Prágai Magyar Hirlap, 1925. augusztus (4. évfolyam, 171-195 / 914-938. szám)

1925-08-04 / 173. (916.) szám

Hol a wnisif Irta: Dienes Adorján Oly nevek után, mint Fleischmann Gyula, Sziklay Ferenc, Rácz Pál, Falu Tamás talán félve emelném fel szavamat és szólanék hozzá az iro­dalom és politika címen megindított kulturális cikksorozathoz, ha nem állana hátam mögött az a harmincéves irodalmi múlt, mely alatt csöndesen, ismeretlenül, de annál nagyobb ügyszeretettel dolgozgattam az irodalom berkeiben. És e három évtized alatt sok mindent láttam e berkekben: zivatart, jégverést, pusztító orkánt, napsugárt, kelő hajnalt, tespedést és nemes munkálkodást. Láttam a magyar irodalmat teljesen a régi sza­badelvű politika szolgálatában; láttam Andor József gyönyörű munkálkodását a politikamentes keresztéig irodalom restaurálásában, láttam a politika változásaival színét s hangját változtató irodalom sántikálását, láttam úgy a politikának, mint a tételes erkölcsi világnak fittyet hányó de­struktív irodalom felburjánzását s látom most ebben az országban azt, hogy a politika nem tudja, mit csináljon az irodalommal, az irodalom meg nem tudja, hová tegye a politikát. Pedig oly egyszerű a dolog: a politika ma­radjon a vonal fölött, az irodalom maradjon a vonal alatt. Ha elmosódik ez a vonal, ha elvesz- sziik az irodalom és politika között lévő ez ener­gikusan meghúzott vonal gátját, akkor össze­folyik a két elem s ebből a vegyiiletből nem or­vosság, -hanem lassan ölő méreg kerül elő. Úgy a lomnici csúcs, mint a gerlachfalvi csúcs impozáns a maga méreteiben, egyszerre s egy időben azonban senki nem hatolhat fel mindkettőnek me­redélyeire'. Irodalom és politika két különálló hegygerinc: én azt hiszem, külön-külön kell azok­nak turisztikájához hozzákezdeni. Mindenesetre nagyon közel állanak egymáshoz, de éppen közel­ségük domborítja ki a közöttük fennálló ellen­téteket. A politikában a rideg ész dominál, mig az irodalmat a szívnek lüktetése melengeti; a politi­ka az ő munkásának sokszor hálátlanságot ád és túlfeszített robotot követel tőle, az irodalomban vagy helyesebben az irodalom létrehozatalában s alkotásában nincs hálátlanság és nincs robot, mert az irás a léleknek leggyönyörüségesebb él­vezete. Ez a nemes élvezet pedig nem lehet sem hálátlan, sem pedig robotoló munka. Hogy miért nem? azt elmondja nagyon szépen Jókai az ő „Eppur si muove“ regényében. A politikának ut­jai görbék, mint az általa nemzett paragrafusok, az irodalom mesgyéje nyílegyenes, melyet az irók lelkének fényszórója világit s a kultúra vár­palotájába vezet. Egy nagyon eminens dologra nézve azonban egyeznie kell irodalomnak és poli­tikának: mindkettő legyen nemzeti. És ez az a pont, melyben a kettő ölelkezik; mert a nemzeti érzést az irodalom tartja ébren, megerősíteni s fejleszteni azt, a politika dolga. Ez igy van in theoria és általánosságban; azon­ban nálunk Szlovenszkóban ezt a lüktető életbe beleállltani — ez a probléma, mely körül a cik­kező urak írásai forognak. Ott, ahol sajátos vi­szonyaink folytán nemzeti politika nem fejlődhe­tik ki, ez a csenevész politika nem is nevelhet erős nemzeti irodalmat s kultúrintézményeket. Hogy miért nincs gerinces nemzeti politikánk, en­nek okait nemcsak a magyarnak azon öröklött s átkos hibájában kell keresnünk, mely szerint leg­szívesebben saját fajával húz ujjat s erre félté- kenykedik, hanem magában az uj helyzet struk­túrájában találhatók fel azok. Ez utóbbi okok szellőztetésének nincs itt s most tere, hanem az tény, hogy furcsán nézne ki az az irodalom, melynek kér. szoc., kisgazda vagy egyesültpárti irói lennének, amint ezt Sziklay dr. helyesen ki­fejti. Sem ez, sem az, hanem magyar legyen az az iró maga és témái is legyenek a magyar lélekből vettek. , A magyar néplélek témái kimerithetetlenek s hálásak voltak mindig az íróra nézve; de külö­nösen most azok, midőn a közönség megcsömör- lött már a Karinthy, Gábor stb.-féle destruktiviz- mus olcsó vicceitől s jelszava lett: Vissza az ős­forráshoz, a tiszta vizekhez, a magyar népiélek interpretálásának áhitatos élvezéséhez! Ha ez Fleischmann dr. leszögezése szerint igy van Bu­dapesten: hogyne áhitozná itt a mi közönségünk a magyar, az ősmagyar és tiszta levegőt az iro­dalom berkeiben? Elégítsék ki az irók a közön­ség e nemes vágyát és ezzel egyengetik a nem­zeti politika útjait, mert ez Írásokkal a magyar őserő vonul be a lelkekbe, ez pedig nem magyar pártok politikájába zavarja bele ezt a kevés kicsi magyarságot itt, hanem sonica magyar poli­BBOSn’E'BCBBBBDOaCJEBOBBEKBBBBEniaíSBQCBaEiEOBBBaOnEB Ciifc Memmimm Prága. Fürödni ifSda. Elsőrangú világkávéház, nagy olvasóterem, 5 külön billiárdterem 12 asztallal, játékszobák, 5 pompás terasz 1200 ülőhellyel. Az összes * bel- és külföldi lapok. A ma^aroh lafaihozóhelye. tikát teremt. Hogy ez igy van, hogy közönségünk ismét megtért a hűtlenül elhagyott magyar Géniusz ölé­be és ott oly nagyon szívesen hallgatja az ős népiélek egyszerű meséit, melyeknek szavain oly vigasztaló a sirás: hát ezt egy kassai könyv­kereskedésben láttam, ahol Gárdonyi régi jö Göre Gáborjának egy folytatásos kötetét keres­tem. A könyvkereskedő azonban kijelentette, hogy nem szolgálhat vele, mert ugyan folyton hozatja Budapestről a Görc köteteket, de pár nap alatt elkapkodják. Legyen szabad az én ese­temre is hivatkoznom; nem ugyan könyvalakban (szlovenszkói könyvkiadói vállalkozás, jöjjön el a te országod!), de kéziratban régen készenlétben van egy a bodrogközi néplelket beszéltető novel- iagyüjteményem, melyet ismerőseim — úgy az egyszerű nép embere, mint a művelt osztály — nagyon szívesen olvasnak: kéziratban! Pedig hát lám, sem az én kéziratos egyszerű kis novelláim­ban, sem Göre Gáborban, sem a Süt a nap-ban, sem a Vén gazemberben, sem Rácz Pál karak­terisztikus pasztellirásaiban, sem — hála Isten­nek — sok magyar iró munkáiban nincs'semmi politika; de van üde, falusi, friss levegő, az az ősi jó magyar plein-air. Amint létezhetik s létezni kell politikamentes irodalomnak, éppen úgy mellőzni kell minden iro­dalmi pciftikát is. A német költőóriás szava sze­rint: „Singe, wem Gesang. gegeben“. írjon, aki­nek Írni adatott s ne vegye ki kezéből a tollat féltékenység, széthúzás vagy érvényesülési vágy. Ezt a pontot egyik cikkező ur sem említette; pe­dig létezik, amint én ezt innen az én csöndes al- végesi falumnak odújából obszerválom. Létezhet­nek politikai klubok és társadalmi körök, ame­lyek szavazattal döntik el tagjaiknak fölvételét s igy érvén3resülését a klub vagy kör keretén be­lül: de nonzensznek tartom azt, midőn azok kö­zött tétetik különbség, „wem Gesang gegeben", mert hogy talán nincs az érvényesüléshez álló Kairó, julius hó. Gretry dr. angol orvos fél évvel ezelőtt hozta el fiatal feleségét, Elyannét a trópusokba. Az asszony, bár a kairói villanegyed egyik leg­pompásabb épületében volt a lakásuk, nem tudott megbarátkozni az éghajlattal, az emberekkel és a szokásokkal és állandó rettegésben élt. Mindig azt hajtogatta, hogy valami irtózatos szerencsét­lenségnek kell történnie és bár férje mindent megtett, hogy az asszony idegeit megnyugtassa, nem tudott segíteni rajta. A férfi csak ritkán hagyta egyedül és ha beteghez hivták, vagy lá­togatóba ment, csak rövid ideig volt távol. Az asszony mellé egy hatalmas termetű né­gert rendelt, aki Bamba névre hallgatott és ez az óriási erejű ember állatias alázattal ragaszko­dott úrnőjéhez. Az asszony mindentől félt: félt a tropikus növényzettől, nem mert leülni, mert azt hitte, hogy kigyó marja meg s aludni sem tudott és könyörgött férjének, hogy vigye vissza An­gliába. A férj, aki inkább privát passzióból volt orvos, mint kenyérkeresetből és gazdag ember lévén, tanulmányokat folytatott a tropikus éghaj­lat országaiban, az asszony kérését nem teljesí­tette. Szeretettel vette körül az asszonyt, minden kívánságát teljesítette és becézte, de ezen az egy ponton nem tágitott. Barátai nem értették a dol­got. Látták, hogy Gretry dr. szereti feleségét és mégis hajthatatlan. Sejtették, hogy valami mé­lyebb ok lappang a csökönyös viselkedés mögöt, de semmire sem tudtak rájönni. Az asszony ide­gessége annyira magán hordta az ösztön bélye­gét, hogy a barátok is tragédiától kezdtek tarta­ni. így múltak a napok, a hetek és a hónapok. Egy nap az asszony a villa terraszán ült és a naplementét nézte. Mögötte Bamba, a herkulesi termetű néger házőrző. Hirtelen neszre ébredt az asszony. A kerítés mögül egy férfifej bukkant fel. Szemeiben az őrültség csillogott, eltorzult arca mutatta, hogy üldözik és két karját az asz- szony felé tárta ki. Az asszony ösztönszerüleg kis revolvere után nyúlt, de közben a férfi fel­jebb emelkedett és az asszony látta, hogy tépett ruházata véres és egész tes­tében remg. Gretryné megsajnálta az embert, akinek arca csapzott hajával és megrettent pillantásával ro- konszenvet ébresztett benne. Intett a négernek, hogy hagyja el a terraszt és azután magáihoz in­tette a férfit, aki átugrott a kerítésen és leborult az asszony előtt : — Mentsen meg, asszonyom, elvesztem, ha nincs segítségemre . . . Megöltem egy embert! Az asszony nem kiáltott. — Nem vagyok közönséges gyilkos! — foly­tatta a férfi — a körülmények tettek azzá! Min­dent elmondok . . . Az asszony intett és a férfi helyet foglalt mellette. természetük vágy nincsenek közel a központi tűzhöz. Teljésen sine ira et stúdió mondom ezt, mint aki a fórumtól s annak tülekedésétől messze, de éles szemmel nézegetem az eseményeket. Szimptóma ez, mely rávall a mi magyar vol­tunkra: oly kevesen vagyunk ebben az ország­ban, oly. nagyon egymásra vagyunk utalva társa­dalmilag, politikailag, irodalmilag, hogy egy meg­hitt család jellegét, napirendjét, szokásait és egy­más iránti szeretetét nagyon könnyen beleállit- hatnók nemzeti életünkbe — és mi. mégis válo­gatunk, féltékenykedünk, ki legyen iró s ki nem, ki legyen olvasóközönség s ki nem. íróink legye­nek— minden elszigeteltség nélkül — azok, akik akár Prágában, . akár a perifériák legelrejtettebb zugában nemcsak magyar nyelven, de magyar szívvel is Írnak; olvasóközönségünk pedig maga fedezi fel és szereti majd meg íróinkat, ha van terrénumuk, ahová írásaikat elhelyezzék. Pár magyar újságunk kevés e Célra, magyar szépiro­dalmi lapunk pedig Szlovenszkón a bécsi színes lap, mely hol Panorama, hol Képes Újság, hol meg — semmi. íme Kolozsvár meg tudta tenni, hogy régen van már Vasárnap-ja, melyben az er­délyi irók közel nexusba jönnek az ő olvasó- közönségükkel. Csak mi bolyongunk még a sötétben — irók és közönség egyaránt —, mert nem tudunk egy­másra találni a politikai irodalom és irodalmi po­litika összekuszált labirintusaiban. Meg kell húz­ni a vonalat a kettő között: legyen magyar politi­ka és legyen magyar irodalom, mindkettő a nem­zeti eszme egyöntetű kiépítésének szolgálatában. Ezt a vonalat azonban — a különben nagyon tanulságos és tartalmas — cikksorozatokkal nem lehet meghúzni; ide összetartás, összmunka, párt- politikán felülálló nemzeti érzés, lelkesedés kell iró és közönség részéről egyaránt s csak ez eset­ben remélhetjük, hogy a nemzeti irodalomnak, kultúrának, politikának ez országban — megvir­rad még valaha. — Nagyságos asszonyom, az állomáson van egy fiatal leány. Néhány hónappal ezelőtt került oda, mint az egyik főnök titkárnője. Az állomás közelében egy kis házban lakik. Húsz éves, sző­ke, szép, okos és bátor. Én a hivatalnok házában ismerkedtem meg vele és bár ő nem vett komo­lyan és úgy kezelt, mint egy gyermeket szokás, tudtam, hogy. szívesen lát és szereti társaságo­mat. Minden szabad időmet vele töltöttem, köny­veket cseréltünk egymással és a jövőről beszél­gettünk. Ez igy tartott egészen . . . Néhány hét­tel ezelőtt a lány megváltozott. Valami fásultság jelent meg az arcán, amelybe fájdalom vegyült. Lépései, taglejtései bizonytalanok lettek s eleinte azt hittem, hogy az éghajlat van rá olyan rossz hatással . . . Később azonban . . . Tudja, nagy­ságos asszonyom, hogy a szerelem éles megfigye­lésre készteti az embert. Észrevettem, hogy nem viseli a régi egyszerű ruhákat. Divatos, mély ki- vágásu, lenge ruhákba öltözködött, feltűnő paríő- möt használt. Tízszeres erővel utánajártam a do­lognak s nemsokára mindennel tisztában voltam. Az bizonyos volt előttem hogy egy ember tört be a lány életébe, egy ember, aki megmérgezte, aki tönkretette. Azt is láttam, hogy ez az ember valamitől fél, mert csak^az esti órákban és he­tenként legfeljebb egyszer jött a lányhoz. Lesben álltam és egyszer elcsíptem . . . Pejlován jött lassú lépésben . . . Ebben a pillanatban az asszony, aki eddig nyugodtan hallgatta az idegent, halkan felsikoltott. Az idegen olyan izgatott állapotban volt, hogy nem is vette észre és folytatta: — Arcát a sötétben nem tudtam kivenni. Bokrok között követtem. Szerelmem háza előtt leszállt a lóról, egy fához kötötte és a lány kijött a házból. Én nem mehettem egészen közel hozzá­juk, de azt tisztán kivettem, hogy valami nézet- eltérés van közöttük. Egy darabig figyeltem és a? ellentét, úgy látszik, mind nagyobb arányokat öltött, mert a férfi a leány könyörgésére tagadó­kig rázta a fejét és nemmel felelt. Végre a lány a férfi lábai elé vetette magát és karjaival átkarol­ta térdeit. S ekkor azt láttam, hogy a férfi elrúg­ja magától . . . Nem birtam magammal, kiugrot­tam a bozótból és rávetettem magamat a gaz­emberre. Torkon ragadott. Küzdöttünk egymás­sal. Hirtelen ellökött magától és lovagló ostorá­val végigvágott rajtam. Ekkor nem tudtam, hogy mi történik velem. Kést ragadtam és oly szeren­csétlenül találtam, hogy épp szive közepébe döf­tem. Azután menekültem . . . Az asszony kővé meredten hallgatta az ide­gent. Nem szólt semmit,^csak intett. Bevezette a férfit a lakásba, férje öltönyébe bujtatta, meg­parancsolta neki, hogy a véres ruhákat vigye magával, azután intett és a férfi zajtalanul eltá­vozott. Egy órával később angol rendőrök hozták férje holttestét. Ji fiiwdő^Éi&dés — Egy hölgy és egy ur — Irta: Vulpes A hölgy: Ezer szerencse, hogy magával találkozom. Egész héten magára gondoltam. Az ur: És mine.k köszönöm ezt a megtiszte­lő érdeklődést? • A hölgy: Nagy világlátottságának, uram. Öntől akartam tanácsot kérni, kedves Izé ur, hogy hová utazzam az idén. Az ur: Ilyen későn? A hölgy: Nem az én hibám, hanem az időjárásé. Okos ember akkor nyaral, amikor nyár van. S mivel csak most kezdődik a meleg, most készülök az utazásra. Előre bocsátom,- hogy kül­földre készülök. Most az a divat. Mit szólna pél­dául Ostendéhez? Az ur: Nem ajánlom. Oda korábban kell menni s ott őrületes tékozlás folyik. Napjában ötször öltözhetik s napjában tízszer töltheti meg a tárcáját. S. elvégre baccarat-n itthon is elve­szítheti a pénzét. A hölgy: Nem kártyázom. Az ur: Akkor mit keres Ostendében? Ott az emberek nem mulatnak, nem fürödnek, nem szórakoznak, hanem kártyáznak. Aki nem akar baccozni, ne menjen Ostendébe. A hölgy: Talán Heringsdorf vagy Blan­kenberg? Az ur:Ne is emlitse. Tudja mi az Herings­dorf? Ami Pestnek Siófok, az Berlinnek HA-~irigs- dorf. A berlini Dob-utca nyári találkozó helye. Ne is gondoljon rá . . . A hölgy: Mit szól Abbáziához? Az ur: És ön ki meri mondani ezt a szót? A Lipótvárosban senki se meri kiejteni. Az em­berek csak körülírják. Azt mondják, az Adriára mennek, vagy a Quarneróban töltik a nyarat, vagy a tengerpartot keresik — de Abbáziát nem említi senki. Ne is gondoljon rá, asszonyom! A hölgy: Talán a Lidót ajánlhatja vagy Riminit? Az ur: Inkább előre menjen Karlsbadba és kuráltassa a gyomrát. Olajjal főznek, ön nem fog enni, de önt megeszik, de önt megeszik a szúnyogok, a moszkitók, a zanzarák. Ön ugyan ennivaló asszony, de kár volna ezeknek a boga­raknak. Verje ki a fejéből. A hölgy: Caprit nagyon dicsérik és Sor- rentót is. Az ur: Akik sohase jártak ott. Képes leve­lezőlapon szép is, de persze a képes levelező­lapok nincsenek ötven fok Celsiusra fölmelegitve. Aztán micsoda gyönyörűség kősziklákon lakni, kecskékkel vegyest? A díványon fekve olvassa inkább a Baedeckert, akkor jobban mulat! A hölgy: Svájcba lehetne talán menni. Sokan dicsérik. Az ur: Az én szótáramban nincsen számá­ra dicsérő szó. Tudja: Svájc, az egy valóságos kulisszaország. Én azt hiszem, télen az egész Svájc össze van göngyölítve és beraktározva. Nyáron aztán kifeszitik a festett kulisszákat he­gyekkel, vízesésekkel, almokkal. A gleccserek nem is hóból valók, hanem úgy meszelik őket a hegyek tetejére. Úgyse bolond senki, hogy fel­másszon a hegyre, hogy aztán meglássa, milyen szép a világ odalenn. De. azért még megjárná valahogy, ha emberek nem volnának benne. Ám a sok angol és amerikai tönkre rontja még a csu- dás Interlakent, a bájos Luzernt, a pompás Mon- treuxt, a fejedelmi Jungfraut. Az a sok hórihor- gas, cöveket nyelt ember elkeseríti az életét. Oda nem ajánlom, hogy valaha is elmenjen, ahol a dollár és a font üt tanyát. A hölgy: Bámulatos, hogy ösmeri ön az egész világot s minden helynek minden apró hi­báját. Mindjárt mondtam a férjemnek, hogy senki mástól nem kérek tanácsot, kedves Izé ur, csak szomszédban. De oda se megyek többet . . . Az ur: Én? Utazni? Azt nem mondhatnám éppen. Csak vicinálison jártam mindig és lóvasu- ton. A legnagyobb túrám Cinkota volt, itt a szomszédban. De oda se megyek. \M el Sírim megbízottal Primo de Rtverdndl Tanger, augusztus 3. Primo de Rivera Tétuanban fogadta Abd el Krím két Tanger­ből jövő megbízottját, akikkel hivatalosan tudatta a francia—spanyol békéiéi téteteket. A két megbízott másnap visszatért Tanger­be. — Az Andjera és a Djebal-törzsek főnö­kei Adzsirban konferenciára gyűltek össze, ahová Abd el Krim több tisztjét, is várják. Kedd, augusztus 4. Merénylet egy vonat ellen Danzig, augusztus 3. Egy Damzig és Varsó között közlekedő személyvonat ellen egy automobilból merényletet követtek el Szerencsére egyéb baj nem történt, minthogy a golyók néhány ablakot betörtek. Az autói megállították s a bennülő két: három férfi és egy nőt letartóztatták.. || MUEGNYIET ||r H ll^i gpii NIQNYHT jj| föéjpBJÉsefeíe '$zlejnDemsxtk<& fiENd íiÖBlííí'aSíS iar«íl®«!5?;i íScrfnw^SfaíÉKasfi dfe® ■*Kmfl H5WI SSfciETBr/SUSSL — f€e®ss€! — §Fü>-!MSfcei!S 59. BBaaaBBBBXonBBiiranaciaaanBaaaEHailEaonBaacBaaaBs;] Trópusi dráma, amely megszégyenít minden filmfantáziát Az asszony, aki Ismeretlen rémtől fél Kairóban — Egy véres ember és egy holttest

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom