Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)
1924-06-07 / 128. (576.) szám
Tévedés. Irta: Buda László. (Az előadás joga fenntartva.) (Rugó ur az apróhirdetések között talált egy jókarban levő eladó frakkot; ezt megnézem mondotta, tovább olvasott és mivel már rég tervezte, hogy megnősül, kapva kapott az alkalmon, hogy egy jó házból való csinos és intelligens lány egy millió korona hozománnyal stb. stb. . . . felirta tehát a címeket, de szerencsétlenségére összetévesztette őket és bekopogtatott a lányos házhoz, hogy a frakkot megtekintse.) Szin: (Szoba, ahol Bügler ur olvas egy székben.) Rugó: (benyit) Jó napot kivánok. Bügler: Jó napot . . . Rugó: Kérem szépen ma olvastam az újságban, hogy . . . Bügler: Igen kérem, tetszik tudni, nem járunk igy társaságokba, nemrég jöttünk csak ide, nincs is ismerősünk, csak egy ruhakereskedő... hát ilyen utón gondoltam jónak . . . Rugó: Oh igen, mit az a ruhakereskedő, ma mindenki a maga javára dolgozik . . . persze, hogy ezúton a legjobb . . . Bügler: No és tetszik tudni eddig nem is volt még eladó ... Rugó: De most már eladó remélem? Bügler: Oh igen, de azért nem sietünk most sem vele, a kora tetszik tudni . . . Rugó: Remélem nem nagyon öreg? Bügler: Az én házam kérem nem ócskapiac... különben pedig Bügler József nyugalmazott városi levéltáros vagyok ... tessék helyet foglalni. 'Rugó: Köszönöm Rugó Dénes vagyok ... az ilyen ügyeket tetszik tudni kéz alatt szoktam elintézni... mit, az az ócskapiac... Bügler: Az ilyen ügyeket (csodálkozva) hogyhogy ügyeket? Rugó: No igen nem is úgy értem, természetes, hogy ez az első eset, mert máskor... Bügler: Máskor ugyebár nem volt komoly a szándéka, de most remélem egészen komoly? Rugó: (csodálkozva) A szándékom? Persze, hogy komoly. Bügler: Legyen őszinte Rugó ur. Rugó: őszinte? Ön uram kitűnő kereskedő lenne. No és kié volt, ha szabad kérdeznem? Bügler: Kié? Kié? Enyém, hát csak nem gondolja, hogy közvetítő vagyok? Rugó: Jó, jó kérem nem is úgy értettem, no és most már nincs szüksége rá? Bügler: Micsoda kérdések, mondtam már, hogy nem sürgős, nem akarok én úgy megszabadulni tőle, a ház körül még felhasználhatom egész jól. Rugó: Óh kérem az igazán kár volna a ház körül. Bügler: Kérem az nem árt, ha mindenhez ért. Rugó: Hát ha nem árt, de nem is használ, mert az ember még sem vigyázhat úgy rá , . No és hát úgy nagyságomnak megfelel? - - ... Bügler: (nem érti) Óh igen nagyságodnak megfelel! ■ Rugó: No és fényes? . . . Bügler: (most már igazán nem érti) Fényes pofa . . . Rugó: Igazán fényes? . . . Bügler: Hát én kérem csak nem mondhatok bírálatot róla, az Rugó ur dolga ... de apropó, nem is kérdeztem, mi a foglalkozása, tetszik látni mennyire megbízom önben . . . Rugó: (türelmetlenül) Hát ez azt hiszem igazán nem fontos. Bügler: Hát hiszen, hogy fontos-e... de szeretném mégis tudni. Rugó: Városi tisztviselő vagyok ... no és hogy rátérjünk a tárgyra, melyik évből való? Bügler: Oh, kérem mindössze huszonhét éves, de senki sem mondaná, hogy tizenhat van. Rugó: Tizenhat? . . . Huszonhét? . . . Bügler: Ha én vele megyek senki sem hiszi, hogy ilyen öregember létemre az enyém . . . Rugó: No és mikor volt vele kinn utoljára? B ü c h 1 e r: Mikor? Most a napokban. Rugó: No és hát még sincs rá szüksége? Büchler: Hát egyszer csak meg kell tőle válnom? Kérték már régebben is valami ügyvéd, de épp akkor a fiamnál volt a Balatonon és mire haza került, hát meghalt az ügyvéd, jobb is igy ... Rugó: Ug-ylátszik akkor ez egy családi . . . Bügler: Igen mindnyájan szeretjük: a család kedvence. Rugó: No és javítások majd nem kellenek? Bügler: Ugyan Rugó ur hová gondol, hiszen elragadóan házias . . . Rugó: Hogy-hogy házias? . . . nekem meg éppen parádére kell. Bügler: Jó, hát édes Istenem, ha kell házias, ha kell ünnepélyes . . . hová való Rugó ur?... Rugó: (elveszti türelmét) Hát kérem ez már igazán nem tartozik ide. Bügler: De türelmetlen Rugó ur, bizonyára már szeretné látni? Rugó: Hogyne szeretném, igazán kiváncsi vagyok rá. Bügler: (a másik ajtóhoz megy beszól) Jucika készen vagy már? siess, siess kérlek. Rugó: Abban a szobában van talán benn? Bügler: Igen és toilettet vált, a lányom. Rugó: Nem hozhatná ki talán a szolgáik)?. Bügler: Ugyan Rugó ur milyen nagy kópé maga! Rugó: Kérem Bügler ur ne tessék mókázni, mert én sietek. B ii gl e r: Jó, jó, de hát ezt maga csak úgy kutyafuttában akarta elvégezni? Rugó:,Dehogy kutyafuttában, én alaposan végzem minden munkámat. No és mi lesz az ára? Bügler: Az ára? . . . Hehehe . . . milyen vicces is maga . . . olcsón odaadom. Rugó: No de mégis miután már . . . (Jucika belép) Jucika: Jó reggelt papa! . . . B ii g I e r: Lányom bemutatom neked Rugó urat... Rugó: Örvendek ... Jucika: (feléje megy kezét nyújtja). (Csend. Hosszú szünet.) Rugó: Mi lesz Bügler ur a frakkal? . . . Bügler: A frakkal? (csodálkozva). Milyen frakkal? Rugó: Ejnye kérem már egy félórája alkuszunk itt a frakk ügyében és még most sem láthatom . . . Bügler: (elhülve) De, hisz kérem én folyton a lányomról beszéltem . . . Rugó: A lányáról (ránéz a lányra, ijedten). Jó napot kivánok! (el). Jucika: Ez papa rémes, hogy engem egy frakkal összetévesztenek, hogy maga félóráig rólam beszél akár egy frakkról, és borzasztó hogy ma egy frakk is jobban kelendő, mint én. (Függöny.) A háborús és a háború utáni iparművészet Magyarországon, Irta: Györgyi Kálmán ' a;z Országos Magyar Iparművészeti Társulat igazgatója A háború és az utána következett forradalmak, majd pedig a mai Magyarországot még ma is sújtó gazdasági válságok megakasztották az 1896 évi milleneumi kiállítás óta örvendetesen nekilendült magyar iparművészet fejlődését. A háború alatt az anyagbeszerzés nehézségei és a munkaerőkben mutatkozó hiány bénították meg a rendszeres termelést. Később inkább művészi szempontból állott be visszaesés. Az iparművészek ugyanis a hirtelen meggazdagodottak hivalkodó kielégítésére szorultak és ezért tértek el a komolyabb és nemesebb irányzattól. Az 1900 évi párisi nemzetközi kiállítás, majd az 1902 évi- torinói, főképpen pedig az 1906 évi milánói nemzetközi iparművészeti kiállításokon a magyar iparművészet derekasan megállta helyét és egész sora a jeles tervezőknek aratott elismerést a modern szellemtől áthatott, de bizonyos nemzeti jelleget feltüntető munkáival. Az Országos Magyar Iparművészeti Társulat a Budapesten és vidéken (Szeged, Kaposvár, Arad, Miskolc, Debrecen, Kassa, stb.) rendszeresített kiállításaival, valamint magas színvonalú lapjával, a Magyar IparmüYészet-tel hathatósan támogatta a hazai iparművészet egyénisitésére és térfoglalására irányuló törekvéseket. Kölönösen a lakásberendező ipar terén mutatkozott nagy fellendülés annak ellenére, hogy a háború előtti közös vámterület nem vetett gátat a Bécsből és az osztrák tartományokból eredő iparművészeti áruk behozatalának. A legkényesebb ízlést és pompaszeretet kielégítő pazar diszü, nemes anyagból készült diszbutorok, a középosztály igényelnek megfelelő szolid és célszerű lakásberendezésektől az egyszerű muskáslakás keretébe való bútorok sokféle fajtája és dús választéka töltötték be a nagy gyárak, az asztalosszövetkezetek és a bútorkereskedők raktárait. — A kézműipar olcsóbb alkotásaival versenyre kelt és mindinkább tért foglal a géppel készült bútor, mely tudvalévőén a nagy tömegekben való gyártása mellett is művészi szempontból kifogástalan lehet. Mint említettük a háború alatt és után bekövetkezett gazdasági eltolódások révén uj, nagy vagyonok keletkeztek és a friss siitetü gazdagok olyan környezetet kívántak, mely nem árulja el a vagyon uj voltát, hanem patinás, vagy patinát hazudik, mintha tekintélyes, évszázados ősöktől eredne és ezek sarja lakná az uj otthont. Tehát keresték a régi bútort, a régi szőnyeget, függönyöket, tükröket, ezüstöt, képeket porcellánt stb. és megindult a szédületes hossz a régiségek piacán. A sűrűn rendezett aukciókon hihetetlen árakat értek el jelentéktelen antiquitások, különösen, ha híres, vagy magasállásu személy birtokából eredtek. Nagy lendületre kapott a régiségek utánzása és hamisítása. Külön műhelyek rendezkedtek be régiségek gyártására és a legfurfangosabb módokat eszelték ki a vevők félrevezetésére, vagy legalább is hogy portékájuk a régiség látszatát keltse. A tervezőművészek buzgón másolgatták Chippendale, Hypelwith, She- raton, Boulle, Vredeman de Vries és más régen porladozó hires butormüvész „nyomán" a stilusos botor rajz okát és nagy keletje volt a Louis XV. és Louis XVI., valamint az empire bútoroknak is. Élelmes ügynökök bebarangolták az országot és a régi nemesi kúriákból, plébániákból, stb. potom pénzen összevásárolták a Mária Terézia —• vagy az u. n. Biedermeyer korból fenmaradt ócska bútorokat, felszállították a fővárosba, ahol helyre igazításuk után mohón vásárolták ezeket a valódi „antik" darabokat és széditően nagy pénzeket kaptak értük. Ez a folyamat áthatott az iparművészet egyéb ágaira is. A letűnt századok formanyelvét mímelő bútorra nem illet a XX. század porcellánja, bronza, hímzése, szőnyege stb. tehát Sévres, Meissen, Charíottenburg, Kina és Japán régi porcelánjaiért, Rhodos, Capo di Monté, Palissy majolikáiért, Augsburg és Niirn- berg ötvösműveiért, régi mesterek festményeiért és bronzaiért, Persia és Nidia színdús szőnyegeiért és hímzéseiért folyt a verseny. És akadt mindig anyag és vevő bőven. Minden uj gazdagra ezer és ezer urból lett proletár esett. Volt jómódú, de clszegényedett háziurak, tőkések, katonatisztek, majd az úgynevezett középosztály egyéb lecsúszottai, sokszor bizony könnyes szemmel, kénytelenek voltak magválni régi családi kincseiktől, kegyelettel őrzött ékszereiktől, képeiktől és otthonuk sok egyéb kedves tárgyától, hogy el ne pusztuljanak az egyre rohamosan növekvő drágaság magasra csapkodó hullámaiban. Hogy ilyen viszonyok közt iparmüvészetiink egészséges fejlődéséről alig lehetett szó, az természetes. Ritkán akadt oly nemes ízlésű és józanul gondolkozó mecénás, ki akár a maga lelkének sugallatát követve, akár komoly művész szavára hallgatva, egyéniségének, vagy tervezője egyéniségének érvényesülését kívánta a megrendelt uj berendezésén. — De mégis, habár csak szórványosan, volt erre is példa. Csak kár, hogy ezeknek a megszívlelni való jó példáknak bemutatására és hatásos propagálására nem volt alkalom. Amióta az iparművészeti muzeum gyűjteményeinek terjeszkedése miatt az Országos Magyar Iparművészeti Társulat nem rendezheti a magyar lakásberendező-iparra oly nagy jelentőségű inté- rieur kiállításait, azóta lakásmüvészetünk irányítás nélkül vergődik. Ezért legfőbb ideje volt, hogy a Társulat fontos hivatásának eredményes teljesítésére megfelelő és állandó kiállítási helyiségekhez jusson. És jutott. Ha hosszantartó nehéz küzdelmek árán is, de végre megkapta a vallás- és közoktatásügyi minisztertől az Andrássy-uti u. n. régi Műcsarnok földszinti helyiségeinek javarészét, melyekben eredetileg az önálló palotájába való bevonulása előtt az Iparművészeti Muzeum gyűjteménye volt elhelyezve. A Társulat a nyár folyamán foglalja el uj helyiségeit, ahol intenzív és széleskörű munkásság kifejtésére lesz alkalma. Régi hagyományaihoz hiven a nemzeti irányú progresszív, de nem szertelenkedően túlzó iparművészetek fogja felkarolni és ennek útját egyengetni. Az önálló vámterület, a védelem, amiben a most tárgyalás alatt levő uj vámtarifa az iparművészeiét részesíti, elég biztató kilátást nyújt az iparművészet fejlődésére, mert hiszen reá szorul a hazai szükséglet javarésze. Egyre-másra nyílnak az uj iparművészeti műhelyek. A kerámia, ötvösség, textilművészet, bőrdíszművesség, gyermekjátékipar terén élénk mozgás, erős akarás jelentkezik és bizonyára nem marad el a többi ága sem az iparművészeinek. Ha az Andrássy-uton szervezkedő központból iparmüvészetiink majd magkapja az irányítást a Társulat zászlója köré csoportosuló jeles művészektől és az erősen lesorvadt „Magyar Iparművészet" c. társulati közlöny ismét a régi terjedelemben és időközökben jelenhetik meg, akkor ennek meglesz a maga üdvös hatása az iparmü- vészetre és bizonyára észbekap és elfordul paró- disztikus hajlamaitól a nagyközönség is. Az 1923. évi monzai nemzetközi iparművészeti kiállításon a magyar iparművészet és iparművészeti oktatás fényes sikereket ért el. A legilleté- kesebb kritikusok elismerték tervezőink tehetségét és az iparosok szakavatott munkáinak tökéletességét. Mind sűrűbben jelentkeznek messze országokból jött idegenek, kik az export szempontjából érdeklődnek iparmüv észetünk iránt. Nincs tehát ok a csiiggedésre. Az utolsó 10 év a lázas vonaglások időszaka volt. Nem pusztultunk el, élünk. Tehát, ha okosan használjuk egyre gyarapodó erőnket, az iparművészet terén is, most már csak a gyógyulás, a megerősödés, a tisztulás és a talpraál'lás következhetik. A menyasszony. Irta: Berkes Imre. Én akkoriban kisvárosban laktam s az életem olyan csöndes, színtelen volt, mint a kopott, szomorú városka, amely ma úgy él a lelkemben, mint a hunyó láng, amit még egyszer föl szeretne szítani az ember. De tudom, hogy ez lehetetlen. Mi voltam akkor? Talán az, ami ma;* senki és félretasz-itott, vagy sokkal több, vagy még ennél is kevesebb. Télen fáztam nyáron melegem volt, éjjel aludtam, nappal ébren voltam, valamit akartam, sok mindenre gondoltam, valamit éreztem: — s igazán nem volt bennem semmi, se gondolat, se érzés. Éppen úgy, mint ma. Azt hiszem, mindez nagyon régen volt. Azért tudok oly keveset magamról. De ma mégis eszembe jutott valami. Minden pénteken ... Igen, minden pénteken Emmáéknál ebédeltem. Kik voltak ők? Gazdag és leereszkedő emberek, fényes szobákban laktak, halkan beszélgettek, finom kezük volt és ápolt körmük. A szalonban, ahol várakozni szoktam, zenélő óra zengett, kanári csapkodott és rigó fütyölt a drága kalitkákban. Nem hiszem, hogy engem szerettek volna, mert csak ismerősük voltam s én sem tudom, hogy őket szerettem-e vagy a zenélő órát. Ebéd közben keveset beszéltek. Rendszerint Vadászatokról, barátaik vagy rokonaik ügyeiről esett egy-két szó. Emma mamája kövérkés, fehéredő hajú asz- szony volt. Némelykor lustán rám-rámnézett, hogy mii csinálok, de csak ritkán szólt hoz- zám, mint akinek nincs már semmi mondanivalója. Az atyja szálfa-termetű férfi volt, piros arcán egy még pirosabb szemölcs pihent, én sokszor csak ezt a szemölcsöt láttam és nem a szálfát. Voltak fivérei is s ezek mind szakállt viseltek. Bbédután kezet csókoltam a mamának és Emmának, meghajtottam magam és elsompolyogtam. Egyik pénteki napon már régen ott ültem a szalonban. A rigó füttyét nem tudtam megtanulni, de a zenélő óra uszító melódiái belém- bujtak és megtámadtak, mintahogy ránkcsap egyszer váratlanul a titkolt érzékiség. Ekkor, mintha fáradt álomból ébredtem volna, kinyitottam a szememet s Emmát láttam magam előtt. — Ma későn lesz ebéd, ne várjon tovább. Vendéget várunk. Egy idegen urat. Ránéztem. Fehér ruhája a sarkáig elfödte. Ö is rámnézett. Fekete szeme tiszta volt és mély. És az arca a ruhájánál is fehérebb. így néztük egymást szótlanul néhány pillanatig. Talán azt várta, hogy induljak. De én nem mozdultam. — Egy idegen urat? — rebegtem. — Szőke szakálla van. Olyan, mint a maga haja. És hosszúkás, vékony ujjaival gyengén vé- gigsiklott a hajamon. Csodálkozva néztem rá és ő is csodálkozva vagy csodálattal bámult ,ívissza én rám. ; Elindultam. Már az ajtó sugárzó kilincse a kezemben volt, amikor újra megszólalt. — Várjon csak! Megfordultam. — A szeme is olyan kék, mint a magáé; Egészen ilyen. És puha tenyerével kissé maga felé húzta az államat úgy, hogy nyakam keményen hátraszegült s a szemem ijedt fénye belebukott az ő szemének az izgatott fényébe. így tartotta az államat egy rövidke pillanatig, aztán eleresztett. Az utcán már nem gondoltam semmire. És. ezután minden pénteken bejött hozzám. Némelykor egy percre, máskor egy félórára. Minden érdekelte, ami én voltamrtávoli otthonom, az erdőbe elbújt falucska, ahonnan bekerültem a városba, mint egy vakmerő nomád, a halott anyám, akire alig emlékeztem, a semmilyen utak, amelyeken járni szoktam s az életem, amely már akkoriban is fájt nékem. Én nem kérdeztem tőle semmit, nem tudtam róla semmit, csak visszabámultam, amikor ö rámbámult. De nem mertem megsimogatni a fekete baját, amikor ő simogatott engem, nem nyúltam a tiszta arcához, amikor keze rátapadt az én arcomra s nem feszítettem úgy fölfelé az állát, ahogy ő az enyémet. Nékem csak két szomorú szemem volt, néki kezei is voltak. És ez nagyon sokáig igy volt. Emlékszem, az utolsó péntek télen volt. A szalonban csak gyenge meleg áradt, fáztam. Vártam, vártam s türelmetlen voltam. Végre bejött. Ugyanolyan volt, mint máskor, finom, fehér, nyúlánk, suttogó, s mégis alig ismertem rá. Azt hiszem, a szemében volt valami bujkáló, idegen titok, messzirerévülő, nem tudom. Mellém ült s erősen megragadta mind a két kezemet. -/" — Menyasszony vagyok/ — Az idegen? ... — Igen, igen, az, akiről beszéltem. Alighanem olyan mozdulatot tettem, hogy itt nékem nincs semmi keresnivalóm, elmehetek. Vagy csak éreztem ezt a (hajszoló mozdulatot. Mert továbbra is egymás mellett ültünk. Emma kevesebbet beszélt s a tekintetemet is elkerülte. Mintha lépteket hallottunk volna. Emma felugrott, kinyujtózkodott, rámnézett hirtelen átfonta a nyakamat és eszeveszetten megcsókolt. Éreztem rajta, hogy remeg. És ekkor újra ráismertem. Az ajtó kinyílt. Egy finomarcu, szökés za- kátöu, kékszemü, piros szájú férfi lépett be, Ő volt... Én, nem tudom miért, gőgösen mértem végig. És most alig észrevehető pir fénylett fel Emma sápadt arcán. A vőlegénye felé indult. Az alig láthatott engem, mert Emmát vadul megcsókolta. A lány alázatosan hajtotta le a fejét, megfogta a férfi kezét s kissé vonszolta kifelé. Az ajtóban megfordult, kutató rémülettel siklott tétován ide-oda, újra fellobbant tekintete, mintha az imént soha többé meg nem található' kincset hajított volna el magától, — és az arca boldogtalan és hófehér volt, mint a halotté. Én akkor tizenkét éves voltam és Emília tizennyolc. , ( ...... i * * I ‘ 1 ’r ‘ ‘ • : _____________________............................................................................................................................................................._________________________________f_
