Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
19 »^Vasárnap, április Í2, Azok emlékeznek még a szüleikre. Az igazgató becsengette a feliigyelőnöt berendelte a kilencéves fiukat, a hzrdiárvák tételével. Nyolc buksi gyerek sompolygott be a lelmes hirü irodába. Csöpp agyuk eszeve- etten dolgozott. Mindegyiknek egész sor iüne“ volt raktáron, amelyek bármelyikéért járt a nádpálca! Az egyik köpködni szeretett az emeletül, a másik kis bicskát szorongatott a zse- 'ojoen, a harmadik embert rajzolt a frissen eszelt falra, a negyedik labdát gyúrt haris- yájából. De mikor beléptek az irodába és eglátták a vendéget, rögtön megérezték, ogy nem verés végett lettek berendelve. A szép hölgy szeretettel nézegette a opaszra nyírt, egyforma ruhába bujtatott, senevész apróságokat. Kíváncsian kereste a ápadt arcokon az ismerős vonásokat, mélyen íkintgetett a gyakori sírástól fakó gyer- íekszemekbe, de nyolc kis lelenc közül még gy anya sem tudja kiválasztani nyolc éve em látott gyermekét. — Nem tudok választani köztük, — óhajtott szomorúan. — Mindet magammal iszem . . . Úri házba került a nyolc kis lelenc. Ünom ruhákat kaptak, pihe párnán háltak, gész nap csokoládét ehettek és szelíd ta- litó ur vigyázott rájuk, aki sohasem verte neg egyiküket sem nádpálcával. fis a szép dáma is olyan egyforma szeretettel bánt velük, mintha valamennyi a iajátja lett volna. . . . Csak a kilencedik kisfiú maradt a elencházban. Difteritiszben feküdt a járvány- íórházban. mikor a mamája kereste . . . «• Ot szippantás Irta: Erdődi Mihály. Kivette a zsebóráját. Fél öt. Konflisba vágta magát. Kihajtatott. A hűvösvölgyi villa előtt megállt. A nyári nap az arcába perzselt. A kert felől hűvösség szállt. Virágillat. Mellére szívta. Becsengetett. 1 A szobalány nyitott ajtót. — Itthon van Erna kisasszony? — Igen. — Jelentsen be. Leült. Az öblös karosszék szinte átölelte. Simogatta. Búcsúzó, meleg pillatnást vetett rá. — Utoljára ülök itt ... Igen, azért jött, hogy szakítson Ernával. Egy hét óta készül erre. Az utolsó látogatása ez. A fejében egy kis szédülést érzett. — Csak semmi elérzékenyiilés . . . A zsebébe nyúlt. Kivett egy aranyvégü cigarettát. Nyugodt mozdulattal a szájához emelte. Gyufát keresett. Rágyújtott. — Mire ezt elszívom . . . minden emlék hamuvá ég . . . Eiidobom Ernát . . . eldobom, akár csak egy cigarettát . . . I. Felszívta a füstöt. — Hideg leszek hozzá . . . Könyörtelen . . . Visszaadom neki a kölcsönt . . . Összetöröm . . . Az autó puhán zárta magába a férfit és az asszonyt. A zárt ablak melletti keskeny vázában sárga mimóza reszketett, amikor a kemény gummi meglóbálta a párnás ülést és rajta á férfit és az asszonyt. Vad száguldás ette a perceket. Tél volt, hó fagyott a sima útra, este volt és az estében ezüstösen kéklett a hó. A fák rohanták s a száraz vázuk olyan volt az autó ablakából, mintha az ut szélén sorfa'kit állott volna egy halálbrigád. Az asszony belesimult a pálmáikba és a férfi mellébe. A kis kalapja alól sárga fürtök zilálódta.k és meg-megsimogattáik a férfi arcát, mint aíhogy a sárga mimóza oda-odasi- mult a tarka tapétához. Az asszony beszélt. Kapkodta a szavaikat, súgta és kiáltotta, aszerint, ahogy zúgott a gép, vagy csendesen simult lefelé a ruganyos kerék. — Ha az uram megtudja — végem van. Megöl, fiiveszi az életet, mert önző és mert megmondta egyszer, hogy a házasságunk vagy örökélet, vagy örökhalál. De én nem bánom. Ha megöl, érted öl meg és érted meghalni éppen olyan szent, szép és jó, mint érted élni. A szerelem csak akkor valóság, csak akkor él igazán bennünk, ha nem riadóik a tragédiátok de belekapcsolja az egyik szivét a másik életébe s ha ott áll a háta mögött, mint lehető tragédia, mint szépség, minden el nem érhefő-ség kielégülése: a halál. A férfi játszott az asszony kezével. Simogatta a hosszú, vékony ujjakat és közéjük fonta a maga ujjait. — Miért beszélsz halálról, Drága? Miért keversz minden perc ragyogásába árnyékot, amitől borzadsz, de amit betegesen szeretsz. Nézdd, ebben az órában mi vagyunk felül. Ez a gép elrohant velünk onnan, ahol fékek okoskodnak a vérre1] és ahol sorompók állnak az akarat Mőtt. Ez a gép legyőzte a minden órák apró szepegéseit, amiket az urad. aggo- daknaskodásod, a m'gy érzéstől megcfbált ideged vált ki. Itt ketten vágyunk és a gép és egy ember, akit a sarkon szedtünk magunkhoz a géppel, de aki nem több. mint egy csavar a masinában. Most kiélhetjük mindazt. amit mondanivaló, terv és gondolatként magunkba, raktároztunk- most nincs , ,háfha“. ami belénkriasztaná az érzést és nincs más, csak az élet, a kettőnk élete egy száguldó óra összeomlásában. Az asszony simulása melegebb lett és a sárga hajbóbita forrón tapad a férfi arcához. Szétmorzsolom . . . Azt fogom neki mondani: — Nézze Erna ... én magát sohasem szerettem. A szavak ... a színes szavak ... a bódult jelzők, mind, mind csak hazugság volt . . . Felejtse el . . . — Igen, ezt fogom neki mondani. El kell intézni. Leszámolunk Férfi vagyok. A teremtés — Én pem akarom meglopni ennek az órának a szépségét — súgta az asszony —, de úgy érzem, hogy csak akkor marad meg ez a szépség, ha meghalok, fis meg tudnék most halni. Ha vár velem a Halál, ha vissza kell fordulnom és az este igazságából bele kell ténferégném a hálószobám hazug éjszakájába, akkor én magam ölöm meg azt az elrepült órát. Megölöm magamban és megölöm benned, mert nem gondolhatsz másra, mint arra, hogy én abban a pillanatban, amikor reám gondolsz, az élet rabja lettem és más simogatja azt a kezet, ami a tiéd volt és a tiéd akar maradni. Én szívesen halnék meg, mert akkor megmentettem ezt az órát egyikünkben — benned.., — Jolán! — kiáltotta a férfi és m égésűik- !o+t a hangja. Az autó egy meredek szerpentinen rohant lefelé. A puhán ringató sima száguldás egyenetlen, vad és bizonytalan rohanássá lett. A kormánykerékhez tapadt két kéz elszakította magát a keréktől és kalimpálná kezdett a levegőben. A bőrsapkás ember. ott a kerék mellett, megmozdult gépi mozdulatlanságából és az előreszegezett arc hátrafordult s az üvegen keresztül két bomlott szem vigyorgott be a kocsiba. A két bomlott szemre négy szemben fagyott meg a tekintet. Az autó két reflektorának villanyszeme, amely eddig nyilsebesen hajította a világosság sárga kévéiét, ide-oda ugrált s a soffőr vigyorgására rémesen vetette a fényt az autó belső lámpája. — Jolán — ordította a férfi —* a soffŐT megőrült! — Tőid be az ablakot és állítsd meg a gépet! — Nem érteik hozzá! —■ Lődd le azt az őrültet! — Nincs revolverem. Az ut kanyarodása egy pillanat volt. —- Pál, hát meg se tudsz menteni?! — üvöltötte az asszony. Az autó borzalmas ívben zuhant az utat feldomborlitó völgybe. Az utszéfen álló halálbrigádból kivágott egyet, hogy hármat ámítson a halál brigádjába. Egy asszonyt, aki meg akart halni, amikor élni kellett és élni akart, amikor meg kellett halni; egy férfit, aki legyőzte az életet és egy soffőrt, akiről azt hitte az ember, hogy nem más, mint egy csavar a gépben... Csak a sárga mimóza élt és odasimult a tépett, roncsolt tapétához. .. koronája. Bábja nem leszek senkinek. Elég volt fél évig kínlódni. Ha van bennem csak egy csöpp büszkeség, nem fogom tűrni, hogy az ujján táncoltasson Meg fogom neki mutatni, hogy csak azért is én vagyok az erősebb. En fogom kimondani az utolsó szót. Igen. Én. Én. Én. Gőgösen, orrán át fuita ki a füstöt. II. Mélyen szívott egyet a cigarettáján. — Valami más megoldás kellene. Ez a hideg szakítás minden esetre, szép és férfias, de ilyesmi csak a színdarabokban van. Végre is, mért dobjam oda egy pózért a szivemet? Hiszen szeretem Ernát. Szeretem, Szeretem . . . Inkább azt fogom neki mondani: — Erna, nézze . . . féléve gyötrődöm magáért . . . hát szánjon meg végre . . . Hiszen olyan kevés az, amivel beérem . . . Egy jó szó . . . egy meleg tekintet . . egv forró kézszoritás . . . Mondja, Erna. hát miért nem engem? Hát miért hagy engem ebben a pokolban vergődni, mondja? Kivette szájából a cigarettát. A füst lassan porlott szét a levegőben. III Harmadik szippantás. — Dehogy, A világért se. Csak nem fogom magamat megalázni! Micsoda gondolat. Mi van velem? Könyörögjek? Térden csússzak? Koldus legyek, amikor fizetni akarok? Nem Nem. Azt fogom neki mondani: — Erna . . . maga egy bestia . . . Lássa még csak nem is gyűlölöm magát . . . Csak szánom . . . szánom magát Erna . . . Köszönöm, hogy figyelmes volt hozzám és megkímélt attól, hogy boldog legyek . . Ha meghallgat, csak elkárhoztam volna . . . Köszönöm. Köszönöm . . . összeszoritott fogai között szivárogva szállt a füst. Fakószürkén keserűen .... Mintha a szivéből fújta volna ki. IV. ^everte a hamut. — Hogyisne. Csak nem adom Ernának azt az előnyt, hogy mulasson rajtam . . . Maradjunk csak az eredeti tervnél. Hidegvér. Az kell. Hidegvér. Igen. Unottság. Fölény. Mutatni, hogy nem fáj, nem érint, semmi közöm hozzá. Beledöfni a tőrt, megforgatni. A hiúságán ejteni sebet A hiúságán. Igen. És kacagni, kacagni, még ha meg is szakad a szivem. Ez keli. Igen ez. Ez. — Agyontiprom. Szája körül dacosan röpködött a füst. V. — Erna. — Üljön le, kérem. Alig áll a lábán. — Én? — Nézze . . . mit akar? Egyszer már abbahagyhatná ezeket a céltalan látogatásokat. Beláthatja, semmi értelme nincs. — Erna .... — Mit tartja a szájában azt a cigarettát? Hiszen nem ég. — Kialudt. Négy szippantás volt az egész. Erna, ha tudná . . . — Gyújtson rá. Itt a gyufa. Szippantson ötödször is, ha iól esik. Majd beküldőm a mamát. — Erna í-- Jól van. A többit levélben A viszontlátásra .... Rágyújtott. A füst átszaladt a torkán. Egészen a szivéig futott. Ez volt az ötödik szippantás. — Elment. Itt hagyott. És még csak meg sem mondhattam neki . . . En akartam szakítani vele és ha jól tértettem, ő dobott ki engem ........... Se baj . . . Férfi vagyok. Következetes. Holnap megint itt leszek. Diadallá! fújta ki a füstöt. — És holnapután is. asztalára a pirostalpu gyertyatartót, mig idelent a suhogó köpenye ránczából nagyot koppant a földre valami gömbölyű fehérség, vagy felénk villogott belőle a félelmes macskaszempár. Ali, ah. ilyenkor jó volt megbnjni bent a kedves, zöldzsalus hálószobában, a drága kis ágyban; jó anyánk, a ki bekísért, bennünket csendesen keresztet vettetett velünk, betakargatott és aztán gyöngéden simogatta végig az arezunkat, csókot ezuppantva reá. — Pá, angyalom. Most már szeret az Este bácsi. És a ki szépen elalszik, annak majd reggel felkelti ám a Napocskát, az ám. Úgy is történt. Este bácsi bent a szobában nem ijesztgetett bennünket sem lombsusogásával, sem almakoppanásával sem pedig a macskánk fénylő tekintetével hanem egy-kettőre beleczirógatta szemünkbe az álmot. Később azután, a mikor már őszre hajolván az idő, visszaköltözködtünk a városi lakásunkba, Este bácsi egvre korábban kezdett ellátogatni hozzánk. Bekandikált az ablakon a holdvilágszemével, ha meg a cseléd lehúzta előtte a redőnyt, akkor hipp- hopp, a lámpa széles ernyője alól mosolygott reánk. Olyan szelíd volt és mink is már anr -ira megszoktuk, hogy téli napokon, a mikor olyan volt az idő, mintha ólomszürke denevérek repdestek volna a levegőben, föl egészen az égboltozatig, a testünkön pedig, arezunkon, a nyakunkban, meg a ruhánk alatt nyirkos, hideg gyikok futkostak volna keresztül rajtunk, óh, ilyen borzalmas napokon bizony már alig vártuk a korai napnyugtát, hogy beköszöntsön hozzánk a derék Este bácsi, s a nappali szobafogósdik és széken kocsikázások lármás mulatságai után kirakosgassa elénk az ő csöndes, csodálatos képeskönyveit, az ö kirakós koczkáit és ólomkatonáit az ebédlőasztalra a széles lámpaernyő alól. Ilyenkor még tél apó is barátságosabban szippantgatta a pipáját a cserépkályhában (a hová valahonnan fölülről, a kéményen keresztül szokta bedugni a hosszú pipaszáron, mert hát az efféle öregembernek már csak a pipázás az egyetlen öröme), mint a hogy nappal szokta szívni, és ha látta, hogy milyen szépen megértjük mi egymást az Este bácsival, hát örömében olykor még vigan bele is dudálgatott a kályhába. Anyánk, a ki mindig ott játszott velünk az asztalnál, közben ki-kifigyelt az ablak felé, s aztán (óh, jó sokáig kellett kifigyelgetnie!), ha ösmerős lépések nyikorogtak el sebesen odakint az ablak alatt a havon, akkor áldott, halovány arcza kiderült, és egész lényében majdnem hogy újjászületve: — Na, gyerekek, ki jön? Az apuska! — boldogan sietett ki a szükes előszobába. Mink is sorra lemásztunk kisebb-nagyobb nyögés meg szuszogás közt a székeinkről, s mire kívülről megszólalt a csengő, már a gyerekhad. élünkön a mamával, mint valami proczesszió tolongott a kinyiló előszobaajtó mögött, zűrzavaros ezérnahangokon ujjongva a drága érkező elé: — Apuszta! Apuszta! Já-ájj, itthon van az apuska! Egyszer azután nagyon későn jött haza az édesapám. Olyan későn, hogy mi gyermekek már mindnyájan aludtunk, s én is csupán az édes mama zokogására ütöttem föl a fejem a vánkosról. Atyám a gyertya sárga világításában halványan állt az ágy előtt és éppen az inge gallérját gombolta le, miközben halk kétségbeeséssel mondotta: — Ezen már nem lehet segiteni, fiam. Az intrikáik készületlenül találtak és kibuktattak. Majd valami más állás, délutáni állás után kell néznem. Apám ugyanis (már a hogy nagyobb fiúcska koromban később elmondták a faggatásaimra) eddigelé igazgatója volt a magyar, vagy milyen tisztviselő-egyletnek, a honnan (mert délelőtt a minisztériumba járt hivatalba) ezért a délutáni elfoglaltságáért vagy ezer korona fizetést húzott Hát ez a tekintélyes mellékkeresete ment füstbe ezen a napon, a mikor az ellenségei, természetesen a közgyűlésen, kibuktatták az igazgatóságból Ettől fogva Este bácsi mintha szomorúbbá lett volna nálunk, mint azelőtt. Édesapám ebéd után, alig sziván el egy-két maga sodrottá czigarettát, most is szintúgy elsietett hazulról, mint azelőtt, csakhogy most nem az egyletbe — már a hogy az elejtett szavakból megtudtuk — állást keresni. A többiek ezt nem értették, én azonban (noha előttem is meglehetősen homályba burkolt rejtély volt még akkoriban, hogy mért kell az én apuskámnak egész délután és egészen estig állást keresnie, s egyszóval állnia, a* mikor itthon olyan szép nyugodtan ülhetne déltől estig a nád-karosszékben?) az éjszaka kilesett néhány szóból már mégis fel tudtam fogni annyit, hogy apámnak most hiányzik valami, a mije addig megvolt, és hogy a mama azóta biztosan ezért szomoru. Mert édesanyánk mindig olyan szomorúnak látszott és hiába mutatta neki diadalmasan a lámpa alatt az öt éves kicsi néném a „moso- lány“-t, a mit már olyan ügyesen össze tudott állítani a kirakós játékkoczkákból, hasztalanul vezettem én rohamra az ólomkatonáimat a tornyos kapu ellen, a mit a harmadfél esztendős öcsém épitett az asztal túlsó oldalán, jó mamuska csak mosolygott, csak beszélt hozzánk most is, mint azelőtt, hanem azért a mosolyából, meg a hangjából kiérzett a bánatos ür, hogy: — Nincs állás . . . Játék a Halállal Irta: glin
