Prágai Magyar Hirlap, 1925. szeptember (4. évfolyam, 196-220 / 939-963. szám)
1925-09-02 / 197. (940.) szám
Szerda, szeptember 2. Athéni mozaik — A P. M. H. eredeti tudósítása — Athén, augusztus vége. Az irtózatos hőségnek az athéni ieveli békákat helyettesítő időjósok szerint már augusztus 15-én meg kellett volna szűnnie; ehelyett még 25-én is 39 tokot mértünk árnyékban és 45 tokot a napon. Világos, hogy az időjárás nem normális. De nemcsak az időjárás nem az, hanem az egész athéni görög politikai élet. A Pangalos-kabinet intézkedései napról-napra érdekesebbek, sőt már a komikumhoz jutottak el. Nem is csoda, hiszen állítólag maga Pangalos generális tette volna a következő kijelentést Chambrun miniszter előtt, aki Franciaországot képviseli Athénben és mérsékletre intette a heves kormány elnököt: „Ön tudja, miniszter ur, hogy egy kissé bolond vagyok. De ha nem volnék bolond, úgy ma is csak egyszerű alezredes lennék.*1 A kijelentés ugyan nem hordja Pangalos aláírását (már pedig anélkül a kormányelnök kijelentései egy rendelet értelmében nem tekinthetők autentikusoknak), de eddig még egyik oldalról sem cáfolták fneg. Se non e vera, e ben trovata... Ezek előrebocsátása után meg kell emlékeznünk a mai kormány egyik legfőbb intézkedéséről: az öngyilkosság megakadályozásáról és az öngyilkosoknak haláluk utáni büntetéséről. Pangalost rendkívül bántotta, hogy majdnem naponta fordulnak elő öngyilkosságok. Ha ez a Mihalakopoulos-kormány alatt történik, úgy megértette volna Pangalos, de igy személyes sértésnek vette, ha valaki az ő népboldogitó kormány- intézkedéseinek a korszakában dobja el magától az életet. Először is kihirdette, hogy minden öngyilkosjelöltet, ha életben marad, tiltott fegyver- viselés miatt, esetleg — ha az illető katonaköteles korban van — a katonai szolgálat alól való kivonás kísérlete miatt szigorúan meg fognak büntetni. Amikor azonban mindez nem használt, újabb rendelet következett, amely már sokkal kegyetlenebb: az öngyilkosokat nem szabad a rendes temetőbe temetni, hanem a temető árkába, minden papi segédlet és disz nélkül . . . Vájjon ez a drákói intézkedés elriasztja-e az öngyilkosjelölteket? Nem hiszem; a legtöbb öngyilkos szerelmi bánatában lesz az. Már pedig ez itt Athénben igen érthető: a görög nők szépek, igen szépek, viszont — talán a kiima következtében — a férfiak igen ernyedtek, energiátlanok; ha a nő visszautasítja őket, már a kétségbeesés és — az Akropolisz végső fokán vannak. Onnan pedig csak egy kis lépés választ el az öngyilkosságtól. Szóval Pangalosnak nem az öngyilkosokat kellene büntetnie, hanem azokat, akik öngyilkosságba kergetnek. De erre még nem találtak paragrafust. * Amig az egyik oldalon az életet ennyire védi a kormány, a másik oldalon a halálbüntetés Ígérgetésében igen bőkezű. Már pedig akik ismerik Pangalost, tudják róla, hogy ő ebben a kérdésben nem ismer tréfát. Ha valamilyen vétekre halálbüntetés van kiszabva, az első bűnöst biztosan felakasztatja Pangalos. Most a valutaspekulárasokra rónak ki papíron halálbüntetést. A görög drachma állandóan, de szép lassan csúszik lefelé azon a lejtőn, amelyre a folytonos puccsok taszították. Ezt' nem akarják belátni az illetékesek és ahelyett, hogy rendet és nyugalmat teremtenének az országban és békét a belpolitikában, drákói rendeletekkel akarják megjavítani a drachma árfolyamát. Cofinas pénzügy- miniszter nagy zseni hírében állott, de ő sem tudott segíteni a valután, mig most mentő ötlete á- madt: a bankoknak legfeljebb tőkéjük felét szabad valutában invesztálnak, a fölösleget el keli adniok. Aki spekulál, az fokozatosan, a spekuláció mérve és annak következményei arányában büntettetik: a végső fokon a halálbüntetés vár a nyulszivü börziánerre. Hogy még ez a drákói szigor sem volt képes megállítani a lejtőn a drachmát, az természetes, ellenben a börzén csendesebben vigadnak az emberek és spekuláció nélkül esik a valuta. Cofinas csődöt mondott. Elfelejtette, hogy valutakurzusokat nem lehet törvényrendeletekkel alkotni. Elfelejtette, hogy a közgazdasági életben nem aszerint igazodnak az események, amint az a kormánynak kellemes, hanem minden komponens alapos számbavételével születnek az úgynevezett kurzusok. A múlt napok azonban megmutatták Cofinas- nak azt az utat, amelyen* haladva talán megjavul a drachma. Ugyanis az a hír terjedt el a tőzsdén, hogy Cofinas lemondott. És erre a font árfolyama 312-ről egyszerre 307-re csúszott. Ha a „zseni- pénzügymims.zter“ lemondása megjavítja a valutát, milyen jó lenne a drachma, ha Görögországnak egyáltalán nem volna pénzügyminisztere? Erre nem gondolt még Pangalos? A pénzügyminiszter, aki halálbüntetést sóz a világ leggyávább fajtája, a börzcáner nyakába: a legkitűnőbb téma a nyári tréfairóknak. De Cofinas nem ismer tréfát, úgyis eléggé bosszantják a sikertelenségek. Mit tesz erre? Azt, amit az egyszeri ügyvéd: a jobb kezével vakarja meg a bal fülét, más szóval a belügyminiszter leír a rendőrfőnöknek, hogy figyelmeztesse a színházakat, hegy Cofinas kollegájának és az ő intézkedéseinek a kifigurázása szigorúan tilos. Aki nem hiszi, megtalálja a rendeletét a „Mcssager d‘Athcnes“, a kormány francia nyelvű félhivatalosának augusztus 26-iki számában . . . * Hogy a parlament-kőpenyeg nem esik ínyére a miniszterek egy részének, azt szépen mutatja a legelterjedtebb athéni lapnak, az „Elcfteron Vi- ma'-'-nak 'egy cimképe. Csónakban ül Pangalos, a kormánynál pedig Hadzsikiriakos admirális, a tengerészeti miniszter. Vitorlául egy kifeszitett köpe- nyeg szolgál. Megszólal Pangalos: „Kapitány, rosszul haladunk!1* „Persze** — válaszolja az admirális —, „amikor ilyen vitorlánk van . . .“ * Közben Szerbia csak nem akarja megkötni a szövetséget, bármennyire is ismétli Pangalos az ő nagy szerbbarátságát. Sőt a belgrádi lapok napról-napra világosabban, egyre félre nem érthetőbben ismétlik, hogy Szalonikire okvetlenül szüksége vara Jugoszláviának. Végre elhagyta egy pillanatra a görögöket is a türelem és Pangalos kijelentette, hogy 600.000 fegyver áll az ország rendelkezésére és nagyon mélyen fognak bemasi- rozni abba az országba, amely nem respektálja Görögország területi szuverenitását. Az összes betegszabadságon levő tiszteket sürgősen behivA szlovenszkói magyar iróvilág elkeseredése és ezer vádja elemi erővel örvénylik ebben az írásban, anlely nem is törekszik objektivitásra. Ezért nem érthetünk vele teljesen egyet, de iróúa illusztris személyének és a vajúdó magyar irodalom ügyének tartozunk vele, hogy leközöljük — a bennünket ért váddal együtt. Mi készséggel elmegyünk nemcsak a beösmerésig, hanem a penitenciáig is, ha a magyar irodalom ügyének használhatunk vele. Akik engem ismernek, tudják, hogy nem vagyok mérges vagy veszekedő természetű ember, sem harcias hajlamaim nincsenek. De volt pillanat, mikor a szolid Jézus ostort font Olyan förtelmes kezd lenini; az itteni magyar írók, tehát magyar irodalom helyzete, hogy bűnnek tartom a hallgatást. Tolvajt és tűzvészt kell kiáltanom és félrevernem a harangot, még ha nem is rólam van szó, hiszen van mit ennem, Erdélybe és Magyarországba exportom van, ho,gy nem is’ győzöm. De szolidárisnak érzem magam a többiekkel, akik közül nem egynek nincs betevő falatja; van olyan, aki világtalan nővérével, maga is betegen, támasz nélkül tengődik; van olyan, aki novelláját alakítja át alkalmi riporttá, miért gyerekeinek ruhácska' kell s a riportért még adnak pénzt itt, novelláért nem. írni kell, ha disszonánsán is, ököllel félreverni a harangot, mert talán sehol a viliág- történelemben nem történt olyan doloig, mint itt! Elszakítottak egy milliónyi embert az anyakebelről, azok elindultak egy uj jövő felé, mint a zsidók a pusztában, fájt a beállott halálos csönd, fájt a homok sivársága, az ismert múlt és az ismeretién jövő. Hogy ne fájjon a csönd és a homok, énekesek támadtak, szája lett a fájdalomnak, szája lett a vér ritmusának, melyből kitűnt, hogy élünk; nem Shakespearek, nem Goethék voltak, hisz Anglia sem 6 év alatt termelte ki magából Shakespearet, de életet jelentettek, de vér voltak az ittmaradottak véréből, csont a csontjából, fájdalom a fájdalmából- És eljött az idő, mikor a saját véreik kezdték őket agyonbunkózgaíni. Az egyik bunkóra rá volt írva: „nem vagy olyan, mint Ady, halj meg, 'kutya!“ A másikra rá volt írva: „nem vagy olyan nagy, mint Móricz Zság- nrond, pusztulj a földről!“ A harmadikra: „nem vagy a mi munkatársunk, nem ismerted el Kell'er Imrét főfő kritikusi dalai lámának, pokolba veled!“ Újabban feltaláltak egy felháboritóbb módszert: egész egyszerűen ráfogták a szlovenszkói irodalomra, hogy az nincs! Megkezdték már ezt a tónust egyes olyan Írók, akiknek első kötetük nem sült el úgy, ahogy szeretteik volna. Újabban aztán akadt két zseniális ember, akik hosszú lére eresztett hig limonádé-cikkekben bizonyítgatják az íróknak, hogy ők csak agyrémek, tehát ne kérjenek enni, ne kérjenek támogatást közönségtől, szerkesztőktől. A tendencia egészen aljas: nem vagytok, tehát ne kérjetek enni a mi politikai ezrecskéinkböl; vagy: nem vagytok, mert Köves Illés bácsi most gyűjti a harmadik va^y 'második mdUliócskát, nem fizethet nektek s én, Kelller Imire bácsi, bebizonyítom, hogy nincs kinek fizetni versért, novelláért, mert nem vagytok. Az irodalmat, mint valami elvont eszmét kezdik hangoztat™, mint amilyen például a boldogság, elvonván a figyelmet arról, hogy mégis csak enni kérő szájakról, kereseti alkalmakat kereső férfiakról van szó, akiknek menthetetlenül, fátumszerüen kellett írókká lenniük, mint a magnóliának magnóliává, nem ngy, mint Keller Imre, áld újabban regényírói cs kritikusi pegazussá szeretné szürkülni kivén hedt tanári gebécskéjét. Su- siuka tanár ur például igy határozzá meg az irodalmat: „szlovenszkói irodalom leszel, ha beleviszel versedbe 5 zupánt. 6 opn.zno je van sa nagnuty-t, tégy hozzá 9 kanál direkt ták felülvizsgálatra és az 1923-iki korosztályt, amelynek október 1-én haza kellett volna mennie, még további három hónapig tartják vissza. * A miniszterek szorgalmasan dolgoznak. Jó példával a miniszterelnök jár elől. A Messager minden nap hosszú hasábon közli, hogy ma a külügyminiszter fogadta a .szovjetkövetet, a belügyminiszter a menekültügyivei dolgozott, a földmi- velésügyi miniszter a külügy vezérigazgatójával, Pangalos a tengerészetivel és igy tovább egy egész hasábon keresztül. Pangalos súlyt helyez rá, hogy a kabinet ne csak fizetést kapjon, de dolgozzon is. Szegények, ebben a rekkenő hőségben! De miért kell mindezt a köz tudtára adni? Vagy attól félnek a miniszter urak, hogy különben a köz nem tudná meg, hogy dolgoznak is? . . . Kovács Jenő dr. szlovenszkói izgató port Susinka tanár ur könnyzacskói számára, 5 káló reszelt káromkodást, hogy meghatódjon s főkép minden sorodban ismerd el Mesternek, Kritikusnak**. Köves illés igy formulázza az irodalmat: „az irodalom olyan betűk halmaza, amelyet liá- romezerháromszázharminchárom folytatásban lehet közölni Keller Imire homoeopata milliárdos hígításában, úgy hogy az erotika eceijétől kábuljon meg a sí bér-olvasók bu- gyelJárisa, törje őket a frász attól, aminek folyt. köv. s a lap elérje a százezer napi példányszámot az Elátkozott élet c. regény következtében". Eleischmann Gyula dr. szerint „az irodalom olyan srófok összessége, amelyek rácsavarhatók a két tanári agyvdőre. az övére és a Susinka tanár uréra s a csavarokból krokodilkönnyek potyognak direkt pártpolitikai célokra". A módszert ismerjük: egyszer már alkalmazták a farizeusok: Krisztus nem próféta, nem Isten fia, tehát csaló, tehát keresztre vele! A szlovenszkói irodalom hamis irodalom, nem az igazi múzsák szülöttje: keresztre vek, a faittyuval. A célt is tudjuk; megnyugtatni a leikiismeretet a múltra nézve, hogy rongyos ötvenezer koronát nem tudtak adni egy szépirodalmi lapra a kolduló írók rongyos kalapjába, elzárkózni a jövőben ilyes kötelezettség alól, elgáncsolni a születendő Könyvbarátok Szövetségét, elvadítaná még jobban a már amúgy is bizalmatlan közönséget az Íróktól- Szegény szlovenszkói írók! Fábry Zoli, koplalhatsz tovább Szegény nővéreddel; Földes Sándor, nyomoroghatsz gyermekeiddel; Darkó Pista, írhatsz még vagy három olyan mesebeli Ígéretű novelláskötetet, amilyet adtál nekünk, ha éhen nem halsz Kelleték örömére; Rácz Pali, te csak alakítsd át történelmi novelláidat riportokká, van még pár asztalodban; Tamás Miska, járd le lábaidat üzlet után, mert novellád itt a kutyának se kell, hiába lopta át egyik novelládat 15 lap Erdélyben, Pesten és Amerikában; Győry Dezső, rázhatod szent fiatalságod öklét, a Százados Adósság nem Szlovén szkon született, de a Holdban, mert a tanár urak pápaszeme nem vette észre; kedves Kazinczynk, Sziklay Feri szégyelj tovább is emberek közé menni, mert nem teáik neked tisztességes ruhára tiz olyan tehetség birtokában, amiből egy elég volna egy rendes embernek, vagy végy ván- dorbotot s menj oda, ahova szándékozol. Szépirodalmi lapunk nincs, nincs is kilátás rá. Irodalmi közszellem nincs. Irányvonalak nem mutatkoznak, hisz az csak tömeges együttműködésben lehetséges. Szépirodalmi lap híján a magyar irodalom, tehát a magyar kultúra szent ügyének felelőssége a nagy magyar napilapokra hárulna. Vádolom ezeket a lapokat, mert nem álltak eddig kötelességük igazi magaslatán, leszámítva a kevés kivételt. A Híradó régen nem jár nekem, de akkoriban sok teret engedett az irodalmi dolgoknak, csak az a baj, hogy nagyon szűk körre szorítkozott, a Toldy kör házi jellegével birt s nem vette tekintetbe a távolabbi írókat. Mióta Sziklay az Esti Újság vasárnapi mellékletét megteremtette, a 'Kassai Napló átvette az eszmét s talán ez a két lap volt az egyedüli, melynél becsületesen kereshetett szlovenszkói író. Istenem, milyen kedves volt nekünk ez a kis vasárnapi melléklet, mint a szegény ember régi kabátjában talált arany pénzecske. A Kassai Naplót megvette Köves Illés s ezzel mindent megmondottam. A Prágai Magyar Hírlap irodalmi rovata nem volt rendszeresítve, ötletszerű jellege volt, nem hangsúlyozta a szlovenszkói Írókat s fontosabb volt neki akármelyik tizedrangu pesti író, mint az itteni legjobbak. A legtöbb vád a Kassal Újságot illeti ebből a szempontból. Köves Illés az Esti Uj- ság betiltása után ügyes fogásokkal elterjedte tette lapját. Minden ldkiismcretfurdalás nélkül kezdte kihasználni a magyar olvasók legalacsonyabb, szenzáció-éhes ösztöneit; nem hasáb, de oidalszamra higitotia, részletezte szét a gyilkosságok, kéjgyiikos- ságok minden nemeit- Más lap is megteszi kellő mérséklettel, de a tömegjeiket egyensúlyra billenti azáltal, hogy annak szépség-, ideálösztöneit is foglalkoztatja a megfelelő szépirodalmi anyaggal. Köves ezen a téren is a legaljasabb ösztönökre appellák közölvén a botránykrónikák végeszakadatlan „re- génnyé“ prostituálását Keller Imre mesteri tollából. Mindez szóra se volna érdemes, ha Pesten történne. De itt, az elszakadásban határozottan bűn a magyar tömeget önmagár hoz lealjasiiíani, a maga rossz ösztöneihez, mikor másunnan amiugyis elég kutmérgezés- ben van része faji ösztöneinek! Volt alkalmam egyszer személyesen megkérdezni Kövest, miért nem közöl szlovenszkói íróktól: azt válaszolta, hogy nem közöl, mert nincs kitől. Bevallotta, hogy ő még csak egy írónak fizetett, annak is csak azért, mert osztálytársa volt (ha jól emlékszem, Miklós Jenő az a boldog halandó), a másik én vagyok két vers erejéig. Lehet, hogy ez túlzás, de mégis ő mondotta- Tessék elképzelni, hogy ha ilyen körülmények között mégis írnak itten azok, akiknek íátumszerü éietük az alkotás: mennyi életerőnek kedd lenni bennük! Akadt ember, aki az ilyen eljárást esz- lét'ika-f.lozóíiai cikkekben mentegetni próbálja. Persze Keller Imre. Az ő tanári állására is tragikus kimenetelű volt a prevrat, mint a másokéra. Foglalkozás után nézett, mint mások. Újságíró lett. Mások is azzá lettek a nyomoríts ágban. Ez mind helyes és tiszteletreméltó- De a cím- és szobafestő egyszerre Ráfiadként kezdett szerepelni. Ke isleren erőt vett az ir-düh. Ő leír a Kassai Újság szereleniífilozófusai; nem elég! Regényeket kezdett írni háromezer folytatásban Kóburg Lujzáról s más pikáns előkelőségekről; nem elég! Felcsapott kritikusnak s egyszer csak azzal fog minket meglepni, hogy verseket fog írná, bebizonyítandó a tökfilkók- nak, hogy nem tudnak verselni. Szóval a Kassai Újságnak irodalmi csodarabbija lett házi használatra és recepteket készít a szlovenszkói irók számára. Tanár és diákkorából maradt néhány kaptafacskája. Tessék elképzelni, hogy a szlovenszkói kultúrát ezekre akarja ráhuzogaíni, nevetni kellene, séd ri- sum teneatis amiéi, sírni muszáj. A módszerei zseniálisak. Például verskötetről ir, kivesz egy verset (Tavaszi körtánc): nem tudja ráhúzni sem az ősi nyolcast, sem jambi- kusan nem tudja skandálni, erre kimondja: a vers rossz s nem fogadhatok el költőnek olyan egyént, aki ilyen botrányosan botfülü (notabene a vers ritmusára csárdást járnak az iskolásgyerekek). — A másik módszerét poloskamódszerneknevezhetnék: az irodalmi poloska végigmászik mondjuk Rácz Pál, Tamás Mihály, Győry Dezső könyvein s aztán azt mondja: nézzétek, milyen gyanús illatú könyvek ezek. — A harmadik módszer: a csodarabbi két évig el akar hallgatni egy szlovenszkói könyvet, azt hívén, hogy mások is úgy fognak tenni s mikor a könyv országos hirüvé lett, igy próbálja menteni, ami menthető (kát év múlva a megjelenés után!): „a szerző vidéki mértékkel mérve jeles költőeske, de fővárosi mértékkel mérve egy niemandocska". Vagyis: Szabó Dezső, Schöpflin Aladár, Bodor Aladár, Sík Sándor, Rédey Tivadar s mások, mivel elismerőleg írtak a kötetről, vidéki irócskák; a fővárosi mértéket csak a Kassán felejtett világzseni tudja alkalmazni, Keller Imre. Van még több jeles módszere is, például amilyet a Hangzatkával szemben szeretett volna alkalmazni, de azt csak tevéiben vagyok hajlandó megírni, aki kiváncsi rá. Legújabban a szegény Rieal Frigyes drá- g;, szent hagyományát akarja felhasználni a szlovenszkói irodalom agyonütésére. Te nagy, költői szivti Riedl Frigyes, aki elméleteket kerestél izzó éjszakákon át, hogy megé te liesd a legnagyobbakat és a legkisebbeket, hogy ne légy igazságtalan senkivel szemben sem, hogy megérthesd a legnagyobb titkot: az alkotás misztikumát, bocsásd meg ennek a Kellcrnek, hogy azzal akar kompromittálni* amivel te megmagyarázni igyekeztél! Te azt mondtad: a Kor, művészi ínség, Ég* hajlat, Örök Emberi eredőjéből támad egy mii s igy próbálok belliiről hozzáférközni — ő pedig kimondja: ha ezen erők közül nem látom vagy nem tudom meglátni valamelyiket egy műben, azt nem igazi költő irta! Agyvelejének szűk prokreusi-ágyába akar beleszoritani müveket, ami azon kívül marad, levágja kezét lábát, mint a mesebeli óriás s megmutatja: nézzétek, milyen nyomorék ez a szlovenszkói irodalom. Nincs benne a mai kor, nem lelkesít és nem hatódom meg. Magyarországon is nagy változások voltak most hat év alatt: bizonyítsa be akár Keller, akár Fleischman- hogy az oltani legnagyobb iróka' ra m & & & n Siegenif szlovenszkói árok! Irta: Mécs László.
