Prágai Magyar Hirlap, 1924. december (3. évfolyam, 274-295 / 722-743. szám)
1924-12-24 / 292. (740.) szám
Szerda, december 24. Hal szavak a sí Éleim Régi mondás, jó mondás. Tudtunk örvendeni neki, aztán csöpdhe utána mondogattuk: Ha város, legyen — Pest ha falu. legyen — Szlatinka. Így ■ becézgettük magunk között ezt a drága falut, ezt az. elhagyatott kis magyar szigetei, — ahol a só terem. Alig négyezer magyar lélek. Legtöbbje nehéz sómunkás. Ott robotol egész nap a föld gyomrában, hogy napvilágra hozza azt, ami izt ad ételünknek. Onnan bújnak elő naponta a munka óriási csarnokából, hova nem jut el a külvilág zaja. Egyezer év kultúrájának elmozdithatatlan emlékoszlopa ez. Mintha figyelmeztetni akarná, adj tiszteletet a fajnak, amely verítékével ezt alkotta, hangzik el az őrtálló munkás ajkáról magyarul, ha kényelmesen helyet foglaltunk a liftben: „Jó,szerencsét!*4 A lift lassan megemelkedik, majd könnyű, egyenletes zuhanással eltűnik a saktba. Mire észhez kapunk, már harmincöt méterre a föld alatt, a maga hatalmas méreteivel léirhatatatlan kép tárul elénk: Ferencz bánya. Olyan, mint valami megmérhetetlenül nagy földalatti templom, melynek minden fala. minden oszlopa tiszta só. Itt elnémul a szó é-.s a villany misztikus fényében elsápadnak az arcok. Megszűnik minden gyűlölködés. A bánya mélye az, ahol eloszlanak a pártkülönbségek, ahol a kommunista is megemeli izzadt süvegét a feszület előtt és megmarad magyarnak. Félig meztelen testű emberek szorgalmasan kopácsolják a sót. Izmaik megfeszülnek, a só enged, hogy nemsokára a zúzó gép kerekei között finom lisztté őrölve elinduljon világkörüli útjára. Nehéz munka a sóvágás, ha nem is olyan egészségtelen mint a szénbányászat, ezt nem űzheti más, mint aki e mellett született és gyermekkora óta ezzel foglalkozott. Így történik meg aztán, hogy az esetleges üresedő állásokra kevés idegen pályázó akad. A sóvágás megmaradt az őslakosok erős birtokában. De hogy kellő számmal legyenek képviselve az idegenek, arról is intézkedés történt. Az állam vezetőinek mindenhova jól kiterjedő figyelme gondoskodott, hogy a produktív régi termeléshez képest alig emelt üzemet, majdnem hússzor annyi tisztviselővel és mérnökkel lássa el. . Prága soviniszta ujjal ugyláíszik, nagyon hosszúak, elérnek ide, belenyúlnak a föld mélyébe megzavarva ennek szentélyhez ha-! sonlő csöndes nyugalmát. Máskülönben a kis. báh^aközség mai képe. szomorú. A volt kaszinóknak, a hires hölgykaszinónak nyoma sincs. Társadalmi élei jóformán semmi.' -Ennek részben az az oka, hogy a régi tisztviselői kar nagyrésze eltávozott. Az altiszti kar annyi szekatúrának van kitéve, oly erős presszió áfatr áll. hogy minden megmozdulás, minden életfíyil- vánitás csaknem a kenyér áldozatával jár. Egyedüli hely, a közbeesőéiben álló öreg magyar ur korcsmája, hol olcsó bor mellett, veszekedés közben még egymásra ismernek a magyarok. Aztán, ha véletlenül bekandíkál a reggel az ablakon, rázendítenek a nótára: — Szerencse föl, szerencse le! Ilyen a bányász élete. ;.T....... (Áknaszlatina). Képzőművészeti ökonómia Ma már bizonyossá vált, hogy pusztán erkölcsi tömörüléssel Szjqvenszkó képzőművészeinek súlyos helyzetét megoldani nem lehet. Sok szó esett a közelmúltban arról, miképpen lehetne az összes itt működő festőket és szobrászokat egységes frontba állítani, azon régi igazság alapján, hogy „egyesülésben az erő.** Ettől az egyesüléstől várván minden baj megszűntét 'és a fásult közönség ébredését. Mindenesetre hasznos volna az az organizáció, mely módot nyújtana az összes képzőművészeknek egy fokozottabb együttműködésre, áe a fennálló viszonyok között ez lehetetlennek látszik; és ha lehetséges is volna, lényegesebb javulást aligha hozhatna. Tény az, hogy. a múltból áthozott egyesületi rendszer és reputációs kiállítások nem felelnek meg az itteni és a jelenlegi talajviszonyoknak. Nem tudok az elmúlt hat év alatt oly testületi kiállításról, mely exiszten- ciális eredménnyel végződött volna. Természetesen elsősorban a speciális magyar kisebbségi helyzetről beszélek, mellyel azonban a szlovák helyzet, egy-két eltérést kivéve, csaknem azonos. igen szomorú demonstráció igazságom mellett az októberben lezajlott jeles kassai kiállítás, melyen résztvett Szlovenszkó magyar festőinek legalább hetven százaléka. Megdöbbentő az az anyagi eredménytelenség, mellyel ez az erkölcsi méreteiben talán legnagyobb kiállítás a legerősebb magyar kulturpublikummal rendelkező városban zárult. Itt nem lehet mindent a leromlott gazdasági helyzettel magyarázni. Bár tagadhatatlanul nagy szerepet játszottak a rossz pénzügyi viszonyok is, a hiba másutt keresendő. Hiszen a rossz konjunktúráik ellenére a lefolyt esztendők alatt is százezrek vándorol taik az idegen képügynökök zsákjába. Kézenfekvő, hogy reputációs kiállításokkal a közönség nin| csen helyes módon a vásárlás, elé á Ha tekintetbe vesszük a békeidők tárlatait, melyek szenzációsan látogatottak voltak, melyeken az állami és magándijaknak és ösztöndíjaknak egész sora került felosztásra, ahol csaknem százezer aranykorona értékben vásárolt évenkint az állam; melyeket az egész országhoz szóló napilapoknak csatár- lánca és a kitűnő revüknek és képes újságoknak ütegei támogattak s mely olyan fővárosban volt, ahol szervezett müpártolók voltak és mely találkozó helye volt az egész ország közönségének, — látjuk, íiogy sak gyámolitva, elősegítve volt a képkereskede- íem gazdasági folyamatának kulminációia. Ha tehát az ily hatalmas erkölcsi megnyilatkozások sem képezhettek kizárólagos gazdasági alapot, mily jelentéktelen gazdasági hatása van az általunk rendezendő reprezentációs megnyilatkozásoknak! El kell vérez- nie belé minden egyesületnek. Nekünk tehát nem újabb vagy erősebb erkölcsi testületekre van szükségünk, hanem jól szervezett műkereskedelemre. Realisztikus üzleti alapra fektetett vállalkozásra- Kereskedelmi alapon nyugvó szövetkezetre, nem arról kellene vitatkoznunk, hogy melyik város jobb egyesületi centrumnak, mert hiszen egyformán rossz az mind, akár Pozsony, akár Kassa, akár Besztercebánya, hanem hol van a szakember, aki üzleti túr* nékat szervezzen, Rimakokovától Amsterdamig. Tisztességes ügynökök keresendők, akik épp ugv a nyakába akasztják portékájukat (már mint a mi képeinket) a közönségnek, mint a pesti vagy a bécsi ágensek így aztán idővei lehet reprezentációs ■kiállításokat is rendezni, — persze állami aranyérem és nagydij nélkül. (Besztercebánya). Flache Gyula. A fejem, a fejem, kopasz lett már a fejem, Nem kell arra fésű. Egye meg a fene, házasodni keülene, Addig, ttsig nem későNem leszek én, minek volnék, magamnak az ellensége, Majd csak lesz, ahogy lesz, hisz mindig volt s mindig lesz másnak felesége. Mihallk Dezső. M taél meg rdla, nnepekcí szemelj! 19 . . év december 24.-én dél felé kis fián. •karácsonyfáját díszítettem- Lackónak kivételesen megengedte anyukája, hogy a konyhában jíömöite kotnyeleskeajék, hogy engem a titokban íooó karácsonyfa díszítésben ne zavarjon, mikor béront Kékédy az erdQŐr: — Tekintetes fuerdőraérnök urnák alássan jelentem, a Farkasvölgy oldalában medvebarlangra akadtam, a medve benne van. Az első pillanatban örömömben csakhogy földhöz nem csaptam a kezemben tartott csomag cukorkát, de aztán olyan érzésem támadt, mint annak a szegény családapának, kinek hat lány után egyszerre két fiút is hoz a gólya. Medvét, még sose lőttem- De ma itthagyni Lackóm karácsonyfáját, mikor minden darab cukorkának, minden nyalánkságnak felakasztása külön gyönyör, mert mindeniknél újra és újra felvillant lelki szemeim előtt kis fiam édes örömtől ragyogó arca, most elmenni?! . . . Minek is jött ez a Kékedy? De hát a medvét, ha már megtaltálta, az bizonyos, nem hallgathatta el. Menjek, ne menjek?! Ha megyek, messze vari, későn jövök haza, el lesz rontva karácsonyesténk. De ha nem megyek, akkor is el lesz rontva az estém, mert mindig a Farkasvö’gyben fog járni az eszem. Ünnep utánra hagyni? Ki tudja hol lesz addig a medve?! Kékedy, aki oly örömtelve hozta a hfrt, csak állt, más fogadtatást remélt, öt érát gyalogolt Idáig s én úgy nézek most rá, mint az a bizonyos családapa a bábaasszonyra.-st Befogassak Főerdőmérnök Ur? -?■- kérdi. Nem feleltem, hanfcm kimentem feleségemhez tanakodni. Persze lebeszélt, ne menjek el ma, ki csinálja meg Lacika karácsonyfáját, neki nem lesz nyugta az egész idő alatt, éjszaka lesz, mire haza jövök, oda lesz legszebb ünnepünk s ki tudja még baj is érhet! -- Jézus születésének előestéjén ne ölj, maradj velünk! -- mondta. De a sátán már fogott. S mig előbb magam is ingadoztam, most minél inkább kérlelt az asz- szony, annál inkább húzott valami ki messze a havas rengetegbe a íarkasvö’gyi medveb^rlangh^z, hogy a talán soha vissza nem térő alkalmat el ne szalasszam. Kékedy utánam jött a konyhába: — Tekintetes Főmérnök Ur elkésünk! Szegény feleségem már sirt is, de az ördög erősen tartott, befogattam, mentünk. Útközben felvettünk még egy erdőört, aztán repült a szán mind távolabb a hegyek közé. A raeilékvölgyben azonban töretnünk kellett a havat, csak lépésben haladhattunk úgy, hogy délután hárem óra múlt, mire á médvetanyához érkeztünk. Még feléé álltunk, mikora barlang szájában megjelent a medve bozontos teste- Készületen- 't ségemben- hirtelen tüzeltem, mire a m dva el@r- ditotta magát és ráükrohatít. A két erdöör dug- “ rótt A medve elülső mancsává! rámvágott ugi hogy bal vállam nyomban leesett. Akkor lőtt Kékedy egy lépésnyi távolságról, persze rosszul. A medve rávetette magát A még feléje irányzott puskát, mint forgácsot törte ketté, de vele törött Kékedy karja is. Csak ekkor tudott lőni a második .erdőőr, aki, amint félreugrott, elbukott a hóba. ' Lövése szerencsés volt. A medve őszseesett. Gerincét horzsolta a golyó. így Kékedv a továbbiaktól megmenekült s a másiknak volt ideje a fetr^ngő bömbölő hatalmas állatot egy fejlövéssel kivégezni. Nekem bal fülem szakadt szét s a ku’cscsontom tömött el. Szegény feleségem! Szegény Lacikám! De rossz karácsonyotok volt az! Én azóta betartom a III. para'i''‘5o’-'tot- (Mosóc) * / ^ Szüret Akkor még kurta nadrágban jártam, amikor utoljára volt hangos szüret a beregi hegyeken. Addig mindig volt, azután egyszerre valahogy meghalt az egész, tán a vén Prusznyi prímás vitte magával á föld alá, vagy tán a Kóczy Kálmán négyesén szaladt el másfelé. Mert úgy történt, hogy azon az esztendőn járt utoljára Kóczy Kálmán négyesen mifelénk. Emlékszem, a nénéméken volt a sor, oda hajtott a négy feketével, megvMlott a szollá alatt, leugrott a bakról és elindult fel a hegynek, a ház felé, ahol akkor már nagyszámú nemberek kacarásztak a városi Híjakkal. Baka Flóra széthajtotta a veranda zöld szöllöiombját, letekintett a hegyi útra és elkiáítóttá magát: — Nini, megjött Kóczy Kálmán! .A lányok — néztem — mind a korláthoz libbentek, de a mamák hideg nyugalommal ülték tovább a helyüket. Hogyne, hiszen most hárem hete, hogy kiszaladt az utolsó kétszázkoblos a lába alól. A vincellér nagy halom venyige alá gyújtott a ház mellett, éppen akkor lobbant magasra a lángja, am kor Kóczy Kálmán felérkezétt. ' A Nagyhegy háta akkor niár lekapta a napot ,a' szürke égen messze' villant a fény. —- No, táncsak nem nekem illuminálnak? Kóczy Kálmán kérdezte ezt Baka Flóritól, az meg egy kicsit kényesn, de szívvel válaszolta: — Ki magának, ki másnak . . . Leült közéjük, deresedö szép fejét végig boronálta a kezével. A lányok szempillantás alatt körülültek, mert ■ még elég oktalanok voltak abban az időben, hogy csak az embert látták még, azt meg nem nézték, hogy mi van megette. A mamák rosszaié szemmel pislogtak, külöiiösképen Bakádé, aki' még a lorgnont is az orrára tette. Én hátulról, a szobaajtóból néztem, de nagyon rámjött a kacagás, beszaladtam a szobába. Tudniillik én már meg’estem, hogy amikor senkise látja, olyankor sohase veszi elő a lorgnont. Csak ilyenkor. A közben történtekre csak homályosan emlékszem, mert enni kezdtünk, meg inni, Prusznyi meg húzta, Béla bátyám kurjongatott, hogy „fejér lábát a patakba mossa*4 és intett Prusznyinak, a fiyálas vén cigánynak, hogy beszéde van vele. Prusznyi hozzálépett, Béla bátyám meg Kóczy Kálmánra mutatott. —- Józsi fiam, csókold meg azt az urat, kapsz tőlem tiz pengőt. . . Béla bátyámról ilyenkor már tudtuk, hogy túl van minden földi gondon- PrűStznyi odament Kóczy Kálmánhoz és reszkető alázattal hajolt az arcára. — Náccságos ur, kenyergem .... Kóczy Kálmán föllendült. — Kuss, c:gány! — Náccságos ur, kenyergem, nyóc rajkóm van . . . tiz pengő . . . csak égy picur- kát engedje . . . — Kuss! — aztán hirtelen mosolygóssá vált, közelhajolt a cigányhoz és úgy súgta a fülébe: — Húsz pengőt kapsz, ha azt az urat csókolod még ... Béla bátyámra mutatott. Prusznyi cigány megértéssel bólintott, elhúzódott, kezébe vette a hegedűt, tovább játszott, mintha semmi gondja se lenne. Addig játszott, amig Béla bátyám mellé nem játszotta magát, oszt egyszerre ráborult és cuppanós csókot csattantott el a képén. Lön nagy i i a dalom, kacagás az emberek felugráltak, Prusznyi cigány eliszkolt, mert Béla bátyám módfelett dühöngött Eliszkolt. — a Kóczy Kálmán háta mögé és onnét a nagy kavarodásban, amikor Kóczy is Béla bátyámat kacagta, hátulról nagyhitelen megcsókolta a Kóczy Kálmán orcáját is . Ami ezután történt, arra már Igazán nem emlékszem, mert igen e! voltam foglalva magammal. Bent lefeküdtem egy díványra és tán aludtam, vagy mi’ Csináltam, nem, tudom, eltelt tán két óra is, amikor hirtelen arra ébredtem, hogy szaladnom kell. Hátra szaladtam, a homályba, az almafák mellé, hát Uramisten! —: az almafá alatt a lócán Kóczy Kálmán ült, meg Baka Flóra. No, ezt meg kell néznem, már a torkomon volt a mutatóujjam, de kihúztam, gondolván, hogy arra ráérek. Baka Flóra szép szőke fejét a Kóczy Kálmán vállára fektette, úgy ültek ott nagy csöndben, kéz a kézben- Lestem őket és nagy gyönyörűségem telt bennük. Azután, jaj, drámai gyorsasággal fejeződött be minden: megjelent a borház felöl Ba- káné, jött, jött, hatalmasan, égnek meredten, szilárdan, mint a végítélet. Az almafa felé. Szerettem volna kiáltani, de sajnos, késő volt. Egyszerre szétrebbentek, Flóri megállt, reszketve, szemlesütve várta az anyai suj- tást- Kóczy Kálmán pedig, uccu. beugrott a szőllőbe. Én hirtelen visszadugtam a mutatóujjam a torkomba, hogy alibit igazolhassak. Bakádé utána kiáltott Kóczynak: — Adta himpellérje, tán a négyesével akar asszonyt eltartani . . . Rám senkise nézett, visszamentek a többiekhez. Később hallottuk, hogy Kóczy Kálmán meg sem állt a négyesével Nyíregyházáig, ott eladta, az árát elmulatta és aludni tért a „Magyar Király* szálloda kasszírnőjével. Délfélé pedig, amikor felébredt első álmából, úgy azonmód’ a kasszirttŐ mellett, főbelötte magát. Mondják, hogy a szegény iyddyasz- szony hat hétig beszélt félre az eset után. JcUuiM&y SPIS Agglegény-csárdás _ . f E=r:~~rTl~*Tl * 1 dtr * s
