Prágai Magyar Hirlap, 1925. augusztus (4. évfolyam, 171-195 / 914-938. szám)

1925-08-06 / 175. (918.) szám

Csütörtök, augusztus 6. kajáról és ne felejtsük el azt sem, hogy a néppárt mai magatartása tisztán vezéré­nek, Hlínkának önzetlen és meggyőződéshü egyéniségéhez van kötve. Végül vegyük azt is figyelembe, hogy ez a vezér, bármily tiszta jellemű egyéniség is, nem elég tág Iát- k'örü politikus és nem tud még ma sem tel­jesen megszabadulni a sovinizmus túlzásai­tól. Végre is a néppárt támogatója volt a mostani kormányrezsimnek s nem tudjuk, mikor szédülhet bele ismét a kormánytámo- gató cseh néppárt karjaiba. De mindenekfelett teljesen téves az a beállítás, mintha a keresztényszociaista párt a szlovák területeken párthiveit a néppár­tiak sorából rekrutálná. A keresztényszocia- iista párt nem a néppárt híveit csábítja, nagyrészt a városi polgárság köréből kerül­nek, másrészt a protestáns parasztság kö­zül, mely a néppártba belépni semmiképp se hajlandó és azon katolikus szlovákok közül, kik a néppárt túlságosan kiélezett felekezeti és nacionalista jellegét nem helyeslik. Ezek akkor sem volnának a néppárt tagjai, ha ke- resztényszocialista szlovák osztály nem volna s ezek az esetben sem lépnének be a néppártba, ha a szlovák osztályt feloszlat- nók, hanem vagy pártonkivüli „vadak14 ma­radnának, vagy a szociáldemokrata, esetleg kommunista pártban helyezkednének el, vagy legnagyobbrészt Hodzsáék karmai kö­zé kerülnének. Ismétlem tehát, mi nem a néppárttól vonunk el szavazókat és a szlo­vák osztály felosztásával nem fegyverbará­tunknak, hanem éppen ellenfeleinknek ten­nénk szolgálatot. • Fel szokták hozni azt az érvet is, hogy Erdélyben, a Vajdaságban csak egy egysé­ges magyar párt van, a magyarság saját erejében bízik csak s nem egyesül politikai­lag az őslakos románokkal, illetve szerbek­kel. Ám Szlovenszkó és a szlovenszkói ma­gyarság helyzete egészen más, mint Erdé­lyé és a Vajdaságé. Az erdélyi román fajilag, nyelvileg és érzelmileg ugyanaz, mint a re- gá.tbeli román, a vajdasági szerb mindenben azonos az ószerbiaival, ellenben a szlovák minden kodifikált csehszlovákizmusz dacára is nem azonos a csehhel. Szlávfaju, mint a cseh. nyelve igen közeli rokona a esetinek és még­sem ugyanaz. Sőt merem állítani, a faji kü­lönbözőség dacára is érzelmileg, gazdasági­lag s a hosszú, közös történelmi múlt szálai­nál fogva a szlovákság legnagyobb része ma is közelebb áll a magyarsághoz, mint cseh fajtestvéreihez. Magyarság és szlovák­ság közt sohasem voltak — hacsak nem mesterségesen szítva — azok az ellen­tétek, melyek például Erdélyben a magyarok és románok közt fennállottak. A régi ma­gyar rezsim alatt a volt felvidékre nem im­portáltak az Alföldről tisztviselőket, az itteni lakosság fiai töltötték be a vezető állá­sokat is. A szlovákok megtanultak magyarul, a magyarok szlovákul. Ismeretes, hogy a fel­vidéki magyar társaságokban is nagyon sok­szor járta a szlovák szó. A magyar és szlovák családok összeházasodtak, az éiintkező terüle­teken még a parasztság is összevegyült sok ember van ma is, aki nem tudja biztosság­gal megmondani, szlovák-e, vagy magyar, épp oly joggal vallhatja az egyiket, mint a másikat. A prevrátkor szított gyűlölködés, az első mámor s az első kiábrándulás után hamar szertefoszlott s ma már nagyon bajos a szlovák népnek is beadni a magyaróniz- musz, ezeréves iga s más hasonló elkopott jelszavak meséjét. És ezek azok a körülmények, melyek jogot adnak nekünk arra, hogy a szeretet internacionáléjának jegyében egy pártba merjünk tömöríteni szlovákot és magyart. És ezek a körülmények tették lehetővé, hogy a szlovák vidékeken nem csekély számban fenmaradt s éltető erétől elszakított magyar Szlovenszkó, augusztus 5. A szlovenszkói munkásbiztositó pénz­táraknak a kormány részéről tervbevett államosítása egyike azoknak a centralista merényleteknek, amelyek különösen a vá­lasztási kampány idején Szlovenszkó mun­kásságának ellenzéki és aiitonomista maga­tartását minden pártpolitikai agitációnál job­ban fogják kiélezni. A munkásbiztositás szo­ciális problémája ma a kormány jóvoltából elsőrangú politikai kérdéssé vált, amelyről a szlovenszkói munkásmozgalmaknak egyik régi, közismert szlovák vezetöegyénisége az elmúlt napokban érdekes véleményt fejtett ki a P. M. H. nyilvánossága részére. A nyilatkozatnak jelentőséget kölcsönöz az a tény is, hogy a nyilatkozó néhány év előtt egyik legagilisabb szlovenszkói vezető tagja volt a levitézlett csehszlovák szoc. dem. pártnak. A párthivek nélkül maradt szlovenszkói csehszlovák szoc. dem. vezérekre nézve fölötte tanulságos politikai megnyilatkozást szószerinti hűséggel adom itt vissza: — A háború után Szlovenszkó nem mint hódított terület vált a csehszlovák köztársa­ság alkotó részévé, hanem a nép által soha meg nem választott „Nemzeti Tanács44 utján, mint egyenrangú tényező egyesült a cseh és morva országrészekkel. Ebből a hivatalo­san hangoztatott történelmi tényből ter­mészetszerűleg az következnék, hogy a sza­badon egyesült népek között az elnyomó és elnyomott viszonyáról szó sem lehet. S a köztársaság megalakulása idejében a szlo­vák nemzet akkori úgynevezett „vezetői44 a cseheket tényleg úgy is fogadták, mint Szlovenszkó felszabadítóit. — Ennek dacára és ilyen kezdet után a forradalom óta lefolyt hat és fél esztendő alatt valóságos irtóhadjárat folyik Szlo­venszkó népe és annak bevált intézményei ellen. Az első ofíenziva az állami és vasúti alkalmazottaknak Szloverszkóra való be­intelligencia is el tudott helyezkedni, sőt me­leg otthont találni a keresztényszocialista párt szlovák osztályában. És kérdem: a szlovák osztály felosztása esetén hová csat­lakozzék a magyarságnak itt szétszórt ré­sze? Nagyon meggondolandó, célszerü-e ezt a magyarságot politikailag magára hagyni s célszerü-e szavazatairól lemondani? Úgy hiszem, a fenti körülmények telje­sen indokolttá teszik a keresztényszociaiisia szlovák osztály fentartását, de ezzel együtt egyúttal az országos keresztényszocialista szervezetnek, tehát a magyar keresztény­szocialista külön pártszervezet fentartását is. özönlésével kezdődött s ezzel kezdetéi vette Szlovenszkó nagy szociális tragé­diája: Szlovenszkó népének a kereseti és megélhetés! lehetőségektől való fokozatos megfosztása. Amikor már a szlovenszkói közintéz­ményeknek okkupálása befejeződött, amikor a közhivatalok, vasutak, csendőrség, rend­őrség, pénzügyőrség íölszivták már magukba a Boszniából, Hercegovinából, Dalmáciából és Galíciából kiutasítottak tízezreit, akkor megkezdődött az általános roham Szlo­venszkó gyáripara ellen. Ezzel a „leépítő44 hadjárattal párhuza­mosan megkezdték a támadó akciókat az úgy a munkások, mint a munkaadók által közösen fenntartott és az 1907. évi XIX. szá­mú törvény alapján autonóm jogokkal föl- ruházott munkásbiztositó pénztárak és azok­nak tisztviselői ellen. — A kormány egyik rendeletével a ke­rületi pénztárak fölé állította a Zemsky Ura- dot, melynek törvényes hatásköre csupán a pénztárak működése feletti felügyeleti jog gyakorlása volna. A pénztárak működésének irányítása kizárólag a pénztári tagok által választott igazgatóságoknak autonóm joga. Tehát a törvény szerint a Zemsky Uradnak nincs joga tisztviselőket fölvenni, vagy el­bocsátani, nincs joga a pénztári tagoknak törvényesen megszabott járandóságait szű­kíteni és többek között nincs joga a für­dőkbe utalt pénztári tagokat jogaik élvezésé­ben akadályozni. A Zemsky Urad törvényellenesen a felügyeleti jog gyakorlása helyett valósá­gos diktátorként rontott rá a kerületi pénz­tárakra és a demokrácia nagyobb dicső­ségére sorra megfosztotta azokat autonóm jogaiktól. — E jogtalan eljárás folyamán a Zemsky Urad urainak első és legfontosabb teendő­jük az volt, hogy az érdekelt munkások és munkaadók képviselőiből álló igazgatóságok által megválasztott tisztviselőket szélnek eresszék. Az elbocsátott, minden tekintetben bevált és szociálisan gondolkodó régi tiszt­viselők helyébe odaültetik a lakosságnak teljesen idegen kormánypárti kreatúrákat és ezzel a pénztárak ügykezelésébe bevonul az érzéketlen, antiszociális bürokrácia. Valósággal szociális analfabéták kezébe kerül beteg munkásaink sorsának intézése, így az autonómiájuktól és régi tisztviselőik­től megfosztott pénztárak a munkaadóktól és munkásoktól egyaránt gyűlölt pénzbe­szedő intézményekké sülyednek le, amelyek­nek szociális áldásait nem annyira a mun­kások, mint a kitűnő exisztenciákhoz jutott uj tisztviselők élvezik. — Legutóbb — a napilapok közlése sze­rint — a kormány az egyes kerületi pénz­tárakat állásfoglalásra hívta föl az államosí­tás kérdésében. És itt bujt ki a szeg a zsák­ból! Kézenfekvő, hogy a kerületi pénztárak autonómiájának földulása és a régóta bujkáló államosítási törekvések között összefüggés van. A kormány a munkásbiztositó pénz­tárakat is a maga politikai céljainak szol­gálatába akarja állítani! — Valóságos kortesintézményekké akar­ják lesülyeszteni a pénztárakat és azok tiszt­viselői állásainak betöltésével politikai szol­gálatokat akarnak jutalmazni. Ezért kellett a pénztárakat már jó- elöre megfosztani egyedüli védekező lehe­tőségüktől, autonómiájuktól; — nehogy az államosítás kérdésében az érdekeltek ellenállást fejthessenek ki. Természetesen az autonómiájuktól és régi tisztviselőiktől megfosztott kerületi pénztárak jelenlegi urainak alázatosan he- leyeslő és igenlő válasza nem lehet kétséges, hiszen az államosítás számukra a jó politikai magaviselettel szerzett állások további biz­tosítását jelenti. — A legszomorubb ebben az egész sötét ügyben az, hogy Szlovenszkó munkásságá­nak szociális érdekei ellen és a pénztárak demokratikus jellege ellen éppen az a politi­kai párt vezeti a támadásokat, amely a humanizmus és a szocializmus jelszavait a legerősebben hangoztatja. Ez a párt a cseh­szlovák szociáldemokrata párt nevét viseli! — Hogy a nem hódítás révén birtokba került Szlovenszkó ellen intézett támadások elérhették céljukat, hogy Szlovenszkó saját gazdasági életének temetője lett, hogy itt a dolgozó tömegek, munkások, tisztviselők és kispolgárok az éhhalállal küzdenek, hogy itt minden téren az a jelszó érvényesül: semmit sem a szlovenszkói őslakosoknak, de mindent az idegeneknek! — mindebben oroszlánrésze van a csehszlovák szociáldemokrata párt­nak. Ezt ma már mindnyájan látjuk és tudjuk! — Választások küszöbén állunk. Szlo­venszkó népének válaszolnia kell az ellene rendszeresbe . pusztító hadjáratra. A kenye­rétől megfosztott munkás, kispolgár és tiszt­viselő olyan választ fog adni, amely a leg­jobban megfelel érdekeinek és céljainak s amely a legkevésbbé fog megfelelni Szlo­venszkó tönkretevőinek! (fg.) Szlovcnszká nagu szociális tfragéüláláf a szodáiáeniokrofák okozták A magyar „elnyomás44 szociális vívmányait megsemmisíti a „fölszabadító44 demokrácia. Egy volt szoc. dem. munkásvezér nyilatkozata a munkásbiztosiíőkat okkupáló áldemo­kráciáról, a centralizmusnak munkáseilenes merényleteiről és a munkásság választási fölkészüléséről. — A P. M. H. eredeti tudósítása. — Jani bá első öröme írta: Szombathy Viktor. A kutnál jól megcsorgatta a vizet, hogy frisset kapjon éccakára, ivott, jóizü kortyo­kat gurgulázott le a torkán, megtörölt 2 a ba­juszát. elégedetten krákogott. Aztán vállára igazította a folthátáníolt kabátot és lassan csortogva indult a liget felé. Nyár volt, puha, meleg, csillagos, buja júniusi este. A üget tájékán elhalkult a kisvá­ros zaja s a viiianylámpák fénye csak néha csuklóit ide. Jani bá cammogott. Nyári estén itt aludt; nem irigyelt senkit puha ágyáért ilyenkor csak téli zimankó elől keresett menedéket jószivii házaknál­Hát idejött ki: tavasz óta puha füágya várta ma is. Együgyű öreg szive tele volt örömmel, szerette az embereket, mert pénzt és kenyeret adtak neki, ami nagyon elég volt mindig. Nagyon szerette az embereket s a világot. És aludni is nagyon szeretett Jani bá, mert noha írni sose tanult meg, olvasni is csak a pénzt tudta, de filozófiáját mégis meg= alkotta az idő vasiróvesszeje- Jani bá epiku- reista volt, sőt, ha szabad igy mondanom: néha hedonistának, sokszor pedig szibaritá- nak érezte magát, lyukas nadrágjával s piac porán lelt cseresznyéjével. Nagyon szép fi­lozófiája volt neki, emberi, mély filozófia, egy koldus életre vonatkozó, zártkörű bölcses* ség, dehát ez elég holmi szegény ember használatára, ma is, mindig is. Hát megállt Jani bá s aztán újból lassú lépésekkel irányozta a rons^tömeget, ami ő volt, a pad felé. Két pad unatkozott az elár­vult ligetben: az egyikei Jani bá birtokolta csak úgy, szabadkézből, a másik eleddig még üres s igy, nyári napokon szinte méltó arra, hogy kiírja rá a városi hatóság: „Ki­adó a legfinomabb éjjeli nyugágy!44 Ki is vették. A mai estére szólólag leg­alább, ahogy látta Jani bá, mert közelebb menvén a kiadó pádhoz, sötét két ember ült rajta. Az egyik ember: asszony, a másik pe­dig igazi ember: férfi- Ott ültek csendesen kézfogva ültek, szótlanul, talán egymásra néztek is, de nem lehetett látni a sötét fák alatt. Ültek s csak nagynéha hajoltak' egy­máshoz. Csók volt ez az egymásfelé hajlás, Jani bá jól tudta, mert sokat látott ilyet éle­tében, ámbátor nem tapasztalta személyesen. Széles, boldog mosolyra akart húzódni a szája- örült. Köszöntötte szivében a két is* meretlen embert, aztán ment a maga padja felé. Akkor visszahökölt. Soha nem érintett padján mások ültek ma este. Ismét csak két-- ten voltak, akik ott ültek, egy nő, meg egy katona. Nem szóltak azok semmit, csak el­néztek Jani bá feje fölött közönyösen, mintha nem is tudnák, kihez is tartoznék ez a pad! Jani bá mélyen elszomorodott. Leült a fűbe és gondolkodni próbált- Egyszerű, pri­mitív gondolatok voltak azok, képek inkább filmesitett elmélkedés. Hiányzott onnan a ko* vácsolt logika, a kérdések miértje s az oko­zatok összehangolása- Inkább a teendők felől gondolkodott, de nem tudta elhatározni ma­gát semmire. Érezte, hogy két embernek több joga van ahhoz a deszkaszálhoz, mint az ő fáradt társtalan testének, érezte, hogy ö mindenütt csak a megtűrt, számkivetett, az ő testéből uj élet nem fakad, a lelke nem hangolódik hozzá többé semmiféle párhoz. Nem mert szólni azoknak, de meg ki is nevették volna­Lefeküdt volna a fiibe, nézte volna a csillagokat, meg is próbálta, de valami fel­lázadt benne, uj, idegen érzés, pezsgés, nyár, ami nem bírta voln.a ott tartani a két pad mellett. Sietni kellett onnan. Nem tudott maradni. Érezte, újból bán* dukolni kell a városba vissza, emberek ar­cát nézni, kacagásukat hallani, fényt inni, él­ni, elbáumilni. Mert bámészkodni olyan jó: tudta Jani bá, nagyon! Kortyintott egyet s a városba cammo­gott. Dúdolni próbált, régi, régi elfeledett nótát, kitudja, hol hallhata: ringispüforgatás közbeme, valamikor, vagy valami utszéli verkli hazudta a fíilébefaz is lehet, hogy vén. avas templomi melódia volt, orgonazugás közt felolvasztott ének- Vagy pedig maga gondolta ki most, mert érezte, hogy a saját leikéből is bele kell valamit önteni a júniusi este szeretkező forróságába. Ment, ment. Már bent volt a városban uj volt neki ez az esti zugás, lámpafény, a nevető emberek, séta, zűrzavar. Boldog volt Dúdolt, vígan, hangosan énekelt, hogy rá- mosolyogtak és kitértek előle- Frissnek, na­gyon erősnek érezte magát s gyerekesen bol­dognak. Szerette volna magához szorítani az embereket, megölelni őket, hangos csókot cuppantani piros arcukra. Víg volt és örült nagyon. — Ki ez? Ki ez? Milyen öreg és hogy igyekszik! — igy mondogatták a szembejö* vők. — Biztosan részeg koldus, — bizony­gatta egyikük. — Piha! — kiáltott egy tarkanyakken- dős fiatalúr, — ezért nem szabad koldusnak pénzt adni soha, állat lesz tőle! — És kikö­pött az elegáns fiatalúr­Jani bá mindezt nem hallotta, őt hitta a fényesség. Vígan csoszogot a széles asz* falton. Aztán hirtelen megtorpant. Fényesen égő lámpák borították el egy tükrös, márvá- nyos kávéház terraszát, virágok lógtak raj­ta fürtökben, muskátlik és zöld oleánderbok- rok állottak őrt kacagó asszonyok és bókoló urak fölött. A cigány hangos, pattogó nóták­kal villanyozta pénzért a társaságot, a pin­cér pénzért volt kedves, a kocsis, aki az úri népet szállította, pénzért hallgatta el a dü­hös káromkodásokat, a kávéház tulajdono­sa a mások pénzén, iszákos emberek vágyá­nak malmán őrölte arannyá a kávéház kőfa­lait, a barátok pénzért szorongattak kezet, a kártyások pénzért rakattak szemük alá uj karikákat, minden pénzért ment, még az asszonyok mosolya is pénzre váltódott­Jani bá hirtelen átérez'e ezt tudatlan eszével s most eszmélt rá. hogy a szentek perselyei miatt sohase jutott neki elég pénz mikor a templomajtóban nyújtogatta a te­nyerét. Látta a pénzéhséget s boldogan nevetett hogy nemcsak ö éhes rá, hanem minél több van belőle valakinek, hát annál inkább. Na­gyon egyformának érezte magát a fényes urakkal, de valahogy mégis jobbnak s ez

Next

/
Oldalképek
Tartalom