Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-15 / 259. (1002.) szám
vasárnap, november IS. G2) Párisi napló Irta: Márai Sándor. Ma, november 11-én reggel nyolc órakor ki kellett utaznom az egyik pályaudvarra s az autóbuszból láttam, hogy a város fed van lobogózva, a középületeken és a magánházakon ott lóg a trikolór, a villamosok homlokán is hármas zászlócskák lógtak s a rendőrök díszruhában és fehér keztyüben bonyolították le a forgalmat. Nem tudtam, hogy ki érkezett meg megint s csak, mikor ágyukkal kezdtek el tompán lövöldözni a ködben, értettem meg lassan, hogy ma van a fegyverszünet megkötésének hetedik évfordulója, innen a fehér keztyük és trikolórok Ez a fölfedezés úgy meglepett, úgy megrázott, annyira elfeledkeztem magamról, mintha most ébredtem volna fel Rip álmából. Nem a nap jelentősége lepett és rázott meg, nem ez az önkényes ünnepély, sem az, hogy erről a gyászünnepről elfeledkeztem; nem fontos, hogy a rendőrök milyen alkalomból húznak fehér keztyüt. Behunytam a szemem és kimondtam ez a szót: háború, — aztán ki- momdtam még ezt: fegyverszünet, — tán figyeltem, vártam magamban az ágyulövést, az ünnepély kezdetét, vártam azt a sokkot, ami még nem hagyott el ebben a hét évben ha katonát láttam, ha csak szavakat olvastam az újságokban, amik Reá vonatkoztak váriam és figyeltem. Erre nem történt semmi- Figyeltem magamba, olyan őszintén, ahogy csak az élete fordulásánál figyel magába az ember, vagy mikor észrevesz valamit, amiről azt hiszi, hogy ez a nagy tét az életében: nem, üres volt ott benn, nem hallottam semmit. Akkor megértettem, hogy túléltem a háborút. Ezt nem értettem se tragikusan, se paíhetikusan, se túlságosan fontosán, nem kezdtem mozsarakat dörgetni, nem éreztem, hogy ujjászülettem, egyszerűen csak úgy állapítottam meg ezt, ahogy egy ember, aki sokáig nagybeteg volt, de már régen kigyógyult a betegségéből, visszagondol most a gyógyulás első napjára, amikor közel volt az életveszedélerrihez s amire csak a messzeség, a távolság, a végleges gyógyulás elégedett biztonságával tud már gondolni. Ugyanebben a pillanatban nem éreztem magam se hűtlennek a szenvedéshez, se felületesnek és hidegnek, mondom, hogy nem éreztem semmit, se lelkesedést, se meghatódást, se szemrehányást. Nagy háború volt, az emberek irtózatosan szenvedtek, pusztultak, a következményeit még sokáig fogjuk sinyleni s nemsokára uj háborúk lesznek, az emberek irtózatosan fognak szenvedni s a következményeit még sokáig meg fogják sinyleni s az embereknek kötelességük összefogni a háború ellen és a lehetőségig meghosszabbítani a béke életét- Ezt elmondtam magamnak, mint aki tisztában van a leckével, ami fontos és szigorú lecke, amit egy pillanatra sem szabad elfelejteni. De ugyanakkor rájöttem, hogy a háború már elmúlt. Hogy a halottak meghaltak és az élők életben maradtak, valaki győzött, szóval vége van a háborúnak. Erre a béke hét évében egy pillanatig nem gondoltam- A béke eddigi hét évében egy pillanatig nem tudtam ezt a háborút ad acta látni, nem éreztem befejezettnek, résen voltam, védekeztem, lestem a hadi híreket, amik m'nd a bőrömre mentek. Tulajdonképpen sokáig nem volt bátorsága az embernek ebben a békében magával foglalkozni, a dolgai felé fordulni, az ember szégyelte az életét, a háborít, a háború volt az, amiről beszélni volt szabad, a dögvész, a politika, a forradalmak és ellenforradalmak, az igazságtalnságok és a szenvedések. S egyidejűleg ezzel a csodálkozással, mikor megállapítottam, hogy o háború elmúlt, ahogy ezen a világon minden elmúlik, úgy múlt el, olyan közönyösen és egyszerűen, egyidejűleg ezzel úgy éreztem mintha nekem ajándékozták volna az életemet, a könyveket, a föld látnivaló't, az igazságot, a békét, az egyszerű és tisztességes emberek barátságát, a csöndet és a munkát Az, hogy ezek a dolgok már mind megvoltak, vagy nem voltak meg bennem, jelentéktelennek tűnt föl nekem a megállapítással szemben, hogy a háború elmúlt, hogy a háború már csak egy irtózatos emlék, amit megünnepelnek az iskolákban, ahogy én megünnepeltem október hatodikat, vagy március tizen ötödikét, vagy a kiegyezést vagy a király születésnapját, vagy halála évfordulóját, amikor iskolába jártam- Ebben a pillanatban bizonyos megelégedettséggel tudtam gondolni arra is, hogy a háborút rna megünneplik már a hősök emlékéről s pálmaágat lenget a héroszok sírja felett — ez mind jó, mondtam magamnak és a kezemet dörzsöltem, ez mind biztos jele annak, hogy a háború emléke már hivatalosan is ilyen dátum, ilyen befejezett és konzervált valami, mint október hatodika, ami nem ismétlődhetik meg többé. Ha a rendőrök fehér keztyüt húznak, a villamosok kidugják az emlékezés zászlóit, ha az iskolákban hazafias dalokat énekelnek az elmúlt háború emlékére, akkor ezek a hivatalos mementók a legb:ztosabb jelei annak, hogy valami elmúlt már az élők életéből, visszavonhatatlanul és véglegesen. Magamba néztem, halgattam az ágyudör- gést, néztem a trikolórokat s elkezdtem ünnepelni a békét. Nem a hivatalos békét, hanem azt az érzést, ami egyre erősebb lett bennem: hogy az emberek kezdik elfeledni a háborút, elfelejtették a veszteségeket és fájdalmakat, újra a dolgaik után mennek, magukkal foglalkoznak, mernek, ráérnek már megint magukkal foglalkozni. Ez összebeszélés nélkül történt, ahogy a természetben meg oldódnak a dolgok, A háború összebeszélés alapján történt, nem betegség volt, amit a természet bocsátott az emberekre, hanem gyilkosság. De hiszen elmúlt, elmúlt már. Nem látod, ágyuk dörögnek és ott tartunk hogy már az emlékét ünnepük, nem őt. nem őt, a szörnyet ... öt évig csak őt ünnepelték. Nem lehet a békét papíron és felszólítás- a megkötni; a békét minden embernek gyedül kell megkötni, mmden embernek gyesegyedül. Az ember sebzetten és nyug- alanul járkál, perel és követel, mig egv apón észre veszi, hogy megkötötte a békét s a jövőben megengedi magának, hogy mással is foglalkozzon, mint társainak háborúival ... A háború irtózatos volt. Még sokáig fogunk szenvedni a nyomában. A háború elmúlt. Helyes az is, hogy ágyudörgéssel ünnepük az emlékét. Az összes attrakc'ókat fel kellene vonultatni, a stabtiszteket és a vezérkariakat, a lángszórókat és a rokkan takat. Ez mind helyes, helyesek a beszédek is, amlhet a győztes és legyőzött marsaitok '.ar.anak ezen a napon a halottak sírja; hölott- Az emberek tanultak s jó, ha nem engedik őket feledni. Az ilyen tanulságok nem irtják ki, csak éppen elodázzák az uj háborút. De fontosabb az, hogy már csak emlékezünk a háborúra. Észre se vettük és lekezdtiink élni. Még nem nagyon megy, de már elkezd- tük-* Körséta Miszlókán Ílalász-Hradil Elemér freskói — Ahol a templom második otthon A mintafalu jómódja Kassa, november 14. Valamikor, de sokat jártam arra. Szülőfalumból Miszlóka alvégén vezetett az ut Kassára, egy rakoncátlan, Ilid nélkül való patakon át, mely arról volt híres, — mint gyerekek minden átkelésnél megf gyeltük — hogy minden évben másképpen folyt. Egyszer egy, másszor két vagy három ágban, mint egy szeszélyes falusi leányzó szőke varkocsa. Emlékszem, az ut alatt, amint hazafeléi menet átszaladva a megfékezhetetlen vizen! felbaktatott a „Vinyicskára“, hatalmas rom tátongott az égnek. Vasolvasztó volt. Ma nyoma sincs már, a régi jólét forrásának köveit talán az uj jómód eredményeinek, a tiszta, tarka házak falaiba építették be. Nem tudom, elég. hogy eltűnt a kohó, melyben az első „medvét“ biztosan azok a Flandriából idetelepitett telepesek fogták II. Géza idejében akiknek egyenes leszármazottai Miszióka mai — szlovák lakossága. Ahogy eltűnt az ősfoglalkozás, eltűnt az anyanyelv is, a valamikor szinnémet telepen, ma csak az elszlovákosTott német vezetéknevek jelzik, hogy itt száz év előtt is még német szó járta. Meg talán az a kivételes rend, tisztaság, Ízlés, ami az egész községen uralkodik s az életrevalóság, mely ebb.n a különben mostoha területen épült faluban jólétet teremt ma is, mikor elfogy a természet ajándéka, a vasérc. Olyan jólétet, hogy a hajnali és esti fejest villanyfény mellett végzi el a gazdasszony az istállóban is. Ugyan mi okozhatja ezt a jólétet Miszlókán? A nép veleszületett szorgalma s a város közelsége — mondaná a közgazdász, (hiresek például a niiszlókai mosónők, akik kihasználva a patakjuk vizét, aranyat sujkolnak ki a „városi urak44 szennyeséből is.) A helyes vezetés, a harminc esztendőre visszamenő céltudatos, erkölcsnevelő iskola, — mondom én, — amiben ezt a kétségtelenül szorgalomra, munkára predesztinált népit a falu papja, apja, Fischer Antal esperes részesíti. Én emlékszem a harminc év előtti Miszlókára s hogy ma látom, meg tudom találni a különbséget s meg annak az okát is!.. Egy hasznos, jókedélyü. jóságos emberélet épült be azokba a tükörablakos, emeletre húzott, cserépfödeles, pohártisztaságu kis házakba, melyek közt még meghúzódik1 itt-ott a múlt emléke, a földbebuvó, pis'ogó- szemü, szalimafödelü viskó. Az a falu boldogító jóléte s ott épülhetett abban az ez idén renovált kis templomban, melyben oly jó lenni, melyben ima fogan a lélek mélyén, melyben, azt h szem, gondolkodóba esketik az istentagadó is. Mi okozza ezt a harmonikus jóérzést abban a völgy-végébe dugott kis falusi templomban? A hitet sugárzó kristáiytásztaság, a tiszta stilus, az Ízlés, a — művészet. N ncs semmi Ízléstelen tarkaság benne, nincsenek rikító, formátlan csinált virágok az oltárok, szentek körül, mint sok más falusi templomban, az ép tészeti rész rokokó formái fejeződnek ki a festés dekoratív részében s mikor az örökké friss élővirágok illatából származó önkénytelen áhitat a magasba emeli a szemet, ott jön az igazi meglepetés, a templom három izénk bolthajtásai köré határolt homorú menyezet felületen három művészi freskó. Azt hiszem, ilyen mübeccsel bíró alkotással kevés falusi templom dicsekedhetik. A szentély nienyezetén az „Utolsó Ité- let“, középen „Mária Mennybemenetel.1’, a bejárat felé eső szakaszban „Szent Bertalan Vértanusóga“. Az első két kép talán magán viseli a téma beli megkötöttséget. Adva van, mit kell festenie a művészetnek': „Ott ül az Atya jobbja felől, onnan lészen eljövendő 'télni eleveneket és holtakat14. A kép közepén az Ítélő Örök Biró, szigorú, de jóságot sugárzó alakja, közötte a szentek és vértanuk művészileg elrendezett koszorúja. Második sorban az Ítéletet várók, az örök életre ébredők, az örök halálra szántak. És még ebben a megszabott témában is keres és talál uj lendületet az alkotó erő. Baloldalt — a képből nézve — a bűnöket szimbolizáló rosszlclek pokolba zuhanása, jobbfeíől az Ur Kikébe olvadó jólelkiek fölfelé törekvése plasztikusan megrendítő, illetve fölemelő. A másod k. képen megható szépségű a leheletszerű finomság, a szüzesség égi koronát nyert jutalma. De leghatalmasabb a harmadik festmény, a templom védősz. ntjének, Szent Bertalannak vértanuságát ábrázoló remekmű. Itt a művészt nem kötötte dogma, nem konvenció, a kép történeti anyagát minden megkötöttség nélkül, szabadon alakíthatta tökéletes kompozícióvá a művészi erő. A téma magva, a kép főalakja a vérta- nuságra méltatott Szent. Hatalmas, quáder- kövekből épült piramis tetején ál! a bitófáOtt ült egy teremben. Azt hitte, korcsma, mert olyan kármentő féle rács állott az egyik sarkában, csak onnan tudta, hogy mégsem korcsma, mert nem volt meg a zápult pálinka szaga. Mellette a fal körül futó padkán, az egyik oldalon egy cifrán öltözött kalapos kisasszony üldögélt, a másikon egy magafajta falusi leányzó. A többit alig látta a könnyeitől. Aztán jöttek nagyságék. Ki szúrós szemmel, ki valami kukucskálón át végig mustrálta a lányokat. Egy-egy szóba ereszkedett valamelyikkel : — Tud főzni? . . . Parfét, tortát is tud csinálni?... Tud vendégségben feszolgálni? ... Tud férfigallért vasalni?... Parkettet vixelni?... Minden kérdés a szivébe nyilallott Zsuzsikának, mert ő egyikhez sem értett. Aztán látta, hogy a lányok meg nagy merészen visszakérdeznek? — Hány gyerek van?... Kell-e az emeletre fát felhordani?... Hány szoba van vixelni való? ... Szabad-e ez unokabátyámnak meglátogatni? .. Mennyi a kimenő? ... A kalapos meg pláne csak úgy packázott a nagyságákkal. Ettől egy kissé megjött, a bátorsága. Csak akkor dobbant nagyot a szive, mikor a rács mögött ülő asszonyság a nevén szólította. Az első szóra föl sem figyelt, hiszen el i$ felejtette, hogy ő nem Forrai Zsuzsika többé, de Z.saludka Zsuzsanna. — Magához szólok, mit tí! ott, mint egy fa-szent! — ripakodott rá kihajolva a rács ablakán a szigorú, pápaszemes asszonyság. — Elmegy a biró urékhoz. Gyerekek mellé, máshoz úgysem ért! Becsülje meg magát, jól lesz dolga. Zsuzsika szótlanul engedelmeskedett s szorongó érzéssel követte a neki kiszabott nagyságát. Nagy készséggel elvette annak piaci kosarát, amint azt a tanitókisasszonytól tanulta. Ez láthatólag jól esett az úrnőjének, mert szóba ereszkedett vele. Elkérdezte, hová való, hol szolgált s hogy megtudta árva voltát, meg azt hogy bizony semmit sein tud a szolgálathoz, jóakaratulag vigaszalta: — Hát biz ez elég baj, de, ha szorgalmas leszel, majd belejösz. Zsuzsikának minden vigasztaló szó mellett is csak a torkában dobogott a szive. Az volt aztán még csak a csoda, amit Zsuzsika az uraságnál látott. Azt hitte, hogy valami mesébe való csodapalotába jutott. Megcsavartak egy kereket a falon s akkor egy lefelé fordított pipábói víz ömlött Megcsavartak valami fekete billegtetőt s egyszeribe világ gyűlt a szobában. A padló olyan sima volt, mint a tükör, hogy először rálépett, hanyattzuhant, jószerencse, hogy csak a fáskosár volt a kezében s nem valami edényféle, mert az izromba tört volna. így nem esett más baj, mint hogy a két mihaszna gyerek, egy kisfiú meg egy kislány alaposan kikacagták. Ezek ketten lettek különben a játszópajtásai. Akadt még egy másik protektora is, az öreg nagysága. Sokszor hallotta az ajtón keresztül, hogy a fiatal nagysága megszólja: — Egy ilyen falusi leány olyan buta, mint egy állat. És mikor az öreg nagysága pártfogásba vette, hogy majd csak betanul, azt sem hagyta a fiatal szó nélkül, de Így zsémbeskedett: — Igen, itt kinevelődik s mire embert faragunk belőle, odébb áll. Ilyenkor úgy szeretett volna visszamenni a szobába, kérni a nagyságákat, ne haragudjanak rá, ő nem akar sehová sem elmenni, hisz nincs is, hová menjen. Sokszor úgy érezte a szükségét, hogy megölelje a jó öreg nagyságát, amiért mindég a pártját fogja a szegény árvának, de nem merte. Különben jól ment a sora. A gyerekek nagyon megszerették. Száz. meg száz játékot tudott, a gyermeklélek nagy fantáziájával találta ki őket. Egy üres cipőkrém skatulya aljából, tetejéből, két botocskából s a befőttes üvegről lekerült haszontalan spárgából mérleget csinált, úgy játszották a boltocskát. Kint a ligetben pimpimpárét szedet, koszorút font belőle, úgy jöttek haza felvirágo- zottan. nagy örömben. De ebből is baj lett. Oda- kiint is, idehaza is. Kint a gumibotos ripakodott rá, hogy minek megy a pázsitra, itt meg a nagysága, hogy minek hoz haza szemetet. Tudott sok-sok mesét, még meg is dalolgatott, de jobbára csak akkor, ha a fiatal nagysága zsurba ment, mert egyszer azt is hallotta az ajtó mögül: — Hisz nem mondom, szorgalmas, jó leány lennel csak ne kornyikálna annyit! Telt, múlt idő. Télire már annyira vitte az emberré válást, hogy vendégségben is fel tudott szolgálni, sőt megtanult vixelni is. Ezt ugyan nem szerette, nem mintha fárasztó lett volna, de arról a táncról mindég eszébe jutott az a másik, ott a faluban, a Bunda Peti muzsikájára. Szóval igazi, jóindulatú cseléd lett belőle, csak ő nem tartotta magát annak ^ Mikor vasárnaponként, litánia után négy-öt lányismerősével láncba fogódzva végig viháncolták az utcát, azoktól kapott egy kis oktatást, hogy a nagysága mind esküdt ellensége a szegény cselédlánynak, a sok úri fattyú meg csak attul ió. hogy a szegény cselédleányt ,.szekirozza“. Tiltakozni nem igen mert ez ellen, mert félt, hogy kinevetik, de befelé megelégedetten konstatálta, hogy ő nem cselédleány. Csak tavasz felé nehezedett el megint a szive. Szótlan lett. Már akkor sem danolt, ha egyedül maradt otthon a gyerekekkel. Sokszor meg is szidták, hogy nem vigyáz, különösen akkor, ha elroélázása közben eltört egy-egy poharat, tányért. — Hol az ördögben jár az eszed. Zsuzsa! Ha nem vigyázol jobban, levonom a béredből a kárt! Hogy hol jár az esze? Istenem, odahaza most bújik ki a tojásból a sárga, pihés csirkenép. odahaza most rakják föl a szekérre az éket boronát varjú jár a barázda után s pacsirta szól a levegőben. Vájjon ki viszi ki „édesapám" után délben a ciberelevest? Odahaza most ültetik a babot. Vájjon ki számolja, hogy páratlan szem jusson egy-egy fészekbe? Ott járt bizony a Zsuzsika esze az uj életbe ébredt faluban. Aztán Sarlós Boldogasszony közeledett. A lányok mind, mind kint lehetnek már a határban, sarlózzák az érett aranytengert, markot szednek az arató legények után. Csak ő nem lehet ott. Csak ő nem jöhet haza dalolva, gereblyével a vállán, ha estre kondit a harang. Nehéz napokat élt át Zsuzsika, az öreg nagysága faggatni kezdte, hogy mi ütött hozzá. Zsuzsika csak leszegte a fejét, el is pityeredéit, de nem mondta meg. hogy fáj neki a város, hogy haza vágyik. Aztán megint hallotta az ajtó mögött a fiatal nagysága zsém- belését: — Haj, azok a 'barátnők! Elrontották egészen, ki tudja, talán szeretője is van s baja esett. — Istenem, hát hogy gondolhat olyat a nagysága!? — fjedezett Zsuzsika s be kellett fognia a száját, hogy el ne sikoltsa magát. Óh. ha kitalálnák, hogy mi fáj neki, ha csak két napra haza engednék, milyen szívesen dolgozna tovább1 Egyszer aztán még sikerült kivallatni, hogy haza szeretne menni a bucsura. — Ha csak annyi/ a bajod — mosolygott az asszony — elmehetsz, de visszajöjj ám idejére! — Drága, aranyos nagyságos asszony, hogyne jönnék, hiszen úgy szeretem a nagyságát. mintha az édesanvám Tenne' Hozok a pu- binak és a médinek nagyfiilü nyuszikát, egy párat, pihés kis csibét is! Csak engedjenek cl. $ Elment Zsuzsika péntek este, nagy örvendezve, azzal, hogy hétfő estére ' megtér De csak nem jött. Elmúlt kedd is, szerda is. Zsuzsiról semmi hír. Csütörtökön aztán beállított, nem ő de egy nagybajuszu börtönőr. azzal a hírrel, hogy Zsuzsika be van csukva. Addig is amig szabadul, küldi ezt a kis kosarat. Éhen veszne a jószág odabent, mert bízóira- Zsuzsikát tiltott határátlépésért öt napi elzárásra ítélték. Úgy is volt. Zsuzsikát és a barátnőit elfogták a határon vissza.iövet. Odamenet sikerült elke- rülniök az őrjáratot egy széles, mély vízmosásban. de visszafele, amint kidugták a parton a fejüket, két puskacső meredt feléjük:
