Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-22 / 265. (1008.) szám
VasárnapT november 72. A híd Herczeg Ferenc uj színdarabjának első házi- főpróbáján. Kossuth, Széchenyi és Wesselényi a színpadon. Budapest, november közepe. Az első diszlotes házi íőpróba. A Nemzeti Színház elfüggönyözött színpadán ügyelő, világosító, díszletező, szabó, kellékes és munkások sürögnek-forognak. Fény villan fel, aztán elalszik. Gyöngyszinre festett tahik sarkalnak össze. A szín egyik oldala fehér papírból márkirozott csak. Ajtó. ablakrések, csak úgy kihasítva. Az egész nagy nézőtéren elszórtan négy-öt ember. A Nemzeti színészei. Nézni és hallgatni jöttek azt, ami eseanénye a színháznak, az irodalomnak és az országnak: Herczeg Ferenc uj színdarabját, A hid-at. A függöny mögött siető hangok. Kardokat! Igen, a kardok kellenek. A tarsolyok... Ez a fény itt, úgy... Ide a székeket... Csengőszó. Másodszor. Harmadszor. Messziről. Meglcbben a függöny. Herczeg Ferenc jön le sietve azon a kis, összetákolt pallón, amely a színpadot a nézőtérrel összeköti. Mögötte Hevesi igazgató, Csa.thó Kálmán. Valaki szól: „Kezdeni!“ A függöny megremeg, aztán hirtelen szétválik: a nádor fogadószobája. S ezüstfejjel, daliásán, okosan, szelíden: maga a palatínus. Drága magyar idők! És drága magyar arcok és lelkek! Főurak a palatínus előtt. Kétfélék mint a magyar mindig: fehér Párokásan, ezek az udvar hívei; cs velük feketében: Wesselényi! Zajló Dunán, lélekvesztőn jön ót a főherceghez Zichy grófné. Paripákat vásárol a nádortól. Künn az előcsarnokban egy snájdig fiatal huszárkapitány várakozik: Széchenyi István. Wesselényinek a barátja. Dalia, csupa tűz és hév, amint belép. Csuna álom. terv. tetterő, vágy. Azért jött. hogy bejelentse: kilép a hadseregből. Más dolga van, más tervei — Fn egy hidat akarok építeni! —- mondja büszkén és ég az arca és ég a szava. A nádor jóságos és okos. Hidat? Uj utakat? Világosságot? Ébredést? Lehet ezt? Szabad ezt? Vigyázzon, Széchenyi. A fáklyavivő után szikra hull és lángba boríthat egy országot . . . Széchenyi megdöbben. De lelke dacos ragyogása elhomályosítja ezt a döbbenetét. És elhomályosítja Zichy grófné hivő, Jmádságos, istenítő két szeme is . . . S a kéz megindította a követ és a kő gurul tovább és szikla lesz belőle és lavina. Május tiindöklik a Szén Tuhászné fogadóiának udvarán. Itt kell ma találkozni a két ellenfélnek, akik külön utón, de a magyarság javát akarják, Széchenyinek és Kossuthnak. A gróf és felesége, lóháton érkeznek. Kossuth szerkesztő ur csak kocsin. A találkozást Wesselényi közvetíti és. szive aggódva vergődik a gróf előtt:- ' ezen áj napon dől el a magyarság sorsa. Ha e két ember összefog, vagy ha utiaik elválnak. S a makacs gróf és a makacs szerkesztő szembenállnak. Arcukon komoly mosolv, a barátság szándéka. De a szavak és gondolatok már merevek és ellentétesek. Kakuk szól, virágtól nyögnek a fák s a két álmodó, a munkának és a szabadságnak álmodója nem érti meg egymást. Elválnak, — Két ilyen nap után még vizitet tart a ruha felett. Istenem, mi lesz a vége?... Istenem, nem bírom már! ... Paraszt származás vagyok, de nem tudnám tűrni, hogy negyven embert két napig bezárva koplaltassanak! — Igaza van! — súgta visza az asztalosnak. — Én sem bírom már.,.! Mindjárt ide ér!... A meleg étel hiányát érzem! Megtapogatta a gyomrát. Szédülés fogta el. Rossz szeme előtt boszorkányos körök táncoltak a levegőben. Úgy érezte, hogy egész fizikuma összeroppant. Szigorlatai előtti éjszakákon egy- egy pillanatig, reggel felé érzett ilyen vad kimerültséget. Akkor feketekávéval hozta helyre magát. Most táncoló gyomorfalakkai, szétkinzott fejjel, tehetetlenül kellett itt állnia a közelgő borzalom előtt. Váratlanul térdelt le a sínre. A kezét végig- huzta a homlokán. Az arcával megbánást, bün- bánatot akart jelezni. — Érdekes, most meg a hallóérzékek kettős szerepét kell tapasztalnom ... Behunyt szemmel is világosan látta, hogy mi történik mellette. Az asztalos tiszta, érzelmes hangját hallotta. A szőke fiatalember kilépett a sorból és egy toporzékoló ember előtt állott meg: — Nem lehet tovább bírni, kapitány ur! Egymás fején ülünk s a leblombált kocsiban olyan rettenetes büdösség van, már mint egy disznóólban... Hogyan lehetnénk még tiszták is?! Tessék enni adatni!! Az üvöltés elborított mindent. Az asztalos feljajdult és eltűnt mellőle. Most elszántan állott fel a sínről. — Rajtad a sor! — biztatta meg magát és belenézett a tajtékzó szempárba. — Az asztalosnak igaza van, kapitány ur! Az a büntetés képtelenség! A szemek hátrafordultak, csak a fehérjük csillogott hófehéren rá. — Jajj, mit tettem! — rémült meg és egyet lépett hátra. A sínben megbotlott és leült a főidre. Ráeszmélt, hogy miiven szánalomraméltó, fér- fiatlan figura ebben a Pillanatban. Gyorsan tápászkodott fel. Megint előrelépett és felemelte a fejét: — Lelkileg bármilven megaláztatások érhetik az embert. Ez az élet! Minél többet tud elviselni belőlük, annál inkább férfi! Ha a testet alázzák meg. az már más! Engem testileg csak egyféleképpen lehet megalázni: Úgy ha megütnek! Nem mondta pontosan a gondolatait, de mégharcosan, kézfogás nélkül. Ebben a búcsúban vihaT tombol már. Halálomig meghajlok — mondja villámlón Kossuth — a nemes gróf előtt és azt mondom: a legnagyobb magyar:-de a legnagyobb magyarnál is van, ami nagyobb: a nemzet! S rohan az idő és rohannak az események. A fáklyahordó szikrája valóban tüzet gyújtott és a tűz vágtatva nő. A bálványból, a legnagyobb magyarból, egyik napról a másikra a nép kegyvesztettje lett, akit szid és káromol a tömeg Betörik a palota ablakait, ahová Bécsből érkezik Elfordul a Ieghübb barát is, Wesselényi. A tűz —i——w—wa—w>—wi—imuin—i—i erősebb, mint aki felgyújtotta. A lavina gördül, gördül tovább és az óriás elzuhan, öröm és vágy helyett kétségbeesés lepi be a lelkét. Látja világos szelleme azt. aminek el kell következni s önmagát okolja mindezért. A világos és világló szellemre bánat és önvád árnyéka borul. Döbling árnyéka már ez ... A fekete sors, a legnagyobb magyaré és nemzetéé, beteljesedőben . . . A függöny összchull, a néma nézőtéren mozdulatlanok a hallgató árnyak A színház kamija előtt ólmos novemberi eső veri az utcát. S bent, a színház falain belül elpihen a fény a magyar álmok vissza ál mód ott, tragikus nagysága felett. Lyka Károly a magyar művészet jelenéről Beszélgetés a legkiválóbb magyar miitörténetiróval — A P. M. H. tudósítójától — Budapest, november hó. Az Andrássy-uti Képzőművészeti Főiskola egyik földszinti előadótermében nyüzsgő müvésznövemdékek, festők, szobrászok várnak Lyka Károly professzor műtörténet! előadására. Esti öt óra. A besötétitett teremben serceg a vetítőgép szénlámpája s ahogy az előadóprofesszor meg jel erűk az ajtóban; hangtalanul áll fel a hallgatóság. Hivalkodó elegancia nincs a müvésznövendékek soraiban, viszont borzas hajú, pettyes nyakken- dős titánt is alig látunk. Csupa törekvő, egy szerű diáktipusiu •fiatalember. Feltűnően sok nő. Komoly odaadással hallgatják az előadást. Ma Donatello, a zseniális quattroce>ntő-szob- rász van soron. Színesen, csöppet sem tanárkod óan beszél a professzor s olykor-olykor elsötétül a terem és a hófehér falsikra rávetődik Donatello valamely neves alkotása . . . .Előadás után bekopogtattam a professzor szobájába s engedőimet kértem tőle néhány perces beszélgetésre. Szívesen kínál hellyel. Markáns, őszbe- hajló szakállu orca felém fordul s most kuta- tóan mélyeszti belém okos szemét. Biztosan beszél, azzal a megszokoítsággal, amit csak az ád meg valakinek, aki állandóan szokva van hallgatósághoz s a riporter ceruzájához. — A Prágai Magyar H;rlapíól jön? Óh igen, kérdezzen, szívesen beszélek, hiszen jómagam is az. önök földjén születtem, odavaló vagyok.. . ..... — Méltóságos uram, mit tud a szloven- szkói művészetről s mit tudnak általában az itteni szakértő körök? — Úgyszólván semmit. Teljesen el vagyunk zárva önöktől s csak néha kapunk hírt. Most értesültem a komáromi kiállításról, sajnos nem mehetek el oda. Úgy hallom, törekvő s tehetséges magyar művészeik vannak odaát . Komárom, Kassa, Pozsony: gondolom, ezek a kul túr centrumok s mindig nagyon örülök, ha valami művészi megnyilvánulásról hallok. Éppoly kevéssé ismerem a szlovák s cseh művészetet is, a inait éjem de ez természetes is, hiszen alig tudunk érintkezni velük. ■- $ Magyarországon? — Nehéz a helyiét. A neves festők egy- párjáaak szépen megy a dolga, de a többi aztán a!;g -:r vénye sül. S még talán a festészet menne valahogy ebben az anyagi gondoktól sújtott világban, ámde a szobrászatnak nijg van kelete . . i. tginkább egye., helységek hősi halottainak emlékét kell megörökíteni* ez a mai magyar szobrászat eggedüh terrénuma. Az építőművészet? Hisz tudja: nincs senki, aki épít . . . Tengődünk, pedig hihetetlen sok értéket termelt ki magából manapság a maigyar talaj. Leginkább a grafikában van kereslet, biztosan azért, hogy olcsó. 01- gyay mester vezetésével sok jeles grafikusunk képezi magát. Rudnay karcainak nagy sikere volt Olaszországban és a Zürichbe egész véletlenül került fiatalok képe5 olyan sikert arattak, hogy utána kellett rendelni a kéneket. Pedig pusztán tehetségük volt minden protekció . . . — Kiket méltőztatik tartani reprezentatív tehetségeknek? — Tudja, neház neveket kikapdosni. Me.rtha ezeket említem: Rudnay, Csók, Vas zár y, Réthy, Fényes, Ivámyi-Grünwald, Pásztor, Szentgyörgyi, K'sfakidi-Stróbl, Sid- ló: akkor még nagyon sok jeles nevet nem említettem. Különben a művészek elitjének legtöbbje a Szinyei-Merse Társaság tagja s csak most is. egyszerre két kiállítást rendez. Az egy’k Londonban, a másik Debrecenben. iWIBIIIWUHBÍl WMIHWIWIHmilHiWlltJUgWWWBHBWBBWBWWWWBHil is büszkeség fogta el, Könnyűnek érezte magát és kihúzódva állott vigyázba. A suhogó ököl váratlan orditás kíséretében vágott az arcába. Két vaskar ragadta meg s mint egy zsákot, bevágta a vasúti kocsiba. Rázuhant az összedobált tárgyakra s egy csákány nyelébe vágta a fejét. Úgy kuporgott, térdeplő, ügyetlen helyzetben, mint hajnalban, mikor a szemüvege összetört. — Az imádkozó török pap! — ismételgette sirva és hatalmas pontot érzett az életében. Az orditás néhány értelmét behallotta még kívülről: — Keztviibe dudálni... végülis rend lesz... addig tart, amig meggebedtek .,. Aztán egy világos kérdést értett meg: — Ki a legnagyobb ur? Kinek szent minden szava?! Az ordításra találgató csend felelt. A hang korbácsa véres csikókat pattogtatott a levegőbe: — Ezerszer mondtam már, barom! Az, aki a manőveren is ugyanolyan lelkesedést, elszántságot és fegyelmet kíván, mint háború esetén. A legnagyobb ur, a legfőbb Hadin*, az összes fegyveres erő parancsnoka ... No ki?! Tolongva ömlőitek befelé az emberek az ajtón. Átüportak rajta és kuporogva bújtak egymás mögé. A tanárielölt karja fájdalmasat ronpant. A kötél átfonta. A lába megrándulva feszült ki, a sarka felemelkedett a padlóról. Odakötözték egy vaskarikához. Az ajtó csikordulva csapta cl a szürke világosságot. A vaskapocs rápattant az ajtóra, a vonat megint előrerándult. III. — Isten vele Ferike, azt mondta neki a kisasszony az állomáson, mikor elindultunk! — suttogta a gúnyos hang a többieknek. — Akkor még te se gondoltad volna, hogy ilyen jól fogunk utazni! — felelte vissza egy másik. — No állat, jobb-e itt, mint otthon?! — nevetett a kását emlegető legény az oláh felé. — Már nem jobb! — Pedig ez még nem a háború! — Tudom! Ez csak maniber! — Koplalás! maniber! — Ha mindjárt megmondtad volna, hogv ki a legnagyobb ur, akkor már vége volna! Te vagy az oka, te ökör! Téged kérdezett legelőször! — Nem az volt a hiba, hanem az, hogy nem öltöztünk fel rendesen, mikor kisorakoztatott. — Persze, úgy kellett volna két napi dutyi után odaállanunk, mintha bálba készülnénk! Az Isten rothassza el elevenen még azt is, aki tejet adott ennek a vadállatnak! — Ö a legnagyobb ur! — Persze, azt kellett volna mondani! — Nem az volt a baj, hanem az, hogy reggel verekedni kezdtetek! — Megettétek az utolsó falat kenyeremet! — Most már adtak volna, ha megmondtátok volna, hogy ki a legnagyobbb ur! — Hát kérdezett engem, te hülye?! Belédvá- gorn a bagnétot! — Úgy adod, mintha tudtál volna felelni neki! — A legnagyobb ur a szerelem! Fogadjunk! — Fogadjunk abba a félkenyérbe, amit az önkéntes megett. Ugy-e, Juon, ő ette meg?! — Nem igaz! Én nem ettem meg! — Az önkéntes, te barom! De most elárultad. hogy te voltál! Nesze! Hatalmas pofon csattant az oláh képén. — Megint kezditek! — siránkozott az asztalos. — Még most se tudtok békén lenni! — Meg kell tudni, hogy ki ette meg a félkenyeremet! — Ha megmondod, hogy ki a legnagyobb ur, én rámutatok arra, aki megette! — Hallottad, hogy a szerelem! Én is jány miatt üttem be a koma fejét. Bizisten, kása volt benne. Mikor a csendőrök értem jöttek ... — Hányszor modtad már? Hallgass egyszer a kásáddal! — Hát ki ette meg? A tanárjelölt testét forróság rázta meg. Mint lázas beteg, felcsillogó értelemmel, szinte vidáman szólt közbe: — A legnagyobb ur ... — A kapitány ur, aki magával szépen elbánt! — Ne bántson téged!... A legnagyobb ur a mozdonyvezető ... ncmis. hanem a masiniszta ... Hopp! Nem igaz!... Megmondom! A legnagyobb ur a két sin. amelyiken a vonatunk megy! Hiába akarnánk máshová menni... igaz-e?! Leeitette a fejét A vér s vele együtt a melegség is kiszaladt a testéből A túlsó sarokban két ember megint összeverekedett. — Még most sem tudnak megértéssel viseltetni egymás iránt! — mondotta az asztalos felé. aki megint felkapaszkodott az ablakra. — Két pólus . . . — Igen. S amire a lassú bürokratizmus nem volt képes, megcsinálta a Szinyei-Merse Társaság 24 óra alatt. Huszonnégy óra alatt szedte össze a képeket, csomagolta össze és küldte el Londonba! Most a magyar festők - nek van legnagyobb sikerük ott. Debrecenbe pedig az uj egyetem hozott uj életet s most ezt segít felpezsdíteni a másik kiállítás. — Folyóirat , . .? — Az is van, nem kell csüggedni. Azt is a Szinyeiek csinálják. Elsőrangú művészi folyóirat lesz, Magyar Művészet a címe. az Athenaeum csinálja . , . Úgy hajlóm. Szlo- venszkóra is beeresztik. Ott is igen elkelne.,, — S az uj nemzedék? — Elsőrangú tehetségek vannak köztük. Nem leltet csüggedni! Idealizmus füti őket. Persze, mert a nagy szegénységet éppen ök érzik meg legjobban. Nem bohém ez a mai fiatalság. Nem léha. Csupa törekvés, szorgalom ál bennük s az érvényesülni vágyás. Nincs aggódni való a magyar művészet jövőjében! — Nagyon derék gyerekek. — Van-e Montparnasse-juk, Mont-Mart- re-juk vájjon? — Bizony, nincs. Ehelyett van egy olcsó menzájuk. Hol is bohémkednének? Nagyon derék gyerekek. Búcsúzom. A szolga rendezi a jövő elő- l adás vetítendő lemezeit, elkésett ajtócsatta- iás szalad ke.osz'ül a nagy épületen, ahogy kifelé TiduloK Az. előcsarnokban két viüvész- növendék kenyeret eszik s túrát nyom rá a kézévé’. Donatello <gy gipszmásoiatá. tanul mányozzák „Szent György lovagig s melyen ieernoHk kalapjukat, ahogy Lyka Károly, a Főiskola első rektora elhalad mellettük. Rá- iuknevet a professzor s eszembejut a mondása: — A magyar művészet jövőjében nincs aggódni való! Szombathv Viktor. Olvan mindegy... Olyan mindegy, hogy mit csinálunk. Keresztelünk-e vagy sirt ásunk. Hajrázunk-e vagy csöndbe, csöndbe, Szótlanul járunk temetőkbe. Az olyan mindegy, mire várunk, Van-e vagy níncs-e mire várnunk, — Vagy üres szívvel, mint egy kába, Rohanunk el az éjszakákba. Olyan mindegy. A napok hullnak, Csont karjába a halott múltnak. — És olyan mindegy, mit csináltunk, Táncoltunk-e vagy sirva jártunk! Klimits Lajos. — Nem! Még most sem! — siránkozott az hátrafordulva. Félkézzel csüngött a rácson. A vonat lassan vonszolta magát. Az asztalos jelentőséggel mondotta: — A síneket javitják! Égy érdekes hid következik... Istenem, mikor állunk már meg?! Mikor szánhatunk már ki?! — Arra még várhatsz! — felelte a tanárjelölt. Még szólni akart valamit a sínről, de értelmetlen, zörgő hangok tolongtak elő a melléből — Rámegyünk a hidra! Fahíd a Száva fölött! — kiáltotta az asztalos és leugrott az ablakról. Rápillantott a tanárjelöltre. — Elájult' — kiáltotta. — Vizet rá! — Buta! Honnan a fenéből vegyünk vizet?! — feleltek neki. — Ne verekedjetek már! — könyörgött az asztalos a többiek felé. — Megettétek a félkenyeremet! Ez az állat lókupec avval bosszant, hogy a szerelem a legnagyobb ur! A vonat most hatalmasat rándult és torpanva állott meg. Elcsendesedve kuporogtak a helyükön. A csendet az asztalos használta fel és remegő hangon mondotta: — Nézzétek, elájult! Vágjuk le! Ne hagyjuk már! — Hogyne! Hogy majd miniket tegyenek a helyébe! Nem megmondták, hogy szólnak, ha majd le lehet venni?! A vonat megint megvonaglott és nyögve mászott előre. Az asztalos nagyot kiáltott: — Nohát akkor majd én magam megcsinálom. Nem bánom, mondjátok majd meg. hogy én voltam! Én egyedül!! Leszedte a tanárjelöltet a vaskarikáról A köteleket kidugja a csepp ablak rácsai közt. — Rámentünk a hidra! — mondotta kitekintve. Némán hallgatták a vonat kattogó zaját. — Mi ez?! — kiáltott megint az asztalos. — Mi recseg?! Felnyílt szemekkel bámultak egymásra. Alattuk, a kerekek alatt recsegő hangok ijedeztek fel hozzájuk. Börtönük apró szökkenésekkel ment még néhány métert előre. Falai megreccsentek, festett deszkái pompás erő alatt szilánkokká szakadva mállottak szét. Előreb'Uentek és iivöHö hangok pokoli viharában zuhantak választódó mélységek felé. Viz csapott át játékszerré silányult vona tjükön.
