Prágai Magyar Hirlap, 1924. június (3. évfolyam, 123-145 / 571-593. szám)

1924-06-07 / 128. (576.) szám

Janika az első élet-állo­másnál. Irta: KHszák Margit. Nagy, szürke, decemberi köd feküdt a há­zakra. Szomorú, átláthatlan, szürke fátylába burkolta a várost és a nyomort. Janika odatapasztotta hidegtől elkékült or­rát az egyetlen ép ablaktáblához. A másik tábla deszkával volt lelécezve. Az ablak különben sötét kormos „Iichthof*- ba nyílott. Most a köd mint sürü, fehér füstoszlop szorult be a hosszú, szűk falketreczbe. Ám Janika csodás dolgokat látott a gomolygó, felhős szürkeségben, amik fölött elfelejtette, hogy éhes, elfelejtette, hogy fázik és hogy a beteg, kis öcsike tejét feldöntötte, amiért verést fog kapni az anyjától, ha haza jön a csarnokból. Mert az anyus ma nem ment a munkába, hanem a csarnokba ment, mint más vásárló asszonyok. .... Csarnokba ment vásárolni ünnepi vacsorához valót és karácsonyi kis fenyőágat ment keresni . . . nem vásárolni, csak ke­resni . . . valahol eldobott, elpotyogtatott, le­nyirbált ágakat . . . Janika ezalatt mélyen fülére húzott sapká­ban, elrongyolt kendőben bebugyolázva tér­delt a fütetlen, hideg szobában a tisztára mo­sott ablaknál, Tágranyilt, nagy szemekkel csodálkozott bele a fehér ködbe. Mert Janika csodadolgokat látott benne: Fehér karácso­nyi angyalok szálltak fel s alá. Janika tisztán látta a fehér nagy szárnyakat. Látta a nagy csomagokat, játékokat, fehér hintalovakat, melyekkel megrakodva szálltak alá az égből. Janikáról közben lecsúszott a piros, kockás kendő. A hideg alattomosan keresztülmászott vékony, sovány tagjain. Didergett és mé­lyebben fülére húzta a sapkáját. A kendő most már egészen lecsúszott. Ott hevert a földön. Az öcsike a sarokban nyöszörgött: Két nap óta lázas volt. Az egyleti orvos hársfateát rendelt neki. Azt mondta, ettől meggyógyul, de öcsike nem gyógyult meg, már nem is nézhette a nagy, fehér angyalokat, pedig az egyik éppen most súrolta szárnyával az abla­kot él; öcsike mégis lehunyt szemmel, égő, piros arccal fekszik az ágyban. Janika már nagyon fázott. Hogy enyhítsen a kínján, a reggelre gondolt, a szép karácsony­fára, a sok játékra, amit az angyal majd hoz. A szomszédok Teruskája is kap szép, csillogó fát, gyönyörű babát, mert Teruska is jó volt: Teruska csendesen eljátszogatott vele. Teruskáék is szegények voltak. Teruska papája szegény hivatalnok, olyan mint a Janikáé volt, aki a háborúban elesett s azóta Janikáék még szegényebbek mint a Teruskáék, mert az anyuka idegen házakba jár varrni és csak este esznek meleg ételt. Azalatt Janika vigyáz a kis öcsikére és min­dent úgy tesz, ahogyan az anyuka mondja és ezért fog neki a Jézuska mindent elküldeni, amit vágyó lelke megálmodott. Ellenben a másodemeleti Feri nem kap semmit: Nem lesz sem fája, sem játéka, sem hmtalova, mert Feri rossz fiú, mindenkit bánt, minden­kire nyelvet ölteget, kiabál és csúnya, nagyon csúnya szavakat mond. Janikának hatalmasan vert a szive, amint elgondolta, hogy karácsonyreggelén kiáll a lovával a folyosóra, büszkén, boldogan . . . és nem engedi ki kezéből egy pillanatra sem, nem engedi, hogy Feri hozzányúljon. Hogy fog irigykedni, hogy fogja kérni, hogy csak kicsikét engedjen vele játszani. De nem en­gedi . . . Nem hagyja. Az ajtó kívülről nyikorgott. Janika lecsú­szott a székről. Az anyus lesz. Futott a zárt szobaajtóhoz. Az anyja a konyhában sopán­kodott a szomszédasszonynak: Vásárolni in­dult, de visszafordult; nincsen nyugta: A ko­maasszonya ráijesztett, a gyereknek talán valami komoly baja lehet s talán minden perc életkérdés. A zárban fordult a kulcs. Az asszony be­jött. Sovány, sápadt arcából két aggódó sze­me átfutotta a szobát. Az ágyban nyöszörgő, kétéves kis fián maradt lobogva, félve, könnybelábadva. Leült az ágy szélére. Megtapogatta kezével a homlokát, az arcát. — Mi fáj kis fiam? Mutasd anyádnak, hol fáj? A gyermek csak a láztól kicserepesedett száját tátogatta. Arca tüzelt. Zavaros, lázas tekintettel nézett fel az anyjára, aztán fárad­tan hunyta le a szemét. — Egy másik orvos bácsihoz kell szalad­nom — fordult az anya a nagyobbik gyere­kéhez. — Ülj ide, Janikám. Vigyázz a Józsi­kára. Mindjárt visszajövök. Istenem, Istenem, mi lett ezzel a gyerekkel. Janika sírásra görbült szájjal állt az anyja előtt. — Fázom, éhes is vagyok — panaszkodott és hideg kis kezeit a szájából ömlő párán melengette. Az asszony felvette áz ablaknál heverő, rongyos kendőt, becsavargatta Janikát vele, leültette a hideg kályhához. Darabka kenye­ret nyomott a kezébe, aztán megsimogatta hidegtől ellilásodott arcát. — így, most nem fogsz fázni. Légy jó, majd az angyal hoz szép karácsonyfát. Szép hin­talovat, aminőt mindig kívánsz. Ha a szegény anyák meg tudnák érteni, hogy a nyomorúságot enyhíteni akaró, jám­bor hazugságaikkal milyen nagy darabot morzsolnak le mindenkor gyermekeik lelki­kincséből, akkor soha sem ámítanák őket be nem váltható ígéretekkel. Janika boldogan mosolygott. Az anya rá­zárta megint a gyerekekre az ajtót és futott az orvoshoz. Egyiktől, másikhoz rohant, egyiket sem találta már otthon. — Talán jobb is, hogy ezeket nem találtam — töprengett magában — inkább fizetek. — Beordult az Üllői útra. Futott, rohant, köz­ben olvasta a kapuk oldalán kifüggesztett táblákat. Egy-egy pillanatra alkudozni kez­dett a szegénység fösvénységével: — Most kidobod az összekuporgatott kis pénzt, amivel kis örömet, kis ünnepi kará­csonyt akartál szrezni a gyermekeknek és ma­gadnak is . . . Kiadod az orvosra, az orvos­ságra és hátha ez is csak annyit mond, mint a másik. Talán inkább otthon maradtál volna. Jó forró tea is megtette volna . . . össze kell vágni a rozoga konyhaasztalt. Be kell fűteni a szobát. Jó melegben átmelegszik a gyerek. Izzadni fog és reggelre semmi baja sem lesz. Már fordult is volna, aztán megint látta a kis fiú zavaros, lázas tekintetét. Hallotta halk nyöszörgését és az ijedelem újra meg­kergette. Futott tovább. Nézte a kapukat. Egy ismert gyermekorvos nevére akadt. Éppen hogy még elcsíphette. Már menni készült. Mire hazaérkezett az orvossal, Józsika már alig nyitotta ki a szemét Az orvos megvizsgálta. — Egyelőre csak erős torokgyulladása van. Ez okozza a lázat De nem lehessen tudni mivé fejlődhet. Miért nem vitte a gyermeket a kórházba? Maga úgy sem tudja ápó-lni. Nem maradhat mellette. Ott jó ápolása, jó ellátása volna. Az asszony kötényébe törölte a könnyeit. — Van egy kis aranyláncom . . . még a jóidőkből maradt . . . Majd eladom és otthon maradok a gyereknél. Csak gyógyítsa meg kis fiamat. Szívesen áldozok érte mindent, csak mentse meg a gyermekemet. — Hát majd lábra állítjuk — vigasztalta az orvos. — Sietve irt egy receptet. Kiadta az utasításokat: — Szorgalmasan gurgulázni, hideg borogatásokat váltani. Holnap majd újból benéz. Az orvos elment. Józsika hideg borogatá­sok közt feküdt. Az anya felforgácsolta a nagy, rozoga asztal lábait. Bent a szobában pattogott a tiiz. A hideg falak nedves párát izzadtak. Az ablakon csurgott a viz. Janika orra kipirosodott a melegben. Szeme bizakodva, boldog várakozással követte anyja szorgoskodását. A kis vaskályhán forrt a viz. Janika az izzó kályha előtt ült. Szemben a Jézus-kép előtt mécses pislogott. Az est mindig lejjebb szállt. Kibontotta nagy, sötét szárnyait, vi­zesen csattogott velük, széjjelnyomta a fehér, nagy ködgomolyagokat. Janika lelkében két­ségek támadtak: Az eső széjjel fogja kergetni az angyalokat. Megáznak a szárnyaik. Piszko­sak, lucskosak lesznek. A fazékban frotyogó viz belezümmögött a gondolataiba, öcsike megnyugodva feküdt az ágyában. Az anya elhozta a medicinát, aztán darát főzött be a vízbe. Sovány, vékony alakja hosszú árnyékként mozgott a félho­mályban. — Most jó vacsorát kapsz — duruzsolt melegen a hangja — tegnap, ahol ruhát varr­tam, egy kis m^zet adtak, abból majd ráte­szek a darára. Meglásd milyen jó lesz, milyen édes lesz. És holnap jó ebédet kaptok. Ma már nem lehet főzni, nem vettem semmit ... de holnap, holnap... — És reggelre eljön az angyal? — kérdezte Janika, nem törődve a mézes darával, a hol­napi jó ebéddel — és hoz fácskát, hoz hin- , talovat, játékot? Az anya szivébe belenyilalott kis fia kér­dése. Eszébe jutott, hogy nem tudott még fenyőfát sem szerezni. Még leggyatrább ágacskája sincsen. Most már a piacon sin­csen. Ráesteledett egészen. Ilyenkor már mindenki otthon van. Nem is vehet már sem­mit. És a megtakarított kis pénzére gondolt, amiből sütni akart ... és most kiadja or­vosra, orvosságra. Néhány darab kalács fe­küdt ott a fiókban, amit a házakban kapott. Janika lecsúszott a székről. A kályhában már ellobogott a tűz, hülni kezdett a szoba. A sötéség egyre növekedett. Nagy, sötét torzmadarakat látott röpdösni a szobában. Kívül az ablak felett egy kiálló vasrúdon fennakadt papírdarabot verdeste az esős szél az ablaktáblához. Janika félni kezdett. Oda- sompolygott az ágyhoz. Megráncigálta az anyja szoknyáját. Az asszony felkelt. Vékony szál gyertyát gyújtott. Kiborította tányérra a darát. Felhí­gította a mézet forró vízzel és leöntötte vele a darát. — Itt van kis fiam. Egyél. Aztán megyünk aludni. — És azután jön az angyal a nagy ka­rácsonyfával? — meresztette Janíka nagy, kérdő szemét az anyjára, amiből a vágy ki-, fele sóvárgott. Az anya szive újra felsajgott. — Igen, kis fiam, eljön az angyal, de csak í kicsi, nagyon kicsi fácskát fog hozni, mert I esik az eső és nincsen elegendő fa; mind kivágták az emberek, hogy melegedjenek, mert fáznak. Látod nekünk sincsen fánk. Mi is fázunk. Az angyalok sem tudnak ilyen időben erdőbe menni. Aludjál szépen és imádkozzál, talán egy kicsinyke, egész kicsi­nyke fácskát neked is hoz majd az angyal. ... És hozott. Az anya még késő este kilopózott a folyo­sóra. Az utczai lakások felé osont. Az egyik aldalon öreg emberek laktak; ott nem volt gyerek, de a másik oldalon gyermekes csa­lád lakott. Az eb edlő ablakai udvarra nyíl­tak. Fényes világosság szűrődött át a lefüg­gönyözött ablakokon keresztül. Becsöngetett a lakásba. Csak egy ágacskát kért a hatalmas nagy fából, amit délután fel­hoztak. Egy ágacskát gyermekei számára. Az asszony sajnálkozva vonta fel a vállát. — Miért nem jött előbb? Most már fel van diszitve a fa, nem lehet megrongálni, meg­bolygatni. De majd adok egy kis süteményt. Néhány színes cukorkával, néhány süte­ménnyel botorkált ki az anya a fényes lakás­ból. Lejebb ment a második emeletre, ahol a gazdag fűszeresek laktak. A füszeresék a rossz Feri szülei voltak, aki Janika meg­győződése szerint nem érdemli meg a ka­rácsonyfát Sem a hintalovat ... A füszeresék nagyon elfoglalt emberek vol­tak: A karácsonyfával nem nagyon siettek: A fa még ott állott diszitetlenül a zárt, kis folyosón, a mely egy pillanatra nyitva ma­radt, hogy felhordhassák a pincéből a sze­net. Az asszony beosont. Hirtelen kézzel le­tört egy alsó, nagy ágat. Körülnézett. Szive meghasadásig kalimpált. Még egy másodikat is tört le. Aztán menekült. Nehéz, el-elakadó lélekzettel futott fel a lépcsőn. A harmadik emeleten a vicinével találta magát szemben. — Hogy vette ezt a szép két ágat? — ka­csintott rá a viciné. Az asszony torkán elakadt a szó. Zavar­tan motyogott. Beteg fiáról beszélt. Majd futva menekült a lakásba. A két gyerek már aludt. Józsika kis melle nyugodtabban emel­kedett. A láz engedett * * * Reggelre ott állt a fehér térítővel leteritett asztalon az összekötött két ág. Piros papirral bevont, csorba vázában volt elhelyezve. Szí­nes cukorák, néhány sütemény himbálózott rajta. Néhány vékonyka gyertya szerényke­dett a maga szegénységében. Janika fájó elcsodálkozással meresztette rá szemét. Józsika fáradt, de lázmentes, tiszta tekintettel pislogott feléje. Boldog mo­solygás bujkált sápadt ajka körül. Benne még nem égtek Ígéretek által felcsigázott vágyak. Ám Janika a hintalovat és a többi játékot kereste, mert Janika úgy érezte, hogy na­gyon jó volt: Csendes, szótfogadó fiú volt és az angyal számon tartja a jó gyerekeket: Beszámol velük a Jézuskának. Janika kér­dőn, ijedten, fájó váddal nézett az anyjára. — Az angyal nem bírta elhozni — nyugtatta az anyja — nagyon sok gyerek van és csak nagyon jó gyerekek kaptak hintalovat . . . Neked majd máskor hoz. Jézuskának nem volt most annyi játéka: Nagyon kevés gyer­meknek tudott küldeni. Légy csak jó, majd te is kapsz, örülj most annak, amit kaptál ... De Janika közelebb állt a síráshoz, mint az' örömhöz, öreges, fájó töprengéssel nézett az anyjára: Hát.ő még sem volt jó? Nem telje- sitett-e anyukának minden kívánságot? Nem volt szótfogadó? Nem volt mindig türelmes... még akkor is ha éhes volt? Dacosan fordult el a két fenyőágtól. Fojtogató keserűség fe­küdte meg bízó kis gyermekszívét j Az anyja megsimogatta lehorgasztott fejét: — Látod kis fiam, Teruska sem kapott fácskát, sem játékot pedig Teruska is nagyon jó volt. De ő tudja, hogy neki miskor hoz a Jézuska, mert most nem lehetett. És ő azért még sem dacoskodik, továbbra is jó, szót- rogadó marad és bevárja, amig reá is kerül a sor. Te is várd meg szépen a következő karácsonyt. Janika elgondolkozott. Valahogy nagyon messzire érezte még a következő karácsonyt, de bensejében már a remény színes szivár­ványa áttört a keserűség felhőin. Már fél­szemmel a két tarkán virító ágacskára pislan- tott. Délben már boldogan állt ki a folyósóra. Kezében a színes cukorkákat szorongatta. A szomszédajtóban Teruska állt. Szomorú­an, sápadtan álldogált ott. Teruskának — a hivatalnokék Teruskájának — még egy pa­rányi kis fácskája sem volt. És Teruska mégis nagyon jó volt, már jobb nem is lehet . . . Janika szive ellágyult. A cukorka felét odaadta I Teruskának. Aztán még állt ... még várt valamire: Várta a rossz Ferit, akinek meg akarta mutatni a cukrot és a kis fácskát. A rossz Feri pedig már jött fel a lépcsőn. Hatalmas hintalovat cipelt magával. Fehéret, nagy, fényes sörénnyel. Éppen olyat, aminőt Janika aranyálmaiban, vágyó szívvel elkép­zelt. Kezéből hirtelen kiesett a színes burko­latú cukorka. Szeme tágranyilott. Hatalmas, nagy harag száguldott keresztül a lelkén. — Hát Feri kapott? Feri? A rosszaságáról ismert, rossz Ferinek hozott az angyalka hintalovat? Feri pedig ott állt előtte gőgösen, kevély mosollyal. Eléje állította a fehér lovat és nézte a másik fiú kínlódását és várta, hogy utána nyúljon, hogy megbámulja. Ám Janika hideg, sápadt arccal fordult el. Elfehéredő ajkára ráfagyott a keserűség. Feri csalódottan, bosszúsan nézett utána. Nem irigyelték, nem kívánták meg a lovát Haragos elkedvetlenedést érzett. Elvették a lónak az értékét. Valami csúnyát, rosszat kiabált Janjka után. És hogy az még erre sem fordult vissza, csufondáros nevetéssel kezdett ordítozni. — Te koldus, te tolvaj! Letördeltétek az én karácsonyfámat. Az anyád belopózott hoz­zánk. Letördelte a fát A viciné látta, amikor vitte. Neked még karácsonyfát sem hozott az angyal. Erre már visszafordult Janika is. Odarohant a fiúhoz, ökle hatalmasat vágott az arcába. Feri orravére ott piroslott a fehér ló fényes sörényén. Jani pedig nehéz, dúlt szívvel bo­torkált be a lákásba. Keserű, fájó harag lo- bogott a szemében . . . Az első hite hullott széjjel . . . bizodalma az igazságba® ... Az élet először mutatta meg Janikának hamis, csufondáros ábrázatát. Kiszáradt torokkal Az óriási napkorong alatt, Széles mezőben, tikkadtan leesve, Száradt torokkal, kimeredt szemekkel Nézek körül, menedéket keresve. Tüzes vasként éget a napsugár S én aj napokat hosszan inni vágyom — Mióta várok és hová megyek? Már nem tudom — és a hatást se látom. Hogy elindultam, — néhány év csapán — Izmosán, frissen tartottam előre. De elfutottak tőlem a lolyók És szomjasan lerogytam a mezőre. Még sohse gyötört Ilyen szomjúság, így még sohasem vágytam egyre inni; Mattak, jelenek, jövők és csodák Nem tadnak soha más irányba vinni. A lelkem szomjas — szomjas és beteg És egyre hiv az ismeretlen távol. Hogy föllgyam a nem-látottakat S hadd válogassak minden — jók javából. Be messzi van . . . pedig betölteni, Lerészcgcdnl, fenne most az élet — S ujjongva adnék érte, szívesen Néhány fiatal, eljövendő óvót. Scgesdy László. .... ...—n műi alflIMmii .MHIIlmIlii H n I I >111 J IH I rummililll 1.1 Ilii ——————

Next

/
Oldalképek
Tartalom