, hogy vont redókei a lelki tusa a homlokon a két szemöldök közé- De láttuk azt is, hogy szelídítette meg a tiszta öregség irgalmas keze ezt az élet által összekuszált arcot nemes. boldor szent matrón-aképpé, amire rálehelte isten: Éltél, leányom, hogy dolgozzál és jól dolgoztál! Hallottuk a tanítást: Élnünk adatott s az életünkért felelni fogunk! És éreztük ennek a nagy felelősségérzésnek minden áldásait. A házirendben, a családi asztalnál, a gondozott ruhában, egészségesen, vagy betegen, szomorúságban, vagy vidáman, éreztünk egy minden bajunkra vigaszt, minden félelmünkre megnyugvást hozó, biztonságot adó, erős, ölelő érzést: az otthon, a család, a hováíar- 'tozás megnyugtató, boldogító tudatát. A mi szemünk nem csukódott le ima nélkül este s a kezünket anyánk keze kulcsolta össze áldást, könyörgő fohásszal. Láttunk boldog, dús. szerencsés napokban el nem bizakodó. gyászban, csapásban nem csüggedő, nem zúgolódó, mindent Istennek köszönő, istentől váró lelkeket, akiknek megdöbbentő biztonságot adott a hit. Akik úgy viselték szent, nagy hivatottságukat az élet ezer csapása, emberek kicsinyes irigykedése, rosszindulata. apró-cseprő kellemetlenségek, vagy akár életet, vagyoni rengető, mindent temető sorstragédiák fölött, mint egy-egv fanatikus papnője valamely hatalmas istenségnek. És hallottuk szájukból a szent példákat. Dicső asszonyok életét magyarázták: Szent Erzsébet. Szent Margit, Zrínyi Ilona, Dobó Katica. Lórántííy Zsuzsanna nagy szellemeit idézték. Mi előttünk még ott éltek, mozogtak a szabadságharc legendás nőalakjai, Kossuth né, Damjanich né és még sok százan névtelenek. Közvetlen közelből ismertük a hősnőket, akikről Jókai az Enyém, tied, övé, a Kőszívű ember fiai, a Politikai divatok és még sok, a negyvennyolcas időkből Írott regényeinek nőalakjait megálmodta s akikről azt jegyezte föl Herczeg Ferenc: A magyar férfiről lehet történelmet írni kedvezőt, vagy kedvezőtlent, a magyar asszonyról csak legendákat. Nekünk a Tisza Ilonák voltak példaképeink, akiknek eleven mását de sokszor láttuk csalódott, megcsalt asszonyok képeiben, akik ezer megaláztatásuk közepette is járták a tiszta asszonyiság. a mindent áldozó .anyai kötelesség egyenes útját. Mi még elzarándokoltunk a krasznahor- kai szentasszony koporsójához, akinek holt tetemeit csodaként tartogatja isten esztendők százados múlásán keresztül. Fekszik a törékeny test. az üvegkoporsó megnyílik szemünk előtt s feltárja titkát egy elhagyott, megcsalt léleknek, aki bánattól sínylődve, rokoni gyűlölettől üldözve, megmarad, azon a. helyen, ahová az isteni hatalom rendelte. S amikor szenvedéseinek súlya alatt össze- roppan, pihenésre merevedett kezét is megmozdítja a kötelesség. Az anya lelke odaáll utoljára harcot vívni egy szörnyű férfiakarattal, amely gyermekét apagyillkosságra kényszeríti. S az anya lelke maradt a győztes. Decemberi köd írta: Szabó S- Zsigáné Kaszaniczky Lenke Nagy, siirü köd esett az éjjel. Puha, neszfogó szőnyeg borítja a nagyvárosi utcáikat. Mig a főbb útvonalakon száz és száz munkás nagy zajjal takarítja el a fehér áldást, mely nekik munkát, kenyeret, vidámságot hozott: itt a külvárosban senki sem zavarja még az utcák fehér csendjét. A sárgás fénnyel pislogó gázlángok is éjszakát szimulálnak és a tér közepén álló fővárosi kenyeresbódé nagy, félrecsapott hókucsmájával csendesen szunyókál. Még az éjjeli szolgálatra beosztott rendőr jár halk léptekkel fel és alá, de az ég egyre világosabb és nagy lomhám, csikor- gós ásitással itt is, ott is kinyílik egy kapu és lapáttal, seprővel felfegyverkezett, nagy'kendős asszonyok bukkannak elő. Már hallatszik a lapát sikongása a járdán... Nagy zajjal tolnak fel cgy-egy bolti redőnyt. Világos van. Szégyenkezve hunyják le szemüket a lámpák. A fővárosi bódé ropogós zsemléit jóízűen falatozzák az érkező vásári árusok. Megérkeznek a vidéki hentesek szánjai és alig győzik eltakarítani a havat a „Standról11. Még a deszkák alá is bevitte a szél a havat. Nagy keletje van a Gyuri bácsinak, ki egy pár hatosért gyorsan rendet teremt nagy lapátjával. Egy jóképű fiatal hentcsmester éppen a havat veri le egy kendővel a deszkákról, mikor rikácsolva harsog! mögötte— Szerencsés jóreggelt magának. Gál ur! Gál még csak meg sem fordul. Még csat- meg sem fordul. Csak úgy fú’ol- dalvást billent egyet a kalapján, mig a fogai közt valami olyasfélét mormog: „Csak edd meg, ha jó!“ No iszen, csak ezt hallotta volna meg a há- r nírtos, ki már már az illetlen köszöntést is zokon vette és pergő nyelven kezdte újra:- De nagyon büszke is 'lett Gál ur egy idő óta, azóta ... amióta ... De most aztán olyan tekintetet veteti: Gál Két szlovenszkói magyar könyv Két könyv simul egymáshoz az Íróasztalom balsarkán s várja, hogy megszólaljon lelkemben a visszhang, hogy elmondjam róluk. mit adtak nekem. Két szerény köntösű jóbarát: bölcsőjük a szlovenszkói magyar irodalom és ringató jtlk? ... Kell, hogy Szloven- szikó'és Ruszánszkó magyar közönsége legyen. Ez a két könyv a mi lelkünk fájdalmán fakadt — «z a két könyv minket vetít elénk, elesettségimk jajkiálíását, szelíd öiigunyt, nagy emberszeretetet — ez a két könyv a modern magyar irodalom két drága virága, kell hogy szeressük, hogy megismerjük őket. Nem kritikát árok, csak könyvismertetést. Nem azért vettem kezembe a tollat, hogy nagy képpel hibákat keressek, kitaláljam s ezzel bizonyítsam mennyire hivatott vagyok egy-egy mű meg bírálására. Nem! Amikor egy uj könyv a kezembe kerül nem vagyok más — egy szépséget váró leiek — ha megkapom boldog vagyok az ajándékommal, ha üres marad a lelkem, csüggedten hajtőin 1-e fejem. Darkó István: Két ember egy árnyék Szépre szomjazóssál vettem kezembe Darkó István: „Két 'ember egy árnyék" cimü könyvét. Azt hitiem egy szép ígéretet kapok csak s amint olvastam egyre lázasabb örömmel éreztem, hogy ez a könyv sokkal több az elindulásnál — ez a könyv már teljesített ígéret. Úgy képzelem Darkó Istvánt, ezt a ke- ményfejü székely gyereket, mint a mesék toprongyos kis királyfiét, akit ág tépett, tüske mart, szép lány csábított, rom ijesztett, — hasztalan, ment előre, mindig előre kereste az örök szépség kútját s mikor meglelte, nagyot ivott felőle és édes fájdalommal, örök szomjúsággal lett a lelke tele. Akkor megszólalt, elkezdett mesélni, hogy nekünk is részünk legyen a sok csodában. Meséinek hangja uj, sokszor szokatlan. Néha sziláján, fékevesztetten tör ki képzeletének nagy ifjúsága — de amit mond s ahogyan mondja, az szépség, magyar szépség. Bevezető novellájának mély szimbolizmusa, a másodiknak magyar levegője magával ragad, bármily szertelen is — és visszhangot ébreszt. Az „Orvtámadás14 keserű fájdalma és a rokkant Péter nagy csalódása rokon a lelkűnkkel. Darkó István novellái egy csapongó, ezerviirágu ős tehetség megnyilvánulásai. Alakjai élnek, szenvednek, nagy rátörnek és lehullanak s mi velük élünk, szenvedünk és csüggedünk. Nyelvezete mint csengő, nemesen ötvözött érc kongása olyan zengzetes, és tömör, meseszövése érdekes — meséi örök emberi sorsok, néhol hü fényképek, néhol szmibólu- ü okban burkoltak s ezért sokak részére nehezen megfejthetők. Ezt a szimbolizmust sokan vetik szemére Darkónak, — leginkább azok, akik kényelmesek a holt betűn át keresni az élő lelket — pedig ezek a novelláik egy szépségekben gazdag világot rejtenek s aki meglátja, kincset talál. Darkó Istvánnak első novellás kötete nagy érték nekünk és biztatás néki. Ha le- mállik leikéről az ifjúság nagy szertelensége s meghiggad benne az ezzel kapcsolatos gátat törő hullámzás, bizton hiszem, hogy Darkó István oly magas helyre kerül az irodalomban, ahová csak a legnagyobbak kerülhetnek fel. N. Jaczké Olga: Csendes mederben Jaczkó Olgáról keveset tudunk. Él egy árva kis faluban, mint álmodó Csipkerózsika. Szép, bánatos szemét egy percre ha kinyitja, ijedten csukja be, mert az élet szürke, az élet sivár és álmodni szép. Leírja álmait és amit leír, az maga az élet. A szenvedésekkel telt élet, de ezeket a szenvedéseket egy szépet l álmodó asszony százszinü fátyollal tompítja, színesíti, gyógyítja. Asszonysorsok apró tragédiáit úgy vetíti elénk, hogy magunkra, -fájdalmainkra ismerünk bennök és, tudja isten — talán csak egy felszabaduló sóhajunk a visszhang reájuk, de ez a sóhaj megkönnyebbülést hoz nekünk és szeretetet annak, aki kiváltotta. Alakjai környezetének egyszerű emberei, képei is ebből nőttek ki, üdék és frissek mint egy mezei vár ágbokréta. Hasonlatai kedvesen egyszerűek. Például mikor a kis Zsuzsa álmélkodva látja, hogy a mamáját a majálison úgy veszi közre két ur, mint Péró Jelesét a zsandáro’k, mikor libát lopott — oly ellenállhatatlan erővel magával ragadó vidám kép, amelyik derűs nevetést vált ki mindenkinél. S a novella során végig kisérve Zsuzsikát vele együtt gyászoljuk az ő nagy veszteségét — az anyjába vetett hitét. Jaczkó Olga nagy tehetség. Elismeri róla a hivatott kritika is és könyve nyomán meg- érezzük mi is. De ennél, többet kell tennünk. Szeretni kell gazdag lelkű asszonytestvérünket és segítségére kell sietnünk, hogy lelke gazdag virágzását le ne fagyassza a közöny. Hogy miénk lehessen ez a virágerdö s hogy jogos büszkeséggel mondhassuk: a miénk ez a csodalátó asszony. Magyar asszonytestvéreim. Jaczkó Olga most indult útjára, a mi kötelességünk, hogy ez az ut ne a közöny tövisével, de a szeretet virágaival legyen tele. Madame sans génét Mesék, mesék, mondanák a feministák. És azután ezek mind mártírok voltak. Mi már nem kérünk a mártirsorsból- Azért van öntudatunk, hogy magunk intézzük sorsunkat, hogy elkerüljük az önkénytelen márti- romságot, a rabszolgasorsot. Hiszen éppen azért tiltakozunk, mert ilyen kihasználtjai nem alkarunk többé lenni a férfinemnek. Nézzük tehát, mit hozott a mai nőnek az emancipáció? mit vívott ki jogaiból? menynyire veszi hasznát azoknak? (Folytatjuk.) az asszonyra, hogy rögtön megnémult az a íul- lánkos nyelv. Gál kedvetlenül (ogott a kirakodáshoz, Döméné is mérgesen csapkodta, rendezte a húst az 6, szemben levő asztalán. Megtelt az egész piactér árusokkal. A vevők is jöttek-mentek. A havat feketére taposták. A reggeli hangulatnak, fehérségnek semmi nyoma; alkudoznak, válogatnak. Egyik vevő örömmel fedez fel egy szép darab rózsás karajai Gál ur szatyorja alatt sok egyéb hús között. — Ebből kérek. — Kérem, az nem lehet, már el vau adva! Erre a szóra az az orcátlan Döméné nem restéi egész hangosan, szemtelenül felkacagni. De hát nii köze néki ahhoz, kinek tartogatja ő azt a szép rózsás karajai?! Mit hallgat ide minden szóra?! Es egyáltalán? Mit akar tőle az a céda asszony?! Elégedjék meg azokkal, akik most is körülveszik a sátorát! Neki ugyan nem kell! így diinnyög magában Gál és talán még most is mérgelődnék, ha meg nem pillant a vásári tömegben valakit, egy zsenilia sálos, fekete bársonygalléros nénikét. Erre a látványra úgy felderül az arca, mintha a rossz kedvet hírből sem ismerné. Nagy selma a mi Gál barátunk! Jól tudja ő, hogy ilyen csúszós időben Zsuzsi néni — nem járhat egyedül. Ahol ő van, ott kell lennie — Mariskának is. Logikájának igazolására meg is jelenik Zsuzsi néni mellett — egy göndör fejecske... A kölcsönös üdvözlés után, — oh. csodák csodája — minden nagyobb kérés és alkudozás nélkül tűnik el a karaj Mariska kosarába. Mikor aztán kiválasztanak még egy szép darab zsírnak való szalonnát is, megígéri a hentes, hogy majd hazaküldi ő és nagy akadozás közt kéri — a lakás címét. Dehogy árulná cl, hogy ő maga akarja hazavinni. Kinek mi köze hozzá, hogy ő máj szeretne egyszer komolyan bcs&íM a Jós leánnyal. Mariska és Zsuzsi néni hazamentek, de ottlétük meleg derűt, édes reményt hagyott a jóízű falatokkal rakott tiszta sátor, alatt és Gálnak, ennek az egyszerű, jóravaló embernek szivében. A munka egy kissé szünetel. Ráérnek falatozni, — régen volt a reggel. Döméné is hozat magának egy bögre kávét és esetlenül feltápászkodik az asztal tetejére. Nagy mamutos lábai otrombán csüngenek alá, amint áhítattal szürcsöli a forró kávét. Ö tudja miért, azt hiszi magáról, hogy — bájos és kacé- ran köszönti a kávét Gálra: — Egészségére, Gál ui! Gál nagy lomhán odaplslamt és azt gondolja iHágában, hogyan is ülhet egy asszony ilyen csúnyán. Nem! Ha őneki volna felesége, az nem ülne így oda ... Erre már el is mosolyodik. Az ő feleségét bizonyára nem kellene ilyesmire figyelmeztetni. Az tisztességes nő lesz! ... Tisztességes nő ilyet meg nőm tenne ... Hogy is lehet igy az asztalra terpeszkedni!... A nap telik tovább, mint ahogy minden vásáros nap szokott. Döméné is abbahagyta céltalan csatározásait s ha lassan is, mégis eljött a boldog perc. hogy minden elkelt... Gál is rendbeszedte magát illőképpen, karjára fűzte a hentes- szatyort és ment... Boldogan ment édes álmainak, jó szándékainak teljesülése elé ... Mikor bekanyarodott a kapun, egy pillanatra tétován nézett körül, megállt, aztán önkéntelenül, biztos érzéssel indult egy kivilágított ablak felé. A csengő szóra valami olyasmit érzett, mint mikor kisgyermek korában a karácsonyi angyal csengőjét leste nagy szorongva ... Már jön is az angyal... Mariska csodálkozva csapja össze kezét: — Jé, hát maga fáradt ide, Gál ur!! Hát nem rés telte?! —Nem én!... Mariska kisasszony... Maga után elvinném ezt a szatyort a világ végére is! Előjön az édcsmama is, nem győzi a szép húst dicsérni. Mariska pedig begöugyöli egy pa- tyolattiszta kendőbe és az ablak közé rakja. A Nagyasszony részére szánt kéziratok : általában a mePékleí szellemi részét érintő értesítések mind a szerkesztő címére küldendők. ÍPéchy Gáspárné Bartóky Mária, Túrna pri Mol- dave—Torna, Szlovenszkő.) C8<K©Og<3s2§Cgc£<gcScS<^ GYERMEKSZOBA Száraz kenyéren könnyek Véti December itt van újra, A tavalyi nótát fújja Csak úgy régi módon. Hull a hó, madárka fázik, Mert gonosz szél citerázik A telegrái dróton. Zug az akác tartott váza, Téli vihar csak úgy rázza Nagyokat kacagva Farkas üvölt a berekbe, Bodri kutyánk dideregve Bújik a vacakba. Kedves fiuk, jó kislányok, Tudom én, hogy fittyet hánytok Mindnyájan a télnek, . Vígan vagytok mind ti otthon, De a téltől, én azt mondom, Hej be sokan félnek. Nézzetek ki az utcára. Itt egy koldus, ott egy árva Húzza össze rongyát. Amott pedig a haraszírm Cipeli egy szegény asszony Éhező porontyát. Oly rongyosak, ugv reszketnek ... Kis pajtások, jaj, ezeknek Nincs meleg szobájuk Tűzhelyükön nincsen étel, Vacsorával jó ebéddel Senki sem vár rájuk. Könny hull száraz kenyerükre... így mutat az élet tükre Sok szomorú képet. Nagy az ínség zord tanyája, Kis szivetek ugy-e szánja, Ezt a szegény népet. Egy kis kenyér ott a padkán, Egy-két fillér is akad tán Koldusnak, szegénynek; Hol sok éhes nyomorgó van, Legyen ott is a kunyhóban Hálaadó ének. Egy fillérrel leszel könnyebb, Nem is tudod mennyi könnyet Töröl e fillérke; De az Isten a magasba* Megszámlálja, megolvassa És meg is áld érte. Kersék János. Gál úgy lesz, mint aki nagyon siet. Dehogy lehet őt a szobába csalogatni. De már egy csésze teát el kell fogadnia. Leültetik hát a konyhaszékre. Az édes mama a ,,stokedli ‘-ra telepszik. Beszélgetnek az üzletről, az időről, csak éppen arról nem, ami Gálnak folyton a fejében motoszkál. Mariska tüzet szit. Vizet tölt a hosszutiyelü teásiábasba. Gondosan megtöriilgeti a legszebb csészét. Minden mozdulata csupa szelid báj. Egész lénye — ígérete a szerető hitvesnek, jó anyának. A beszélgetés lassan némaságba mélyül... Öt nézik ... Édes gyönyörűséggel mindaket- ten. Gál ur és a mama. ' A teaviz susog. A vízvezeték ütemesen kof>> panó cseppjei mint igenlő fejbólintások a mély csendben szálldosó gondolatokra. Egy kicsit megkótyagosodtak a nagy hallgatástól. Az édesmama fürgén tölti be a teát és mivel egy kissé többre sikerült — áldott anyai szív — vidáman nyújtja Mariskának: — Idd meg, kisleányom, hogy kárba ne vesz- szén. Gál félig lehunyt szemekkel szürcsöli a teát és a „nagy mondást” formázza agyában. Mariska egy csepp csészébe tölti a ö részét. Szétnéz ülőhely után. Mivel más helyet nem talál, pajzánul ül egy kis asztal sarkára. Szeme rácsillog az ábrándozó legényre. Huncut kedve támad ... Magasra emeli a csészét s kacagva kiáltja: — Egészségére, Gál ur! Mint akit a kigyó mar meg. ugrik fel a szavakra a legény. Estébe jutott az a másik. Az a.... Hat ez is?!... Valamit rebeg még a sok dologról s eg.\ Pere múlva kint .iám a sötét éjszakában ... Anya és leánya egymásra merednek. \ aszúdon egy félig ürített teáscsésze. — Hát ezt ugyan mi lelte?! A sarkig tárt ajtón feltartóztcitlan-al, mJegyu ömlött be a sűrű decemberi köd.
