Prágai Magyar Hirlap, 1925. november (4. évfolyam, 247-271 / 990-1014. szám)
1925-11-15 / 259. (1002.) szám
Vasárnap, november 15. Romáin Roland: A szerelem és a halál játéka A szerelem és halál játéka forradalmi dráma egy deszkaszál forradalmi polyptichonomnak épületében, mondja róla Romáin Rolland — melynek egyetlen hőse az ember! A farkasok, a forradalom farkasai, viharosra lázadt erdőben tévelygő kisemberek drámája nyitja meg a tizenkét panneaux-ra tervezett po- lyptichon sorát; Danton, a forradalom legkima- goslóbb egyénisége hozta a fokozást, utána méreteiben még Dantont is túlszárnyaló hős következett: .Tulius tizenegyedikének bőse: a párisi nép, egy háborgó óceán, az uj eszmék lázától eggyé olvadó tömeg. Közel negyedszázad elmúltával, a nagy regények, Jean Christoph, Colas Brcugnon. Clerambault, a Nyár, korszaka után Romain Rolland visszatér a forradalom problémáihoz. hogy a lelkiismeretek kapudnak kitárása. a kisemberek, a géniusz, a párisi nép dramatizálása után uj fokozással betetőzze a sort az emberrel! Féktelenek a forradalom erői. démonokat szabadítanak föl az emberek szivében és összezúzzák az óriásokat, Dantont, Robespierret és a szabadságot magát. A nép mélységeket tár, megmutatja félelmetes és fönséges erejét és ön- feláldozását s elenyészik: Danton is elbukik, mert nem tudja alárendelni magát a forradalomnak, a teremtmény győz az alkotón, az élet nem hozza a problémák megoldását, de* * •* a szerelem és halál játékában nincs ellentét és bukás: az Ember felszabadul, amint örök emberi fájdalma által leküzdi félelmét és gyávaságát. Ama fájdalom által, melyet csak asszony okozhat a férfi életében. • * Az 1793-iki rettenetes tél után beköszöntő tavasznak egy gyönyörű délutánján és estéjén éljük át Jerome de Courvoisier vegyész alakjában a forradalom emberének hőssé magaszto- sulását. Courvoisier felesége, a szomorú bája Sophie, elrejti házában Vallóét, az öt hónapja bujdosó fiatal girondista képviselőt, egykori szerelmesét. Vallée vakmerősége határtalan, Párisba merészkedik, hogy zárt ajtók, szörnyű elhagyatottság. üldözés és ezer veszedelem leküzdése után még egyszer láthassa azt a nőt, akit szeret. Csak ez a vágy élteti és hatja, többre nem gondol, eddig ezerszer meg tudott volna halni, de mikor érzi a no szerelmét és megpihent, felébred az élet- ösztöne és menekül a férj útlevelével, cserbenhagyva a nőt. mindenét. Courvoisier, az ember pedig, aki a Coiivent gyűléséről összetörve, az emberiség józanságába vetett hitében megcsa- latva, hazatér, aki életét féltve nem merte nyíltan megvédeni Dantont Saint-Jnst támadásával szemben, aki gyáván megszökik, hogy kitérjen a szavazás elől, az utolsó percekben, válaszúton, miután érze maga mellől elszakadni élete értelemadóiát, a nőt, hőssé magasztosodik, megbocsát, megért és feláldozza magát. És Sophie mellette marad. Sophie választása Shaw Candidáját juttatja eszembe. Candida is két férfi között áll és mikor választania kell. kitart a gyöngébb férfi mellett, férje mellett, akinek szüksége van támaszára. De Sophie az erősebbet választja, akinek nagyságát meglátta és a közeli halál megbékítő érzésével eltelve marad, mert talán nincs ereje egy uj szerelemnek szenvedéseit és örömeit magára vállalni, nincs hite. hogy uj életet építhessen magának és megelégeli az emberpoklot, szenvedélveivel. tébolvával, rettegéseivel. Két ellentétes iellemanalizist és utat mutat Romain Rolland: a gyávát, aki bátorrá válik, a megtört aggastyán Courvoisier felülemelkedését és az életszomjas, megfutamodó Vallóét — egy embert, aki mindenről lemond, hogy el ne veszítse önmagát és egy előbb halálra hajszoltat, akin pillanatok alatt győz az életösztön, mihelyt megnyílik előtte a menekvésnek útja. Vallóé kegyetlen szégyent érez, de elfogadja az áldozatot és mi nem érezzük becstelennek ezt az életakarást, részvéttel vagyunk sorsa iránt, mert az ö gyöngesége emberi, emberibb a lemondásnál és feláldozásnál. * A modern szinháziizem két részre tagolja Romain Rollandnak egyetlen felvonásba sűrített játékát. Az idő, tér és cselekményegység — a nagy francia dráma tradíciója — kissé sematikus volta mellett is újszerűén hat. A nagy belső élmény kivetítésének ereje, az életigazságok nagy— Oszt, ha leány, az nem zabigyerek? — Meglehet, de a lányfélét jobban lehet szelídíteni. Az anyja körül lebzsel nap, mint nap, nem lát örökketig rossz példát! így folyt a disputa heteken keresztül, nem tudtak megegyezni. Végre is a főtisztelendő ur tanácsára a jó Istenre bizták, amelyik megtetszik a sok közül, azt veszik, ha fiú, ha lány. Evvel következtek be a ..lelencbe11 s előadták a kérésüket az igazgató urnák: örökbe fogadjuk, olyan jó dolga lesz mintha a mi vérünk lenne, aztán néz is rá valami, ha mink behunyjuk a szemünket. Az igazgató behozatott az irodába egy néhány kiadósorba nőtt gyereket, fiút, lányt vegyesen. Az óvatos gazda mindről elkérdezte, ki volt az apja, anyja — bizony a legtöbbnek csak anyja volt. az is vagy törődik a kölykivcl vagy se. Ott állt a sok kiváncsi szemű, kopaszra nyírt gyerek, egyforma kékcsikos perkál ruhácskában, egymás kezét fogták s összebújtak, mint a birkák, ha nagyon süt a nap. Hát bizony sütött is rájuk gazdi)ram szúrós szeme, talán sirva is fakadt volna a lágyabb sziviije, ha asszonynéném nem simogatta volna őket nagy, szánakozó szeretettel s nem nyomkodott volna mindegyiknek a kezébe egy-egy búzával érő körtét. Csámcsogva majszolták a kicsinyek az izes gyümölcsöt, a leve végigfolyt maszatos kis kezükön. Zsuzsa néninek azonnal a kis Zsuzsikán akadt meg a szeme. Takaros, fekete szemű jószág volt, az arca majd kicsattant az egészségtől, a többiek pedig ványadtak, sápadtak voltak, mint a gersli. — Ez a jó vér, — vélekedett — egyazon koszton is ez nekigömbölyödött, mint a dinnye, a többibe csak hálni jár a lélek! — De ha nem fin! — aggaskodott Pista bá\ — Fiú? Nézze kend, a fia még hitványabb. Annak lőcs a lába, ennek tyukmelle van. Nyűgöt akar venni a házba? Ez se eszik mást, mint a többi, mégis csupa élete. Meg oszt, a neve is sága különben a monológot is indokolttá teszi. Mint Romain Rolland minden eddigi alkotásában, úgy p Szerelem és halál játékában is a nagy emberi tisztaság, az emberiesség hangja a vezérszólam. Talán még ebben a drámában sem eléggé individualizáltak az alakok, az elképzelés ereje nagyobb a jellemzésnél és bizonyosan mást mutat az élet és mások az igazságai, de a sematikus rajzot is hallatlan pátosz füti át és izig- vérig költői az, amit mond. — A férfi és a nő .végzetes egymásratalálásának pillanatában a halál előtt visszaemlékezik Sophie első együttlétükre. „Bocsássa meg, hogy szeretem önt!“ — idézi a férj, a már akkor is öreg ember szavait. — Az élet azért adódott, hogy legyőzzük. — Egy nagy embernek és költőnek szavai, aki, ha életet mutat, idealizálja és felfokozza azt. Az életnek ez az ábrázolása már Tanítás. Egri Viktor. az, ami az enyém, soha nem tudja meg, hogy nem én hoztam a világra. — Hisz igaz! A malac sem egyforma, pedig egy vályúból zabái mind. Üsse a kő, ha neked erre fáj a fogad, válasszuk ezt. így került a kis Zsuzsika Forrai Estván bá' ékhoz nevelőbe. * De fel is nevelődött derekasan. Mire nekl- mellyesedett, nem volt még egy olyan leány a faluban! A szeme, mint egy kárbunkulus. az ajkáról soha el nem fogyott.a nótaszó. Nem Is volt oka panaszra, mert a jó szülei még a gondolatát is ellesték. Hej, sok legény lebzselt a kis kert előtt, hogy kinek jut abból a cserép rozmaringból, amit dehogy felejtett volna el megöntözni a Zsuzsika, este, reggel. Csakhogy árgus szeme volt ám Zsuzsa nénémasszonynak. ugv vigyászott az „ő lányára11, mint a két szeme világára, egy valódi anya se tehette jobban. Boldog volt Zsuzsika, álmodni se tudta, hogy nem apia-anyja ez a jó pár ember, pedig sejthette volna, mert — soha meg nem verte egyikük sem. — Ki bántana csak egy ujjal is egy ilyen Isten árváját! •* Egyszer aztán mégis megtudta. Csak éppen meg nem értette, hogy hogy lehet. Egy düllo útra, éppen az ő tagjuk mentén nagy fehér köveket ástak el s azt mondták rá. hogy itt a határ. Országhatár. A falubeliek szomorodtak rajta egy kicsit, inkább csak azért, hogy írás kellett a főbírótól, ha szántani akartak menni a tulajdon földjükre. Az utat jó időben, rossz időben kakastollas, meg tányérsapkás zsan- dárok tapodták s jaj volt annak, aki irás nélkül átmerészkedett rajta. Ez neki még mind nem lett volna baj. de egyszer csak beállít a segédjegyző hoz egy sokpecsétes írást s elmagyarázza, hogy a Zsuzsiira nem idevaló állampolgár s a menhely visszaköveteli a nevelőbe kiadott leányt. Hej, nehéz lett. a szive a kis leánynak, de Népe sorsa a költő Számonkérek: adjátok vissza tiszta szememet végig-csókolt nők háront-négy országban, hogy tuüáthassak magamon, túl. s kiteljesiisem nyűgös rendelésem. Számonkérek: adjátok vissza öklös hitemet mázná okosak átkos jótanácsban hogy öumagamba-verve gyökeret legyek szabadság ujiorma napért. Számonkérek: adjátok vissza szertelen szivem polip alkuk muszájos gyávaságban hogy jelt facsarjak lázadt fattyaimnak meleg vért nyelve rongy kenyér helyett. Számonkérek: adjátok vissza szép bús hangomat rikoltó cenkek ronda szájalásban hogy jelt facsarjak lázadt fattyaimnak meleg vért nyelve rongy kenyér helyett. Számonkérek: adjátok vissza szép bús hangomat rikoltó cenkek ronda szájalásban hogy uj igék mély egyszerű szava!) lehessek szépség igazság erő. Számonkérem minden belém-harapás jogát, csókban tanácsban példával doronggal s mart sebeim vészes ragályát széthordom láznak lelkekbe kutakba: Már én akarok rajtok-marni gyűlt pompás dühömmel! — magyar beszéd: halálokon a próba: s ha már gyökünkig korhadtak vagyunk, pusztuljunk innét együtt! — Kell a hely! Györy Dezső. Psaíams CXXXVI. Fordította; Sziklay Ferenc. Megalünk Babylon vizelnél Sionra emlékezve, Lantunkat fűzfákra függesztettük És sírunk vért könnyezve Kik minket rabságra elhurcoltak S tömlöcbe tartva törnek. Mondják, hogy daloljunk sión! dalt Ml árvák, meggyötörtek Jehova! Óh hogyan dalolhassuk Te szent, víg énekedet? Idegen hazában, elhagyatva Vigadnunk, jaj! hogy lehet? Száradjon el jobbom, Száradjon el mind-töböl, Ha nékik dicséretet Csal ki a hegedöből. Kiosztott Ínyemhez Tapadjon szikkadt nyelvem, Ha neved, Jeruzsálem! Egy percre elfelejtem! Óh. ne hagyd felednünk, Jehova! azt a napot, Mikor az édomlták Serege reánk csapott S üvöltött harsogva: „Fosszátok! Egyet ezren! Kő kövön ne maradion, A magva Is kivesszen!" . . . . . Babylon leánya Sirasd meg a te sorsod! Boldog lesz, ki megadia Mit néped nékünk osztott. Boldog, ki kölykeid Megint világgá szórja S lábuknál fogyást őket Kősziklához paskolla! Késő kuruc ének B. B. barátomnak együtt-katonásk^^cunk emlékéül Sötét, sáros uccán két magyar beszélget. Messze-földröl eljött szálas, szép-kötésű, szomorú legények. . Hallod, Béla pajtás, sehogyse jó Itten. Idegen emberek idegen országban mit keresünk itten? Idegen országban ismeretien arcok ránk hidegen néznek és a szemükben is a gyűlölet harsog. Kutyának se kellünk, mégis ide-hoztak. Még csak egy fél-éve — és a lelkűnkből már mindent eloroztak. Arcunk sápadt márvány: tnosoíygunk is néha s lávázzanak belül bármily nagy zúgások: . — a szánk mindig néma. Élünk mint a férgek. (Oly kevés az árunk.) örömünk Is semmi: — hétfőtől szombatig vasárnapot várunk. Másnak most tavasz van s ml félve beszélünk. Tudja a Jóisten: itt oly hideg a fény és nem vér a vérünk. Vágyunk elbujdosott, most szégyennel járunk. — Kemény a baka-ágy, hideg az éjszaka: álmatlan az álmunk. Esténként sok-másnak levelek is jönnek. Ránk senkise gondol. S úgy áradnak belül súlyos, súlyos könnyek. Rabnak és halottnak, mindig vaknak lenni. Élni és nem élni! — Sose jut el hozzánk a világból semmi. A kezünk, a szivünk, a szánk le van fagyva. Sose voltunk még Így: ilyen koldus-árván, ilyen elhagyatva. Nincsen már anyánk se, még szeretőnk sincsen, — Jó Béla pajtásom hej! de nagyon megvert bennünket az Isten," KöniggrStz, 1925 március. Kelembérl Sándor. gazduram se hagyta annyiba a dolgot. — Zsuzsika az én leányom! Örökbe fogadom! Nem adom én senkinek, elmegyek akár a királyig is, ha kell! — Fogadom, fogadom! Az a baj, gazduram, hogy eddig nem tette, hogy nem indította meg eddig az örökbefogadási eljárást, most már késő. Ezen még a király se segíthetne, még ha volna is! — Aííene gondolt arra. hogy valaha akár a szomszéd falu is más ország legyen! Azt hittem, ráérünk még arra, majd ha főkötő alá kerül a lelkem! Hiába kilincselt végig Pesta bá. jegyzőt, főbírót. még-az alispánt is, csak bele kellett egyeznie, hogy elvigyék a Zsuzsikát, vissza a gyer- mekmenhelyre. Ha nagyon utána van, majd megindítják a diplomáciai eljárást, vissza is kerül biztosra, de addig kiadják szolgálatra. Nem olyan nagy sor. más is járt a városban, nem árt az a falusi lánynak, ha tanul egy kis úri módot! Zsuzsa néni. meg a kis Zsuzsika majd kisírták a szemüket Pesta bának is nagyon reszelték a tormát az orra alá. de csak megállta valahogy sirás nélkül. Még akkor is. mikor kiki- sérték Zsuzsikát a határig. A szegény árva leborult ott egy „olyan14 nagy fehér kőre, úgy zokogott, hogy talán még a kő is megkönnyezett, csak az az idegen zsandár nem indult meg úgy tépte le erőszakkal a kőről. Hosszan utána néztek az árvánmaradt jámborok s mikor eltakarta a szemük elől tarka kis ruháját az utszéli cserjés, mit tehetett Pesta bá — nagvott rúgott pakós csizmájával abba a veszekedett fene fehér köbe. így került vissza Zsuzsika a nagy városba, melyben született, de amelyre nem emlékezett semmit sem. Qsak sirt. csak sirt, amíg el nem fogyott a könnye. De ha eszébe jutott, hogy mit vesztett el. megint elölről kezdte. A tnenhelven idegen nyelven faggatták s hogy nem tudott vallani egy szót sem, elküldték a hivatalos munkaközvetítőbe. n Zsuzsika cseléd lesz Irta: Sziklay Ferenc. Zsuzsika kis cselédleány a nagy városban. Ehhez a díszes álláshoz azonban nem jutott olyan simán, könnyen, mint többi társa. Ezek úgy kerültek cseldésorba, hogy odahaza úgy ősztáján megfogyatkozott a munka, kevés volt a termés, sok volt a gyerek, a legnagyobb hadd menjen a más kenyerét fogyasztani. No, meg egy kis városi mórest is tanulni. Idehaza úgyis csak ténferegne. azt a kis kendert íelfonja az anyjuk, csibét, libát ellát a kisebb is, a lábas jószág meg úgyis a gazda gondja. Mondom Zsuzsika nem úgy csöppent a városi életbe, mint a többi falusi lány. Ö árva gyerek volt. Lelenc. Anyja ott a „klinikán11 halt meg, apját idönap előtt elvitte a pálinka, amire módfelett rákapott kora özvegységében. Nem is maradt utána semmi, merthogy zscllérember volt az egri káptalannál. Zsuzsika ott nőtt fel a többi senki-fia-lánya közt a gyermekmenhelyen. Olyan futosó kislány volt, mikor egy szép napon beállított az igazgató árhoz egy tisztes házaspár. Forrai Están gazduram csizmásán, kékmándiiban, Zsuzsa asszonynéném ünneplő sokszoknyában. Gyereket kértek, merthogy nekik nem hozott a gólya. Azt még odahaza, jóelőre megtanácskozták, mit válasszanak, flnt-e vagy leányt. — Már csak fin legyen — vélekedett gazduram — hadd legyen, akire ráhagyjuk a fődet! —- Oszt’ pereskedjen majd a kend öccsével, aki már előre fenekedik arra pár láncaljára? jobb lesz a leány! — ellenkezett az anyjuk — annak korábban hasznát veszi az ember, liba- őrzésben, szövésfonásban, meg más ház körül való munkában. A fin, ki tudja, ki fia, borja, el- bitangosodik, ha az apjára ütött. Mert ha volt lelke megrontani egy szén égy leányt, csak rossz vérű lehetett! Az afféle zablgyerekbcn mindég sok az erkölcs!
