Prágai Magyar Hirlap, 1925. április (4. évfolyam, 74-97 / 817-840. szám)
1925-04-12 / 83. (826.) szám
20 Vasárnap, április 11 Nevetés Irta: Illés Endre. Miklós egy utolsó pillantást vetett még a Szobotta-atlasz színes rajzára?, azután az asztalra tette a csillogó bonckést s melléje ejtette recés csipeszét is: abbahagyta a hiábavaló, eredménytelen munkát. A két acéldarab hangosat csörrent a bádoggal bevont asztalon és Miklós mélyet sóhajtott. A tüdejét teleszivta levegővel, a fejét hátravetette. Egyenesitgette, nyujtóz- tatta az elzsibbadt, fáradt törzsét, feszesebbre húzta a sok hajlongástól meggörnyedt gerincét. Ma sokat dolgozott. Kívülről a boncterem ablakait csillogó aranyba öltöztette a meleg, áprilisi nap. Néhány üvegtábla nyitva állt s az udvar felől beszökött a megáztatott földnek eső után gomolygó erős párája. Tiszta, szép tavasz volt, napsütéses dél. Az április, mint egy lyukasnadrágú, maszatos gyerek, felmászott az ujuló fákra: hosszú körmeivel meghasogatta a platánok, akácok, gesztenyék rügyeit és feltörte, bontogatta az almavirágok hétpecsétes lezárt bimbóit is. Miklós egyedül állt a letakart, hosszúkás asztalok között, a terem üres volt. A délelőttjeit itt töltötte mostanában kései, csipesze, atlasza s az üvegszekrényben elhelyezett különböző praeparátumok társaságában. Tanulgatott, boncolt, készült az anatómiai szigorlatra. És közbe-közbe elszívott egy cigarettát, kikönyökölt öt-tiz percnyire az ablakon. Ez volt minden. Társa nagy ritkán ha akad a sok közül alig-alig valaki: odakiviil gyújtogatták már a tavasz fáklyáit. Ma különösen sokat dolgozott. A legnehezebb területekkel végzett: túl volt a fej és nyak erein, idegein. A kései pompásan vágtak, a fontosabb képletek mind épen maradtak, sokat tanult, a munkája is tetszetős volt. Minden jól ment. Csak a végén ... Az a kis izom, az akasztotta meg! Három hullát boncolt már eddig végig, de egyiken sem találta meg az arc nevető- izmát. És ma a negyediken újra nem akadt rá. Valahogyan a többiekhez simult, hozzájuk nőtt, elveszett, eltűnt: sehogy sem találta. Néhány percre megállította . ez a jelentéktelen apróság s magyarázatot sehogy sem talált a különös rejtélyre. Piszmogott még egyideig, aztán letette a kést, le a csipeszt, az atlaszt is becsapta: dél volt már. — Mára elég. A mosdóhoz ment. Szappannal, meleg vízzel, körömkefével gondosan megmosta a kezeit, megtörölközött. S fehér köpenyében kiállt néhány percre még a nyitott ablakba, cigarettára gyújtott. Nézte a gomolyodó, kék füstöt, nézte az illatos, kis felhő hogyan száll, foszlik, a napsütésben hogyan hull szerte . . . Éles hang riasztotta? ekkor fel. — Feszítsd csak ki a ruhaszárító kötelet, a gesztenye s az almafán húzzad át! Lenn, a boncterem emeleti ablakai alatt, egy kis földszintes ház állt, szemben a főépülettel, a kerítés magas falához húzódva, egy szoba-konyház ház, az intézeti szolga lakása. Miklós lepillantott A nyitott konyha*ajtón nagy felhőkben jött ki a pára, odalenn nagymosás volt. Egy piszkosarcu fiú jött ki az ajtón, kezében nagy kötélcsomót tartott. Fanyalogva indult a gesztenyeía elé. — De feszesre húzd ám! És pillanatnyi szünet után újra felcsattant belül a rikácsolás. — Legalább neked vegyem valami hasznod, ha az apád már csak inni tud! A részeges . . . most is fekszik . . . Az utolsó mondat már nem ide szól! — gondolta mosolyogva Miklós. És csakugyan: artikulátlan, mély hang jött a szobából. A válasz. A gyerek hátranézett, néhány pillanatig várt s mikor látta, senki sem jön utána, gyorsan a földre dobta a kötélcsomót és a kapu felé futott. Fél perc múlva már künn is volt az utcán. Egy kis csend támadt erre. Miklós az ablakban maradt, várta, mi lesz? Nemsokára aztán az asszony kiszólt: — Kész vagy már? És kinézett az ajtón. A kötélcsomó a fűben feküdt, a gyerek nem volt sehol; az elnyűtt, sápadt asszonyból kifakadt a káromlás. — Hej gazemberek . . .! Meglátta Miklóst az ablakban. — Teccik látni, ilyenek ezek! Mind a kettő . . . Az apja is, a fia is! Megvert velük az Isten ... A sok munkától ha a számra fogok bukni már, még akkor sem segítenének! És az utca felé fordult. — Várjál csak! Enni hazajösz . . . Miklós gyorsan visszahúzódott az ablakból. Fázott ezektől a durva szavaktól s nem akart szóbaállni az asszonnyal. Anya, férj, gyerek: ezek is emberek voltak, ez is család. És mégis . . . Csupa marakodás, csupa vigasztalanság, csupa harc. Néhány lépest tett a teremben. — Ez is élet? — tűnődött el. Azután a bádogasztat mellé állt és újra nézegetni kezdte a kiboncolt izmokat, a szabadon futó ereket, a sárgás idegkötegeket, a szalagokat, a mélyről felfehérlő csontokat, — milyen élet lehet vájjon ez? Merre járt, amig magányosan, idegenek közt, mindenkitől elhagyatva egy kórházi ágyon összeroskadt valahol. És az ágyról ide került, ide a boncolóasztalra. Mert az ezerhétszáz millió ember közül, akik éltek, szerettek, csaltak, születtek, meghaltak ezen a földön, nem akadt senki, aki magáénak vallotta volna ezt az összehulló testet. Nem akadt senki, aki visszaadja: a kihűlő testvért a földnek, amelyből vétetett. És ebben a pillanatban Miklós előtt tisztán felfénylett minden. A legősibb, legnagyobb, legborzalmasabb tragédia: a hiányzó, kis izom. Az a*rc nevető-izma. Ezek az emberek, ott lenn a házban, s ez itt az asztalon, és sokan még köröskörül, sokan mindenfelé: sohasem nevettek. EgéW életükben szivből soha. Sötét, fekete felhők alatt tengették nyomorult kis életüket, és mindég magányosak voltak, mindig marakodtak, mindig harcban álltak. Ök, egyedül az egész világgal. Tavaszra, napfényre, mosolyra sohasem jutott, nagy enyhülésekre, simogaíásra, melegre sohasem tellett. Ezek az emberek sohasem érezték: milyen jó kettesben lenni. Sohasem jutottak el odáig: kéz a kezet hogy fogja. Soha-sohasem nevettek! És egy kis izom ezalatt, a fültő a szájzugig, fonnyadt, vékonyodott, sorvadt. Egy kis izom. egy a sok között, aprónként lassan eltűnt. Mert az élet rohan és eltapossa, ami fölösleges. Miklós elszédült a boncolóasztvl mellett, . . mintha iszonyú mélység szélén állt volna. Lehunyta a szemét s a feje is fájni kezdett. — Sokat dolgoztam . . . Aztán levetette a köpenyét, meleg vízben még egyszer megöblitette a kezét és kiment az utcára. Künn sütött a nap. S egy lány éppen ibolyát árult. Miklós vett egy kis csokrot, hogy érezze: — Mégis . . . mégis tavasz van . . . A hasonlat Irta: Igmándy Géza. Bodry Gáspár intéző ur lehorgasztott fejjel, céltalanul bandukolt. Bagaria csizmáján itt-ott megültek a nagy harmatcseppek, sárga vitorlavászon nadrágján halványzöldes csikók szeszélyes vonalai rajzolódtak ki, amint a térdmagasságu füvek és bokrok hózzájacsa- podtak. Fogolytollal körültüzdelt zöld kalapját annyira lehúzta, hogy a rávetődő árnyék még sötétebbé tette piros-pozsgás kövéres arcát. Puskája hanyagul lötyögött a vállán, vadásztarisznyája a combját verdeste. így járta kora hajnaltól a határt. Hatalmas alakja néha meg-megingott, amikor a porhanyos föld besüppedt alatta. Bár vadászni indult, nem vette észre az előtte szem tel enkedő nyudakat, ügyet, sem vetett a hangos berregéssel felriadt foglyokra. Gondolat nélkül. Agyában egymást kergették a körülötte történt események, de olyan szédületes gyorsasággal váltakoztak a képek, hogy nem tudtak összefüggő egésszé kialakulni. Valahogy betévedt az erdőbe. Jól esett az a*rcába csapódó hűvös szellő, elzsibbasztotta a fák rejtelmes, susogása, a madarak száz szólamu dala végigsimitotta lelkét, mint valami jóságos puha asszonykéz . . . — Az asszony! — hördült fel szinte önfeledten, de megijedt a saját eltorzult hangMajd órák múltán, megneszelvén az ablak alatt az apám sebes járását, nem a régi boldog újjászületéssel, hanem szép arczán a nyugtalanság, a remény és kétség emésztő vonásával kelt föl mellőlünk az asztaltól (csak röviden, vetve oda nekünk, hogy: — Jön az apuska!) s ajtónyitáskor vigasztalón és fájdalmas szeretettel nyújtotta csókra az ajkát szegény, csüggedt, apámnak: — Nem sikerült, édes? Ne, ne busulj, Edvárd! Majd lesz! Majd lesz! A többiek, mondom, nem vettek észre semmit, hanem az én leselkedő kis gyerekeszemnek bizony feltűnt, hogy édesapám terítéke elöl úgy esténként eltűnt a három deczi bor, a mit azelőtt mindig odatett a cseléd a vacsorázó asztalra. Anyámat is nagyon gyanúsnak találtam, hogy mért gyűlölte meg egyszerre olyan borzasztóan a csokoládét, holott azelőtt mindig az szokott lenni az uzsonnája. Most már csak nekünk jutott belőle, s anyuskám megtiltotta a szolgálónak, hogy neki is hozzon: — Nem kell, Mari; a nmltkor elrontottam tőle a gyomromat. Mivel még mindig tél volt és ezek a dolgok mind alkonyat után, lámpavilágnál történtek, sok-sok napi erős fejtörés után rájöttem, hogy tulajdonképpen mindennek alkalmasint Este bácsi lehet az oka. Ezen a fölfedezésen borzasztóan megiitődtem, mert hiszen anyámtól sohasem hallottam egy rossz szót sem Este bácsi felől. Minthogy azonban a helyzet egyáltalában nem akart visszazökkenni a régi, derültebb kerékvágásba s édesapám is estéről-estére egyre csüggedtebben lépett be, fáradtan, havasan, zúzniarás bajuszszal az előszobába, hát egyszer csak, uzsonna után, ezzel a duzzogó szóval fordultam a mamához; — Anyuska, én mán* nem szeretem az Este bácsit. — Miért, fiacskám? — hajóit gyöngéden hozzám az áldott jó lélek. — Azért — és durczásan csücsörítettem össze a számat, — mert elvette apukától a bort és tőled a csokoládét. Rossz Este bácsi* — s kis öklöm fenyegetőn emeltem a lámpa felé. — Te haszontalan! — Na, na, kis csacsim . — De te csúnya! — szakítottam félbe, tovább is a rettentő öklöm mutogatva az ártatlan lámpa felé. (— Te suna! — emelte fel vészfjóslón a kezét most egyszerre az öcsém is, mig a kis néném zavartalanul merült bele a koczkás „mosolányM okozta gyönyörűségbe.) — Mire anyánk ijedten hárította félre mindkettőnknek a kezét a tüz- vonalból s aztán a könyein keresztül mosolyogva, szinte felindultan kezdte el magyarázni: — Kis csacsik, majmocskák! Hiszen nem ez az Este bácsi a rossz, a ki bent van, hanem az a másik Este bácsi, a ki odakint van az utczán. Az bántja mindig a szegény apuskát! De nem ez! Ez jó! És mivel sem én, sem az Öcsém uram nem akartunk hitelt adni ennek a beszédnek, hát felhúzta az ablakon a redőnyt s aztán mind a kettőnket a karjára kapva, velünk együtt lépett oda az ablakhoz. (Kívül gyalázatos hóförgeteg volt, sivitott a szél és az ablaknál csak úgy diilt be a hideg.) — Lássátok, kis csacsikák! Az a rossz Este bácsi! Ott kinn az utczán! (Ebben a pillanatban, mialatt mi félősen csimpajkod- tunk anyánk nyakába', édes apám fáradt alakja surrant el, csüggedten intve be hozzánk, a földszintes ablak alatt. Anyám sóhajtva fejezte be): Ott kinn van a rossz Este bácsi ... az élet. Aztán mind a kettőnket hamar lecsapott j a földre és sietett ajtót nyitni. — Ne, ne is törd magad ilyen csúf időben, Eduskám! Majd lesz! Majd lesz! Az apám átfagyva, kimerültén lépett be a szobába, mint valami kivert kutya. De a mama már meleg mosollyal simult hozzája, tél apó is dohogva szívta a pipáját a cserép- káb'hábau és Este bácsi is, ez a belső, szelid fénnyel mosolygott le a lámpa ernyője alól, és én tátott szájjal ugyan, hanem azért mégis egyszerre nagyon világosan megértettem, hogy: — Ahá, két Este bácsi van. Jó, meg rossz. Itthon, meg odakint. A forróságom Nagy forróság a forróságom, belém olvadnak fák, napok, bennem akarnak összeégni, de én senkit sem akarok. A forróságom szentnek tartom, nincs köze hozzá senkinek, hiába minden „érte-slrás, hiába vergődő szivek. A forróságom győztes fáklyát gyújt Istenének estetájt . . . tökéletes, örök, hüs-tiszta, száz kéz bele hiába vájt Ilyen forróság ogy van, egy csak, nem volt és nem lesz senkinek, vonat, amely ha végigszáguld megörülnek a vassínek. Nincsen testvére, nincsen társa csak anyjja van. az én anyám . . . kinek a messzi Élet küldte egy gyötrelmes nagy éccakán. _________ Urr Ida. jától és elhallgatott. Leült egy behara*szto: dott vakondtúrásra és bámulta az ütemese hajlongó, zizegve rezgő leveleket. Alig néhány lépésnyire tőle megzörren] egy ákácbokor. Gyakorlott vadászszeini azonnal észrevette a tojásain ülő fakótolli fácánt. Percekig nézte mozdulatlanul, neho: felriassza. És valahogyan felmelegedett szive. Csak az tudja megbecsülni a boldogsá: melegét, akinek a lelkét megcsapta a csa lodás dere ... Most már tiszta volt a feje. Szép láss végiggondolta az életét. Csak két határkőr bukkant. Ez egyik az édesanyja halála1, másik a házassága volt. Mérnöknek készült A kis dunántúli város egyik szűk utcácská jára még a késő éjjeli órákban is kiszűrődőt a pislogó lámpa’ sárga fénye. Bodry Gáspá tanult lázas szorgalommal. Falta a betűket, a lelkében szinte kiformálódtak a hossz algebrai* és geometriai képletek. Könnyen és! gyorsan tanult, de a leckéi mégis éjszakára! maradtak, mert délutánonként másokat tanított. Ebből tartotta? fenn magát és öreg öz vegy édesanyját, akinek az egyszerű adótiszt ura után kapott nyugdija még a napi betevő falatra* is kevés volt. Atyjának volt főnöké úgy segített rajtuk, hogy az adóivek átvizsgálását Gáspárra bízta. Ez is hozott valamit a konyhára. Mikor utolsót lobbant a lámpa, letette a tollat és lefeküdt. Túlfeszített idegei nehezen nyugodtak meg. Végeláthatatlan számsorok lebegtek becsukott szemei előtt s óriási vashidak körvonalai bontakoztak ki a sötétségből. Alattuk zúgtak a hullámok, dé a pompás acélizmu bordák büszkén tartották a hátukon keresztül robogó sistergő vünat- szörnyetegeket. És ott állt mellettük kipirult arccal, kifeszitett mellel a*z alkotójuk: Bodry Gáspár mérnök. Édes fiam — szólalt meg ilyenkor remegő hangon az édes anyja — mi bajod? Ismét tervezeteket mormolsz. Még az. érettségi bizonyítvány nem volt a kezében, amikor a*z édes anyja megbetegedett. Az orvos csak biztatta és irta a drága recepteket. Gáspár pedig még többet tanult, tanított és dolgozott, hogy teljék az orvosságokra. Össze! nem mehetett fel a műegyetemre, mert nem tudta* ott hagyni beteg édes anyját. Adóhivatalnok lett, de a terveiről nem mondott le, várta sorsuk változását. Mikor három évi kindólás után eltemette az édesanyját, már-már azon a ponton volt, hogy erőszakosan dobja el az életét. Véletlenül üösszetalálkozott egyik volt osztálytársával* aki már akkor okleveles gazdatiszt volt. Annyit beszélt a foglalkozása szépségéről, hogy a kétségbeesett Bodry Gáspár is elszánta magát és beiratkozott a keszthelyi, akadémiára. így fele annyi idő alatt végzett ember lehetett belőle. Lassan-lassan elfelejtette a régi álmokat s mire megszerezte a gazdatiszti oklevelet, éppen olyan lelkesedéssel csüngött uj pályáján, mint egykor a régin. Tizennégy esztendeje járja a Hörcsögpuszta? határát, ahol mindenki szereti és tiszteli. A sok küzködés és magárautaltság után soha sem tudott a hangos társaságokban megmelegedni. — Magának való ember — mondogatták a cselédek. Csak akkor ment el valahova*, ha már sehogy sem tudott kibújni alóla. Az egyik öreg béres felesége volt a gazda- asszonya. A nő sohasem érdekelte, csa*k a köteles udvariasság vezette viselkedését, ismerősei többször biztatták, hogy házasodjék meg, mert eljár az idő felette. Különösen az uraság fia? Elemér urfi festegette előtte színes képekben a családi élet örömeit és nyugalmát. Jelöltje is akadt, aki igen hozzá illett volna Bodry Gáspárhoz. A szomszéd földbirtokos gyermekeinek nevelŐnöje a bájos aranyszőke hajú Alice kisasszony, aki valaha jobb napokat is látott, amikor a pesti Angol kisasszonyok intézetében nevelkedett, de az édesapja* — három vármegye leghir- hedtebb kártyása, korhelye — elherdálta a 2500 holdas dunántuk úrtokot és egy revolvergolyóval 'tett p .ot haszontalan élete után. A szőke Alice n. g, mint nevelőnö vette hasznát nyelvtudományának. Vagy két észtedéig biztatta Elemér urfi Bodry Gáspárt, amig a magának való ember rászánta magát, a háztüznézésre. A bájos Alice rövidesen igent mondott és a lakodalomban Elemér urfi kurjongatott legvidámabban . . . Bodry Gáspárra alig lehetett ráismerni. Ruganyosabb lett a járása, kifeszült a melle, kikerekedett az arca. Mindent szépnek látott. Munkakedve megsokszorozódott és az eddig csendes ember fütyürészve járt kelt s hizlalta szemével a jószágokat. Aliceból gondos, takaros menyecske lett. Az ura még a gondolatát is kitalálta. — Úgy élnek, mint a galambok — mondogatták a cselédek. De Bodry Gáspár boí- ♦
