Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-22 / 265. (1008.) szám
Vasárnap, november 22. Bogdán Erzsi és az előadóművészek uj irányai Losonc, november 21. Most fejezi be többhónapos szlovenszkói körútját néhány gömöri estéve! a magyar előadó művészet egyik legtehetségesebb reprezentánsa, a szlovenszkói származású Bőgd á n Erzsi, akinek a nevét Beregi partnereként a müvészipár szlovenszú M klasszikus ciklusában és önálló előadóestjein pár éve ismerte meg az itteni magyarság rs. Beregi kiment Amerikába s Bogdán Erzsi, akit családi okok gátoltak az amerikai szerződés elfogadásában, ez évben újabb szlovenszkói turnéra szánta rá magát, komoly és felbecsülhetetlen értékű művészi és kultunnunkát végezve a magyar vidéki városokban, ahol égető szükség legalább néha a fővárosi művészet megjelenése. Most Rozsnyón találkoztam a művésznővel, akit a Romeo és Júlia, Faust, Mona Vanna és á Morphium szenzációs szerepeiből ismertem először s csak önálló előadóestjein láttam meg, hogy egyforma kvalitásai vannak színpadon és pódiumon egyaránt. A magyar előadó művészet legújabb formái között uj irányt jelent Bogdán Erzsi művészete. A berlini Gregori és a magyar Beregi még a régi iskola, a kidomborított előadó drámai játékával csináltak színpadot a pódiumból.. Az uj iskola Bécsben, Berlinben, Párisban és Budapesten is szakított ezzel a stílussal s uj irányok felé Indult. Beregi is ezekhez csatlakozva bontakozott ki teljesen mint előadó művész. Bogdán Erzsi klasszikusan képviseli az uj törekvések legfőbb sajátságait. A modern előadóművészeinek a lényege abban csúcsosodik ki, hogy az előadó a pódiumon második személy lesz s előtérbe lép a költő mint első személy. Nem az előadó, az előadott lénye, szelleme tölti be a pódiumot, az előadó, mint külső jelenség, emellett lényegtelen nraraa. A költő szelleme dominál az előadásban. Ehhez természetesen a külső eszközök változása is járul: letompitott interieur, amelybe az előadó szoborszerben illeszkedik be, csupán az arc és szem, valamint a hang fejezik ki a lelki átélés sodTó erejét. Ennek az iránynak belső előfeltétele, hogy az előadó ne játszn, hanem átélje az előadandó darabot vagy költeményt. Az előadás és interpretálás helyett komoly átköltés és átélés történik a közönség előtt. S a külső formák leegyszerűsítése mellett a belső átélés kidomboritásának kontrasztja adja a megrázó hatást. A művész előtt uj feladat áll: ezekkel a szinte belső eszközökkel a költőt vetíteni a pódiumra első személynek, úgy hogy a hallgató harmadik előtt szinte eltűnjön az előadó második személye. A lelki átélés képességein és a fantázián kivül ezt az átélést visszaadni: ez az uj előadóművészei képesítő kritériuma: a tulajdonképpeni kifejeződés és kifejezés, a hang és a mimika eszközeivel. Bogdán Erzsi teljes egészében birja ezeket a képességeket is. Az uj kor uj költészetéhez illő ni előadásmód nehézségeit legyőzi a hangon uralkodás. A tehetség és a technika. A robbanó érzések fortéját, a zavart kor sejtelmes szimbólumainak homályosságát s a legüdébb hangulatok színes pianisszimóit minden skálán tisztán hozza ki a biztosan választott tónusokkal és modulációkkal. Hangsziner kifejezően találóak és változatosak, intenzitását pompásan tudja kihasználni s a szoborszerü előadó, a szinte stagnáló jelenség egy belső dinamika sodrásával döbbenetes Íratásokat vált ki. Magyar őrszem Ruszinszkó'ban. Sorsa magyar sors, Rendes „pályára4* készült, pályáján be is futott: tanító volt. Nevelni és tanítani akart. De mivel magyar, hát kicsúszott, ki kellett csúsznia alóla a katedrának, így lett belőle újságíró és iró. Ilyen a magyar sors. A tanító tanít és nevel, az újságíró csak nevel, az író ritkán nevel, rendszerint csak gyönyörködtet. Rácz Pál, az iró, néha a gyönyörködtetésen kivid nevelni is akar. Ez maga rokonszenves vonás és ebben az Írónak segítségére jön az újságíró és tanító. De néha a kelleténél többet magyarázza alakjait, vagy azok beszédét. S ilyenkor túlteng benne a nevelő és oktató. Magával ragadja a tárnia. Rácz szereti az embereket. A hőseit is szereti, ritkán közönyös velük szemben. Szeretettel részletezi őket s epikus szélességgel mindig résztvevőén érdeklődik irántuk. Hőseit típusokká igyekszik sűríteni s szívesen ad nekik elvont, általános nevet. A könnyen Szembetűnő furcsaságaiknál fogva ragadja meg őket. Az a látszatja, mintha előre adná föl magának a novella címét $ úgy alakul ki hozzá a mese. Kedvenc címei például ilyen típusnevek: A komédiás, A koldus, A fuvaros, A nyomorék. A top-rongyos, A szegérv, A gyilkos, A csepürágó, A mester, A gyáva. A bolond, A gonoszok s ezekhez hasonlók. De ezek az alakok maguk mégsem vértcicn Az uj kor uj költészete uj formát követelt az előadásban is és ez a fonna már jól birja el az uj kor érzéseit és mondanivalóit. Itt említjük meg, hogy Bogdán Erzsi tolunk Budaipestre készül, ahonnan több estély megtartására kapott meghívást s ahol az erdélyi és szlovenszkói tehetségek költészetét is be akarja mutatni, ami — úgy tudjuk — első ilyen vállalkozás. —rd— elvontságok, nem lehetetlen képzelefembe- rek, hanem élő valóságok. A szociális é’et beteg jelenségei iránt Rácznak van szeme, de az ellentéteket nem igyekszik kiélezni drámaiakká. Témái novellatémák. Magyarsága nem önreklámozó, rikoltozo magyarkodás. Nem hízeleg a magyar összetartozás érzésének. Nem kell akarnia, hogy Írásaiban magyarkodás legyen, mert írásai anélkül is akaratlanul és öntudatlanul magyarok. Óvatos stílusa van. Alakjai ráczosan intelligensül beszélnek. Kerek, nyugodt mondatokban. Önmagukat biztatgató kevéske páthosszal. üzért a stílusa tisztára epikus természetű. Rácz szereti a mese-műfajt. A mese allegorikus érthetőségét. Szívesen használja föl a mesék konvenciós díszítéseit, színes képeit. Mesével a legkönnyebb oktatni. És a legnehezebb nem-oktatni. Rácz meséi ezért kissé átlátszók. Az utóbbi időben mintha kevesebbet írna novellát. Ez azonban csak látszat. Úgy tudjuk, regényen dolgozott. Nagy regényen. Már novellái is egy kissé regénystilusban vannak megírva. Valószínű, hogy ebben a regényben legbenső-bb magát fogja tudni adni. Azt a müvét, amelyhez az eddigi novellái tulajdonképpen előtanulmányok, részletrajzok voltak. . 0, , Avasy Sándor. ■aHMHHaHnaBtaMBBaHnBaHHHaaaBaHMBHaBMHHmHamxBBaanHMBanKaBnansrannHBMnHnai A halott Vághatod, ütheted, szúrhatod; nem sikít, nem sziszeg, nem beszél. Nem kíván hervatag kankalint, kokaint, tokaji borocskát sem kivan, örökre kioltva szóraja már. Cimbalmok nem neki pengőnek. Elvitte a halál. Rokonok borszagu, bánatos basszusa fölzenél. Néma csak ö marad. Koporsó, koszorú, fekete ravatal. Mindszentre özvegye hupikék gyertyát gyújt sírhalmán. Mindszentre leikével arkangyal társalog. — Böllér jö, késel fényesek, sertésnek alkonyul. Vendégek nyála már f oly dogál. Tepsikben májas és szépszinü tepertő sistereg. Fuvolái kántorok egyhangú kardala: „Fejünkre gyász szakadt, elvitte örökre a halál; adj, Isten. Mártonnak nyugalmas pihenést, lelkét a mennyekbe eresszed!" Ö csak vár dermedett inakkal, szemein rozsdái az elkopott rézgaras. Szúrhatod, nem sikít. Hatvanhat évet élt. Meg kellett halnia csütörtök délután. Vozári Dezső. íróink arcképcsarnoka Rácz Pál A legnagyobb ur Irta: Darkó István. I. A tanárjelölt feje előreko-ppant a térdéhez. A szemüveg leesett az orráról s ettől szörnyen megijedt. A ráccsal átfont csepp ablakon derengő fény és vékony, komisz hajnali köd füstölt be a fülledt bűzbe. A bűz erőlködő vállakkal próbálta visszaszorítani a ködöt. A tanárjelölt két .perccel előbb még kíváncsian leste ezt a küzdelmet. Nem birta sokáig figyelemmel. Kucorgó lábát kinyújtotta, puha nyögés felelt a nyujtózásá- ra. Juon dagadt arcá.t a bakancs szöges talpán is átérezte. Az oláh fújt egyet és arccai átfordult egy borjú hátáról a padlóra. Szuszogva, nyögve rázta őket egymáshoz a vonat. Vörösre dagadt szemhéjait erőlködve nyi- togatta, mert még időnkint fcllobbanó érdeklődést érzett a helyzet iránt. Keresni kezdte a szemüveget. Ragadós piszokba nyúlt, de hidegen tapogatta végig. Egy archoz ért a keze. Vékony álion hideg nyál folyt alá. Ujjaival végigcirogatott az arcon is és büszkén mondta magában: — Ez Vaclav! Különös, hogy most fehér, mint a fal! — Elképzelte a fiú rákvörös képét. Halkan nevetett: — Megírom a Közlönybe, hogy a tapintó érzékek olykor a szinérzéklés szolgálatába is állhatnak. Ez és ez a tapasztalat bizonyltja. Továbbkapart a kezével. Fel akart állni, de a zsúfolt testektől, összedobált fegyverektől, egy- másrazsufolt borjuktól semerre sem tudott mozdulni. A térdeibe hasogató szúrás döfött. Vissza- hüppent a sarokba s a bakkancsa sarkát kirúgta maga alól. A szemüvegje megcsikordult a sarka alatt. Két kézzel odakapott, térdelve csapta bele a kezét az üvegszilánkokba. Az orra elé emelte a tenyerét, megnyalta és érezte a sós, meleg vért rajta. Behunyta a szemét. Ugv kuporgott, mint egy imádkozó török pap. A melle bcleragadt a piszokba, karjai szétfeszültek alatta, naro'okat nyillalt a hóna alatt. — Megvakultam... a Tercmtöjét!... Egy da- 1 rabig ebben a helyzetben maradt. A hidegtől tért magához.- Hát tényleg eltört...? Az uj térképezési eljárás felében kénytelen maradni. Nem látok és nem látok...! Benkő professzor helyesen mondta, hogy jobb lett volna más szakot választanom ... Francia-magyar, ehhez még talán lett volna kedvem ... — Ne üvöltsön! Mit akar mindig? — kiáltott közbe a gondolatainak egy mérges hang. Előbb rekedten énekelt valamelyikük, most a felszólításra abbahagyta. — Üsd bele a bagnétot! Biztosan a lókupec volt az! — felelte egy másik rekedt hang. — Legalább. most viseltethetnétek megértéssel egymásként! — könyörgött feléjük. — Ronda állatok! Ne törődjön velük! Egy vaggon nyers kutyabőr se olyan büdös, mint ezek! Rátok se köpök! Fújj! — — A frájla azt mondta neki az állomáson, mikor elindultunk, hogy Isten vele Ferike, jöjjön csak minél előbb vissza, Ferike! Ferikének most büdös a büdös! A tanárjelölt reszkető inakkal bámult a meredt arcokba. Egyikük átmászott a többin és feléje igyekezett. Azok, akiken átmászott, ugv tűrték, mint kimerült állatok a megindult hernyót. — Disznók, megöllek mindnyájatokat, ha nem adjátok elő! — Nyomd beléjük a bagnétot! — Mikor berukkoltam, a korcsmában én is szétvertem a koma fejét. A koma fejében kása volt. A csendőrök azt mondták, hogv menjek csak velük, maid ők jobb kását adnak. Öt napig vertek, étlen-szomjan... Megint ordított az előbbi hang: — No mi lesz? Ide adjátok vagy nem? A beletekből szedem ki! — Mit szedi ki? Szeder szedi? Fekete szeder? ... Szegény anyám, szegény anyám, feketében szedi őreit szederet... Szederet, kupacosat... — dadogott értelmetlenül az oláh. — A kása jó étel!... Hát itt nem vernek, komám?! — nevetett egy ideges hang. — Mondták, hogy ma már kapunk valamit! — Anyád ótavaras kínját! Úgy kapunk, mint tegnap!! — Meg mint tegnapelőtt! — Már két egész napja! Szörnyűség! — szaladt ki a tanárjelölt száján. Egyikük felmászott az ablaknviláshoz. — Hol lehetünk?.. Istenem, hol lehetünk?!. Édes jó Istenem!... — Hehche! Istenem, drágám!... Fekete szeder, anyám feketében... az, nem Isten! Egy bakkancs repült az ablakrakapaszkodott katona felé: — Te loptad el, disznó! Rémülten kapta hátra a fejét. — Jaji!.. Mit?!.. Mit?!.. Lezuhant a padlóra. A tanárjelölt hangja rekedten csuklott az összemarcangolt emberek felé. — Mit csináltok?!.. Még most Is! Csak látnám, hogy melyikötök volt? — Elloptátok a félkenyeremet! Kiszedem belőletek! — Csörögve indult meg egy fekete alak a züllött káoszban. Szitkozódva rúgták, lökték előre. — Nálad van! Ideveleü — torpant meg a tanárjelölt mellett. Megragadta a vállánál fogva és átfordította a hátára. — Eridj, mert belódnyomom a bajonétot! — kiáltott hirtelenjött dühhel a támadóra. Megrettenve hallgatta saját hangját és annak az értelmét. Két na.p. még ha olyan szörnyűséges is, eiég volt alihoz, hogy megállapodott altruizmusa így megváltozzon. — Istenem, hol lehetünk?... Csak visznek .!! Még azt se tudjuk, hogy hová?lemondotta siránkozva az asztalos. — Afrikába, komám! Én se kérdeztem, mikor a.kását, megláttam a koma fejében, hogy hová visznek! . Mégis megtudtam a végin! A tanárjelölt most egy meleg, téli vacsorára gondolt. A fásládán kuporgott, a kályha mellett, az édesanyja hófehér, habos kása fölé csokoládét reszelt. — Hát ideadja-e, vagy nem? — tolta a kérdést valaki az arcába. — Nem adom! — kiáltotta és védekezve sújtott maga elé. — Hehche! Jó mulatást, Ferike! — nevettek rá bolond gúnnyal egyetlen durva hangba gyűjtött emlékei. — Jolánt szívesen látná édesanyám is feleségemnek ... — mondotta a gondolkozó értelme. — De akkor innen szabadulnom kell! Nagyot csapott a torka után nyúló kézre Kidolgozott, kemény marok fogta át az arcát és reszelve szántotta végig. Teljes erejével kapálózott, ütött, harapott a melléje tolongó alakok felé. II. A vonat, mint haldokló ember, még néhányat vonaglott. aztán kinyujtózva feküdt el. Az ajtó csikorogva gördült félre, nedves pára ömlött közéjük. Meglepődve engedték el egymást. Uidió Pincemélyen forr a must, vígan dudorász, Költő, fogd a kafamust, itt az őszi láz! , Rímet tollad hegyire, a szivedbe kést. S nem gondolva semmire, Igyál leledést! Kés magátul vigan vág És szalad a toll. S a szivedre sok virág foly a csap alól. Alma, körte sorban áll, héjjá homokos. Akit búslt a halál, biz az nem okos. Ujdióval púposán telve a kosár. Kit ébren, kit álmosan tör meg a mozsár . . . őszi fénybe hullni jó, hidd el ezt nekem! Régi bánat s ujdló Örök énekem . . . Somlyó Zoltán. Utolsó áldomás Tegnap lóhátról úri módban, de így vagy úgy: ma térdig gázolok a porban, mindég csak az vagyok, ki voltam! Tegnap parfömös bálok hőse, jókedvű dámák ismerőse, — ma dáridók után kopottan elűzött fenség, félig holtan — de Így vagy úgy: mindég csak az vagyok ki voltam! Bakkancsom rongyos, rég öreg lett, a szeretőm is mást ölelget, kopott ruhámon szín se látszik: de eltart még egy áldomásig. Igyunk! . . . Hej, méreg van a borban, de mégis, mégis csak az vagyok ki voltam! Ha éjfelet kong minden óra, felpattanok egy rossz lakóra, a gomblyukamba rózsát tépek: adieu urak. vászoncselédek! Lovam: fenn nyargal már a Holdban: látjuk még egymást a pokolban! de Itt vagy ott: mindég csak az leszek ki voltam! Gogh Illés. yie rdrd míg feíszöídunft. fxogv — Kifelé! — szakadt egy hang jólismert, hideg zuhanya rájuk. — Kifelé, disznók! Kimászott a többiek után. A köpenyét is magával vitte, de bénán tartotta a karján. Visszakergették vele. A mérges arc végigtáncolt a bizonytalan sor előtt. A tanárjelölt a sor végén állott s most óvatosan hajolt kifelé. — Hogy mozognak!! — rémült meg és lenyomta a lábát, hogy ne táncoljon. Megnézte a vadszőllős. apró állomási épületet. A kerekeskut mellett csodálkozó parasztasz- szony nézte őket. — Hát még verekedni is kedvetek van? No csak mulassatok tovább' Kuss vissza! — sziszegett az ezerszerátkozott torok. Bénultan kullogtak szét Két lépés után az előbbi üvöltés mágneses ereje rántotta őket visz- sza a sorba: — Disznók! Nem így! NeemU Maid meg- borotvállak én titeket, de simára! És ott, ahol én borotválok, ott többet nem nő szőr! Jobban elörchaiolt, hogy lásson valakit. Csillogó kabátgalléron akadt meg a szeme. A parasztasszony a kút inellett összecsapta a kezét és elfutott. Utána akart kiáltani, de még jókor rátapasztotta a markát a szájára. A sor jobbszárnya begörbült és zavaros lármával hátrált a vonar felé.- . Most jól látta, hogy először az oláh, aztán a siránkp-tó asztalos, írurna a kását emlegető paraszton a vaggon ajtajában tolongnak. Egy láb s egy kard rúgott közéjük. A sort szuronnyal futó alakok fogták körül Az üvöltöző hang megindult a végén. Behunyta a szemét s az üvöltés egyes foszlányaiból maga előtt látta az egész, képet. — Szétruglak ... kinyomom a szemedet.., kigombolt, blúz... piszkos állatok ... keztyübe dudálni... Végignézett magán. A térdén megint át láncolt a rémület. Kék nadrágjának a szárain foltokat, alól egy mély hasítást látott. Hátranyult tenyérrel a kabátja ujját húzta előre és reszketve dörzsölte a sárga gombokat. A nyakát hirtelen hidegnek érezte. Odakapott és dagadt ujjakkal próbálta összehúzni a zubbonyát. Netn találta a kapcsokat. A homlokát kiverte a forróság és mentegetőzve, gyerekesen kezdett dadogni Egy arc csattant s egy legény kizuhant a sorból. Most világosan hallotta a szomszédja suttogását; n
